stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Korunk 2007 Október

Rókatárgy némethül


Mikó Imola

 

Németh Zoltán: Parti Nagy Lajos

                 

Amikor először vettem kézbe Németh Zoltán Parti Nagy Lajosról szóló monográfiáját, rögtön feltűnt, hogy valami nem stimmel az oldalszámozással. De mint edzett, gyanakvó természetű olvasó, kezdtem spekulálni, mi lehet ennek az oka, mert noha eleinte magam is a nyomdai ívek összecserélésére gondoltam (mint Calvino olvasója a Ha egy téli éjszakán egy utazóban), a szabályszerű következetesség másfelé irányított. Noha a szépirodalomban Esterházy óta hozzászoktunk az előre-hátra küldözgető jegyzetekhez, monográfia esetében még nem találkoztam ilyennel. Tudniillik itt a páros és páratlan oldalak két külön könyvet alkotnak, amelyeket az egymás mellé helyezés okán egybe, egyszerre és a lapszéli számozások folytán keresztül-kasul is lehet olvasni, valahogy úgy, mintha az egész egy elektronikus amőba lenne, amelyben tetszés szerint klikkelhet a böngésző. Utólag úgy látom, a könyvtárgy fogalmának kiterjesztése mellett ez a párhuzamos keresztszerkezet az eddigi Parti Nagy-életmű szövegeinek egymásba íródását, autotextuális, önreferenciális, variatív jellegét is leképezi. Egyúttal pedig a mono-gráfiának ha nem is poli-gráfiává való átírása, a műfaj adta ellentmondásos korlátozások miatt (l. a kötet 8. oldalán olvasható fejtegetést), tudatos kísérlet az eddigi életmű minél több szempontú, retorikai, recepcióesztétikai, kultúrkritikai, irodalomelméleti megközelítésére.

Míg a páros oldalakon futó szöveg a művek keletkezésének sorrendje, linearitása és azok recepciója mentén tárgyalja az adott köteteket, addig a páratlan oldalakon lévő tanulmányok alineárisan, akár önállóan is reflektálnak egy-egy elméleti problémára, kitekintést nyújtanak más kultúrkörök, iskolák kutatásaira, eredményeire. Így például az első tanulmányban a posztmodern történetének rövid felvázolását a fogalom összetett jelentésének analízise követi. Nem öncélú azonban a különböző elméletek felsorakoztatása, Németh Zoltán saját, bár nagyrészt már megalapozott elvek szerint tagolja három részre e fogalom tartalmi vonatkozásait, leosztva azokat a hozzájuk tartozó művekre. Így már a monográfia elején tisztázódik a posztmodern kötetbeli referencialitása, noha később, már a második, páratlan oldalakon lévő tanulmányban olyan újabb aspektusokra tér ki, melyek a magyar irodalomelméletben kevésbé honosak. Többek között Terry Eagletont, Linda Hutcheont és Brian McHale-t idézi, mint akik a posztmodern politikumát is hangsúlyozzák, e fogalom hatalmi és egyéni érdekek mentén való megképződését. Eszerint olvasva, a Parti Nagy-művek kulturális, történelmi kontextusai is szerepet játszanak a jelentés megkonstruálásában, fenntartva ugyanakkor a transzgressziót, a kettős kódok mentén való olvasás lehetőségét. Talán az előbbi aspektus vezette egyes kritikusokat arra a belátásra, hogy „szociális realizmusként” (Balassa Péter), „szociológiai hitelességre törekvő prózaalakzatként” (Szilágyi Márton) definiálják A hullámzó Balaton című Parti Nagy-novelláskötetet, amivel azonban Németh Zoltán nem érthet egyet éppen a Parti Nagy-poétika játékba hozó jellege, a realista interpretációt felülíró metafikció, heterogén, több regisztert, kódot működtető nyelvi világa miatt. (110.)

A sokrétű, kontaminált nyelvi rétegek interakciója, egymással ütköző olvasatokat generáló hatása a monográfia vizsgálatainak egyik fókuszpontját képezi, egyszersmind szoros összefüggésben áll más, kulcsfontosságú elemzési szempontokkal, mint a „magas” és „alacsony” irodalom technikáinak szimultán alkalmazása, a hatalom diskurzusa mellett az áldozat nyelvének megszólaltatása, a marginális nézőpont érvényesítése, a narratív sémák keverése vagy a Parti Nagy-kritika leggyakoribb kérdései: az irónia, a paródia és a pastiche poétikája, a különféle identitások megképződésének és destruálásának, átalakulásának szerteágazó szálai stb. A szerző erényei közé tartozik azonban, hogy nem vész el a sok, bár összefüggő, egymásból következő szempont szerinti vizsgálatban, hanem amellett, hogy helyt ad a negatív kritikáknak, még akkor is, amikor ezek esetenként meg sem születtek, saját értelmezői pozícióját sem feledi el megerősíteni. Így például A hullámzó Balaton kapcsán felvázolja egy esetleges kritikavita táborait, melyek Garaczi Lászlónak a Nincs alvás! című kötete által kiváltott megosztott véleményekhez hasonló ellentéteket provokálhattak volna. A Parti Nagy-kötettel szembeni fenntartások közül a hiányzó kritikákat megelőlegező Balassa Péter szavait idézi: „Mintha talán túlzottan is az önreferencialitás művészeteként, radikális szövegirodalomként, hangsúlyozottan irodalmi-irodalomként ünnepelné ...a kritika a négy utóbbi kötetet (a Szódalovaglás után Se dobok, se trombiták, A hullámzó Balaton, Esti kréta)” (104.), majd az ehhez közel álló Bónus Tiborét: „A nyelvek sokfélesége – hasonlóan, mint Garaczinál – itt is az össze nem illés jegyében funkcionál, ez utóbbi hatáselem viszont legtöbbször nem kapcsolódik össze az olvasás komplexebb szemiotikai lehetőségeivel.” (106.) Németh Zoltán ezzel szembe a posztmodern pluralitását, az ellentétek egyszerre való fenntartását állítja, illetve a csak nyelv révén hozzáférhető szociális jelenségek potenciálját hangsúlyozza.

Az egyik, Parti Nagy által gyakran használt nyelvi réteg a már említett populáris regiszter, a dilettáns irodalom strukturális elemeinek, bejáratott cselekményszövő technikáinak, fordulatszerű megoldási sémáinak alkalmazása, ugyanakkor ezek révén az „elit” irodalom fogásai, túlkapásai, kanonikus szövegei, popularizálódott idézeteinek használata is paródiaszerűen lepleződik le. Ez viszont nem a két kód közti átjárhatóságot jelenti, csupán egymás perspektíváinak rávetítését a másikra, ami önkéntelenül is megmosolyogtató felismerésekhez vezet. A „fiktív költői imágók” (248.) közül (Troppauer Hümér, Virág Rudolf vagy Virágos Mihály, Tsuszó Sándor, Dumpf Endre) Sárbogárdi Jolán alakja vált a dilettáns stílus ikonszerű reprezentációjává, ami a maga során szintén a kánon bekebelező és kirekesztő mechanizmusainak eredménye, akárcsak az a tény, hogy a „magas” irodalom felől kizártnak látszik egy olyan, igényként jelentkező, radikális irodalomtörténet, mely többek között a sláger, operett, szerelmes vers, napló, szappanopera, reklám szövegeit kanonizálná. Az ehhez való viszonyulásmódot jelzik helyenként a monográfia szerzőjének ironikus megfogalmazásai, melyek éppúgy irányulnak a „magas” kultúra elfogult preferenciái ellen is. Ezáltal mintegy nagyobb legitimitást kölcsönöz Sárbogárdi Jolánnak, ugyanúgy helyt ad véleményének, külön fejezetet szentel A test angyala irodalomkoncepciójának.

Parti Nagy poétikájának milyenségét, a megformálás hogyanját, anyagát és részben tartalmát a monográfia mottójaként is kiemelt „nyelvhús” paradigma sűríti egybe, melynek összetevőit a kötet több tanulmánya járja körül. Ez az egyetlen szó a nyelv anyagként való felfogására utal, olyan gyúrható masszára, mely tetszés szerint alakítható, roncsolható, szétszedhető. Nyilvánvalóan ez a játékosság, formálhatóság valamennyi alkotás sajátossága lehet, Parti Nagy esetében azonban a fragmentáltság, a fonológiai széttördelés, módosítás (adiectio és detractio alakzatai), a grammatikai csonkítások, szemantikai eltolódások, képzavarok, jelentéselcsúszások, sűrítések ebben a szubverzív világban való tobzódás jelei. A kifordított, lecsupaszított nyelv fonákja, anyagiságának kézzelfoghatósága gyakran a testhússal és annak trancsírozásával, különböző állagaival, változataival képez analógiát. Nem véletlen, hogy Németh több ízben is biológiai terminusokkal írja le ezt a jelenséget: „mutáció, genetikai modifikáció, klónozás és operálás”. (80.) Az utolsó fejezetekben (mind a páros, mind a páratlan oldalakon) arra mutat rá, hogy ez a technika Parti Nagy legutóbbi köteteiben, főként A fagyott kutya lába címűben, vizuálisan is összekapcsolódik a test anyagiságával, tautologikus viszonyt képezve ezáltal. Mindezt a „nyelvhús” paradigma utolsó, innovatív állomásaként vezeti fel, míg a túloldalon éppen a grafitnesz, egy korábbi kötet Őszológiai ciklusának hasonló technikáját emeli ki. De vissza lehetne menni akár a Hősöm terének mutáns narrátor-szereplő figurájáig, ennek galambnyelvéhez vagy akár A hullámzó Balaton gasztro-biológiai testnyelvéig is. Ám igaz, hogy A fagyott kutya lába olvasata felől a vizualitásban egymásra tevődő nyelv és test poétikájának kettőssége éppen az e kötetben megjelenő szexualitás, a peremnyelvek töredékessége, rontottsága miatt nagyobb hangsúlyt kap. Németh abban látja ennek eredetiségét, hogy Parti Nagy saját alkotói technikáját viszi színre, miáltal az önreflexió újabb körét indítja el. A monográfia megírásakor még csak virtuális, meg nem jelent elbeszéléskötet interpretációja, a „nyelvhús” paradigma ezen pontjának jelentős felismerése ebből a szempontból is újraolvastatja a korábbi Parti Nagy-műveket, ugyanakkor felvillantja a további írások lehetséges irányvonalát, mi több, korábbi és aktuális írói tervekről is tudomást szerezhetünk.

Noha Németh Zoltán a pluralitás posztmodern politikáját érvényben tartó monográfiát szeretne írni, a teljességigényről nem mond le, szövegkorpusza a költészettől a drámákig, a prózától a fordításelméletig és gyűjteményes kötetekig sok mindenre kiterjed, a kiadások, variánsok közti különbségek alapos filológiai vizsgálata révén bizonyítja az életmű általa tételezett változásait, hangsúlyeltolódásait. A páros-páratlan felosztás pedig éppannyira művi, mint amennyire természetes, külön-külön olvasva a „két kötetet” nemcsak unalmasabb, de lemaradhatunk bizonyos összefüggésekről, ha átlósan is olvasunk viszont, gyakran dialógusba hozhatók a szövegek. Úgyhogy ha lehet egy tanácsom, csak ne tessék mindig átugrani a második oldalt!

Mikó Imola

 

 


+ betűméret | - betűméret