A szülőház homlokzatára emlékjelet állítunk Sütő Andrásnak, születése 80. évfordulóján. Mi rejtőzik e döntés mögött? Jelzi, hogy életműve fontos egy közösség számára, mert úgy véli: ebben az életpályában személyes történelme testesül meg. A hangsúly a fontos jelzőn van. Fontos ez az emlékjelállítás, mert zavar állt be történelmi önismeretünk folytonosságában: éppen közösségünk két legmetaforikusabb életművét próbálják kiutasítani a köztudatból; Sütő András és Szilágyi Domokos igazságát és hitelét kérdőjelezik meg az „igazság bajnokai”, megfosztva magunkat múltunktól.

Mikor elvállaltam az emlékjel felavatását, azt az elvemet próbáltam kifejezésre juttatni, hogy egy életmű helyét a kultúrában, a közösségi önépítésben betöltött szerepe jelöli ki. Ha megkérdem, hogy melyik csillagösvényen található Sütő András vagy Szilágyi Domokos helye, a kérdés szónoki. A válasz kézenfekvő: amelyik az örök értékek panteonjához vezet.

Hogy ezt a felismerést köztudatot uraló igazsággá emeljük, idézzük magukat az alkotókat, akik nagyságukhoz illően, váteszi módon előre láttak mindent, és válaszokat is fogalmaztak.

Sütő András már 1970-ben így fogalmazott: „Igen, érdemes lenne a mi házunk táján is körülnézni. Tapasztalatom szerint az ítélkezés egyik végletből a másikba hányódik. Minden jó volt úgy, ahogy volt; nyugdíjazni – ha szólt az ötvenes években – az egész társaságot. Amelynek legjobbjait éppen ennek a korszaknak dogmatikus szelleme ítélte vesszőfutásra. A magamegőrzés kínjára, legjobb szándékainak konok védelmére. A kívülről való ítélkezés úgy általában is kockázatos; pálcát törni egy korszak egész irodalma fölött, herélni válogatás nélkül, az objektív körülmények konkrét elemzése nélkül – egyenesen immorális. Az igazi tehetség kedvezőtlen körülmények között is maradandót alkot, legfeljebb sajnálni lehet, hogy képességeit csak részlegesen érvényesítheti, hogy erőinek tetemes részét olyan »kísértések« elhárítására kell fordítania, amelyek adott esetben a bőréből forgatnák ki.”

Szilágyi Domokos Vörösmarty és Petőfi „helóta népről” írott keserű, önmarcangoló költeményei parafrázisaként írta meg Magyarok című versét. Hallgassunk üzenetére:

...s itt benn és odakünn konok

dühvel marják egymást: mit elvet

az egyik, az jó az ellen-

félnek, s egy-gyöngyünket, a nyelvet

disznók elé szórjuk, a szellem

őrét hátulról ütjük főbe,

mint se tatár, török, se német

nem bírta...

Ha meghallgatjuk ezeket az üzeneteket, ebben a jelenleg senyelvűség-övezetben visszaadhatjuk a magyar nyelv, lélek és kultúra rangját, amelyet ezen a tájon Kemény Zsigmond, Wass Albert, Barcsay Jenő, Sütő András fémjelez. Így legyen. Avassunk ma itt új zarándokhelyet, ahol visszanyeshetjük tisztánlátásunkat, ahol megláthatjuk az igaz világot, nem csak a valót.