A csíkszeredai KAM tapasztalataiból

Napjainkban jó néhány közéleti és szakmai narratíva foglalkozik a fiatal diplomás szakemberek helyzetével, s ezek mindenike már a középpontba állított kulcsfogalom által jelzi a megközelítés jellegét vagy éppen ideológiáját. A tudományos diskurzus a szakmai utánpótlás gondjairól beszél, és a fiatal kutatók számát általában nem tartja elégségesnek. A felsőoktatási narratívák a diplomás fiatalok egyre nagyobb számáról és elhelyezkedési gondjairól szólnak. A K+F szakértők a vállalkozások és a tudományos intézmények alacsony fokú innovációs érdeklődését hangsúlyozzák, és ennek kapcsán a fiatalok kedvezőtlen szakmai esélyeit emlegetik. A vidéki térségek fejlesztésben érdekelt szereplői a fiatal szakemberek hiányát panaszolják, míg az ilyen térségekben élő fiatal szakemberek úgy érzik, hogy a vidék intézményei zárva maradnak előttük, és nem kapnak szakmai bizonyítási esélyt. Az identitáspolitika a fiatal szakemberek számának növelését szorgalmazza.

A sokféle vélekedés és értékelés természetesnek tekinthető, ha arra gondolunk, hogy a fiatal kutatóknak a tudományos életbe és a szakmai tevékenységbe való – intézményesen rendezett – belépésének alakulása legalább olyan ellentmondásos és sokáig elhúzódó folyamat, mint a posztszocialista társadalmi átmenet sok más jelensége. Egyszerre és igen rövid idő alatt változtak meg a szereplők és az intézmények, a lehetőségek és az elvárások, a szabályok és az önálló kezdeményezési lehetőségek. Ebben a lassan természetessé váló átmeneti helyzetben láthatóan egyszerre jó, illetve nem jó fiatal kutatónak lenni. Jó, mert nagyon kevés a kötöttség, és látszólag nagyon sok a lehetőség. Nem jó, mert nem látszanak világosan a haladási pályák, nem működnek eléggé hatékonyan a szakmai minősítő rendszerek, és bizonytalanok, változóak a szakmai karrierépítés célpontjai.

Az egészen bizonyosnak látszik, hogy a témáról folytatott szakmai vagy közéleti diskurzus hatása csak pozitív lehet, feltéve ha eltekintünk a „sok fiatal szakember kell nekünk”, illetve a „sajnos a fiatalok nem kapnak elég esélyt” típusú általánosságok ismételgetésétől. A következőkben azokat a tapasztalatokat és következtetéseket szeretném röviden összefoglalni, amelyeket a csíkszeredai KAM – Regionális és Antropológiai Kutatások Központja keretében szerezhettünk fiatal szakemberek támogatása, helyzetbe hozása során. Az ilyen vagy ehhez hasonló intézményi gyakorlat során egy időben kapunk többé-kevésbé részletes képet a fiatal szakemberek felkészülését és társadalmi helykeresését meghatározó legfontosabb kontextuális összetevőkről, illetve az ilyen intézményi gyakorlat előnyeiről és buktatóiról.

A pályakezdő fiatal szakemberek szakmai felkészülését, társadalmi helykeresését az elmúlt másfél évtizedben sajátos ambivalencia jellemezte. Egyfelől azt tapasztalhattuk, hogy minden fontos társadalmi szereplő egyre többet beszél a gazdasági szerkezetváltásról, a gazdasági és területi innovációról, a technológiatranszferekről. Egyszóval olyan társadalmi átalakulási folyamatokról, amelyekhez újfajta tudás s értelemszerűen a szakemberek új, fiatal generációja szükségeltetik. Ennek kapcsán egyre több szó esik a humán- erőforrás központi szerepéről, a színvonalas és versenyképes szakemberképzésről. Mindezekkel a szövegekkel azt kívánjuk érzékeltetni, hogy a posztszocialista térség jelentős lemaradásainak ledolgozásához jól képzett fiatal szakemberek sokaságára van szükség. A valóságban azonban azt tapasztaljuk, hogy a mindennapi gyakorlat nem követi a közbeszédet. Eltekintve a fejlődési centrumokként működő nagyvárosoktól, a pályakezdő fiatal szakemberek azt tapasztalják, hogy a hangzatos nagy társadalmi átalakulásban és szerkezetváltásban számukra alig jut hely, s ha igen, akkor sok esetben valamiféle alulfoglalkoztatottság formájában, ahol új tudásuk tényleges hasznosítására csak részlegesen, relatíve alacsony bérek mellett kerül sor. A közintézmények kapui nehezen nyílnak meg előttük, s ha igen, akkor az 1989 előttről örökölt intézményi hierarchia fenntartása, a bürokratikus rend őrzése jóval fontosabb, mint az innováció. A gazdasági szereplők számára még nem igazán a K+F tevékenység a fontos, s különben is szívesebben alkalmaznak rokoni szálak mentén szerzett ismerőst, mint ismeretlen szakembert. A kutató és szakmai intézmények inkább halódnak, mint működnek. A szolgáltatási szektor tudásintenzív ágazatai pedig csak lassan alakulnak ki.

Ez a kép persze régiókként, városokként lényegesen változó lehet, de a globális gazdaság sodrába még bele nem került ágazatokban, térségekben nagyjából egyformán kedvezőtlen a helyzet. Az aligha vitatható, hogy minden településnek és minden vidéknek érdeke helyben tartani a képzett fiatal szakembereket. A fiatal szakembereknek azonban egyáltalán nem érdekük helyben maradni, ha megszerzett tudásukat nem tudják kamatoztatni, ha nem adottak a megélhetés és a továbbképzés feltételei. A nagyvárosokat kivéve ma általában azt tapasztaljuk, hogy mindkét fél passzív. A vidék(ek) felelős szereplői sajnálkozva veszik tudomásul, hogy a térségben nem jelennek meg a képzett fiatal szakemberek, vagy éppen elmennek onnan, nem várják meg, amíg megteremtődnek a számukra is elfogadható feltételek. Másfelől pedig maguk a pályakezdő fiatal szakemberek egyfajta passzív, kivárásos álláspontra helyezkednek: várják, hogy létrejöjjenek az innovatív cégek, megváltozzanak az intézmények, vagy éppen azt, hogy valaki számukra ideális munkahelyet hozzon létre.

Ennek a kettős passzivitásnak nagyon is gyakorlati okai vannak, bár ezekről senki nem beszél szívesen. Az intézmények, cégek azért (is) passzívak a fiatal szakemberekkel szemben, mert egyszerűen nincsenek fölkészülve annak a tudásnak a fogadására, amellyel ezek a fiatalok – diplomáik tanúsága szerint – rendelkeznek. Egyszerűbben fogalmazva azt is mondhatnánk, hogy a fiatal szakember számára volna hely, de a tudása számára már kevésbé. Szakszerűbben fogalmazva pedig azt mondhatjuk, hogy nagyfokú inkompatibilitás van a cég, intézmény által  megjelenített  szervezet, illetve az általa folytatott tevékenység és a fiatal szakember által megjelenített szakmai tudás között. Ez az inkompatibilitás nem mindig arra vonatkozik, hogy a fogadóhely „maradi”, és a tudás „új” (bár ezzel a helyzettel is gyakran lehet találkozni). Sokkal fontosabb az, hogy a fogadóhely és az érkező új tudás „gyakorlatiassága” között nincsen átfedés. A fiatal szakembert foglalkoztató cég vagy intézmény vezetője úgy véli, hogy az új tudás túlságosan elméleti, s esély sincs arra, hogy az intézmény működő szerkezetébe azt valamilyen módon illeszteni lehessen. Valójában pedig arról van szó, hogy a működés, a technológia rendjén kellene lényegesen módosítania ahhoz, hogy az új tudás beilleszthető legyen, ettől pedig értelemszerűen ódzkodik. Az új munkahelyen tapasztalatokat szerző fiatal szakember pedig úgy véli, hogy a cég, intézmény egész szerkezete anakronisztikus. Valójában pedig arról van szó, hogy ő maga képtelen a tudását lefordítani és úgy tálalni, hogy az a már működő szerkezethez legalább elvben  illeszthető legyen. Mindez azt jelenti, hogy amíg a felsőfokú képzés a jelenleginél jóval pragmatikusabbá nem válik, illetve amíg a gazdasági-társadalmi átmenet ki nem kényszeríti a cégek és intézmények innovációját, addig ez az inkompatibilitás fennmarad. Kivételt azok a munkahelyek képeznek, amelyek a globális gazdaság modelljét követő vállalkozásokhoz és intézményekhez kapcsolódnak (multinacionális cégek, bankok stb., amelyeknél a működtetést meghatározó szervezeti kultúra és vezetői mentalitás nem a helyi világban gyökerezik).

Ezen a helyzeten – rövid távon – csak olyan támogató, adaptációs programok segítenek, amelyek megtanítják a pályakezdő fiatal szakembereknek a már működő, anakronisztikusnak tűnő szerkezethez való sikeres igazodást. Intézményünk keretében, a Pro Professione Alapítvány által támogatott Hálózat program keretében tettünk kísérletet pályakezdő szakemberek ilyen jellegű támogatására. A támogató program lényegét az a felismerés képezte, hogy a fogadó intézmény ad ugyan munkát a fiatal szakembernek, esetenként képzettségének megfelelő munkát is, de nem képes sem a munkavégzéshez, sem pedig a további személyes szakmai fejlődéshez megfelelő keretet, technikákat biztosítani. Márpedig ha ez utóbbiak nem biztosítottak, akkor a fiatal szakembert igen rövid idő alatt „magához idomítja” a szervezet „anakronisztikus” rendje, és tudása innovatív jellegét elveszíti. A program során intézetünk biztosított és működtetett a különböző munkahelyeken dolgozó fiatal szakemberek számára olyan hálózatszerű szakmai referenciakeretet, amely az intézményben végzett munkához kapcsoltan, de kívülről támogatta munkájuk innovatív jellegének fenntartását, illetve folyamatos szakmai fejlődésüket. Különösen jól működhet ez a rendszer olyan vidékfejlesztő szakemberek esetében, akik szakmai tudásukkal egy-egy településen a szó szoros értelmében egyedül vannak, a szakmai hálózathoz való kapcsolódás révén azonban egy sikeres „projekt-elithez” tartozhatnak, s ez egy időben jelenthet konzultációs, továbbtanulási és státusmegerősítési lehetőséget.

Mivel a kisebbségi társadalom intézményei az átlagosnál is konzervatívabbak a változtatásokat illetően, a pályakezdő fiatalok az ilyen és hasonló külső rásegítő programok hiányában nehezen tudnak újszerű tudásuknak működtetési teret és legitimitást szerezni. Legfeljebb majd akkor, ha egy szervezeten vagy intézményen belül számuk kritikus nagyságot ér el. Tekintettel kisebbségi intézményeink mai helyzetére, ma sem lenne késő olyan támogató programok indítása, amelyek kifejezetten a fiatal szakemberek helyzetbe kerülést, tudásuk innovációs erejének hasznosulását segítené.

A fiatal szakemberek körében a kifejezetten tudományos kutatással foglalkozók helyzete valamivel még nehezebb. Eltekintve azon kevesektől, akik már fiatalon hosszabb időre nagyobb külföldi vagy hazai szakintézménybe kerültek, a többségnek – a fentebb elmondottak mellett – még egy sajátos hazai (és kisebbségi) helyzettel is szembesülnie kell. Gyakorlatilag nincsen esélyük arra, hogy olyan szakmai mentort találjanak, aki lépést tart az adott témakör szakmai újdonságaival, sikerre vihető témát tud ajánlani, és annak teljesítését menet közben értékelni tudja, rendelkezik a téma szakmai elhelyezéséhez szükséges nemzetközi szakmai kapcsolatokkal, s nem utolsósorban a fiatal szakember számára minimális intézményi-anyagi keretet kínálhat szervezeti formában. Ilyen szakmai mentorok már csak azért sincsenek, mert szinte teljességgel hiányzik a romániai magyar tudományos életből az a középkorú kutatógeneráció, amelynek egyáltalán  esélye lehetne a fentebb felsorolt kritériumoknak megfelelni. Szakmai mentorok hiányában a magát kutatónak érző/valló fiatal szakember szinte korlátlan szabadsággal rendelkezik. Egyik témáról másikra vált aszerint, hogy mit tart éppen fontosnak vagy sikeresen tálalhatónak, ösztöndíjat ösztöndíjra halmoz, minden elérhető konferencián megjelenik, félig-meddig ismert tárgyakat szeminarizál vagy éppen tanít. Általában nem egy bizonyos szakmai feladat megoldásán dolgozik, hanem „tudományos életet él”. A sok kis siker mellett általában nem is érzi szükségét szakmai mentornak. A témakezelés, a publikálás, az információszerzés, a kapcsolatépítés, a saját munkára vonatkozó szakmai értékelés terén önellátásra rendezkedik be. Az ilyen helyzet következménye, hogy szakmai teljesítménye – nagyon-nagyon kevés kivételtől eltekintve – több év után sem mérhető, és szakmailag igazán értékelhető teljesítményre az évek teltével egyre kevesebb az esélye. Ezért okkal lehet attól tartani, hogy a holnap szakmai mentorainak formálódása akadozik, a ma hiányzó, versenyképes kutatói középgeneráció belátható időn belül nem fog kialakulni. Ha van igazán neuralgikus pontja a romániai magyar tudományos életnek, akkor ez a jelenség kétségkívül ezek közé sorolható. Egy sajátos, kifejezetten erre a problémára összpontosító célprogram hiányában tartanunk kell attól, hogy ez a helyzet még jó ideig nem változik.