Augusztus 2007
Mirigyezés, testnedvek tüköre


  Hormonális ráció vagy racionális hormonok
  V. J. L.

  Boldogság és melankólia, avagy időszerűtlenségük dicsérete
  Földényi F. László

  Stresszelő mirigyek
  Vargha Jenő-László–Szabó Krisztina-Gabriella

  A testnedvek nyelvének eltérése: Viktor Jerofejev és Ljudmila Ulickaja
  V. Gilbert Edit

  A női testnedvek a hagyományos magyar népi hiedelemvilágban, különös tekintettel Erdővidékre
  Zakariás Erzsébet

  A test/vér szöveg
  Zsélyi Ferenc

  Disszociáció és tudatküszöb a pszichoanalízisen innen és túl
  Gyimesi Júlia

  Felejtés
  George Banu

  Pimaszkalauz
  Radu Paraschivescu

  Szaturnusz fintora
  Rigán Lóránd

  A bölcseleti tanulmányokat folytatók egészségének gondozása
  Marsilio Ficino

  Beszélő falak (Generátor)
  Bekő Jutka Tünde

  Helyünk a világban (Európai Napló)
  Tárnok Attila


Világablak
  Csatlakozás után, felzárkózás előtt (I.)
  Kiss Viktor


Mű és világa
  Az intonációs elv érvényesülése a kodályi dallam retorikájában
  Angi István

  A Korunk és a népi irodalom
  Pomogáts Béla

  Káosz – valóság – őrültség avagy az elágazó történetek hálózata
  Bakcsi Botond


Közelkép
  A bioinformatológia – új metatudományos szemléletmód a biológiában
  Bárány-Horváth Attila–Uray Zoltán


Téka
  Egy álmodó költő arca (Átfogó)
  Demény Péter

  Függő játszma
  Zuh Deodáth

  A Korunk könyvajánlata
  


Talló
  Kuruc vagy labanc?
  S. L.

  Kortárs avantgárd
  Soós Amália



  Abstracts
  

  Számunk szerzői
  

Soós Amália

Kortárs avantgárd

 

Azoknak, akik szeretnek manifesztum jellegű kultúrkritikát olvasni, a kolozsvári Man.In.Fest című folyóirat kellemes olvasmányélményt nyújthat. A negyedévente megjelenő román előadóművészeti lap főként színikritikákat, filmelemzéseket, forgatókönyveket és drámarészleteket tartalmaz, de mindig találni benne kortárs szociális problémákat érintő írásokat is csípős, kritikus-ironikus hangvételben.

A 2007. év első számának témája, amint azt a vezércikkben a főszerkesztő, Miruna Runcan megfogalmazza, a kortársiság. Habár erről általában mint időkategóriáról szoktunk beszélni, és így is értelmezzük, szerinte kétfajta jelentése különböztethető meg: az időbeli és a térbeli értelemben vett kortárs mivolt. A továbbiakban ez a fogalmi differencia szolgál nála kiindulópontul a romániai, de ennél akár tágabban is értelmezhető generációs konfliktusok, mentalitástípusok megközelítésében. Vajon hány generáció azonosítható ma Romániában? És létezik-e átjárhatóság a világnézeteik között? A főszerkesztő egyértelmű válasza a társadalom empirikus-fenomenológiai vizsgálata nyomán elmarad. Annyit ellenben mégiscsak kimond, hogy már az a homo videns is, akiről Giovanni Sartori beszélt, eltűnőfélben van. Helyette az x-manek, chat- és game-gyerekek kortársai leszünk, és az ő vonatkozásukban a kortársiság már csak térbeli lehet: virtuális, hálózati térben konstituálódik. A szerző csodálatos ráérzéssel és ironikus fölénnyel hívja fel az olvasó figyelmét arra, hogy az illető fogalom jelentésváltozásai annyiban problematikusak, amennyiben nem tudjuk ezt a társadalmi szférában végbemenő nemcsak strukturális, de szubsztanciális változást kezelni, mely főként személyközi kapcsolatainkat érinti: mára a nagyapák nemigen értenek unokáik nyelvén, és a vacsoránál x-manek meg szupermenek ülnek szemközt.

A vezércikk bíráló hangnemű és mondhatni keserű konklúziói után a Nemzeti Színházfesztiválról olvashatunk beszámolót Florian-Rareş Tileagă tollából. Néhány előadás rövid bemutatása során kiderül, hogy a különféle preferenciájú nézők és nemzedékek mind-mind találhattak a bukaresti fesztiválon kedvükre valót – de ami ennek az elemzésnek a legérdekesebb része, az nem is az előadásokról, hanem a közönség(ek)ről szól. Ezen a legutóbbi fesztiválon ugyanis a közönség a sznobizmustól való megszabadulás és a nagykorúsodás első jeleit mutatta, írja Tileagă. A tapsokat nem egyszerűen a bemutatottak előadásjellege, se nem a jónevű rendezők, hanem a színvonal és a nézői elvárásoknak való megfelelés váltotta ki. Úgy tűnik tehát, hogy a romániai közönség emancipálódik, kezdi megérteni, hogy ami nem tetszik, arra nem udvariasan tapsolni kell, hanem paradicsommal dobálni. Értelmezői nézőpontjával alkalmasint egyet is érthetünk, hiszen a színház, amint azt már a görögök óta tudjuk, a nézőért van, nem pedig fordítva, és mert végül is minden egyes közönség olyan előadásban részesül, amilyet érdemel.

Találhatók még a Man.In.Festben más, ugyancsak érdekes színikritikák. Timur-Felix Mihancea a Radu Afrim rendezésében előadott Plastilinát elemzi, Emma Mocan pedig az Odeon Színház által bemutatott Nemtudomka kalandjairól ír. Utóbbi, olvashatjuk róla, egyike azon előadásoknak, amelyek óvódás kortól a már említett nagyapákig szinte bárki számára jelentéssel bírhatnak, élvezhetőek. Sőt, Mocan megadja hozzá a „használati utasítást”, miszerint a felnőttek mindenképpen gyerekekkel, a kicsik pedig felnőttek társaságában nézzék meg, mert ha egyáltalán van „teljes” értelme, az csak ebből adódhat.

Figyelemre méltó, vehemens elemzést olvashatunk Sarah Kane színműveinek francia bemutatóiról. Ozana Budău a Theatre de Nesle színpadán látott előadásokról számol be, melyek az írónő életművének egészéhez híven az agresszivitást, a szexualitást, a dekadenciát és az ösztönök világát, úgymond az ember animális oldalát körvonalazzák. Csakhogy, állapítja meg, bármennyire ódzkodnánk Sarah Kane stílusától, vagy szélsőségesnek tartanánk azt, amit felmutat – nemcsak fikció, hanem aktuális valóság-tükör. Nem annyira a szövegek vagy az előadások őrültsége ráz meg, mintsem realitásuk, a valóság megjelenítése és a felismerés kényszere. A nyelvi agresszió ezekben a darabokban, írja, intrinszek, intraesztétikai jellegű, de a hatása másodlagos, mert egyfajta realitás bemutatását szolgálja. Ha pedig az előadások megtekintése után a nyelvi erőszakot okoljuk belső rosszérzésünk miatt, nem vagyunk egészen őszinték magunkhoz; azt is mondhatnám, nem tudunk kiegyezni azokkal a generációs konfliktushelyzetekkel és mentalitáskülönbségekkel, amelyekről szó esett. Hasonló krízishelyzetekről beszél Runcan a Ça ira! című háromfelvonásos opera kapcsán, melynek zenéjét Roger Waters szerezte, rendezője pedig Janusz Józefowicz. Ennek legfontosabb üzenete esztétikán túli, akár politikai is lehetne, mondja, mert a feldolgozott téma és a zene által is felidézi a szabadság elhalványuló ízét. Arra való szabadságunkét, hogy saját motivációinkat és erőforrásainkat újragondoljuk; azt a szabadságot, amelynek nagy ára lehet ugyan, de mindig is érdemes megfizetni, ha egy erősebb eszmét szolgál annál, amit „az ipar és a kereskedelem akar”. Csakhogy, szögezi le elemzése még az elején, ameddig az embertől nem vonják meg a szabadságot vagy a szeretetet, addig nem is tudatosítja, hogy ezek materializálhatóak – miközben megvan a szabadsága, elfelejti, hogy mit is jelent.

Úgy tűnik tehát, van ezekben a kritikákban, beszámolókban valami közös: a kiáltványszerű jelleg, a nyelvi közvetlenség, a bevett és nagyrabecsült, akadémikus elemzési technikákkal való nyílt szembefordulás akár az elméletalkotás öntudatáig menően. (Man.In.Fest, 2007. 1.)