Augusztus 2007
Mirigyezés, testnedvek tüköre


  Hormonális ráció vagy racionális hormonok
  V. J. L.

  Boldogság és melankólia, avagy időszerűtlenségük dicsérete
  Földényi F. László

  Stresszelő mirigyek
  Vargha Jenő-László–Szabó Krisztina-Gabriella

  A testnedvek nyelvének eltérése: Viktor Jerofejev és Ljudmila Ulickaja
  V. Gilbert Edit

  A női testnedvek a hagyományos magyar népi hiedelemvilágban, különös tekintettel Erdővidékre
  Zakariás Erzsébet

  A test/vér szöveg
  Zsélyi Ferenc

  Disszociáció és tudatküszöb a pszichoanalízisen innen és túl
  Gyimesi Júlia

  Felejtés
  George Banu

  Pimaszkalauz
  Radu Paraschivescu

  Szaturnusz fintora
  Rigán Lóránd

  A bölcseleti tanulmányokat folytatók egészségének gondozása
  Marsilio Ficino

  Beszélő falak (Generátor)
  Bekő Jutka Tünde

  Helyünk a világban (Európai Napló)
  Tárnok Attila


Világablak
  Csatlakozás után, felzárkózás előtt (I.)
  Kiss Viktor


Mű és világa
  Az intonációs elv érvényesülése a kodályi dallam retorikájában
  Angi István

  A Korunk és a népi irodalom
  Pomogáts Béla

  Káosz – valóság – őrültség avagy az elágazó történetek hálózata
  Bakcsi Botond


Közelkép
  A bioinformatológia – új metatudományos szemléletmód a biológiában
  Bárány-Horváth Attila–Uray Zoltán


Téka
  Egy álmodó költő arca (Átfogó)
  Demény Péter

  Függő játszma
  Zuh Deodáth

  A Korunk könyvajánlata
  


Talló
  Kuruc vagy labanc?
  S. L.

  Kortárs avantgárd
  Soós Amália



  Abstracts
  

  Számunk szerzői
  

Pomogáts Béla

A Korunk és a népi irodalom

 

A régi Korunk élénk érdeklődéssel figyelte a két világháború közötti magyarországi szellemi mozgalmakat, közöttük a népi mozgalmat, a népi írók tevékenységét is. E figyelem természetesen állandó kritikával, a mozgalom alakulásának és eredményeinek szüntelen mérlegre helyezésével járt együtt, és ennek a kritikának is megvan a maga története. A népi mozgalommal való állandó számvetés sajátos „történelmi térben” helyezkedik el. Ennek a „térnek” a szerkezetét éppúgy meghatározta a két világháború közötti kelet-közép-európai történelem alakulása, mint a kolozsvári folyóirat arculatának vagy magának a népi mozgalomnak a szüntelen változása. Ezúttal ennek a „történelmi térnek” néhány sarkpontját szeretném megjelölni, azokat a pontokat, amelyek felől a Korunk és a népi mozgalom alakuló viszonya belátható.

E mozgástér egyik meghatározója mindenképpen a „mozgalomnak” és a „szektának” mint a két világháború közötti politikai, illetve szellemi szerveződéseknek az egymáshoz való viszonya. A kolozsvári folyóirat múltjával foglalkozó tanulmányaikban korábban Huszár Tibor és Lackó Miklós is felvetették annak igényét, hogy meg kellene vizsgálni a kommunista mozgalomra olyannyira jellemző szektarianizmusnak a szerepét a folyóirat történetében.1 Ugyancsak a korábbi kutatások, elsősorban Balogh Edgár visszaemlékező jellegű írásai és tanulmányai, a szektarianizmust néhány év történetéhez kötötték, nevezetesen az 1929–1931-es évek eseményeihez.2 Úgy hiszem, hogy a szektariánus torzulások nem korlátozhatók pusztán erre a néhány évre, később is volt szerepük. Meg kellene vizsgálni azt, hogy miként hatottak a harmincas évek közepén és az évtized vége felé. Ugyanígy a Korunk története során állandóan észlelhető volt az a törekvés, hogy a folyóirat egy szélesebb körű mozgalom képviselője és szervezője legyen. Legalábbis Gaál Gábor tevékenységét nagyban formálta ez a törekvés. A mozgalomszervezés vágya, az úgynevezett „népfrontos” igény változó módon: hol erősebben, hol gyengébben jelen volt a Korunk egész tevékenysége során. Legteljesebben természetesen a harmincas évek közepétől, midőn a „népfrontgondolat” széles körű elismertségnek örvendett, és a román kommunista párt részéről is hivatalos támogatást kapott.

Valójában e két elv és két törekvés: a szektarianizmus és a mozgalomszervező igény egymást váltó és egymást gyengítő folyamata szabta meg a Korunk és a népi mozgalom viszonyát. Midőn a kolozsvári folyóirat szerkesztésében vagy kritikai munkásságában a szektás tényezők vitték a vezető szerepet, a népi mozgalom súlyos megítélésben részesült. Nem kapta meg a progresszív törekvéseinek és eredményeinek kijáró megbecsülést, és nem kapta meg azt a szövetségesi kritikát, amelyet megérdemelt volna, ellenkezőleg, értetlen és egyértelműen elutasító bírálatokban részesült. Midőn azonban a Korunk fejlődésén belül előtérbe jutottak a mozgalomszervező „népfrontos” törekvések, a népi mozgalom is árnyaltabb kritikára, sőt megbecsülésre talált. Csak utalhatok arra, hogy a megítélésben beállott változásokat hogyan tükrözték például a Németh László elleni támadások a harmincas évek elején, majd azok a tárgyilagosabb bírálatok, amelyekben később Gaál Gábor ismerte fel és ismerte el a Gyász írójának társadalomjobbító reformtörekvéseit.

A „szektarianizmus” és a „népfrontosság” (de mondhatnám így is: a sztálinista felfogás és a baloldali demokratizmus) küzdelme nemcsak a folyóirat szerkesztésében és általános tevékenységében jelentkezett, hanem, úgy hiszem, Gaál Gábor szerkesztői, ideológiai és kritikusi személyiségében is. Tóth Sándor igen alapos monográfiája rendkívül világos képet adott Gaál szerkesztői személyiségének fejlődéséről,3 de azt gondolom, még ezek után is maradt a kutatómunkának feladata. Például éppen a „szektarianizmus” és a „népfrontos” törekvések alakulását kellene tüzetesebben feltárnia.

Mint említettem, a népi mozgalom kritikai gondozásának ügyét két ideológiai irányzatosság: a „szektarianizmus” és a „népfrontosság” küzdelme szabta meg. Természetes dolog, hogy ebbe a küzdelembe magának a népi mozgalomnak a belső fejlődése is beleszólt. Nem véletlen, hogy az Új Szellemi Front rövid életű kísérlete nemcsak jogos bírálatban részesült, hanem fel is erősítette a Korunk körében szerepet kapó szektás törekvéseket, éppen azáltal, hogy mintegy igazolta létezésüket. A kolozsvári folyóirat és a népi mozgalom kölcsönhatása a Márciusi Front előkészületeinek és kialakulásának időszakában lehetett igazán eredményes. Ennek a kölcsönösségnek az alakulásában nagy szerepet játszott az a Korunk körén belül erősödő igény, amely a marxista folyóirat tevékenységét a népi tömegek küzdelmével szoros kapcsolatban tervezte, és ennek megfelelően határozottabb szakítást jelentett a szektás törekvésekkel, ezek képviselőivel. Ezt a fejlődést számos dokumentum igazolja, többek között az a híres levél, amelyet Gaál Gábor 1937-ben intézett Hatvany Lajoshoz a népi mozgalom kritikai gondozása ügyében.4 Gaál mondanivalója itt azokkal a nézetekkel cseng egybe, amelyeket a népi–urbánus vitában például Bálint György képviselt. Bálint még a népi mozgalom körül kialakult polémiák rendkívül elmérgesedett, valóságos szellemi közelharccá vált időszakaiban, mint például Erdélyi József hírhedt antiszemita versének megjelenése után is, elfogulatlan józansággal és méltányos ítélőkészséggel közeledett a mozgalomhoz, és ennek során nem veszítette szeme elől a mozgalom progresszív szerepét, baloldalának demokratikus törekvéseit.5

A Korunkat körülvevő mozgástér egy másik meghatározója az a távlat volt, amely a kolozsvári folyóiratot elválasztotta a magyarországi szellemi élettől. Ennek a távlatnak egyaránt voltak előnyei és hátrányai. Kétségtelen tény, hogy a Korunk, már csak romániai megjelenéséből következőleg, kívül állt a két világháború közötti Magyarország szellemi életén, és bizonyos távlatból szemlélte ennek a szellemi életnek az eseményeit. Ha történetileg gondoljuk végig a képet, arra az álláspontra juthatunk, hogy ennek a távlatnak a hátrányai a harmincas évek első, előnyei az évtized második felében érvényesítették hatásukat. Annak, hogy a Korunk nézőpontja hátrányt jelentett, talán két oka volt: először az, hogy a harmincas évek elején a Korunk szerkesztője nem mindig kapott hiteles információkat a magyarországi szellemi élet alakulásáról. Nemcsak a népi mozgalomról, hanem a Nyugat törekvéseiről és eredményeiről vagy az avantgárd mozgalom utóéletéről sem. Az érkező információk (mindenekelőtt az illegális kommunista mozgalom sztálinista prominensei részéről kapott információk) minősége és mennyisége nemegyszer kifejezetten téves és félrevezető tájékoztatást jelentett, és mintegy megszabta a hazai szellemi mozgalmak: a polgári humanizmus, az avantgárd, a népi mozgalom értékelését és kritikai gondozását. Vagyis a kialakult távlatnak ebben az időben hátrányos következménye volt, a kolozsvári folyóiratot elválasztotta a magyarországi szellemi élet valóságos mozgásától és jelentős eseményeitől.

A Korunk nézőpontját és kritikai gyakorlatának távlatát a magyarországi szellemi élet iránt megszabta a két közeg: a magyarországi és az erdélyi különbsége is. A két szellemi élet hagyományai és struktúrája között ugyanis kétségtelenül erős különbség volt tapasztalható, voltak természetesen hasonlóságok is. A magyarországi szellemi élet struktúráját valójában az 1919-ben hatalomra került konzervatív rendszer határozta meg. Ez a rendszer a hagyományos konzervativizmust, egy lényegében korszerűtlen, az első világháború előtti időkből fennmaradt gondolkodást juttatta hatalmi helyzetbe. Az erdélyi magyar szellemi életben egészen más volt tapasztalható. Az erdélyi magyar kisebbségi társadalomnak, a román királyi hadsereg előnyomulása következtében, nem kellett átélnie a nyílt kommunista diktatúra tapasztalatát, de elmaradt az ellenforradalmi kurzus tapasztalata is. A szellemi-ideológiai struktúrát ezért a hagyományos konzervativizmus és a polgári demokratizmus küzdelme határozta meg. Az erdélyi magyar irodalom konzervatív szárnya valójában a reformkonzervativizmus nézeteit képviselte, olyan írókkal és gondolkodókkal, mint Bánffy Miklós, Reményik Sándor, Makkai Sándor és Tavaszy Sándor. Ez a reformkonzervativizmus egészen más politikai eszméket hangoztatott, egészen más szerepet játszott, mint a magyarországi radikális konzervativizmus. Még vitába is szállott vele, például Ady Endre költészetének megítéléséről, minthogy nemcsak elfogadta, hanem egyenesen nagyra becsülte és a magyar megújulás zálogának tekintette ezt a költészetet, szemben a hazai konzervativizmussal, amely Rákosi Jenő és társai ellenséges megítélését újította fel.

Sokat jelentett az, hogy a Korunk fő ideológiai ellenfele Erdélyben nem a hazai ókonzervatív akadémizmus egy helyi változata volt, hanem ez a reformokra hajló konzervativizmus. Ez a vita befolyással volt például a Nyugat vagy a népi mozgalom megítélésére is. A Korunk a harmincas évek elején ugyanis nem abból a tényből indult ki, hogy a Nyugat vagy a népi mozgalom a magyarországi konzervativizmus természetes ellenfele volt, következésképp nem vette figyelembe ezeknek a mozgalmaknak az igen értékes szerepét a hazai szellemi élet szerkezetében. Nem volt kellő tekintettel arra, hogy a Nyugat vagy a népi mozgalom valójában a demokrácia eszményeit képviseli, és ez a „tekintetnélküliség” (a szó Fábry Zoltán fogalma, aki éppen a Korunk szektás korszakára visszanézve alkalmazta) nagyban torzította el a kolozsvári folyóirat perspektíváját. Ez a „tekintetnélküliség” is a kialakult távlat akkori hátrányainak következménye volt.

Az imént vázolt erdélyi magyar szellemi-ideológiai szerkezet lényegében a harmincas évek második felében változott meg. Ebben az időben az erdélyi magyar kisebbség szellemi-ideológiai struktúrája erősen megközelítette a hazai szellemi-ideológiai szerkezetet. Hogy Tolnai Gábor kifejezését használjam: „az erdélyiség fordulója” (1931–1932)6 után lényegében az erdélyi magyarság körében is kialakultak azok a szellemi-ideológiai, sőt politikai mozgalmak és irányzatok, amelyek a magyarországi közéletben voltak jelen. Bizonyos mértékű egységesülés jött létre, lassan eltűntek azok az előnyök, amelyeket a sajátos 1918–1919-es erdélyi fejlődés hozott. Nevezetesen eltűnt az az előny, amely az 1919-es őszi magyarországi „visszarendeződés” erdélyi elmaradásából származott. Az erdélyi magyarság körében is megjelentek, illetve felerősödtek a magyarországi szellemi és politikai irányzatok és mozgalmak, így például a polgári radikalizmus és a népi mozgalom, és ennek következtében az erdélyi magyar szellemi élet is viták, ideológiai küzdelmek színtere lett.

Az erdélyi magyar szellemi-ideológiai élet átrendeződése tette lehetővé azt, hogy a Korunk a harmincas évek vége felé már a valóságnak megfelelően ítélje meg a magyarországi szellemi-ideológiai élet mozgását, irányzatait és eseményeit. A harmincas évek közepétől (mondjuk: 1932–1933-tól kezdve) ugyanis már nem volt olyan nagy eltolódás az erdélyi és a magyarországi szellemi-ideológiai struktúra között, mint korábban, és így a Korunk, az erdélyi magyar mozgalmak és irányzatok ismeretében szerzett tapasztalatból kiindulva, hitelesebben és hatékonyabban közelíthette meg a magyarországi szellemi életet. Hitelesebben közeledhetett a népi mozgalomhoz is, amelyet most már úgy értékelt mint a demokratikus nemzeti és társadalmi törekvések képviseletét, a magyar progresszió és antifasiszta ellenállás egyik harci csapatát. A távlat, amely a kolozsvári folyóirat és a magyarországi kulturális élet között kialakult, ekkor már határozottan előnyök forrása lett: a közelítés, az ítélet, a kritika helyesebb és hitelesebb módozatainak lett záloga.

Azt hiszem, ez az előny, azaz a távlatból következő elfogulatlanság tette lehetővé, hogy a Korunk körül gyülekező baloldali értelmiség, elsősorban Gaál Gábor másként tekintett a Budapesten és szerte az országban dúló áldatlan népi–urbánus vitára, mint sokan Magyarországon a polgári progresszió vagy a marxista gondolkodás képviselői közül. Ez a távlat tette lehetővé, hogy a Korunk és Gaál Gábor mérlegén a népi–urbánus vita eseményei, összeütközései és hadmozdulatai általában elfogulatlan kritikában részesültek. A Korunk ebben az időben tulajdonképpen pártatlan bírónak bizonyult, s azt az elvet képviselte, hogy a magyarországi progresszió két táborának: a polgári és népi progresszió híveinek, ahelyett hogy egymás ellen használják fegyvereiket, és egymás erejét gyöngítik, a közös ellenség: a mindinkább terjeszkedő fasizmus ellen kellene fellépniük.

A harmadik meghatározó tényező, amely a Korunk és a népi irodalom viszonyát kialakította: az eltérés a népi irodalom magyarországi és erdélyi (azaz kisebbségi) szerepe között. Az erdélyi magyar szellemi élet fő vitája a húszas és harmincas évek fordulóján nem „népiesek” és „urbánusok”, nem parasztradikálisok és polgári demokraták között zajlott, hanem a transzszilvanizmus hívei és a Korunk marxista értelmisége között. Az erdélyi magyar irodalomnak azok az írói, akik elsősorban paraszti érdekek képviseletére vállalkoztak már a húszas évek elején, így Tamási Áron vagy Kacsó Sándor, mindig meg tudták találni a baloldali értelmiséghez, a Korunkhoz vezető utat. Tamási Áron például rendszeresen publikált a folyóiratban, Kacsó Sándor pedig a baloldali értelmiséggel egyetértésben tevékenykedett a Brassói Lapok hasábjain. A magyarországi népi mozgalom és a marxista értelmiség között időnként hevesen fellángoló viták az erdélyi magyar közéletben szinte ismeretlenek voltak. Az erdélyi szellemi életben egy másik vita: a transzszilvanisták és a Korunk vitája mozgatta az indulatokat, és persze ez a vita sem volt olyannyira elfajult, mint a magyarországi viták. Gaál Gábor több alkalommal is erős kritikával illette az „erdélyi gondolat” romantikus, ugyanakkor történelmileg nélkülözhetetlen ideológiáját, ennek a gondolatnak a képviselőivel, például Kuncz Aladárral, Ligeti Ernővel és Tamási Áronnal mindazonáltal személyes jó viszonyt alakított ki. Közismert tény, hogy a Korunk és az Erdélyi Helikon írói, például Gaál Gábor és Kós Károly között minden elvi harc ellenére korrekt személyes kapcsolatok voltak.

E korrekt kapcsolatoknak most csupán egyetlen, de talán nem elhanyagolható, egyébként közismert epizódjára szeretném felhívni a figyelmet. Midőn a harmincas évek közepén az erdélyi (magyar és román) jobboldali körök kétségbe vonták Gaál Gábor szerkesztői jóhiszeműségét és függetlenségét, arra utalva, hogy a Korunk kiadását külföldről: a Szovjetunióból pénzelik, Gaál „becsületbíróságot” kért, amelynek a vádat kellett megítélnie. Közmegegyezésre Kós Károly látta el a feladatot, és noha Gaál és Kós között indulatos viták folytak a transzszilvanizmus megítélése körül, az Erdélyi Helikon szerkesztője mégis fényesen igazolta a Korunk szerkesztőjének jóhiszeműségét és függetlenségét. Ezzel azt az áldozatkészséget, amellyel Gaál vezette a folyóiratot.

Az erdélyi magyar népi törekvések, különösen a harmincas évek közepétől, természetes szövetségesüket és partnerüket találták meg a Korunk baloldali értelmiségében. Midőn „az erdélyiség fordulója” bekövetkezett, és a transzszilvanista eszmék elveszítették korábbi mozgósító szerepüket, a népi irodalom képviselői erősen közeledtek a Korunk köréhez. Erre az időre esett Szentimrei Jenő és Tamási Áron gyakoribb szereplése a folyóirat hasábjain. A népi törekvések, a parasztdemokrácia eszméje nagy vonzást gyakoroltak a fellépő fiatal erdélyi magyar értelmiségre, ugyanakkor a Korunk társadalomtudományi szemlélete, következetessé váló nemzetiségi jogvédelme is vonzotta őket. Ekkor már olyan ifjúsági értelmiségi-irodalmi csoportosulások ragadták magukhoz a kezdeményező szerepet, amelyek egyaránt kapcsolatban állottak a paraszt-demokratikus törekvésekkel és a baloldali gondolkodással.

Ilyen csoportosulásokat hozott az 1931-ben alapított Erdélyi Fiatalok című folyóirat, amely a csehszlovákiai Sarló példáját követte, és a többi között Demeter Jánost, a kommunista irányítás alatt tevékenykedő Falvak Népe későbbi szerkesztőjét, továbbá Balázs Ferencet, Bányai Lászlót, Jancsó Elemért, Mikó Imrét, Gagyi Lászlót és másokat bocsátott szárnyára. (Ezeknek az íróknak a későbbi sorsa és szerepe mindazonáltal egymástól eltérő pályára került a háború után.) Vagy az ugyancsak 1931-ben kiadott Új Arcvonal című antológia, amely a társadalmi radikalizmus gyűjtőmedencéjeként mutatkozott meg Bányai László, Jancsó Elemér, Kovács Katona Jenő, Kovács György, Kováts József, Méliusz József, Szemlér Ferenc és Varró Dezső írásaival. Ebben a nemzedéki antológiában már együttesen jelentkeztek a fiatal marxisták, a polgári humanisták és a népi radikálisok. Hasonló törekvésekről tanúskodott az 1937-es Új Erdélyi Antológia Abafáy Gusztáv, Jancsó Elemér és Szemlér Ferenc szerkesztésében és az 1938-as Erdélyi Enciklopédia nevet viselő könyvkiadó és írói munkaközösség, amelynek Szemlér Ferenc, Nagy István, Balogh Edgár, Szenczei László és Kahána Mózes voltak a tagjai. Szocialisták, népiek és polgári radikálisok „népfrontos” szellemű összefogását hozta az 1937-ben megrendezett Vásárhelyi Találkozó, amely a leghitelesebben bizonyította ennek az összefogásnak az erejét és lehetőségeit.

Midőn a Korunk és a népi mozgalom viszonyát vizsgáljuk, figyelembe kell vennünk a kolozsvári marxista folyóirat és az erdélyi magyar agrár-demokratikus törekvések között kialakult pozitív kapcsolatokat, és ennyiben a régi Korunkat, legalábbis a húszas években és a harmincas évek végén mutatott teljesítményei nyomán el kell választanunk azoktól a kommunista mozgalmi törekvésektől, amelyek akár a két világháború közötti korszakban, akár 1945 után céltudatosan egy diktatórikus és embertelen társadalmi rendszer szolgálatába álltak. A Korunk (és talán maga Gaál Gábor) tragédiája, legalábbis szerintem, abban állott, hogy egy olyan ideológia és hatalom „fogságába” került (vagy inkább: engedte magát foglyul ejteni), amelynek valójában semmi köze sem volt a folyóirat és szerkesztője eredeti szellemiségéhez és erkölcsi elveihez, mondhatnám így is: a klasszikus európai és magyar baloldal szellemiségéhez és erkölcsi elveihez. A magyar (és a közép-európai) baloldal valóságos tragédiája volt ez, és ennek következményei érzékelhetőek voltak a mögöttünk álló „rendszerváltó” években, akár a jelenben is.

 

JEGYZETEK

1. Huszár Tibor: A Korunk és a magyar szellemi áramlatok a két világháború közötti évtizedekben. In: 50 éves a Korunk. Az 1976. május 20–21-i emlékülés alapján szerkesztette és sajtó alá rendezte Kabdebó Lóránt. MTA Irodalomtudományi Intézete, Petőfi Irodalmi Múzeum és Népművelési Propaganda Iroda kiadványa. Bp., 1977. 105–168.; Lackó Miklós: A Korunk az 1920–1930-as évtizedfordulón. Uo. 169–174.

2. Balogh Edgár: Szolgálatban. Emlékirat 1935–1944. Kriterion Könyvkiadó, Buk., 1978.

3. Tóth Sándor: Rólunk van szó. Kriterion Könyvkiadó, Buk., 1980.

4. Gaál Gábor levele Hatvany Lajosnak. 1937. szeptember 2. Gaál Gábor: Levelek (1921–1945). Kriterion Könyvkiadó, Buk.,1975. 396–397.; Levele, 1937. szeptember 13. Uo. 402–403.

5. Vö. Bálint György: Az „Erdélyi-ügy”. In: A toronyőr visszapillant. II. Magvető Könyvkiadó, Bp., 1966. 98–101.

6. Tolnai Gábor: Erdély magyar irodalmi élete. Magyar Irodalomtörténeti Intézet, Szeged, 1933. 120–133.