Augusztus 2007
Mirigyezés, testnedvek tüköre


  Hormonális ráció vagy racionális hormonok
  V. J. L.

  Boldogság és melankólia, avagy időszerűtlenségük dicsérete
  Földényi F. László

  Stresszelő mirigyek
  Vargha Jenő-László–Szabó Krisztina-Gabriella

  A testnedvek nyelvének eltérése: Viktor Jerofejev és Ljudmila Ulickaja
  V. Gilbert Edit

  A női testnedvek a hagyományos magyar népi hiedelemvilágban, különös tekintettel Erdővidékre
  Zakariás Erzsébet

  A test/vér szöveg
  Zsélyi Ferenc

  Disszociáció és tudatküszöb a pszichoanalízisen innen és túl
  Gyimesi Júlia

  Felejtés
  George Banu

  Pimaszkalauz
  Radu Paraschivescu

  Szaturnusz fintora
  Rigán Lóránd

  A bölcseleti tanulmányokat folytatók egészségének gondozása
  Marsilio Ficino

  Beszélő falak (Generátor)
  Bekő Jutka Tünde

  Helyünk a világban (Európai Napló)
  Tárnok Attila


Világablak
  Csatlakozás után, felzárkózás előtt (I.)
  Kiss Viktor


Mű és világa
  Az intonációs elv érvényesülése a kodályi dallam retorikájában
  Angi István

  A Korunk és a népi irodalom
  Pomogáts Béla

  Káosz – valóság – őrültség avagy az elágazó történetek hálózata
  Bakcsi Botond


Közelkép
  A bioinformatológia – új metatudományos szemléletmód a biológiában
  Bárány-Horváth Attila–Uray Zoltán


Téka
  Egy álmodó költő arca (Átfogó)
  Demény Péter

  Függő játszma
  Zuh Deodáth

  A Korunk könyvajánlata
  


Talló
  Kuruc vagy labanc?
  S. L.

  Kortárs avantgárd
  Soós Amália



  Abstracts
  

  Számunk szerzői
  

Bekő Jutka Tünde

Beszélő falak (Generátor)

 

I

És lőn este, és lőn reggel, a sokadik nap. Egy új tegnap vagy tegnapelőtt, mert minden egyetlen nagy jelenné változott, és úgy érezte, hogy hiába vergődik az örök mának hálójában, kiszállás belőle nem lesz soha.

Várt. Figyelte, ahogy az agya lassan feloldódik, mint valami fura vegyszerben. Lefogyott, szinte megfiatalodott, de a tükröt régóta kerülte; nem mintha kiugró pofacsontjától vagy a borostás képétől félne: a saját iszonyatos szemétől, a félőrült nézésétől rettegett.

Nem merte megszámolni, hány millió hónap telt el azóta, hogy Csui elment, de ha engedett a gyógyszer a hatásából kicsit, tisztán emlékezett a napra, amikor elindult az ajtó felé.

Zsebébe nyúlt a kulcsért, pusztán megszokásból, aztán eszébe jutott, hogy már rég nem zárja az ajtót. A szobában szürke fény fogadta, olyan naplemente utáni. Csui egy halom szemét közepén valami kartondobozok tetején ült, és cigarettázott. Profilból látta, de vad haja eltakarta az arcát és görbe vállait.

Antal az ablakhoz sétált, onnan kérdezte:

– Mit akarsz csinálni?

– Elmegyek.

A lány hangja most is ütésként érte. Fél éve egy szót sem szólt, és neki el kellett csodálkoznia azon, hogy lehet valakinek ilyen fiatalon ennyire mély, rekedt hangja, mint valami lepukkant ribancnak.

Csui felállt, és elindult az ajtó felé. Olyan lassan mozgott, hogy Antalnak az idegszálait szaggatta szét vele. Már-már kísértetszerű és egyre lassuló, mégis haladó mozgás volt ez, hogy a végén nem bírta, és felnyögött:

– C2+35.

– Mi van? – Csui meg sem fordult, úgy kérdezte.

– A kód. Minden pénzt elvihetsz.

– Jó.

Antal megkönnyebbülten felsóhajtott. Jókedvében már majdnem megkérdezte, hogy mikor indul, mert naiv reménye támadt, hogy esetleg csak másnap reggel, és akkor elkísérheti valamelyik állomásra, esetleg tízórait is csomagol neki, és integet, ahogy a vonat elindul, de ettől már neki is nevethetnékje támadt.

 

Feküdt a kopasz földön elnyúlva. Körülötte feldőlt üvegek; nézte a plafont, mert csak ez maradt fehéren, gyűlölködő betűk és rémfilmbe illő rajzok nélkül. A szöveget már szinte kívülről tudta, és azt kívánta, hogy Csui visszajöjjön, és száz életük legyen, hogy megölhesse őt. Aztán újra meg újra, és a lány is őt ugyanúgy.

Elképzelte, hogy Csui megjelenik, nekitámaszkodik az ajtófélfának, és a hideg fénybe fújja a füstöt. Árnyjáték az egész, ahogy az arca most sem látszik, de ölbe kapja, hogy leszaggassák a húst egymásról.

 

II

Azokban a napokban, amikor Antal olyan vígan meszelte a műterem nagyságú helyiséget, eszébe sem jutott, hogy egy adott pillanatban a most még hófehér falak rákiabálnak, és förtelmes dolgokkal fogják vádolni.

Csak akkor tudatosult benne, hogy a börtönnek szánt szoba csatatérré változott, melynek egyedüli vesztese ő lesz, amikor a Csui érkezése utáni délelőtt nem tudott bemenni.

Tálcán reggelit vitt a lánynak, és a kulcs fordult a zárban, de az ajtó nem akart engedni. Hosszú, dühös percek után sikerült csak odébbtolni az ajtónak belülről nekitámasztott vaságyat, és Antal nem győzött csodálkozni azon, hogy Csui a nagy csapkodás ellenére is csak most ébredt fel. Ágyneműjét a sarokba hurcolta, ott aludt, és most morcosan bújt elő a rongyhalmazból, borzasan, mint egy madárfióka.

A férfinak kedve lett volna megtépni mérgében, de ahogy közelebb lépett, a vér is meghűlt benne, mert Csui egy irdatlan nagy tükördarabot tartott a kezében, amit lassan a nyakához közelített. Antal szerette volna megfordítani, és jól seggbe rúgni saját magát, mert az ablakot úgy csináltatta, hogy se kinyitható, se kitörhető ne legyen, de az bezzeg nem járta meg az eszét, hogy a fürdőben ott egy tükör a kagyló felett, amit Csui sikeresen be is vert a bakancsa sarkával. Már bánta, hogy idehozta a lányt. Rosszkedv vett rajta erőt. Amíg összetakarította az üvegcserepeket, azon gondolkozott, hogyan vehetné el Csuitól a tükördarabot. Félt, hogy ha elkéri, a lány a szabadságát akarja cserébe, ha pedig nem engedi el, maga ellen fogja fordítani. Hogy mindenre képes, volt alkalma tapasztalni.

Antal széket tolt maga alá, és farkasszemet nézett Csuival. Csendben méregették egymást, mint két ellenfél, és bár Csuinak is az motoszkált a fejében, hogy vagy elszabadul ma innen, vagy felvágja az ereit, a megoldást túl elcsépeltnek találva elhatározta, hogy elemészti Antalt.

– Éhes vagyok – mondta.

A férfi megmozdult a széken. Megkönnyebbült, hogy egyelőre nem lesz vita az üvegcserepek körül, és szerette volna azt kiabálni, hogy te cseszett agyú kis idióta, telerakott tálcával jöttem ide hozzád, és már zabálhattál volna, ha nem csinálod ezt a cirkuszt, de inkább nem veszekedett.

– Kávét is kérek – szólt Csui, mikor a férfi nekiindult, hogy behozza a megkésett reggelit, aztán még valami eszébe jutott, hogy kérhetne.

– Antal!

A férfi meglepetten fordult vissza az éles, határozott hangra. Annyira furcsa volt számára a saját nevét hallani ettől a lánytól, hogy életében először úgy nézett rá, mint egy nőre.

– Hozz cigit, és egy doboz szénceruzát.

 

III

Már hajnali három is elmúlt, és Csui még mindig a padlón fekve nézte a havazástól betegrózsaszín ablakot. Mehetnékje volt; mindig is vágyott a szabadba, hiányzott a mozgás, de annyira, mint aznap, még egyszer sem. Gombaillatú, esőáztatta fenyvest akart, vagy csak egyszerűen sétálni egyet az elnéptelenedett városban, végiglépkedni a behavazott villamossíneken.

A szótlanság őt is kezdte bedarálni, s ha valami vigasztalta, az az volt, hogy Antal még nála is rosszabbul áll. A férfinak, amellett, hogy naponta háromszor ételt vitt Csuinak, ruhát meg mindenféle apróságot, különös szertartásává vált, hogy valamikor késő délután elzarándokoljon a műterem nagyságú szobába, és beszéljen a lánynak. Lassan megnyílt, gyónt, mint az idegorvosnál vagy valami fura vallás papnőjének, anélkül hogy feloldozást kapjon bármiféle válasz formájában.

Csuit lefoglalták a falai. Már nem kellett attól tartania, hogy Antal elolvassa a születő sorokat: amikor egyetlenegyszer megpróbálta, vastag falú porceláncsupor vágódott a füle mellett a falba.

Mindketten megtanultak békésen élni abban a világban, amit végül is ketten teremtettek, és ha Antal csodálkozott, hogy is bírja Csui a némaságot, az nem jutott eszébe, hogy a másik a sarokban kuporogva is több élményt tud magának kitermelni, mint ő, ha akár kétszer is körbeutazná a világot.

Nem tudta, hogy Csuiban jó könyveken és gyilkoló hatású, de drogként kívánt beszélgetéseken hízott nagyra a vadállat, mely egy szép napon egyedül őt, Antalt fogja bekebelezni.

 

IV

Ebben az órában dr. Bart sem aludt. Feküdt a félhomályban, és a kifújt füstbe bámulva úgy érezte magát, mint egy becsapott Pygmalion, akitől ellopták a félkész művet. Még nem tudta eldönteni, hogy olyan mindez, mintha a belső szerveit vették volna ki érzéstelenítő nélkül, vagy csak eltúlozza az egészet, s ha új játékszere akad, majd mindent elfelejt.

Csui megjelenése nemcsak a szanatórium életét forgatta fel, hanem dr. Bartét is, akinek a lány rögeszméjévé vált, és csak ő tudta, mibe került neki a kórházban tartania az apró gyilkost, aki elbűvölte. Naponta meg kellett kávéztatnia a személyzetet, virágot hordani nekik és vacsorára hívni őket, s ha kellett, akár le is fektetni mindenkit a főnővértől az utolsó takarítónőig, hogy senki se legyen elégedetlen, és főleg senkinek ne jusson eszébe abban kételkedni, hogy Csui valóban beteg.

Dr. Bartban felötlött az a jelenet, amikor egyszer meglátogatta Csuit, és a gyerek a háta mögé rejtve a Madáréjt, kijelentette:

– Nem tudok rajzolni. – Majd nem túl nagy meggyőződéssel hozzátette, hogy nem tud írni, sőt aludni sem.

A főorvos nevetett, mert szavát sem hitte; tudta, hogy kijelentései a legutóbbi olvasmányélményen alapulnak, és igyekezett megnyugtatni Csuit.

– Ne félj, mert nem csinálunk veled olyat... – és a könyvre mutatott, melynek üvegburája alatt piros és kék villámok cikáztak. Nem csináltak vele olyat. Nem volt szükség a sokkterápiára, mert Csuit csak a körülmények tették szörnyeteggé, és bár dr. Bart tudta, hogy a beleégetett borzalmat kiirtani nem lehet, remélte, hogy előbb-utóbb felébreszti benne az életvágyat, hogy aztán szelídebb vizek felé terelgethesse. Ezt szakította meg az Antal közbelépése, aki magával akarta vinni a gyereket, vagy átíratni egy másik szanatóriumba. Más kezére adni felelőtlenség lett volna, Antallal elengedni pedig egy újabb kihívás, aminek Csui unottan, félelem nélkül vágott neki, és dr. Bart aggódni kezdett, mi lesz, ha komor vakmerőségében megint valami őrültséget követ el.

Dr. Bart előkereste a fiókból azt a két rajzot, amit Csui ajándékozott neki, hogy bebizonyítsa, már nem tartják fogva a förtelmes jelenetek. Az egyik rajz a Madáréj volt, melyről első pillantásra azt lehetett volna hinni, hogy csillagos égboltot ábrázol, de a papír sötétszürkéjét fekete vonalak osztották madár formájú alakzatokra, melyeknek ragadozó szemei keltették a csillagok képzetét. Mestermunka volt, ahogy a madár madárból formálódott; egyetlen vonalat sem húztak meg értelmetlenül.

– Nem tudok rajzolni – hallotta vissza a doktor, és tudta, hogy Csui kiváló tehetséggel rendelkezik, de jóság nem szorult bele, hogy képes legyen normális életet élni. A főorvos majdnem biztos volt abban, hogy Csui soha nem fogja tudni elviselni a békés körülményeket, és akivel a kezdetektől mérgeket kóstoltattak, az mindig is erős ízekkel akar majd táplálkozni. Ezt sugallta a második rajz is, melynek morbid gyönyörűsége átborzongatta a főorvost.

V

Abban az időszakban, amikor dr. Bart jelentette Csui számára a világot, a lány elmesélte annak a délutánnak az eseményeit, anélkül hogy egyetlen mozzanatot is kifelejtett volna. Különös alkalom volt ez, ajándék Csui részéről, ami csak tovább erősítette közte és a főorvos között már-már függőségig menő kapcsolatot.

– Olyan érdekes – mesélte Csui –, ahogy szinte megkettőződöm: ott voltam én, aki szorong, aki legszívesebben világgá menne, mégis már több mint két órája kuporog Ica néni kisasztala mellett, és a házijával babrál, mert ez az egyetlen dolog, amely valamennyire képes elterelni a figyelmét a dolgokról, és ott volt a másik én, aki kívülről figyeli az egészet, akit senki nem bánthat, mert olyan, mintha egy kristálytiszta folyadékban lebegne. Ugyanez a másik én rövid időn belül azt figyeli, hogy az első hogyan bújik a kályha mögé, és hallgatja a vinnyogó sírást, azt kérdezve magától, hogy micsoda marhaság ez.

Végül nem bírtam tovább. Köszönés nélkül hagytam ott Ica nénit, és rohantam haza, mert látnom kellett, hogy Magdolna és az apám jól vannak, de mintha egy hang folyton azt hajtogatta volna, hogy ne menjek, mert valami történt.

Már hányingerem volt a félelemtől. A házban nem volt senki, az ajtók nyitva, és csak a cipőim kopogását hallottam a vészjósló csendben. Ledobtam őket, és mezítláb mentem ki az udvarra, ami valamelyest megnyugtatott.

A háztól balra volt a fásszín. Ennek is nyitva volt az ajtaja, és ahogy belestem a farakások között, egy pár papucsot láttam a levegőben, mintegy méter magasságban a föld felett. Nem tudatosult, hogy mit jelent ez, ezért otthagytam, el is felejtettem, aztán megláttam, hogy egyre több fekete madár köröz a kert felett, és az ösvény egy szakaszán valamire gyűlnek, valami vonzza őket oda.

A kertben az anyám feküdt, arccal a föld felé. A haját valaki a sárba taposta, és a nyakából egy balta állt ki. Azt hiszem, a madarak a pongyolájára hintett magokra gyűltek.

 

VI

Magdolna egy magas férfival kézenfogva sétált végig a kavicsos ösvényen. Amikor beléptek az ajtón, Antal egy hangulatosan berendezett, de mindemellett szegényes szobában találta magát.

Az első dolog, ami megragadta a figyelmét, egy kislány volt, a felfordított vedren ülve egy ládán írta a leckéjét, és mikor észrevette a férfit, olyan csúnyán nézett rá, hogy Antal elnevette magát.

– Hú, de csúf kislány. Ki ez?

– Csui, menj át Ica nénihez – rendelkezett Magdolna, aki nem volt ugyan elragadtatva a lányától, de ha bántották, megharagudott.

Csui idegesen összepakolta a füzeteit, és kisomfordált az ajtón.

Ezután pillantott meg Antal még valakit a helyiségben: a dívány sarkában egy ember ült. Kopasz volt és idősödő. Olyan szerencsétlenül kuporgott a fal mellett, hogy Antal már végképp nem tudta hová tenni a jelenséget. Ki ez? – kérdezte volna, de aztán csak megfordult az asszony felé, felvont szemöldökkel.

– A férjem. Gyere, ne foglalkozz vele. – Azzal Antalt a szoba felé tuszkolta. Csui nem jutott a küszöbnél messzebb. Valami rossz volt a levegőben, valami félelmetes, fenyegető, ami nem engedte továbbmenni. Valóban, a szoba ajtajában megjelent a magas férfi, immár meglazított nyakkendővel, kigombolt ingben. Gúnyosan rávigyorgott a görnyedt emberre, aztán megszólalt:

– Hallod-e, férjecske! Tudod, mit fogunk csinálni a feleségeddel? Világra szóló baszást rendezünk a hitvesi ágyatokban! Úgy!

A szerencsétlen ember zavartan feltápászkodott, motyogott valamit, és igyekezett elkotródni.

Csui még látta, ahogy Antal utánalép, és belerúg az apjába.

 

Ica néni rögtön megérezte, hogy baj van, ahogy Csui bejött a füzeteivel; csak éppen köszönt, és hozzá is fogott a házifeladatához. Nem beszélt semmit, és feszültebbnek látszott, mint máskor szokott lenni, de a néni nem merte megkérdezni, hogy mi van.

Csui magával hozta azoknak a fekete madaraknak az árnyékát, melyek alig két óra múlva ellepték az anyja holttestét.

 

VII

– Eredj barátkozni – mondta a dadus, és Csuit a szoba közepére penderítette, aztán elmosolyodott még távozóban, arcán a kedvesség könnyen pattogzó cukormázával, melyet a nevelők akkor viseltek, ha idegenek tévedtek az intézetbe.

Csui magára maradt, és úgy érezte, mintha most ébredezne, mert attól kezdve, hogy Ica néni konyhájában a kályha mögé bújt, nem emlékezett semmire. Nem tudta, hogy a temetés előtt senkiről nem akart tudomást venni, hogy ételt nem bírtak beletuszkolni, és hogy nem is aludt, hanem csak bámult egy pontra, amíg az orvos nyugtató injekciót adott neki. Arra sem emlékezett, hogy Ica néni feketébe öltöztette, mint egy bábot, nem tudott a két koporsóról, és arról sem, hogy a szertartás alatt egészen előrement, és hosszan bámult a gödörbe.

Valaki behozta ide. Hogy ki, az hidegen hagyta, de örült, hogy a dolgok kezdenek összeállni, és szépen felsorakozni a tudatában.

Jó érzés volt például felfedezni, hogy egy kopott nappaliban van, egy kitaposott szőnyeg kellős közepén. A szoba végében gyerekek nézték a tévét, és annyira belemerültek a kicsi, bolhás képernyő bámulásába, hogy nem is vették azonnal észre a jövevényt.

Csui szemügyre vette őket, és ekkor megpillantotta Árpádot. Egy fiú támaszkodott a falnak; magas volt és elég zömök, ha nem is hosszú, de mindenesetre bozontos hajjal. Ha Csui valaha is testvért szeretett volna, pont ilyennek akarja, mint ez a fiú.

A gyerekek csak most vették észre az újoncot. Árpád olyan kicsinek és nyavalyásnak találta Csuit, hogy megsajnálta, és elhatározta, hogy segít rajta. Odasétált hozzá, valósággal fölé magasodott, aztán irgalmatlanul pofon vágta.

Akkora volt a csalódás, hogy az éppen csak kiválasztott imádott ilyen gonoszul elbánt vele, hogy a kislánynak legörbült a szája. Nem sírt, mert még nem tudott az őt ért sokkhatás óta, de olyan kiszolgáltatottá vált, hogy legszívesebben elpusztult volna. A fiú nem hagyta abba. Újra csattant egy pofon, aztán még egy, és miután a kislány a szemében fellobbanó gyűlöleten kívül sehogy sem reagált, megszánta.

– Védd magad! – kiáltotta.

A gyerekek kört formáltak körülöttük, kettő mindjárt az ajtóhoz ment őrt állni, Csui pedig, mintha átoktól szabadulna, boldogan belerúgott a fiú lábába.

– Ez az! Üss! – biztatta Árpád, és a következő percben már a földön hemperegve püfölték egymást.

Az elmúlt napok zsibbadtsága lepattant Csuiról, ahogy ütött, rúgott teljes odaadással, míg végül véresen, sírva-kacagva tápászkodtak fel a szőnyegről, és kezet fogtak.

 

VIII

Csui, akit a kezdetektől erős ízekhez szoktattak, becsapva érezte magát, mintha az élet aprópénzzel fizette volna ki: Árpádot nevelőszülők vették magukhoz, és bár a fiú sírt, és levelet ígért, nem szökött meg, ahogy Csui elvárta, de még annak az érdekében sem tett semmit, hogy együtt fogadják őket örökbe.

A barátságnak, mely olyan különösen indult, sótlan, semmi vége lett, hogy Csui elszégyellte magát ennyi gerinctelenség láttán, és mint mindig, mikor más útja nem volt, fiktív filmjéhez nyúlt egy hozzá sokkal inkább találó befejezésért.

 

Kezdetben csak köhögtél, majd fogyni kezdtél, és szemed alatt a szürke árnyék egyre sötétebb lett.

Sokadik kivizsgálás után elszáguldott veled a mentő. A vécéablakon szöktem ki, és tolószéktől kerekes ágyig lopakodva osontam utánad a kórházfolyosón megtudni, mi vár rám. Vagy rád.

Kár volt az óvatosságért, nem sokat titkolóztak. Járt volna neked is egy szanatórium a hegyek között, megfelelő gyógyszerek és rendes kaja, de ha már lelenc voltál, nem szólt ez egyébről, mint hogy alig egy hétig nyomták a karodba az átlátszó lötytyöt, miközben szinte hallottam, hogy csikorog a rozsdás tű a vénáidban.

Egy kis történet jutott eszembe, miközben őrködtem az ágyad mellett. Tudod, még ha a gusztustalanságig szenvedélyes volt is, jólesett rágondolni, meg elmesélni neked, mert ahogy a szappanoperákban teszik, úgy nekem is azt mondták, hogy mindent hallasz.

Emlékszel? Egy borús délután a színház körül őgyelegtünk, mikor kisétált egy nő az ajtón, és ellépkedett előttünk. Annyi szépség, gőg meg mit tudom én mi minden volt a mozdulataiban, hogy nekem rögtön Magdolnát hozta vissza.

Nézd, nem voltam teljesen ártatlan, mikor a pocsolya kellős közepébe ültem le sírni, de ott, a színház közelében hirtelen arra gondoltam, mit tudnék kezdeni a feltörő keserűséggel, ami persze igazi volt. Egyszerre figyeltem az arcodat, mert, ne haragudj, akkor először és utoljára megtévesztettelek, meg a hangomat, mely hol nyávogósan vékony volt, hol rekedt, ahogy arról jajgattam, hogy miért is pusztították el az én anyámat?!

Vigasztaltál. Meg azt mondtad, megsapkázol, ha nem kotrom össze magam, de az életmentő pofon elcsattant egyszer régen, ez csak utánzat lett volna, tehát nem is hittem, hogy jöhet.

– Megsapkázlak! – fenyegetőztem az ágyad mellett, mert kihúzódtál a fényes folyosó legvégére, hogy majd jól irányzott ugrással, mint egy ablakpárkányról, az örök világosságba vessed magad, de te már csak a földöntúli fényre figyeltél, meg se parittyázva kétségbeesett erőlködésemet.

Nem aludtam azokban a napokban; csak néha szenderedtem el tíz-tizenöt percre, és ettől minden olyan lebegő és érthetetlen lett. Ellenségesen pityegtek a testedre kötött műszerek, és hajszálra egyforma ápolónők röpködtek körülöttem. Mind ugyanolyanok voltak: hidegek és csinoskák, ahogy nagy, sötétkék szemük rám villant, vagy ha hátulról láttam dús, fekete kontyukat.

Nem törődtek velem. Odakötöttem melléd, mint egy zsák cement, aztán a fáradtság miatt, valamikor a hét vége felé, kiakadtam, és elmulasztottam a pillanatot, amikor belevetetted magad a fénybe.

Állítólag nem volt sok cirkusz: mikor látták, hogy túl sokat rángatod a perfúziót, és teleköpködöd vérrel a fehér ágyneműt, egyszerűen lekapcsoltak az oxigénről.

 

IX

Árpád halála után Csui úgy érezte, értelmetlenné vált az élete, mert ők ketten szökni akartak, de egyedül elhagyni az intézetet már egyáltalán nem tűnt vonzónak számára, éppen ezért, bár sose foglalkozott az égiekkel, a magas férfi megjelenése Jel volt számára.

– Szerelmes testvérem, legyél te átkozott ezen a földön, amely befogadta az anyám vérét. Ámen.

– Mi van? Mit mondott? – Antal nem hallotta a közeledő gyerek szavait, de a viselkedését cseppet sem találta bizalomgerjesztőnek.

– Köszönt – lelkesedett Igazgatóbácsi, majd rárivallt Csuira: – Növendék vigyázzba áll! – Csui vigyázzba vágta magát, és gyönyörűen elmosolyodott, mert akkor már tudta, a játék elkezdődött, és nem szerette volna, ha a magas férfi meggondolja magát az örökbefogadással kapcsolatban.

 

X

Antal nagylelkűen az első ülésre invitálta Csuit, becsapta az ajtót, és kikanyarodtak a kis utcából, melynek végén ott volt az árvaház és Johann, az osztrák gyerek, aki a járdán ácsorogva a távozók után bámult.

Csui is visszanézett; nem integetett, de elmosolyodott, mert úgy vette, Johann is része a Jelnek, mintha csak a felső hatalmak újra rábólintottak volna a tervre, melyet olyan régóta dédelgetett.

Egyszer régen, amikor Árpád élt, hárman ültek a hídnál, a középső korlátra könyökölve cigarettáztak, és lábukat a víz fölé lógatva komoly dolgokról beszélgettek.

Mintegy összefoglalóként, nagyképűen és fontoskodva, Johann kijelentette:

– Meggyőződésem, hogy nekünk, lelenceknek, ha nem is elsődleges, de másodlagos célunk az életben mindenképpen az, hogy bosszút álljunk azokon, akik ide juttattak.

Johannak igaza volt, mert nemcsak elméleti oldaláról ismerte a dolgokat, hanem a bőrén is megtapasztalta a disznóságot, és ha ő tudott elegánsan veszíteni, Csui is elhatározta, hogy megtanul elegánsan bosszút állni.

Johannak, az Osztráknak, ahogy egymás között mondták, a szomszéd kisvárosban éltek a keresztszülei. Ha a bácsika nem is, a néni minden héten meglátogatta. Johann volt ilyenkor a világon a legudvariasabb, -figyelmesebb és legelőzékenyebb fiú, ám a nénike csak várt, csak várt, meg sírt, és egyre több édességet meg pénzt hozott ajándékba, míg Johann megértette, hogy kell ő a fenének. Ettől kezdve nem akart lemenni a társalgóba, s ha Igazgatóbácsi parancsára mégis megtette, a vizit végén unott képpel felballagott a hálóba, és kifordította a zsebeit.

A guruló aprópénzt és az édességet felkapkodták a kicsik, még a piszkos linóleum alól is előpiszkálták; a nagyobb pénzeket elosztotta a barátai között.

 

XI

Csui szerette volna szembeköpni magát, annyira szégyellte, hogy fél, de valóban túl sokat fázott, és túl sokszor koplalt ahhoz, hogy ne rettegjen attól: az Antal csodaszép, fűtött szobás, porcelántányéros világa beszippantja.

Persze, ha tulajdon regényének szereplője lett volna, akkor olyannak írja magát, hogy semmi nem tántoríthatja el tervének végrehajtásától, nem zavarja, hogy beázik a cipője, és utazni sem vágyik az Antal pénzén. Nem érdeklik a könyvek, a jobbnál jobb iskolák és a színházak sem, de a valóság ennél sokkal silányabb volt. Igenis ott volt a kísértő gondolat, hogy nyugton marad, mert Magdolnáék úgysem támadnak fel, bármit tenne is ő, és meglátogathatja a „hegyen túli várost”, melynek csodáiról annyit beszélgettek Árpáddal. Nem tudta, hogy milyen lesz, ha majd megteszi azt, nem gondolt rendőrségre vagy bármilyen következményre: minden, ami azután jöhet, valahogy beleolvadt a világvégébe, az ő saját világvégéjébe.

Hogy félelmét palástolja, „parádézni” kezdett. Mindent eljátszott Antalnak, ami csak eszébe jutott, a szegény árvától, aki új anyára vágyik, az amnéziásig, aki kiürített tekintettel a semmibe bámul, és azt hazudja, hogy a múltja sötét fal mögött rejtőzik, ahová nem bír áthatolni.

– Tényleg nem emlékszel semmire sem? – tapogatózott Antal, aki a világért sem szerette volna, ha Csui felismeri.

– Hagyjuk ezt – sóhajtott Csui. Nőiességet pumpált suta mozdulataiba, és elegánsan a homlokához nyúlt, mondva, hogy fáj a feje.

Antal megnyugodott, de az út hosszú volt, és Csui, aki úgy cserélgette a férfi alatt a színpadot, mint gondos anya a pelenkát szaros seggű gyermekén, belefáradt az alakításba, hogy legszívesebben felfordult volna.

Nem is kívánt már egyebet, mint egy sötét, hűvös szobát, ahol végre egy életre kialhatná magát.

 

XII

Csuinak annyira hiányzott az anyja, hogy üvölteni tudott volna kínjában. Hallani akarta újra az asszony csörömpölését a kamrából, látni az öreget, amint vizet tesz a zománca-ment mosdótálba, hogy megáztassa kék eres lábait.

Szerette azokat a békés estéket, amikor Magdolna is otthon volt, és bár tíz percnél nem tartott tovább a „gyereknevelés”, Csui mindig örült, ha az anyja leült az ágya mellé.

– Olyan leszel, mint egy boszorkány – korholta ilyenkor, és Csui nem is tudott volna szebbet elképzelni annál, mint hogy olyan lesz, mint könyveiben azok a gyönyörű, vad nők, akik semmitől sem félnek, de félelmet és csodálatot ébresztenek az emberben, és maga az ördög a szeretőjük. Magdolna okos asszony volt, de olvasni nem szeretett, így számára a fogalom nem jelentett többet töpörödött, vén banyánál, akinek minden könyv a szemén ront, és a hátán görbít, míg az orra a térdét veri, és olyan savanyú lesz, mint a citrom.

Az asszony mesélni próbált, de a történetek nem érdekelték, és türelme se igen volt hozzá, ezért röpke negyedóra múlva felugrott a kislány mellől, megigazította rajta a takarót, majd távozóban hátraszólt:

– Álmodj velem.

Valami különleges babonából abban hitt, hogy minél többen álmodnak vele, annál jobban fog aludni. Nehéz éjszakái voltak, és fejfájással ébredt mindig, átkozva a rémálmokat és az Istent, aki ráküldi őket. Ahogy azonban bóbiskolni kezdett, örült, hogy az álom szertehordja a testét, hol szeretkezni, hol bármi egyebet tenni az általa ismert emberek felé, mert őt nemcsak megfizették, de sokan szerették is. Ha kedvére való „klienssel” volt, jobb kedvvel tért ő is haza, ám az öröm zománcán hamar repedések keletkeztek, amit egy idióta férj meg egy minden jókedvet és életrevalóságot nélkülöző kislány csak tovább feszítettek.

 

XIII

Ha Csui kezdetben nem kedvelte Maribellt, úgy ő sem nyerte meg az asszony tetszését, aki nem értette, miért hoz a férje egy intézetit az ő békés otthonukba. A gyerek egyáltalán nem tűnt ragaszkodónak, mindig a mély vizekben tanyázott, és ettől torz lett és érthetetlen, mint egy tengerfenéki hal. Nem mosolygott, nem ölelte meg Maribellt; nem lelkesedett a csodaszépen berendezett lakásért, hanem csak állt sötéten, mint egy mocsári szörny.

Évek múlva, mikor Csui a Maribell lakásán közvélemény-kutatósdit játszott, és buta kérdéseket tett fel az asszony kedvenc tévéműsoráról, már egyáltalán nem gyűlölte őt. Megvetése őszinte sajnálattá tisztult, mert az asszony valóban az volt, aminek kezdettől fogva látta: cifra üresség lecserélhető, szomorú álarccal meg kirakatkönnyekkel.

Hatást keresni ment hozzá Csui, találni pár új ráncot az arcán meg némi bánatot a szemében, de csalódnia kellett, mert alig fél óra alatt rájött, hogy Maribell százszor jobban érvényesül, amióta a reflektorok fényében sütkérezhet (a sajtó minden lépését követte az eset óta). A haját megfestette, nehogy a saját szőkesége az Annabelláét juttassa eszébe, Antaltól is elvált, mert az hozta a házhoz a gyilkost.

Számára a gyász ötszáz fehér rózsa volt, a legutolsó divat szerint megvarrt fekete ruha; csak éppen múzeumba nem álíttatta ki a kést, melyen megbarnult a vér.

 

XIV

Ülök az ágyneműtartón, mintegy fél méter magasságban Annabella felett, és nézem, ahogy alszik. Oldalról ér a beszűrődő lámpafény, és így a szoba még idegenebb, mint amikor ideérkeztem. A szemem karikás, napok óta alig alszom valamit; holnap eljön a pszichológus.

...holnap. Ha lesz ilyen.

Este lefekszem a rózsaszín ágyneműbe, előtte puszi anyuapunak, aztán jóéjt, cicám, és imádkozunk. Annabella imádkozik mindig, hófehér hálóingben és rettentő átszellemülten.

Alig egy hete jöttem, még bőröndöt sem hoztak velem, mert mit is kezdenének a tetves rongyaimmal, csak iskolatáskát, benne pár füzettel, bár ha máshova fogok suliba járni, azokat is kicserélik majd.

– Mi lett a szüleiddel? – kérdi Annabella. Nagy kínban van, mert kíváncsi, de finom akar lenni, mert erre nevelték.

– Meghaltak – mondom neki, és igyekszem úgy idomítani a képem, hogy ne lássa, mennyire utálom őt.

– Angyalok – sóhajt, és könnycsepp jelenik meg a szeme sarkában, mintegy sajnálandó a szegény kis árvát. – Az én szüleim nagyon jók; igazán, csak hálás lehetek nekik – teszi hozzá felnőttes fontoskodással, és szűzi lelkét nemes érzések hatják át, gondolom még hozzá a délutáni előadást, amit a nőszövetségi teadélutánon néztünk meg.

– De ne búsulj – folytatja Annabella. – Befogadtak téged. Ők szeretnek minket, csak szófogadóknak kell majd lennünk. Ha a szüleid angyalok, imádkozhatsz hozzájuk – lelkesedik tovább az árvaságomon, és a falon csüngő rózsafüzérre les.

...hogyne, majd éppen...

...meg kell halnod ezen az éjszakán, Annabella! – nézem, ahogy pufók amorettarc-cal alszik a fodrok között, a tengersok szőkeségben. Ha nem félnék, hogy felébred, kipróbálnám vízfestékkel, hogy mutat a vér a hófehér csipkén.

Nem lesz sikítozás, óvatosan dolgozom majd, és a kék szemek okvetlenül nyitva kell hogy maradjanak, hogy lássam a megmerevedő tekintetet, mely olyan, mint a tó, ha télen befagy.

Anyukám, apukám angyal. Jó nekem, ugye? Hm. Legfeljebb olyan elfossant angyalkák, kajla glóriával, ahogy görbe gerinccel és lecsüngő végtagokkal röpködnek egy pöcegödör felett.

Az apámra tökéletesen rá is illik ez a kép, ahogy totyakosan vonszolja magát a sáros udvaron, vagy ül, és bámul a semmibe, mert depressziós, és leszázalékolták.

Az anyám szikrázó madonna, ahogy hatalmas mellei kikandikálnak a mennyei pendelyből; ujjai körül kacéran forgatja a glóriáját, majd eldobja, utána a leplet is, és a szárnyak ujjongó férfiak előtt feltárják a csodát, amiért a pénzt kapja, és amiből aztán ki tudja fizetni a villanyszámlát.

Azt hiszem, Annabella, az ilyenekre, mint te, nincs szükség. Még nem ismerlek, de sejtem, hogy az iskolában első padban ülsz, és pirosra sírod a szemed, ha nem kapsz csillagot is a tízes mellé. Egyáltalán nem nehéz kitalálni, hogy ha megnősz, kilencven-hatvan-kilencven leszel, ötven kiló és egy-hetvenöt magas. Kabrión száguldozol, férjed lesz, két gyereked, egy kutyád, és minden nyáron pálmafák alatt hűsölsz, ha nem szedem most össze magam eléggé. Lesz szép házad is, és a bezárt ajtók mögött szeretkezel majd, nehogy a gyerekek megsejtsenek valamit a felnőttek titkaiból. Nem úgy, mint az anyám, aki az üvegajtót sem hajtotta be, ha az ágy rugóit nyeszegtették, mert egy idő után már olyan szarul ment minden, hogy hazahozta a pasikat.

Elzsibbadt a lábam, ahogy itt kucorgok fölötted, nem tudok megmoccanni, hiába vár a kés a párna alatt.

A fény a könyvespolcra esik. Lélekvándorlás. Azt hiszem, előző életemben mérges gomba lehettem, vagy kaktusz.

– Milyen aranyosak! Jó testvérek lesznek – ragyogott az anyád vacsora közben, hogy a sült is keresztbe fordult a torkomon. A fagyira már rá sem bírtam nézni.

Jó testvérek?! Nézd, te kis Ábel-Annabella, én nem a dicsőségedet irigylem. Unlak, mint szabályos tucatárut szokás.

...talán mesélnem kellene neked előbb. Elmondani, hogy bár nem láttam, az apám ölte meg az anyámat, aztán magával is végzett. Módszeres kalapácsütésekkel lehántanám rólad ezt a micimackós, pihepuha védőburkot, és megtudnád, milyen haszontalan dolog pszichológust hívnotok hozzám, mert semmit meg nem old, csak a szüleid pénzét akarja. Ami rossz, az tíz év múlva is ugyanúgy fog gennyedni bennem, mint most.

Óvatosan leszállok, nehogy megreccsenjen az ágyneműtartó, és fel találj ébredni, mielőtt kavicsot fricskázok a sors fogaskerekei közé.

...aludj, angyalka.

 

XV

Minden forgatókönyv szerint működik: kés lecsap, szemek felnyílnak, vér elkenődik, pisszenés sehol. Minden néma, és ettől Csui odafagy az ágy mellé. Ha tudna gondolkodni, most szégyellné magát, hogy mégsem olyan nagy vitéz, mint ahogy azt elképzelte: öl, lefekszik, és jól kialussza magát reggelig, mint a gyakorlott gyilkosok, hogy aztán frissen és ropogósan Antalék szeme közé nevessen: ezt az anyámért, ezt a szúrást az apámért, ezt pedig az intézetért!

Nem moccan. Néz, de nem lát. Az utolsó, amit érez ezen az éjszakán, az a csalódás: olyan jó volt maga elé varázsolni a gyilkosság zamatát, s a valóság semmilyen, se íze, se hangulata.

Így áll másnap reggel tíz óra két percig, mikor Maribell benyit, hogy jóreggeltpuszit adjon a kislányainak, az igazinak és a lelencnek. Az események megindulnak, igaz, csak szilánkokba szerveződve; mindegyik szúr, és sehogy sem áll össze benne az egész. Maribell sikít, összeesik. Nők tódulnak a szobába, visítoznak, és rohannak Maribelltől Annabelláig meg vissza.

Csui még áll, ugyanúgy, de már szétnéz, és lát, aztán megjelenik Antal, ordít, és a lelencet a sarokba penderíti. Az ütés nem fáj, de a mozdulat jólesik az elgémberedett tagoknak. Csui a fal mellé húzódik, háttal az egész cirkusznak, és összekuporodik, amennyire csak bír. Ő most kisegér, hol vagy, anya, anya, anya...

Minden hangzavar lesz, de kit érdekel, hogy mit kiabálnak, aztán valaki ölbe veszi. Nem bilinccsel jönnek ellene, nem is kötéllel. Sziréna vinnyog, fehér köpenyesek pofozgatják, aztán csend, csend...

 

 

Három kérdés, három válasz

1. Balázs Imre József: Olyanok a mondatok ebben a szövegben, mintha már nagyon régen írnád őket. Mikor kezdtél prózát írni?

Bekő Jutka Tünde: Írni kb. másodikos koromban kezdtem, de azelőtt is jól elszórakoztam a saját gyártmányú történetekkel.

 

2. B. I. J.: Milyen prózát olvasol szívesen?

B. J. T.: Regényeket, novellákat olvasok szívesen, olyanokat, amiket aztán meg kell „csámcsogni”, olyasmit, ami „megüt” hangulatilag.

 

3. B. I. J.: Mit gondolsz a bosszúállásról?

B. J. T.: A bosszúállás mocskos, kicsinyes, de ha úgy hívjuk, hogy „büntetés”, akkor mindjárt elegánsabb.

 

Bekő Jutka Tünde 1985-ben született Zilahon. Jelenleg a BBTE magyar–angol szakos hallgatója. 2004-ben az Irodalmi Kreativitás Verseny első díjasa. Írásai megjelentek a Transindexen, valamint az Irodalmi Jelenben.