Augusztus 2007
Mirigyezés, testnedvek tüköre


  Hormonális ráció vagy racionális hormonok
  V. J. L.

  Boldogság és melankólia, avagy időszerűtlenségük dicsérete
  Földényi F. László

  Stresszelő mirigyek
  Vargha Jenő-László–Szabó Krisztina-Gabriella

  A testnedvek nyelvének eltérése: Viktor Jerofejev és Ljudmila Ulickaja
  V. Gilbert Edit

  A női testnedvek a hagyományos magyar népi hiedelemvilágban, különös tekintettel Erdővidékre
  Zakariás Erzsébet

  A test/vér szöveg
  Zsélyi Ferenc

  Disszociáció és tudatküszöb a pszichoanalízisen innen és túl
  Gyimesi Júlia

  Felejtés
  George Banu

  Pimaszkalauz
  Radu Paraschivescu

  Szaturnusz fintora
  Rigán Lóránd

  A bölcseleti tanulmányokat folytatók egészségének gondozása
  Marsilio Ficino

  Beszélő falak (Generátor)
  Bekő Jutka Tünde

  Helyünk a világban (Európai Napló)
  Tárnok Attila


Világablak
  Csatlakozás után, felzárkózás előtt (I.)
  Kiss Viktor


Mű és világa
  Az intonációs elv érvényesülése a kodályi dallam retorikájában
  Angi István

  A Korunk és a népi irodalom
  Pomogáts Béla

  Káosz – valóság – őrültség avagy az elágazó történetek hálózata
  Bakcsi Botond


Közelkép
  A bioinformatológia – új metatudományos szemléletmód a biológiában
  Bárány-Horváth Attila–Uray Zoltán


Téka
  Egy álmodó költő arca (Átfogó)
  Demény Péter

  Függő játszma
  Zuh Deodáth

  A Korunk könyvajánlata
  


Talló
  Kuruc vagy labanc?
  S. L.

  Kortárs avantgárd
  Soós Amália



  Abstracts
  

  Számunk szerzői
  

George Banu

Felejtés

 

Beszélünk „a nagy elfelejtettekről”... Ki döntötte el, hogy azokká kell válniuk? Ez egy összeesküvést feltételez és természetesen ama meg nem érdemelt felejtés lehetséges korrekcióját. A „fenséges” tény vagy személyiség, amelynek vagy akinek emlékét az emlékezet megőrzi, szintén megnyitja az utat egy kezdeményezés előtt – ez később vállalja a feladatot, hogy kijavítsa ezt a súlyos hibát, amikor már semmilyen alaposan kidolgozott stratégia nem állja el az útját. Ám az eltervezett felejtés még így sem győzi le mindig az emlékezetet, ezt a disszidens erővé lett tulajdonságot.

 

Ellenkezőleg, ha egy dolgot vagy egy személyt az „elfelejtett bűnök” közé sorolunk, ez azt feltételezi, hogy már nem gondolunk rá, s a felejtést valamiképpen egy légmentesen záró cementlap erejével ruházzuk fel. Bebizonyosodik-e a diadala? Sajnálatos módon ez illúzió csupán, amit számtalanszor vonnak kétségbe azok az „elfelejtett bűnök”, amelyek gyakran pusztító bosszúállást provokálnak. A felejtés örökre szembeszáll bármiféle bizonyossággal.

 

A gyógyszeripar olyan gyógyszereket talált fel, amelyek ellensúlyozzák valamennyire az akaratunktól független tevékenységek gyöngeségét: a nemi vágy és az álom így lehet újra „eredményes”. Miért olyan tehetetlen a gyógyszerészet a felejtés tekintetében?

Egy napihír emlékeztet a felejtés hatalmára: olyan hibák megoldása ez, amelyek örökre rejtve kell maradjanak. Egy fiatalembert kegyetlenül megvertek, „hogy elfelejtse, amit látott”. De nem létezik olyan felejtés, amelyet kényszer eredményezne, csupán belenyugvás a hallgatásba.

 

A felejtés magyarázza az emlékekről szóló platóni allegóriát. Ezek olyanok, akár a madarak a madárházban: „birtokolja, de nem rendelkezik velük.”1 A felejtés lázadóvá, kiszámíthatatlanná teszi őket, olyanokká, akik fölött soha nem uralkodunk egészen.

 

„Elfelejtettem ezt vagy azt…” A kifejezés azon a véletlen baleseten panaszkodik, amely miatt nem érjük el a tökéletességet. Roland Barthes kínai utazását, mely annak idején eseményszámba ment, az csorbította, hogy az utazó a kispárnáját párizsi lakásában hagyta. A felejtés felborítja a szokásokat, és megzavarja a mániákusok nyugalmát.

 

A magánszféra automatizálása: mindent felparcellázunk, megszervezünk, instrumentalizálunk. Csupán így állhatunk ellent a mindennapi feledésnek.

 

A felejtés arra int, hogy ne hódítsunk meg új területeket, inkább őrködjünk a már meghúzott határok fölött. A terjeszkedéstől az ülő életmódig – ez az elv. Maradjunk meg ugyanabban a térben, makacsul mindegyre mélységeit vizsgálva. Ne keressünk más láthatárt magunknak.

 

„Nem járok többé múzeumba: túl hamar elfelejtem, amit látok” – mondom én.

„Igaz, de miért áldoznád fel a pillanat örömét, hiszen tetszik, ami a szemed előtt van, nem?”

Azóta visszatértem a múzeumokba. A feledés ellenére.

 

A felejtés elszigetel, magányossá tesz. Nem létezik csoportos felejtés, még ugyanazon a családon belül sem. Vagy ha létezik, akkor egyezményes, tudatos, tehát hamis.

 

Azt a jelenséget, amit a távoli tájakra bolyongó lovagok, katonák vagy hajósok gyakran „a nők felejtésének” neveztek, egy felszabadító jelenlét hiánya magyarázza. Azt mondják, a távollét felejtést szül. Az igazság azonban az, hogy a távollét a kapcsolat tartósságát teszi próbára, legyen bár házasság vagy bármilyen más kötelék. Miért nem felejtett Pénelopé? És Solvejg? A Peer Gyntben a távolság a felejtés provokációja. Ahogy a várakozás is.

 

Aki szeret, megfeledkezik magáról, és csak „sokára felejt”.

 

A felejtés olyan elválás, amely már bekövetkezett.

 

A felejtés megnyugtat, elrejti, félretolja a bajt… helyi érzéstelenítés. Az Alzheimer-kór, éppen ellenkezőleg, általános érzéstelenítés, amely végül megöli a beteget.

 

A próféták a hatalom beszédét kölcsönzik: „…még az emlékezetüket is eltörölted”, mondják, akárcsak a modern idők mesteri hamisítói…

 

Heine azt a jelentést érzi a száműzetésében, amelyet azok tulajdonítanak neki, akik az emigrációra kényszerítették. A száműzetést a felejtés szemüvegén át látja, amely fölött, úgy tűnik, a hatalom uralkodik. Ázsiában ezzel szemben az emberek emlékeznek még a bölcsre, aki elvonult a hegyekbe, s amíg ő ott maradt, hiányát a hatalom elutasításával azonosította, és azzal az elítélendő móddal, ahogy gyakorolta feladatát. A völgy lakói nem felejtik el a remetét, aki elment, hogy a gerincen éljen.

 

Különbséget kell tennünk aközött, amit elfeledhetünk, és aközött, amit nem szabad elfelednünk. Ez az erkölcs alapja, s ebben mindenki egyetért. Ám a feledés maga mindig szófogadó vajon?

 

„Nem némák a halottak, akik a föld alatt vannak” – ismétli Élektra, az a lány, aki nem tudja elfogadni a felejtést. Szembeszáll vele, s elhatározása rendíthetetlen. Ez különbözteti meg a nagy „feledékenyektől”, Klütaimnésztrától és Gertrúdtól. Élektrához hasonlóan Hamlet sem képes megadni magát a feledésnek.

 

Dante azt javasolja a Pokol egyik lakójának, aki „örök kárhozatra” ítéltetett, hogy meg fogja említeni feljegyzéseiben, így őrizve meg az emlékét. Ez azonban elutasítja: „Én éppen ellenkezőt kivánok: / eredj el innen, többet ne zavarj már!” A felejtéshez való jogot követeli. Nagyon jól tudja, hogy a felejtés a pihenést hozza magával.

 

Tragikus változatában a feledés tulajdonképpen a danaidák hordója… megőrzésre való képtelensége mérhetetlen. Ám ez a mély és átláthatatlan űr az eredet területévé, mindent megelőző kezdetté válik az emlékezés előttről… ennek „alagsora”, ahogy Borges mondta.

 

A feledés nem más, mint szelep… tökéletes működése a visszatartás és a kiengedés közötti megfelelő egyensúlyon múlik.

 

[…]

 

Játszik, és közben megfeledkezik magáról… egy színész esetében ez vajon hiba vagy erény? Attól függ, milyen esztétikát tartunk szem előtt, milyen jelentést tulajdonítunk a játéknak. Azt szeretnénk, hogy a színész elveszítse önmagát? Kétségkívül arról az illúzióról van szó, amelyet egy romantikus típusú színész a mai napig fenntart művészetéről. A brechti utasítások ellenére ma mindenki egyetért abban, hogy anélkül hogy a színész, mértéktartóan bár, de elveszítené személyiségét, nincs színészet. A modern színész az „önelfelejtés” művészetét űzi, de homeopatikus adagokban.

 

[…]

 

Felejts el ostobának lenni – íme, az intelligencia meghatározása. Szemantikai értelemben a felejtés korlátozás révén működik, via negativa.

 

Nem tanultak semmit, nem feledtek semmit… a létezés csődje.

 

Feledni Palermót… Ez a cím úgy szól, akár egy melankolikus refrén. A felejtés mindig valamilyen veszteséghez kapcsolódik.

 

Átvágni a sivatagon… A túlzottan megbecsült művészek zuhanása a felejtésbe, amelyet persze ideiglenesnek tartanak. Olykor azonban örökös felejtés lesz az osztályrészük, a művészet egyfajta visszavágása, amely elutasítja a siker illuzionistáit.

A színdarab „elfeledheti” a rendezést. Olyan szikla ő, amely az előadások szünet nélkül hozzácsapódó hullámai ellenére is érintetlen marad… írói hiúság! Ez volt Heiner Müller hite. Mégis, a nagy előadások nyomot hagynak az újraolvasott szövegeken, ezek már nem épek, szüzek, érintetlenek. A színpad nemcsak a felejtést hozza létre, hanem az emlékezést is.

 

A felejtés, ismételgetik fáradhatatlanul a rendezők, szétrombolja mulandó „katedrálisaikat”; a kifejezés Viteztől származik. Úgy tűnik, ezt az árat kell fizetniük művészetük mnemonikus gyengeségéért, melynek anyaga nem tartós. Ez a gondolatmenet azonban nem veszi figyelembe a felejtés felkínálta esélyt: hála neki – ne feledjük! –, a tévedések eltöröltetnek, a kudarcok pedig megsemmisíttetnek. Nem létezik az a veszély, amely más művészetek esetében nagyon is fennáll, hogy szembesítsenek régebbi hibáiddal, gyötrelmes bukásaiddal: hál’istennek örökre elmerültek az idő mélyében. Ez a színház mulandóságának ambivalenciája: a felejtés büntetés és felmentés ugyanakkor. Életben tartja a színpad hőseit, a színészeket és a rendezőket bearanyozó legendát, és elhullat minden sikertelenséget.

 

Freud, Gurdjieff és Brook megtiltották, hogy a résztvevők jegyzeteljenek a pszichoanalízis, a szellemi tevékenység és a próbák alatt. Meg kell adni a felejtésnek azt az esélyt, hogy közbelépjen és válogasson. Csak az marad meg írásban, amit az emlékezet megőrzött, hogy a szöveg ne egy beszélgetés jegyzőkönyve legyen, hanem egy kitartó gondolat nyoma.

 

Megkülönböztethetjük azokat a rendezőket, akik archívumot hoznak létre, azoktól, akik ezt megtagadják. Az első típusba a „literátusok” tartoznak – Copeau, Jouvet, Vilar, Vitez –, a másodikba azok, akik visszautasítják egy művészetüktől idegen időtartam nosztalgiáját: Blin, Grüber, Ronconi. Ők megbíznak a jelenben, és a felejtést a színpadi gyakorlat feltételeként fogadják el.

Peter Brooknak csak addig volt archívuma, amíg élt az édesapja – a fiúi szeretet tanúsága! –, hogy később semmilyen módon ne védekezzen az emlékezet hiánya ellen, amelyen azok a művészek szoktak siránkozni, akik soha nem nyugodnak bele „a színpad mint a felejtés fóruma” gondolatába. „Mondjatok le a múltról, hiszen elmúlt!” – hangzik el gyakran a felszólítás, melyet egyes színházi emberekhez intéznek, a pillanat frusztráltjaihoz. Bondy hódolatát fejezi ki előttük, és meghívja őket a „pillanat ünnepére”: ha a nyomot el is törölheti az idő, mondja, megmarad a mulandóság kristálya, a „belakott pillanat”.

 

Sylvie Guillem mindenféle felvételt elutasít. „Felelős vagyok a mulandóság előtt” – jelenti ki, s ezért csodálkozik rajta az a korszak, amely hagyja magát meghódítani az archívumok által.

*Részletek George Banu Uitarea című kötetéből (Biblioteca Apostrof, Cluj-Napoca, 2002.)

 

Demény Péter fordítása

 

JEGYZET

1. A nem pontos idézet a Théaitétoszból való: „Szókratész: Vizsgáld meg tehát, vajon lehetséges-e a tudást is így birtokolni, de nem rendelkezni vele, mintha csak valaki vadmadarakat, gerlét vagy más effélét vadászhálóval ejtve, rács mögött otthon tartana. Ilyenkor egy bizonyos tekintetben azt mondhatnánk, hogy rendelkezik velük mindenkor, ha már a birtokában vannak. Így van?

Theaitétosz: Igen.

Szókratész: Más tekintetben viszont egyikükkel sem rendelkezik, hanem, mivel otthoni ketrecébe zárva rabul ejtette őket, hatalomra tett szert fölöttük, hogy megfogja és rendelkezzék velük, amikor éppen kedve tartja, hálóba ejtve s ismét elbocsátva, amelyiküket csak akarja; s ezt megteheti, ahányszor csak úgy tetszik neki.” (Platón: Összes művei. II köt. Európa, Budapest, 1984, 1032. Kárpáthy Csilla fordítása.) – A ford. megj.