Augusztus 2007
Mirigyezés, testnedvek tüköre


  Hormonális ráció vagy racionális hormonok
  V. J. L.

  Boldogság és melankólia, avagy időszerűtlenségük dicsérete
  Földényi F. László

  Stresszelő mirigyek
  Vargha Jenő-László–Szabó Krisztina-Gabriella

  A testnedvek nyelvének eltérése: Viktor Jerofejev és Ljudmila Ulickaja
  V. Gilbert Edit

  A női testnedvek a hagyományos magyar népi hiedelemvilágban, különös tekintettel Erdővidékre
  Zakariás Erzsébet

  A test/vér szöveg
  Zsélyi Ferenc

  Disszociáció és tudatküszöb a pszichoanalízisen innen és túl
  Gyimesi Júlia

  Felejtés
  George Banu

  Pimaszkalauz
  Radu Paraschivescu

  Szaturnusz fintora
  Rigán Lóránd

  A bölcseleti tanulmányokat folytatók egészségének gondozása
  Marsilio Ficino

  Beszélő falak (Generátor)
  Bekő Jutka Tünde

  Helyünk a világban (Európai Napló)
  Tárnok Attila


Világablak
  Csatlakozás után, felzárkózás előtt (I.)
  Kiss Viktor


Mű és világa
  Az intonációs elv érvényesülése a kodályi dallam retorikájában
  Angi István

  A Korunk és a népi irodalom
  Pomogáts Béla

  Káosz – valóság – őrültség avagy az elágazó történetek hálózata
  Bakcsi Botond


Közelkép
  A bioinformatológia – új metatudományos szemléletmód a biológiában
  Bárány-Horváth Attila–Uray Zoltán


Téka
  Egy álmodó költő arca (Átfogó)
  Demény Péter

  Függő játszma
  Zuh Deodáth

  A Korunk könyvajánlata
  


Talló
  Kuruc vagy labanc?
  S. L.

  Kortárs avantgárd
  Soós Amália



  Abstracts
  

  Számunk szerzői
  

V. Gilbert Edit

A testnedvek nyelvének eltérése: Viktor Jerofejev és Ljudmila Ulickaja

 

„Jól esik arra gondolnom, hogyan erőszkaolták és ölték meg

a vöröskatonák a fiatal birtokoslányokat.

Fekszem és magam elé képzelem. Virtuális kínzó vagyok,

a valóságban azonban megvetem az erőszakot”

(A JÓ SZTÁLIN 108)

 

 

Talán annak a mozzanatnak a varázsáért készülnek tematikus számok, amelyben eldől: a felkért szerzők a fogalom melyik potenciális nyomvonalára fordulnak rá önkéntelenül. Csábíthatnak a melankólia és társai, a testnedvek indukálta alkati karakterek.1 Előttem a naturalitás, a testábrázolás, a testi működések kétfelől kapcsolódó linkje jelent meg az irodalomból.  Az obszcén, a vulgáris, a trágár megközelítés – egyfelől és a patetikus, a transzcendens felé emelő: az életteli, az élet folytonosságát, fenntarthatóságát, folytathatóságát tételező – a másik oldalról. A téma orosz irodalmi vetületéről nem először gondolkodom. Ismételt felvetődésének hála látóteremnek nem a szélein találom már e két pólust. A létezés eleven impulzusait verbalizáló Ulickaja-szövegek és a pornográf exhibicionizmusban tobzódó Viktor Jerofejev-írások között az erotika, a szexualitás, a prostitúció és más testtárgyú ábrázolások egymást fedő sávjai húzódnak. Újbóli szemrevételezésük nyomán (s minthogy ilyenkor más szövegekhez is nyúlunk) kissé megenyhültem az utóbbi szerző iránt. Irodalom- és civilizációtörténeti esszéit (a férfiakról szólót is) jobbára kedveltem. Szépírói munkásságának egyhangúsága untatott,2 publicisztikai megnyilvánulásainak gyakori nyeglesége, gőgje, fennhéjázása felháborított. Annál is inkább, minthogy nyíltan provokált, amire én mintaszerűen reagáltam. A jó Sztálint éppen ezért csak sokára vettem elő – címében az újabb polgárpukkasztó, kiszámítható geget látva. Pedig a könyv visszafogott, ám megint csak kedvenc témájáról, önmagáról szól. Vallomásos önmeghatározás az „apagyilkos” narratíván belül. A máskor vulgáris és szélsőséges Jerofejev önéletrajzi kötetében most viszonylag szolidan tárja elénk szovjet diplomatagyerekként Párizsban eltöltött fényes gyermekkorát, érzékelteti, hogy alakult ki eközben franciás ízlése – és növekvő szovjetellenessége, amely hazatérve irodalmi lázadásban tör ki a Metropol album formájában. Árnyaltan elemzi szüleihez fűződő viszonyát, láttatja apja eleganciáját és politikai korlátait, majd az „apagyilkosság” utáni tartását: ahogyan nem tagadja meg a fiát.

Imagológiai tárgyú vizsgálódáshoz is alkalmasak lehetnek Jerofejev szövegei, minthogy írásaiban folyton összevet nemzeti karakterjegyeket. Az orosz irodalom azon kevés reflexiójának egyike is az övé, amely a magyar ’56 -ra vonatkozik – igaz, ma hangzik el. A Korunk aktuális hívószava ugyancsak kiált utána: Jerofejev alapvetően a testiesség dimenziójában közelít meg saját eszmélést, világérzékelést, közérzetet; ebben a modalitásban ábrázolja vonzalmait, így jellemez írókat, embertípusokat. Az orosz prüdéria, felvilágosulatlanság, barbárság, provincializmus nyers, leplezetlen, féktelen, tabutörő kimondója ő. A „szent” orosz irodalom kihagyásai, hazugságai ingerlik arra, hogy teleírja az üres helyeket, s megmutassa, mi zajlik az ágyakban, a gatyákban, a budikban. Posztszocartos írótársaival megelégelik, hogy az orosz Szonyának nincs teste, Anna Karenyina pedig miféle házasságtörő, ha nem látjuk akcióban?! Pedig „Minden a szagok szintjén dőlt el”, írja apja nagyköveti ambícióiról.3 (255) Családjában nem szokás a testiségről beszélni: „A vér volt a szervezet egyetlen olyan folyadéka, amelyet szabad volt említeni a családunkban” (198). Hazatérve „a sűrített tejről szóló história az én fejemben született, amikor csodatévő megbékélést kerestem az orosz valósággal. Amikor kölcsönbe kapott szurokvászon csizmám hozzáragadt a narimi járdához, és beleragadtam a sűrített tejbe, a nemzeti gyógyulás határán álltam. Sűrített tejecske, te drága...” (351.) „ A Metropol [...] egy fogfájás eredményeként született, [ez] nem csupán metafora.  Ismeretes, hogy az íróknak rosszak a fogaik.” (362.) A hatalmas botrány és kirekesztés éveire, abból is az írótársak egy részének viselkedésére vagy akár az ebben az időszakban folytatott jó hangulatú, más tárgyú, életmentő, így a húszas évek irodalmi életéről folytatott beszélgetéseire nem mindig emlékszik: „Az emlékezetemet leeresztették, mint vécétartályból a vizet, hogy lemosassák vele a szennyet: a vizeletben úszó véres tampont.” (406.)

A testnedvek nyelvén szól az élet minden területéről, ami összeköti a posztszovjet irodalom többségével. (A másik Jerofejev,Venyegyikt a testivé váló nedvet, az alkoholt teszi közegévé és mértékegységévé az orosz-szovjet életnek.) Testi beavatódásának narratívája is érdekes módon vág egybe a kortárs orosz irodalom hasonló sztorijaival; egyike lehet az orosz-szovjet pedagógus-pedofília-novelláknak. Az ő önéletrajzi hősét annak rajongott igazgatónője vonja be egy hármas fürdőzésbe, ahol a kisfiú előbb lecsutakolhatja a szép nő hátát, hasát, majd be kell, hogy dugja ujját, ujjait, öklét a tanárnő alsó testnyílásaiba, miközben az eksztázisában szellent és pisil. „– Mondjad: szeretem a puncidat – kérte Kirilla Vasziljevna, már teljes őrületben. [...] Szeretem a punciját – mondtam ki bátortalanul, miközben tovább mozgattam az öklömet” (222.). Vlagyimir Szorokin Lyukasórájában is egy tanárnő ismerteti meg a lányok bugyijára kíváncsi nebulóját a maga, a narráció által semlegesen közvetített bájaival. Némileg hasonlatos módon, bár szárazabb környezetben, kulcsra zárt tanári szobában, egy Lenin-kép alatt történik a titkos oktatás. S hogy nem szivárog ki semmi, azt homlokára tett ragacsos kezével fogadja meg a jó úttörő – úttörő becsületszavára. Szergej Jurjenyen Esztétikai őrjáratában a vér, vizelet, ondó, nyál, hányadék, epe is megjelenik. A fenti pedagógiai ismeretközvetítő képlethez pedig körmönfont erőszak: megfélemlítés és homoszexualitás járul. Ilyen a hatalom arca, azaz teste – az úttörőtáborban.

Csatakos ölekkel nyílik a 20. századi része az Orosz Erato: Szendvics vörös kaviárral című noran-válogatásnak,4 mely a korábbi századok kevésbé ismert erotikus szövegeit is közli, s Puskin és Lermontov után feleleveníti a századelő erotikáját, így a Harmsz egy rövidprózájában folyó polémiát a nő szagáról: „»Na de éppen a buja méretek és bizonyos tisztátalanság az, ami értékessé tesz egy nőt«.”5 Orális, anális szex és különféle összetételű orgiák játszódnak az antológia lapjain, nem is ezek megjelenítése a problematikus Jerofejev és mások (pl. Limonov, akinek Limonov nevű szereplője élvezkedik a ronda és büdös nő undorral történő meghágásában) műveiben, hanem a megalázás élvezete. Narratívájuk tengernyi elnevezési és behatárolási kísérlete6 mint szovjet-orosz szoc-arté, posztszoc-arté, konceptualizmusé, posztmoderné megérteti, hogy az ábrázolás, a felmutatás és elmerülés az ocsmányban mágikus távol tartó gesztus is, s az olvasási kód nem lehet referenciális. Szőke Katalin jelzi: ezzel együtt az ízléstelenségbe és a populáris regiszterbe tart ez az írásmód.

Ezek az írók úgy számolnak le a moralizálással, hogy maguk a nőt, a szexust, a testet hatalmi, erőszaknyelvre fordítják, s ez akkor is zavaró, ha az irodalom nem állíthat maga elé korlátokat. Jerofejevnek Az élet öt folyója című,7 állítólag megtörtént utazásokon alapuló regényében a női útitársat becsmérlő, becsületsértő a hangnem. A jó Sztálinban és másutt is kimondja, részben azonosul a sztálini erővel és életművészettel, rokonszenvező utalást tesz a nők háborús megerőszakolására többféle műfajban, regiszterben, tehát esszében, publicisztikában, interjúban – öninterjúban, fiktív interjúban... (Előszeretettel keni szét a határokat.) Igaz, ott az ellenpont, az önmegvetésé: „– És mit fogsz kezdeni Közép-Európával, ha egyszer visszahódítod? – Először megkínzom, aztán valamivel liberálisabbra rendezem be, mint Oroszországot, úgyhogy fetrenghetnek újra az összes komplexusaiktól. És megint nekik fogok szurkolni futballban és hokiban. [...] Hogy is lehetne hinni az oroszoknak? Az oroszok magukon kívül senkit se vesznek emberszámba, és ha azt vesszük, hogy magukat szarba se veszik, már tudjuk, hogy állunk.”8 Szarkazmusa látszólag magukra, magára is kiterjed, A jó Sztálinban is megmarad azonban nem kevés vakságából és önimádatából, sőt tudatosan vállalt hatalmi fölényéből. Az önmaga kitüntetett helyzetére való helyenkénti reflektálatlanság: „(apám benyomott ott engem egy szövetkezeti lakásba [egy párizsi diplomataházban])” zárójeles félmondata s a következő történet, igaz, még gyermek- és ifjúkoráról szól – de a visszaidéző felnőtt sincs más horizonton. Miután már otthon, egy védett parkban száguldozik, megragadja kormányát egy „a GULAG idejéből való, idősebb őr”:

„Azt hitte, az egyszerű világból való biciklista vagyok. De a düh bennem is felforrt. Ez a nagykövet fiának dühe volt. Igazam volt. Rámordultam:

– Mi az, nem látsz?

Egy háromnegyed élettel volt idősebb nálam.

[...]

Bámulatos gazemberek voltunk mindketten. [...] Az átalakulása elképesztő volt. Egy összezavarodott bácsikából azután ijedt jobbágy lett, aki vétett az úrfi ellen. [...]

Soha ilyen szégyenletes látványban nem volt addig részem. [...] Genny fröcsögött belőle. [...] most pofára esett. Hatalmas tócsányi, bűzös, sárgás-zöldes genny ömlött ki előttem.” (315)

Azzal együtt, hogy kiváló példája a testnedvek nyelvén való beszédnek, az idézet arra is fényt vet: az emlékezést az emlékező felnőtt író én korántsem a saját megszégyenülés, gyónás felé viszi el. „Ifjúkoromban őszintén hittem az orosz népben, amelyet elnadrágolt a történelem. Vonzódtam a néphez, mint a fekete kenyérhez. Még a kommunizmus által leigázott proletariátusban is hittem, egészen odáig, amíg a tizenegyedik osztályban Marjina Roscsában egy kis rádióüzemben túl nem estem a nyári gyakorlaton. De ott a parkban az egész orosz nép egy gennytócsának tűnt előttem. Misztikus jelenés volt.” (316) S nem akarja érteni azt sem, hogy rendszerellenes bátorsága nem egyenlő az irodalmi és emberi jelentősséggel.

Kanosszajárásának önigazoló leírása után a könyv végén éles váltással újra visszatér Sztálin nimbuszához. „A nép magáévá (kiem. V.J.) tette a jó Sztálinnak, Oroszország megmentőjének a képét. Apám együtt haladt a néppel.” (144) „Hogy lehet ez? Az oroszok gyanakvással viseltetnek még a csak félig oroszok iránt is, nem ismerik el őket »sajátjuknak«. Itt pedig nemcsak hogy elismerték, hanem még el is terültek előtte.” (413) Saját ambivalens Sztálin-képének bejelentésével elismeri, részben osztozik azon az orosz néppel: „Az embertelen játékelem írói természetem részévé vált” (arról számolván be, hogy megüti a KGB miatt aggódó feleségét, miután más nőkkel töltött éjszakái után az dühösen fogadja őt, 411).

Lj. Ulickaja műveinek többsége is foglalkozik az oroszok önképével, más nemzetekhez való viszonyukkal. Multikulturális miliőben; sokfelé ágazó, a legkülönfélébb nációkat befogadó nagycsaládban vagy oroszok lakta külföldi környezetben játszódnak történetei. Vidám temetés című regényében9 egy moszkvai festő agonizál New York-i soknemzetiségű társaságban, nagy forróságban, elsősorban orosz nők karjaiban, akiknek mindegyikéhez, egy időben is fűzte testi kapcsolat. „Most, az idő múlásával a testük összetétele is megváltozott: az Újvilág vize, az Újvilág molekulái alkották vérüket és izmukat, kiszorítottak minden egykorit, amottanit. Reakcióik, magatartásuk, gondolatmenetük fokozatosan megváltozott. Mindemellett azonban egyöntetűen hiányát szenvedték valaminek: annak, hogy igazolják egykori lépésüket.” (100) Alik viszont mindenhol jól érezte magát, bárhova vetődött. Az aszott, kiszáradó, megbénuló testből sem szállt ki a mindaddig éltető szellem és a szellemesség, s nem múlik ki belőle teljesen a nemiség, a bujaság sem, még ha az a(z egyik) szerető nő ujjának szopásában is nyilvánul már csak meg. Zajos, italozó, zenélő, telefonáló (s a moszkvai puccs képeit a tévében követő) társaság búcsúztatja Alikot (és segít a virrasztásban nem egészen evilági feleségének) műteremlakásában. A külső és belső szárazság toposza (amely jól ismert képlete a terméketlenségnek a Halászkirálytól Zamjatyin Áradásáig s az iszonyatos, metafizikaivá váló szenvedésnek például Bulgakov A Mester és Margaritájában) itt nem jár a fentiekkel. Alikot nem hagyják magára, őt pedig nem hagyja el humora és életkedve, de nem fedi el szenvedését sem. „Alikot elterítették a karszékében, körötte pedig kiabáltak, nevetgéltek és ittak a barátai, mindegyikük mintha külön-külön, de mégis mindegyikük felé fordult, és ő ezt érezte. Gyönyörködött az élet hétköznapiságában, és ő, aki egész életében a forma és a szín délibábját kergette, most tudta, hogy nem volt jobb semmi más az életben ezeknél az értelmetlen asztali társaságoknál, amikor a lakásába érkező embereket egységbe forrasztotta az ital, a vigasság és az egymáshoz való jó viszony ebben a műteremben, ahol még egy tisztességes asztal se volt...” (66)

Érte vannak ott, figyelnek rá; amikor elfárad, elcsendesednek. Ő pedig hagyja, hogy egzaltált felesége gyógynövény-kivonatokkal borogassa, a változatos társaság orvostagjai pedig nem kámfort és morfiumot juttassanak belé, hanem amikor úgy ítélik meg, az a legjobb: beszállíttatják (trükkökkel, hiszen nincs biztosítása) a kórházba, hogy infúziót kaphasson. Alik civil ellenállásából, hogy a pópa mellé rabbit is kér, nem rossz vicc, inkább jóízű ivászat kerekedik (kóser papírpohárból), valamint Isten két szolgájának párbeszéde. S ahogy nem végződik teljes egyetértéssel a zsidóság asszimilációjáról folytatott vitájuk, úgy az Alikot körülvevő nők: feleségei, szerelmei közt is húzódik némi rivalizálás, érdekellentét, de ennek ábrázolása az élet velejárójaként történik. Mindenki azt kapja, mindenkivel az történik, ami az övé, ami neki jár, amire hivatott, amit kihív, amiért tesz is. A genetikus Ulickaja tudja, hogyan függ össze külső és belső, öröklött és szerzett tulajdonság, s szociálpszichológiai érdeklődése által helyére kerül a testi, a lelki és a szellemi, a sorsszerű és az esetleges. A különböző vérmérsékletek okozta emberi interakciók következményeinek kiegyenlítődéséről is szólnak művei; az aszkéták, a hedonisták, a tragikák egymás erőterében folyó vonzásairól, taszításairól. (Igaz, inkább a nők képe ilyen árnyalt; a férfiak leginkább gyengék és rokonszenvesek, akik a nőkre, az ő megértésükre és feloldásukra szorulnak.) A Médea és gyermekei című regényében10 a meddő Médea a fürdőhelyen, ahol ápolónő, saját húgát, Szandrát is kezeli iszappakolással, akinek nemcsak gyermekei, unokái születnek ezután sorra, hanem a húgocska bővérűségében Médea férjét is elhódítja. Médea viszont központ, befogadó, orientációs pont (ám nem bálvány; felülemelkedni, miután kijárta magából, igen, de megbocsátani csak későn tud). Nem biológiai értelemben anyja, gondozója családjának. Az Ulickaja-művekben fontos szerep jut a nem vérségi családi kapcsolatoknak, a nevelőapáknak, -anyáknak, sőt a nem tudni melyik ikerfivértől származó gyermeknek. A Kukockij eseteiben11 a megtermékenyülés nehézségei transzcendens síkra helyeződnek, és az evilágon többek között asztrológiai kóddal orvosoltatnak, illetve a másik világon nyernek értelmet. Az összefüggések kozmikus rendszerében a (rossz szó miatt: – „Te nem vagy nő!” – elrontott) házasság testi oldalának helyébe, a szexuális élet testnedvei helyére a férfinél az alkohol kerül, ám a másvilágon ez a hiányállapot és hibás kezelése eltörlődik. A címszereplő orvos a földi létben az éltető testnedvek beindításáért, a meddőség kiküszöböléséért küzd – és az ellenőrzött abortuszért folytat küzdelmet, hogy ne vérezzenek el illegális kaparásokban a szerencsétlen, magzatukat elhajtató nők. Felesége ez utóbbit nem érti meg. Őket éppen ez, a keletkező, de nem kívánt életről, annak technikai befolyásolhatóságáról vallott világnézeti különbség távolítja el végzetesen egymástól. A testi kontaktus külső, száraz formája marad csak fenn közöttük, a szexuális kapcsolat megszűnik, emlékezetkiesés-betegségbe menekülő és magatehetetlen felesége testi gondozását az orvos férj a nőkre hagyja. Ulickaja együttérzően és egy magasabb: életszintű igazságszolgáltatás érzékeltetésével megmutatja, ki mit és hol vét. Az ország legjelentékenyebb nőgyógyásza, a címszereplő férfi otthonába, családjába tartozó nők éppen az ő szakmája szempontjából sérültek és betegek. Családtagnak számító házvezetőnőjét soha nem látta nőgyógyász, Kukockij (nevelt, de sajátjaként szeretett) lánya veszi észre a gőzfürdőben, ahova elviszi, hogy Vaszilisza méhe kilóg. Ő, Tánya gondatlanul kihordott terhességbe, szennyezett víztől kapott fertőzésbe hal bele. Fogadott testvére, a primitív, élősködő és zseniálisan alkalmazkodó Toma mossa (minden alattomossága és számítása mellett) a leghosszabb ideig, évtizedeken át anyjukról, a beteg Jelenáról az ürüléket.

A másvilágon, a száraz és vizes állapot szféráiban együtt és külön történő vezeklő vándorlás-haladás után viszont kiengesztelődnek az ellentétek; bekövetkezik a kiteljesedés, a teljessé válás, a meggyógyulás; az egymásnak rendeltek tökéletes összeforrása. (Ilyen felépülésre, meggyógyulásra, megváltódásra utal Alik is a Vidám temetésben, halála pillanatában.)

„Jelenának, az ő egész lényének csak az kellett, hogy teljesen elrejtőzzön benne, bele akart veszni örökre, átadni neki meggyötört emlékezetét is, sápadt, semmiben nem bízó »én«-jét, ami szétforgácsolódott álmokban bolyong, s folyton elveszíti határozatlan széleit.

Nem a férfi hatolt belé házastársian, kitöltve a szűk, sehová nem vezető járatot, a nő hatolt be és töltötte ki a nemiség magvát, a férfinek maga előtt is rejtett középpontját, amit váratlanul felfedezett magában.

Lelkem lelke – suttogta az nedves tincseinek a füle fölött, s szorosan magához szorította.

Ott, ahol a bőrük érintkezett, Jelena úszott a boldogságtól.”12

Nem sok közös mondható el a két szerzőről. Ulickaja tárgyi naturalizmusa a fenomenológiai biologikumé, nyelvezetének, hangvételének polifóniájában csak egy szólam a nyerseségé. Az irónia, a humor, az analitikus fogalmiság poézise (ld. fent) egyaránt helyet kap írásmódjában. Durvaság kimondására, testrész, testi funkció nevén nevezésére, káromkodásra nála ritkán kerül sor, olyankor hat is. Nem borítja el a vulgaritás az elbeszélések nyelvét, így válhat az emlékezetessé, mellbevágóvá. Mellette ott a kimondatlan, kipontozott (mert a beszélgetőtárs elfut előle) erős szó is a dialógusokban. A szexuális beteljesülés patetikus szavakká, megfogalmazásokká váló költőisége vitában ellenpontozódik. Mása verseit, leveleit az azokat ihlető férfi nem érti a Médea és gyermekeiben. Unokanővére, Nyika sem osztja a lány verbális elragadtatottságát, miszerint ilyenkor Ég és Föld összeér; az ő nyelvén csak testgyakorlat, percek és centiméterek kérdése a jó szex. A narráció nem tesz igazságot, de finom líraisággal viszonyul a helyhez, ahol Mása és Butonov szeretkeznek: ez a „Föld Köldöke”. S József Attila-i asszociációink támadnak, amikor a (már idézett szavakkal végzetesen megsértett, ám továbbra is) vágyott, imádott nő, felesége anatómiáját tárja elénk az orvos-nőgyógyász. A test történeteiről, érzeteiről, kínjáról és eksztázisáról érzékeny, teljességre törő részletességű leírásokat kapunk a Kukockij eseteinek másvilági színteréről is. A most következő idézetben a megnyíló érzékelésről:

 

„Tett néhány lépést a füvön, és csodálkozott a benyomások gazdagságán, amiket meztelen talpa felfogott, ahogy a földhöz ért: érezte az összes fűszálat, a szárak kölcsönös elhelyezkedését, sőt még a keskeny levelek közös hüvelyben történő egyesülését is. Mintha feleszmélt volna vak talpa. Valami hasonló történt a látásával, a hallásával, a szaglásával is. Jelena két bokor közé ült egy kis halomra. Egyikük, ami kinyílni készült, jázmin volt, egyszerű és erős illattal, a másik ismeretlen, tömött levelekkel, melyeket szélükön világos csík vett körül. Szaga savanyú és hideg, különös volt. A földről szagok sokasága áradt felfelé: a nedves föld rothadása, a szétnyomódott fűszálak nedve, a földieper levele, a gyanta, a keserű kamilla… S még a nemrég itt járt ember szaga is… Rögtön tudta, hogy éppen kié is…

»Vadállati ösztön, hát ez az« – jegyezte meg magában.”13

 

Ulickaja a tiltott irodalom olvasása miatt vesztette el (genetikusi) állását mindjárt pályája kezdetén. Publikálni ötven felé kezdett. A hagyománnyal nem konfrontálódik, hanem a legnagyobb természetességgel szövi tovább, él vele. Nem perlekedik, hanem elemez és elhelyez. Teremtett világa nem ideologikus, annak harmóniája, egyensúlya nem didaktikus. 

Nem tárulkozik ki nyíltan, nem ír első személyben – elrejtőzik az áradó életanyagban és a tengernyi figura, embertípus között, melyet mozgat. Rendszerkritikája cselekménybe szőtt, ahogyan a testek történetei is. Azok megnyilvánulásain át jellemzi az embert. Médea jóravaló férjét például, aki retteg, izzad, remeg, s kapaszkodik a nő kezébe, amikor a hatalom erőszakosságával szembesül. S Újdonkát, akivé a halál (?) után Jelena, a szomorú, földi életében kényszerűségből meddővé tett s nőiségében testileg-lelkileg kiszikkadó asszony lett, aki a soros túlvilági határátlépéskor bele mer ugrani a vízbe – s nem fullad bele, mert az valamiképpen testébe áramolhat, részévé válhat. S e kitáguló érzékelés következtében a másik parton multidimenzionális látásban, hallásban és tapintásban lesz része.

 

JEGYZETEK

1. Földényi F. László: Melankólia. Akadémiai Kiadó, 1992.

2. Viktor Jerofejev: Élet egy idiótával. Elbeszélések. Európa, 1997.

3. Viktor Jerofejev: A jó Sztálin. Európa, 2005. Ford. Goretity József.

4. Válogatás az orosz erotikus irodalomból. 2006. Szerk. M. Nagy Miklós.

5. Danyiil Harmsz: A festő. 207

6. Jevgenyij Popov: A Volga a Kaszpi-tengerbe torkollik, avagy: szubjektív jegyzetek egy problémáról, amely nem létezik. Ford. Kiss Ilona.

http://209.85.135.104/search?q=cache:UhzwZyPHuzMJ:www.c3.hu/scripta/lettre/lettre42/popov.htm+konceptualizmus+szovjet&hl=hu&ct=clnk&cd=5&gl=hu&client=firefox-a. 2007.06.30.

Szőke Katalin: A XX. századi orosz irodalom „szubkulturális” szövege. Tiszatáj 1998/9.  Boris Groys: Posztszovjet posztmodern. Lettre 1997. ŐSZ, 26

7. Regényfolyó. Mesés utazások könyve. Európa, 1999. Ford. Bratka László.

8. Viktor Jerofejev: Közép-Európa bugyirózsaszín fehérneműje. (Öninterjú a gyónás határán). Ford. Sóvágó Katalin. Férfiak 1998. 90

9. Lj. Ulickaja: Vidám temetés. Magvető 2005. Ford. Goretity József.

10. Ljudmila Ulickaja: Médea és gyermekei. Magvető 2003. Ford. V. Gilbert Edit és Goretity József.

11. Ljudmila Ulickaja: Kukockij esetei. Európa 2003. Ford. V. Gilbert Edit és Goretity József.

12. Kukockij esetei 337–338, változtatva.

13. Ua. 323–324, változtatásokkal.