Augusztus 2007
Mirigyezés, testnedvek tüköre


  Hormonális ráció vagy racionális hormonok
  V. J. L.

  Boldogság és melankólia, avagy időszerűtlenségük dicsérete
  Földényi F. László

  Stresszelő mirigyek
  Vargha Jenő-László–Szabó Krisztina-Gabriella

  A testnedvek nyelvének eltérése: Viktor Jerofejev és Ljudmila Ulickaja
  V. Gilbert Edit

  A női testnedvek a hagyományos magyar népi hiedelemvilágban, különös tekintettel Erdővidékre
  Zakariás Erzsébet

  A test/vér szöveg
  Zsélyi Ferenc

  Disszociáció és tudatküszöb a pszichoanalízisen innen és túl
  Gyimesi Júlia

  Felejtés
  George Banu

  Pimaszkalauz
  Radu Paraschivescu

  Szaturnusz fintora
  Rigán Lóránd

  A bölcseleti tanulmányokat folytatók egészségének gondozása
  Marsilio Ficino

  Beszélő falak (Generátor)
  Bekő Jutka Tünde

  Helyünk a világban (Európai Napló)
  Tárnok Attila


Világablak
  Csatlakozás után, felzárkózás előtt (I.)
  Kiss Viktor


Mű és világa
  Az intonációs elv érvényesülése a kodályi dallam retorikájában
  Angi István

  A Korunk és a népi irodalom
  Pomogáts Béla

  Káosz – valóság – őrültség avagy az elágazó történetek hálózata
  Bakcsi Botond


Közelkép
  A bioinformatológia – új metatudományos szemléletmód a biológiában
  Bárány-Horváth Attila–Uray Zoltán


Téka
  Egy álmodó költő arca (Átfogó)
  Demény Péter

  Függő játszma
  Zuh Deodáth

  A Korunk könyvajánlata
  


Talló
  Kuruc vagy labanc?
  S. L.

  Kortárs avantgárd
  Soós Amália



  Abstracts
  

  Számunk szerzői
  

Vargha Jenő-László–Szabó Krisztina-Gabriella

Stresszelő mirigyek

 

Bár a pszichoszomatikus szemléletmód gyakorlatilag egyidős az orvostudomány történetével, és mindössze a dualista gondolkodás térhódítása szorította ideiglenesen a háttérbe, amire több mint két évezreden keresztül még azok a gyakorló orvosok sem voltak képesek magyarázattal szolgálni, akik amúgy nap mint nap megtapasztalhatták a lelki bajok és a testi megbetegedések együttjárását, az pontosan az volt, hogy milyen mechanizmusok közvetítésével idéznek elő szervi károsodást azok a folyamatok, amelyek az ember lelki világának szféráihoz tartóznak. Az első tudós, akinek ez sikerült, Selye János volt, a modern stresszfogalom megalkotója.

Selye úgy határozza meg a stresszt (1976), mint a szervezet nem specifikus válaszát bármilyen igénybevételre. Ezek szerint a stresszreakció eltérést mutat attól a sajátos válaszmintázattól, amellyel amúgy egy-egy konkrét helyzetre reagálnánk és ehelyett az általános mozgósítás egy olyan formáját produkálja, amelyik a legkülönbözőbb stresszorokkal való szembesüléskor figyelhető meg. Ennek az általános mozgósításnak központi eleme a szervezet hormonális reakciója, amely mindenekelőtt a hipotalamusz–hipofízis–mellékvese-tengely (HPA) aktivitását foglalja magában. Bár Selyének eredetileg nem állt szándékában a pszichoszociális természetű stresszorok hatásának megmagyarázása, végül mégis az ő kutatásai alapozták meg a pszichoszomatikus betegségek kialakulásának elméleti modelljeit. Mi több, amint egyre több bizonyítékot sikerült felhalmozni a pszichés folyamatok, az endokrin elváltozások és az immunrendszer működése közötti összefüggések alátámasztására, Selye munkássága előbb a pszichoneuroendokrinológia, majd valamivel később a pszichoneuroimmunológia körvonalazódásához is hozzájárult.

A pszichoendokrinológia terén végzett kutatások terén fordulópontot jelentett Mason 1968-ban közzétett átfogó tanulmánya, amely mintegy 200 vizsgálat elemzése alapján nyolc olyan elvet fogalmazott meg, amelyeket a későbbi kutatások nagyjából megerősíteni tudtak. Ezeket az alábbiakban mutatjuk be.

Mason első elve: a pszichés befolyások a legerősebb olyan természetes ingerek közé tartoznak, amelyekről tudjuk, hogy befolyást gyakorolnak az agyalapi mirigy és a mellékvese kéregállományának működésére.

Mason második elve: a központi idegrendszer folytonos „tónikus” hatást gyakorol erre a tengelyre, igen hasonló módon ahhoz, amit a vegetatív és a csont- és izomrendszer esetében mutattak ki.

Mason harmadik elve: az agyalapi mirigy és a mellékvese kéregállományának működése nem kapcsolódik valamilyen sajátos érzelmi állapothoz, hanem az emocionális serkentettség, a bevonódás, a tevékenység anticipálása és a megküzdés viszonylag differenciálatlan állapotait tükrözi.

Mason negyedik elve: a rendszeren belül különlegesen erős ingerekként az újdonság, a bizonytalanság és az előreláthatatlanság értékelhetők.

Mason ötödik elve: az erőteljes és zavaró hatást gyakoroló emocionális reakciók, amelyek a magatartás „rövidzárlatait” eredményezik, a 17-OHCS szokatlanul magas szintjeivel asszociálódnak.

Mason hatodik elve: a pszichológiai tényezők akár fokozzák, akár csökkentik a HPA- (hipotalamusz–agyalapi mirigy–mellékvesekéreg) tengely működését.

Mason hetedik elve: a pszichológiai és más természetű determinánsoktól függően hangsúlyozott egyéni különbségek vannak a sajátos helyzetekre adott válaszok tekintetében. A válasz annak függvénye, hogy az egyén hogyan értékeli ezt a sajátos helyzetet, milyen célokat tűz ki maga elé, mik az elvárásai, illetve milyen hárító mechanizmusokhoz folyamodik.

Mason nyolcadik elve: az agyalapi mirigy és a mellékvese-kéregállomány működésének mérése az egyén pszichológiai, illetve emocionális állapota igen érdekes, érzékeny és tárgyilagos mutatóját képezi. Ez lehetővé teszi mind az ember, mind az állatok esetében azoknak a tényezőknek a mérését, amelyek megelőzik, csökkentik vagy fokozzák a késztetettségi állapotot és a negatív stresszt (Ursano 1999 nyomán).

A stresszreakcióval kapcsolatos kutatások egyaránt azt igazolták, hogy a stresszreakció biológiai értelme a túléléshez szükséges tartalékok mozgósítása (Grünn 1992, Maier és mtársai 1994). Ez a mechanizmus kétféle úton valósulhat meg. Az első ezek közül az akut stressz esetén lép működésbe, míg a második a krónikus stresszállapotok esetén érvényesül. Akut stressz esetén a hipotalamusz a szimpatikus idegrendszeren keresztül igen rövid idő alatt valamennyi belső szervet mozgósítja. Ennek következményeképpen valósul meg például a szívverés felgyorsulása és válik képessé ezáltal a szív fokozott teljesítménye. A mellékvese velőállományából felszabadul a két stresszhormon, az adrenalin és a noradrenalin (katekolaminok), melyek a véráramon keresztül mozgósítják mindazokat a szerveket, melyek nem tartoznak a szimpatikus idegrendszer közvetlen irányítása alá. Ezzel szemben a krónikus stressz esetén hosszadalmasabb, bonyolult hormonális láncreakciókat feltételező folyamat indul be. A hipotalamusz a CFR (kortikotropinelválasztó tényező) elnevezésű neuropeptid közvetítésével, serkentő hatást gyakorol a hipofízis aktivitására, fokozva ezáltal az ACTH (adrenokortikotrop hormon) termelését. Az ACTH ingerlő hatására a mellékvesekéreg felszabadítja a hormonjait (a kortikoszteroidokat, mindenekelőtt a kortizont). A kortikoszteroidok gyulladásgátló hatásúak, és a vércukor, valamint a szabad zsírsavak szintjének növelése által energiát bocsátanak a szervezet rendelkezésére (ezt a folyamatot az 1. ábrán mutatjuk be). Általában e két folyamat egyidejűleg zajlik, és a stressz típusától, valamint időtartamától függően egyik vagy másik közülük túlsúlyba kerülhet a másikkal szemben.

 

Tehát a stresszreakció a három fontos stresszhormon (az adrenalin, a noradrenalin és a kortizon) felszabadításához vezet. Az utóbbi évek során, számos vizsgálat támasztotta alá az adrenalinnak az immunrendszerre gyakorolt gátló hatását.

A noradrenalin az immunrendszerben (IR) látszólag ellentmondásos hatást vált ki: növeli az ún. „természetes ölő” (NK) sejtek számát – ezek alapvető feladata a szervezetbe került idegen sejtek elpusztítása –, ugyanakkor viszont csökkenti a falósejtek destruktív képességét (Kulcsár 1993).

Számos kísérleti adat támasztja alá a kortikoszteroidok gátló hatását az IR-re (Blalock 1994). Napjainkban egyre több kísérleti úton szerzett bizonyíték emeli ki ennek a jelenségnek az adaptív jellegét. Munck és munkatársai szerint a „menekülési/támadási reakció” szupresszív mechanizmus hiányában akár az életet veszélyeztető intenzitású immunfolyamatokat (pl. gyulladásokat) indukálhatna. Ezzel egybevágó erdményekhez jutottak Barnes és Adhor vizsgálatai is (Maier és mtsai 1994).

A stresszreakció azonban nem gyakorol egyenletes hatást az immunfunkciókra. Palmblad és munkatársai. (1981) eredményei az immunválasz és a stresszor időzítése közötti kapcsolatra derítenek fényt. A szerzők, Selyéhez hasonlóan, úgy vélekednek, hogy a stressz megjelenésekor, illetve a krónikus stressz korai szakaszában az ellenállóképesség csökken, míg ezt követően egy ideig az ellenállóképesség fokozódik. Amennyiben a stresszreakció hosszú távon fennmarad, a szervezet ellenállóképessége összeomlik, és ennek következtében fokozódik a betegséggel szembeni fogékonyság (Kulcsár 1993 nyomán).

Napjainkban valószínűnek tartják, hogy a psziché, az agy és az IR közötti kapcsolat sokkal közvetlenebb. A timuszban, a lépben és a nyirokcsomókban felfedezett idegvégződések az immunágenseknek az agy által történő közvetlen irányítása a lehetőségét sugallják (Carson és Butcher 1992).

Mintegy fél évszázadon keresztül, a stressz és a megbetegedések viszonyát vizsgáló kutatások a kortizon szintjének emelkedésében vélték felfedezni azt a kritikus biológiai mechanizmust, amelynek közvetítésével a krónikus stresszorok behatolnak a szervezetbe, megbetegedést eredményezve. Ezt a mechanizmust olyan betegségek és zavarok esetében sikerült kimutatni, mint pl. a szkizofrénia, a depresszió, a rák, az artritisz, a cukorbetegség, a túlsúlyosság vagy a krónikus fáradtság. A kortizon szerepével kapcsolatban megfogalmazott általános feltevés szerint a negatív stressz az említett hormon fokozott termelődését vonná maga után, ami fokozott terhelésnek tenné ki a szervezet szöveteit. Hosszan tartó stressz esetén ez akár a szövetek károsodását is eredményezheti. Újabban olyan elméleti álláspontok is megjelennek, amelyek éppen ellenkezőleg, a stressz által előidézett kortizoncsökkenést jelölik meg bűnbakként a reumatoid artritisz, a krónikus fáradtság tünetegyüttes vagy a poszttraumás stresszzavar esetében. Nem meglepő tehát, hogy a korszerű szemléletmód a kortizon szintjének bármely irányú kilengését potenciálisan károsítóként ítéli meg a szervezetre nézve (Miller és mtársai, 2007).

Kemeny (2003) úgy vélekedik, hogy Selye a kutatók több nemzedékének szemléletét befolyásolta, amikor a stresszelő életkörülményekre adott fiziológiai reakciókat nem sajátosként meghatározva lényegileg azt sugallta, hogy bármely fizikai vagy pszichológiai stresszor képes lenne ugyanazt a fiziológiai elváltozástriászt előidézni, amelyet ő figyelt meg: a csecsemőmirigy (ez egy központi szerv, amelyik az immunitásban játszik szerepet) zsugorodását, a kortikoszteront termelő mellékvese megnagyobbodását és a gasztrointesztinális csatorna fekélyesedését. Az általános modell modern változatai szerint amennyiben a stresszorok hatása a stressz észlelését, átélését erdményezi, a fiziológiai elváltozások sztereotípusos együttese figyelhető meg a fentebb leírt rendszerekben. Bár ezek a modellek elismerik, hogy a sokféle pszichológiai és környezeti tényező befolyást (ún. moderátor hatást) gyakorolhat a stresszorok ráhatása, a negatív stressz és a fiziológiai mozgósítottság viszonyára, lényegileg szintén az általános minta változatai, tekintetbe véve, hogy a negatív stressz és a fiziológiai elváltozások egységes összefüggésének alapján állnak.

Másrészt viszont az újabb keletű vizsgálatok egyre több olyan adattal szolgálnak, amelyek egyaránt azt bizonyítják, hogy úgy a stresszválasz általában, mind a belső elválasztású mirigyek részvétele sokkal bonyolultabb, mint ahogy azt az eredeti modell sugallta.  Sobrinho és munkatársai (2003) vizsgálata bizonyítékokkal szolgál a kortizon, a prolaktin és a növekedési hormon részvételére az ember által a pszichológiai stresszre adott válaszreakcióban. Ugyanakkor a vizsgálat eredményei azt sugallják, hogy az említett hormonok elválasztása eltérő módon szabályozott. Ami a kortizont és a prolaktint illeti, ezek a sajátos emóciókra adott válaszok alternatív formáit képezik, míg a növekedési hormon elválasztása az emóciók intenzitásának függvénye, valószínűleg az izomtevékenységgel való társulás eredményeképpen. A szerzők azt a következtetést vonják le eredményeikből, hogy a stressz aktuális paradigmája, amely a stresszreakcióban részt vevő eseménysorozat első mozzanataként a kortikotrofinelválasztó hormon bevetését jelöli meg, tarthatatlannak bizonyul. Putnam és munkatársai (2007) azt vizsgálták, hogy milyen hatást gyakorol 40 mg szájon keresztül adagolt kortizon a dühös kifejezésű arcok felidézésére, megállapítva a hormon torzító hatását az emlékezésre; másrészről viszont ez a hatás nem volt kimutatható akkor, amikor a feladat félelmet kifejező arcok megjegyzéséből állt. Ezekből az eredményekből arra következtethetünk, hogy különböző emóciókat tükröző arckifejezésekre adott és a létfenntartásban fontos szerepet játszó szelektív válaszadást megalapozó kognitív és érzelmi természetű információfeldolgozó folyamatok pontossága kortizon szintje által meghatározott akkor, amikor a személy fenyegető ingerekkel szembesül. Szintén a kortizon szerepét vizsgálták Zimmermann és Stansbury (2004) is; ők hároméves gyermekek idegen személyek közeledésére adott hormonválaszát mérték, megállapítva, hogy a kortizon szintjének emelkedése nagyobb mértékű volt a félénk gyermekek esetében. Érdemes megjegyezni azt is, hogy negyedórával később a kortizon szintje csökkenő tendenciát mutatott, mind a félénk, mind a nem félénk gyermekek esetében, ami arra utal, hogy előbbieknek nem a kortizon szabályozásával van gondjuk, hanem a HPA-rendszer túl gyakori aktiválódásával új helyzetekben és a félelemre felkészülő perceptuális beállítódással. Kellner és Yehuda (2006) vizsgálatának eredményei szerint a HPA-tengely pánikzavarban megfigyelhető módosulásai nagyobb hasonlóságot mutatnak a poszttraumás stresszzavarban megfigyelhetőkkel, mint azokkal, amelyek a mániás-depressziós zavar esetén regisztrálhatók. Ez az eredmény amúgy egyáltalán nem meglepő, tekintetbe véve, hogy az előbbi két elmegyógyászati kórforma a szorongásos zavarok családjához tartozik, míg utóbbi a hangulatzavarokéhoz. Ugyanakkor azonban még a szorongások e két formája is elég nagy mértékben eltérő HPA-aktivitásmintát mutat ahhoz, hogy ezek az eredmények érvként lehessenek felhozhatók a stresszreakciók specificitásának alátámasztására. Mi több, Kellnerék szerint további altípusok különíthetők el a pánikzavaron belül is, annak függvényében, hogy a személyek előzetesen ki voltak-e téve vagy nem traumatikus hatásoknak. A szerzők értékelése szerint ezeknek a megállapításoknak a fényében érthetőbbé válnak azok a heterogén eredmények, amelyekhez a HPA és a stressz összefüggéseit vizsgáló kutatások vezettek.

A stresszorok fiziológiája integrált specificitásának modelljét Weiner dolgozza ki; szerinte a szervezet a viselkedésbeli és fiziológiai válaszok olyan integrált mintájával reagál a kihívásokra és a fenyegetésekre, amely a feladat jellegzetességeinek megfelelő. Weiner modelljének értelmében a személy magatartásának elemei és a hormonális módosulások képezik azokat a komponenseket, amelyekből a szervezet a helyzet követelményeinek megfelelő specifikus válaszát felépíti (Kemeny 2003).

Miller és munkatársai (2007) metaanalitikus tanulmánya 107, 1950 és 2005 között közölt olyan vizsgálat eredményét összegezte, amelyek valamilyen krónikus stresszel szembesülő vizsgálati személy endokrin reakcióját mérték. A 107 vizsgálat összesen 8521 személyre terjedt ki; ezek közül 53% volt férfi és 47% nő. A vizsgált személyek átlagéletkora 38,39 év volt (szórás 16,23). A szerzők stresszeltségként az olyan körülményekkel való szembesülést határozták meg, amelyeket gyakorlatilag mindenki stresszelőként értékelne, míg a krónikus jelleg akár a stresszelő körülmények minimum egy hónapig tartó hatása, akár az egyszeri történések (pl. támadás áldozatául esés) következményeinek legalább 30 napon át való fennmaradása alapján lett megállapítva. Amúgy 38 vizsgálatban háborúban való részvétel, 27-ben támadás, illetve abúzus áldozatául esés, 15-ben elhalálozás vagy válás, 10-ben súlyos betegek ellátása, 8-ban természeti katasztrófák, 5-ben pedig a munkanélküliség, illetve munkahely elveszítése szerepeltek stresszelő körülményként. Millerék arra a kérdésre kerestek választ a metaanalízis-vizsgálatoknak alávetett személyek alapján, hogy amennyiben a krónikus stressz egyaránt képes fokozni, illetve csökkenteni a HPA-tengely aktivitását, mik lehetnének azok a jellegzetességek, amelyek meghatározzák ezeket az eltérő válaszmintákat. A szerzők öt olyan jellegzetességet azonosítottak, amelyek magyarázattal szolgálhatnak az eltérésekre; ezek (1) a stressz időtartama; (2) a fenyegetés természete; (3) a stresszorok által előidézett emóciók természete; (4) a stresszorok ellenőrizhetősége és (5) a személy pszichiátriai jellemzői.

Ami a stresszorok megjelenésének pillanatától eltelt időt illeti, ez a változó szolgáltatta a metaanalitikus vizsgálat egyik legmegbízhatóbb eredményét. A rendelkezésre álló adatok egybehangzóan arra utaltak, hogy minél több hónap telt el a stresszorok első megjelenése óta, annál alacsonyabbnak bizonyult a kortizon reggel meghatározott szintje, egész napi volumenje, illetve az ACTH mennyisége (ezek bizonyultak a stresszeltség legmegbízhatóbb mutatóinak). Ezek az eredmények azt a feltevést látszanak alátámasztani, hogy a krónikus stressz megjelenésekor a HPA-tengely erőteljes aktiválása figyelhető meg, ami az ACTH és a kortizon koncentrációi emelkedésének formájában ölt testet. Az idő múlásával azonban a kortizonszint a normális értékeké alá süllyed.

A stressz természetéről szintén bebizonyosodott, hogy a hormonelválasztás eltérő mintáit eredményezi. Azok a helyzetek, amelyek a személy életét vagy fizikai épségét veszélyeztetik, viszonylag alacsony szintű reggeli kortizonelválasztást, ám a nap egésze során emelkedett kortizonszintet eredményeznek. Ennek a reakciómintának amúgy adaptív értéke van, tekintetbe véve, hogy az emelkedett HPA-aktivitás elősegíti a kognitív, metabolikus, immunológiai és viselkedésbeli alkalmazkodást, lényegileg maximalizálva a túlélés esélyeit. Ellenben a személy szociális identitását veszélyeztető helyzetek (pl. válás) hormonelválasztó mintájára a kortizonszint reggeli és délutáni, illetve esti emelkedése jellemző, ami azzal magyarázható, hogy a társas helyzetekben való kiértékelési helyzetek általában a kortizon szintjének emelkedésével járnak.

A helyzetek kontrollálhatóságáról nagyszámú vizsgálat bizonyította, hogy a stressz átélésének elsődleges fontosságú meghatározóját képezi. Az Amerikai Egészségügyi Intézetek (National Institutes of Health – NIH) megfogalmazása szerint a kontrollhit „azoknak az egymással összefüggésben álló meggyőződéseknek és elvárásoknak az együttese, amelyek arra vonatkoznak, hogy (a) a személy képes úgy cselekedni, hogy ezáltal megvalósítsa az elvárt eredményeket, illetve arra, hogy (b) a környezet a személy igényeinek megfelelően fog viselkedésére reagálni” (Shapiro és Astin 1998. 22. nyomán). Az NIH definícióját idéző szerzők szerint a kontrollhit egyaránt vonatkozik arra a meggyőződésre, hogy a személy máris  rendelkezik a kontroll felett, illetve arra, hogy amennyiben igényli, megszerezheti az események alakulása fölötti ellenőrzést. Scharloo és Kaptein (1997) a témába vágó szakirodalom áttekintése nyomán megállapítja, hogy a belső kontroll észlelése pozitívan asszociálódik az idült betegségekben szenvedő személyek orvosi, pszichológiai, valamint a magatartás szintjén kifejeződő jóllétéhez. Hasonlóképpen a fenyegető események általában kevesebb szorongással társulnak, ha előre jelezhetőnek és kontrollálhatónak minősíthetők, mint azokban az esetekben, amikor nem láthatók előre és nem ellenőrizhetők a személy által. Eifert és munkatársai egyenesen úgy vélekednek, hogy a fenyegető események előreláthatósága és kontrollálhatósága kulcsszerepet játszik a kóros szorongás kialakulásában, fennmaradásában és kezelésében. (Zvolensky és mtsai 2000 nyomán).

A vércukor szintjének kontrollja cukorbetegek esetében, akárcsak a fájdalom súlyosságáé, az orvosi kimenetelt példázzák, a depresszió és a szorongás intenzitása a pszichológiait, míg a fogyatékosság mértéke és a munkaképtelenség időtartama a magatartásban megnyilvánulót (Endler és mtsai 2000 nyomán).

A kontrollálhatatlanként minősített helyzetekben átélt stressz a kortizon reggeli alacsonyabb szintjével társult, míg napközben a kortizonszint emelkedése figyelhető meg. Ezzel szemben a kontrollálható stressz esetében mért reggeli kortizonszint szignifikánsan magasabb, amit azzal magyaráznak, hogy ezáltal a szervezet jobban felkészülhet azokra a megküzdő erőfeszítésekre, amelyek segítségével elboldogulhat a stresszel.

A stresszelő helyzetek által előidézett emóciókat illetően, a szégyenérzetről igazolódott be például, hogy jellemző hormonális mintát produkál. Ennek elemei az alacsonyabb reggeli és a magasabb délutáni/esti kortizonmennyiség. Ezt a szerzők arra vezetik vissza, hogy napközben a személy többet rágódik az olyan szégyenteljesnek minősíthető eseményeken, mint például a szexuális visszaélés, míg a nap első óráiban még nem jut kellő idő az ezekkel való foglalkozásra. Ellenben a veszteség élményeihez kapcsolódó hormonelválasztás-minta, amely laposabb kortizonprofil formájában ölt testet, a társas elszigetelődésre való beállítódást, illetve a szociális cselekvéstől való tartózkodást hivatott szolgálni.

A mentális zavarok közül kettő esetében sikerült szignifikáns összefüggéseket kimutatni a stresszre adott hormonális minta jellegzetességeivel. Az egyik ezek közül az ún. major depresszív epizód, amelyet az Amerikai Pszichiáterek Egyesülete (APA) által kiadott diagnosztikai és statisztikai kézikönyv legújabb kiadása (DSM-IV-TR) a következőképpen határoz meg:

A. „A következő tünetekből öt (vagy több) áll fenn egy kéthetes periódus alatt, és ezek a korábbi tevékenység megváltozásaként  jelennek meg; az első két tünetből legalább egy, vagy az (1) depresszív hangulat, vagy a (2) érdeklődés vagy öröm elvesztése szükséges a diagnózishoz.

Figyelem! Nem számítjuk  a tünetek közé azokat, amelyek egyértelműen az általános egészségi állapot következményei, ill. a hangulathoz nem illő hallucinációkat és téveszméket.

(1) A nap legnagyobb részében és csaknem mindennap levert hangulat, amelyet az egyéni beszámoló (pl. szomorúság vagy üresség érzése) vagy mások megfigyelései (pl. könnyezni látják) jelez. Figyelem! Gyerekeknél vagy serdülőknél elegendő az ingerült hangulat jelzése.

(2) Az érdeklődés és öröm jelentős csökkenése minden vagy majdnem minden tevékenységben a nap túlnyomó részében, és majdnem mindennap (akár szubjektív beszámoló, akár mások megfigyelése).

(3) Jelentős súlycsökkenés vagy -gyarapodás (havonta a testsúly 5%-át elérő változás) diétázás nélkül, vagy az étvágy jelentős csökkenése/növekedése csaknem mindennap (gyermekeknél a súlygyarapodás elmaradása).

(4) Álmatlanság vagy aluszékonyság csaknem mindennap.

(5) Motoros agitáció vagy gátoltság csaknem mindennap (mások megfigyelése, nem elegendő csupán a nyugtalanság vagy meglassultság szubjektív érzete).

(6) Fáradtság vagy anergia csaknem mindennap.

(7) Értéktelenség érzete vagy kifejezett, ill. inadekvát önvádlás/bűntudat, akár téveszmés fokban is, szinte mindennap (nem pusztán a beteg-lét miatti lelkiismeret-furdalás vagy bűntudat).

(8) Csökkent gondolkodási, összpontosítási vagy döntési képesség, szinte mindennap (akár szubjektív élmény, akár mások megfigyelése).

(9) A halál gondolatával való gyakori foglalkozás (nem csak halálfélelem), visszatérő öngyilkossági gondolatok konkrét terv nélkül vagy öngyilkossági kísérlet vagy konkrét öngyilkossági terv.

B. A tünetek nem elégítik ki a kevert epizód ismérveit (ld. 138.).

C. A tünetek klinikailag jelentős szenvedést vagy a szociális, foglalkozási vagy egyéb fontos működések romlását okozzák.

D. A tünetek nem kémiai anyag (pl. visszaélésre alkalmas szer, gyógyszer) vagy általános egészségi állapot (pl. hypothyreoidismus) közvetlen élettani hatásának tulajdoníthatók.

E. E tünetek nem magyarázhatók jobban gyászreakcióval (azaz egy szeretett személy halálát követően két hónapot meghaladóan is fennállnak), vagy észrevehető funkcionális károsodást jeleznek (beteges értéktelenségtudat, öngyilkossági gondolatok, pszichotikus tünetek vagy pszichomotoros retardáció).”

(American Psychiatric Association, 2001 nyomán)

 

A másik a poszttraumás stresszzavar, amelynek ugyanabból a forrásból származó meghatározását az alábbiakban olvashatjuk:

 

„A. A személyt megrázó eseményre az alábbi két pontban leírtak együttesen érvényesek:

(1) Olyan eseményt él át, vagy olyannak volt tanúja, vagy olyannal szembesült, amelyben valóságos vagy fenyegető haláleset, súlyos sérülés vagy a saját vagy mások testi épségének  veszélyeztetése valósult meg;

a személy erre intenzív félelemmel, tehetetlenséggel vagy rémülettel reagált. Megjegyzés: gyermekeknél ez dezorganizált vagy agitált magatartásban is kifejeződhet.

B. A traumát a személy ismételten újraéli az alábbiak közül egy (vagy több) módon:

(1) A traumás eseményre való kényszerű, ismétlődő, szenvedést okozó visszaemlékezés, ideértve képzeteket, gondolatokat és perceptív élményeket. Megjegyzés: kisgyerekeknél ismétlődő játékok fordulhatnak elő, amelyekben az átélt trauma témája vagy elemei fejeződnek ki.

A traumás eseményről való ismétlődő, kínzó álmodás. Megjegyzés: gyermekeknél felismerhető tartalom nélküli rémálmok.

Olyan cselekedetek vagy érzések, mintha a traumás élményt a személy újraélné (ideértve az illúziókat, hallucinációkat, disszociatív epizódokat, azokat is, amelyek csak ébredéskor vagy intoxikált állapotban lépnek fel). Megjegyzés: kisgyermekeknél a traumára jellemző újrajátszás fordulhat elő.

A traumás élményt szimbolizáló  vagy arra emlékeztető külső helyzet vagy belső történés intenzív pszichés szenvedést vált ki.

A traumás élményt szimbolizáló vagy arra emlékeztető külső helyzet vagy belső történés vegetatív reakciót vált ki.

C. A traumával összefüggő ingerek tartós kerülése és az általános válaszkészség megbénulása (amely a traumás esemény előtt nem volt jelen), azaz legalább 3 (vagy több) pont teljesülése az alábbiakból:

(1) a traumával összefüggő gondolatok, érzések vagy beszélgetés kerülése;

a traumával összefüggő emlékeket ébresztő tevékenységek, helyek vagy személyek kerülése;

a traumára való visszaemlékezési képtelenség;

észrevehetően lecsökkent érdeklődés vagy részvétel fontos tevékenységekben;

másoktól való elszakadás, elidegenedés élménye;

az érzelmek beszűkülése (pl. a személy képtelenség szeretetet érezni);

a jövő beszűkülésének érzése (pl. nem remél karriert, házasságot, gyerekeket vagy normális élettartamot).

D. A fokozott készenlét tünetei (amelyek  a trauma előtt nem állottak fenn), tartósan, azaz legalább 2 (vagy több) az alábbiakból:

(1) elalvási/átalvási zavarok;

ingerlékenység vagy dühkitörések;

koncentrálási nehézség;

hypervigilitas;

felfokozott »vészjelzéskészség«.

E. A B, C és D kritériumban megjelölt tünetek időtartama több, mint egy hónap.

F. A zavar klinikailag jelentős szenvedést vagy a szociális, munkahelyi és más fontos funkciók romlását okozza.

Jelölendő, ha:

                      Akut: a tünetek fennállása kevesebb, mint 3 hónap.

                      Krónikus: a tünetek fennállása 3 hónapnál több.

Jelölendő, ha:

Késleltetett kezdetű: a tünetek legalább 6 hónappal a trauma után kezdődnek.”

(American Psychiatric Association, 2001 nyomán)

 

A major depresszív epizódban szenvedők krónikus stresszel jelentős mértékben megnövekedett kortizonszintet mutattak a dexametazon szupressziós tesztet követően, összehasonlítva a hasonló mértékben stresszelt normál hangulatú vizsgálati személyekkel. Másrészről, a poszttraumás stresszzavarban szenvedők napi kortizonelválasztása jelentős mértékben csökkentnek bizonyult, hasonlóan a dexametazon adagolását követően mérthez.

Brosschot, Pieper és Thayer (2005) egy másik olyan tényezőre hívják fel a figyelmet, amelyik szerepet játszik a stressz és a megbetegedések közötti kapcsolat meghatározásában. Az elhúzódó aktiváció jelensége mögött a szerzők a stressz fennmaradását eredményező tudattartalmak („perseverative cognitions”) hatását vélik felfedezni, amelyet úgy határoznak meg mint „a stresszel kapcsolatos tartalmú kognitív reprezentációk ismételt vagy krónikus aktiválását” (i.m. 1045.); ezek a 2. ábrán bemutatott mechanizmusnak megfelelően fejtik ki hatásukat a stressz fennmaradására:

 

A szűnni nem akaró kognitív tartalmak képesek hozzájárulni ahhoz, hogy az életesemények és hétköznapi stresszorok pszichológiai és fiziológiai együttjárói a szervezet különböző rendszereinek szintjein megfigyelhető tartós fiziológiai serkentettséggé konvertálódjanak, ami végül olyan krónikus patogén állapot kialakulásához vezethet, amely végül megbetegedésbe torkollik. Ezek a jelenségek a szív- és érrendszeri, endokrinológiai és immunológiai elváltozásokkal járhatnak együtt.

Kemeny hasonlóképpen a kognitív folyamatok befolyására hívja fel a figyelmet, rámutatva arra a szerepre, amelyet a Lazarus (2000) által leírt kognitív kiértékelő folyamatok játszanak a stresszelő körülményekre adott fiziológiai válasz meghatározásában. A szubjektív felmérés első szakaszában, mely az elsődleges kiértékelés elnevezést viseli, a személy megpróbálja felbecsülni, milyen mértékben vezethet a helyzet negatív következményhez . Ebből a szempontból a személy háromfajta minősítést alkalmazhat a terhelés megítéléséhez. Amennyiben a helyzetet nem mérvadóként vagy kedvezőként értékeli, ez nem fog stresszt előidézni. A feszültséget a harmadik kategóriába sorolt, azaz stresszelőként megítélt szituációk váltják ki. Ezek a helyzetek egyébként még tovább osztályozhatók. A fenyegetőek esetében a személy anticipálja a stresszorral való szembesülés negatív következményeit. Amennyiben a stresszelő helyzetet károsodásként vagy veszteségként fogja fel, ez azt jelenti, hogy a véleménye szerint a jóvátehetetlen kár már be is következett, és ezentúl szembe kell néznie annak negatív, az egyén lehetőségeit leszűkítő következményeivel. A stresszelő körülmények minősítésének harmadik típusát a kihívásként való címkézés képezi; az értékelésnek ez a fajtája azt jelenti, hogy a személy úgy érzi, képességei és tartalékai mozgósításával képes lehet eleget tenni a helyzet követelményeinek. A fenyegető és károsító személyekkel való találkozással szemben a kihívásokkal való megbirkózás az önmegvalósítás és a személyes kibontakozás számára biztosítják a szükséges feltételeket. Nem véletlen, hogy vannak olyan személyek, akik számára a kihívásokkal való szembesülés, az új, a rutinostól eltérő megoldások keresésének szükségessége rendkívül vonzó perspektívát képvisel. Ebbe a kategóriába tartoznak azok a személyek is, akiket Zuckerman (1988) szenzációkeresőknek nevez. A fenyegetőként vagy károsítóként megítélt helyzetek a negatív feszültségeket, illetve a stressznek Selye (1976) által distressznek nevezett formáját eredményezik; ezzel szemben a kihívás a feszültségnek azt a pozitív változatát hívja életre, mely az eustressz elnevezést kapta. Az eustressz és a distressz megkülönböztetése már csak azért is nagy jelentőségű, mert felhívja a figyelmet arra a gyakran elfelejtett tényre, hogy a stressz nem feltétlenül valamilyen káros vagy kellemetlen feszültség.

A másodlagos kiértékelés azokat a lehetőségeket becsüli fel, melyek között a személy a terheléssel szembeni helytállás érdekében válogathat. Ezek belsők és külsők, tartalékok és válaszok egyaránt lehetnek. A helyzet stresszelőképességének felmérése szempontjából nem bír különösebb jelentőséggel, hogy a személy a saját erőforrásaira kíván támaszkodni, vagy valamilyen külső tényezőben véli felfedezni a hatékony segítséget (például abban a támaszban, melyre családja részéről számíthat). Ami valóban döntő fontosságú, az a viszony, mely az egyén észlelése vagy feltételezése szerint fennáll az adott helyzet követelményei és a velük szembeni helytállást biztosító tartalékok között. A másodlagos értékelések még akkor is stresszt idézhetnek elő, ha a reális erőviszonyokat durván elferdítve jelenítik meg. Valóban sokan élnek gyötrelmes feszültségben csak azért, mert indokolatlanul alábecsülik lehetőségeiket, miközben olyan helyzetekkel találják szemben magukat, melyekkel különösebb nehézségek nélkül elboldogulhatnak.

Rendszerint csak az elsődleges veszélyként vagy veszteségként észlelt helyzetek esetében van szükség másodlagos értékelésre. Ugyanakkor azonban az is előfordulhat, hogy a körülmények csak azért minősülnek fenyegetőnek, mert előzetesen a személy önmagát tehetetlennek ítélte meg a helyzettel szemben. Például a félénkségtől szenvedők csak azért értékelik annyira ijesztőként a társas kapcsolatokat, mert anticipálják képtelenségüket, hogy helytálljanak a másokkal való érintkezés körülményei közepette.

Esetenként a stressz akár kognitív értékelés nélkül is előfordulhat; ez szokott történni azokban a sürgősségi esetekben, melyekben az egyén válasza inkább reflexreakcióként fogható fel. Hasonlóképpen sokkállapotban, amikor a zavarodottság és az eltájolódás által előidézett kognitív zavar nem teszi lehetővé egy olyan összetett folyamat kivitelezését, mint amilyen az értékelés, nem számíthatunk az utóbbi részvételére a stressz kialakulásában. Máskor a stressz átélése érvénytelennek minősíti a helyzet előzetesen ártatlanként minősítését vagy a rendelkezésre álló erőforrások elégségesként való felbecsülését. A stressz nem kerülhető el a személy iránt támasztott igények alábecsülésével vagy annak a potenciálnak a felnagyításával, melyre támaszkodhat az ezekkel való megküzdés érdekében. Az említett érvek alapján leszögezhetjük, hogy mind a reális, mind a feltételezett eltérések a helyzeti terhelés és a személy erőforrásai között stresszt eredményezhetnek, függetlenül attól, hogy a kettő megfelelőségi viszonyban áll egymással vagy sem.

Lazarus viszonylag vegytisztán kognitív folyamatként fogja fel a kiértékelést, ezzel a nézetével azonban nem minden szakember ért egyet. Az utóbbi években, mindenekelőtt Zajonc hatására, egyre inkább elterjedt az a felfogás, amely az emócióknak a kognitív működésekkel megközelítőleg egyenértékű szerepet tulajdonít a helyzeti követelmények, illetve az ezeknek való megfelelés felbecsülésében. Így például Blascovich és Mendes határozottan kijelentik: „nyilvánvalóvá vált, hogy a kognitív kiértékelés kategóriája nem képes a kiértékelési folyamat teljességének megragadására” (2001. 70.), míg Zajonc arra hívja fel a figyelmet, hogy „bizonyos körülmények között, elsősorban az inger nehezen hozzáférhetősége esetén az ingerek érzelmi osztályozása pontosabb tájékoztatást adhat az ingerrel való korábbi találkozásról, mint a felismerési emlékezet” (2001. 63.).

A kognitív kiértékelés és a fiziológiai rendszerek működésének összefüggéseit vizsgáló kutatások azt valószínűsítik, hogy az a mód, ahogyan a személy kiértékeli azokat a helyzeteket, amelyekkel szembesül, hatásában meghaladhatja az objektív helyzet jellegzetességei által gyakoroltat, ami nem meglepő, ha szem előtt tartjuk azt a tényt, hogy a személyre a világ azoknak a perceptuális folyamatoknak a közvetítésével gyakorol hatást, amelyek által tudomást vesz róla.

Mindezek a fentiekben ismertetett eredmények arra utalnak, hogy bár a stressz és az egészségi állapot összefüggésére vonatkozó feltevésünk alapvetően helytálló, azok a – belső elválasztású mirigyek részvételét is feltételező – mechanizmusok, amelyek útján a stresszelő életkörülmények és helyzetek megbetegedéshez vezethetnek, sokkal összetettebbek, mint ahogy eddig feltételeztük, ennélfogva pontosabb megértésük újabb elméleti modelleket és ezeket ellenőrizni képes kutatásokat feltételez.

 

IRODALOM

American Psychiatric Association (2001): DSM-IV. Text Revision. A DSM-IV.

módosított szövege, Bp., Animula.

Brosschot, J.F.–Pieper, S.–Thayer, J.F. (2005): Expanding stress theory: Prolonged activation and perseverative cognition. Psychoneuroendocrinology. 30. 1043–1049.

Carson, R.C.–Butcher, J.N. (1992): Abnormal Psychology and Modern Life,  Ninth Ed.,

New York, Harper Collins Publ.

Endler, N.S.–Macrodimitris, S.D.–Kocovski, N.L. (2000): Controllability in cognitive and interpersonal tasks: is control good for you? Personality and Individual Differences. Volume 29, Issue 5, Pages 951–962.

Kellner, M.–Yehuda, R. (2006): Do panic disorder and posttraumatic stress

disorder share a common psychoneuroendocrinology? Psychoneuroendocrinology. 24. 485–504.

Kemeny, M.E. (2003): The Psychobiology of Stress. Current Directions in Psychological Science. 12.4. 124–129.

Kulcsár, Zs. (1998): Egészségpszichológia. Bp., ELTE Eötvös Kiadó.

Lazarus, R.S. (2000): Toward Better Research on Stress and Coping. American Psychologist, 55, 6, 665–673.

Miller, G.E.–Chen, E.–Zhou, E.S. (2007): If It Goes Up, Must It Come Down? Chronic Stress and the Hypothalamic-Pituitary-Adrenocortical Axis in Humans. Psychological Bulletin, 133, 1, 25–45.

Putman, P.–Hermans, E.J.–van Honk, J. (2007): Exogenous cortisol shifts a motivated bias from fear to anger in spatial working memory for facial expressions. Psychoneuroendocrinology, 32. 14–21.

Selye János (1976): Stressz distressz nélkül, Bp., Akadémiai Kiadó.

Sobrinho, L.G.–Simőes, M.–Barbosa, L. és mások (2003): Cortisol, prolactin, growth hormone and neurovegetative responses to emotions elicited during an hypnoidal state. Psychoneuroendocrinology, 28. 1–17.

Ursin, H. (1998): The Psychology in Psychoneuroendocrinology. Psychoneuroendocrinology, 23, 6, 555–570.

Zimmermann, L.K.–Stansbury, K. (2004): The influence of emotion regulation, level of

shyness, and habituation on the neuroendocrine response of three-year-old children. Psychoneuroendo-crinology, 29. 973–982.

Zvolensky, M.J.–Lejuez, C.W.–Eifert, G.H. (2000): Prediction and control: operational definitions for the expe-rimental analysis of anxiety. Behaviour Research and Therapy. Volume 38, Issue 7, 653–663.