Áprlilis 2007 Művek a purgatóriumban |
A mester kabátja (vers) Balázs Imre József Irodalom és politika Selyem Zsuzsa Szerepek és zavarok Boka László Vitázó utókor (ankét) Táguló kerekasztal Kántor Lajos Fehérnép-poszton (vers) Balogh Edgár Philosophiai mesék Szabédi László „Mindnyájan szomorúak vagyunk” Balogh Tamás Palocsay Zsigmond poémája elé Láng Gusztáv Bálint Tibor Nicolae Balotă Bogu Miloszt (Generátor – próza) László Szabolcs Toll A varázsmesétől a mítosztalan falukutatásig Pozsony Ferenc História Politikai emblémák a nagyszebeni Haupt-epitáfiumon Kovács Zsolt Mű és világa Hegel, új olvasatban Zoltai Dénes Előadások (részlet) G. W. F. Hegel A széthullott világ képzete Dsida Jenő verseiben Bondár Anita Téka Magánymitológiák (Átfogó) Demény Péter Az uralisztika görbe tükre Simoncsics Péter A velünk együtt haladó határról Rigán Lóránd A terápia felfüggesztett ideje Csog Szidónia A „mot juste” keresése Andorkó Júlia A Korunk könyvajánlata Talló Ciklikusan gyorsuló kultúra? Schmidt Dániel Bálványok alkonya Balon Ruff Zsolt Erdélyiek a vásznon Nagy Katalin Lépcső/ház Abstracts Számunk szerzői | Nagy Katalin Erdélyiek a vásznon A februári Filmtett öt erdélyi magyar színész filmes munkásságára összpontosít, többé-kevésbé szakmai interjúkkal próbál fényt deríteni Csíky András, Széles Anna, Dimény Áron, Pálffy Tibor és Kézdi Imola filmes múltjára, élményeire – színházi tapasztalataikkal párhuzamban. Az írások, interjúk nagy hangsúlyt fektetnek szakmai, jellembeli kvalitásaikra, néha (a rajongók elégedettségére) sikerül is részleteiben autentikus képet nyújtaniuk az illető színész eljátszott és saját karaktereiről. A színészek nyilatkozatai az alkotói periódusok mentén rendeződnek a lap hasábjain, az erdélyi színház és film rendszerváltás előtti, általuk megélt helyzetével indítanak, majd a rendszerváltás utáni, a közelmúltban átélt kulturális állapotokat rajzolják meg. Köllő Katalin kérdéseire a székelyudvarhelyi Csíky András, a második világháború utáni erdélyi magyar színésznemzedék egyik kiemelkedő alakja számol be arról, hogyan került a színpadról a kamerák elé, mitől másabb egy filmbeli figurát alakítani, jellemfejlődését követni, mint a színházi munka, és mennyiben befolyásolta filmes karrierjét, hogy mondhatni „nagyon rossz időben élt” (erős cenzúra, útlevélszerzési nehézségek). Úgy véli, az eddigi filmszerepei között valójában az egyetlen tisztességes eredményt a Liviu Ciulei rendezte Akasztottak erdejében tudta felmutatni. A kolozsvári színház örökös tagja, Széles Anna a színészi pályakezdés bonyodalmairól és szerencsés fordulatairól mesél. Játszatták többek között a Pokolrévben és az Irgalomban, „fiatalságának, törékeny alkatának, nagyon jó beleélőké-pességének” köszönhetően legtöbbször a naiva figurájában szerepelt. A fiatalabbak közül a Kolozsvárt igen népszerű Dimény Áron beszél arról a pillanatról, amikor eldöntötte, hogy nem filozófus, hanem színész lesz, majd szó esik Dimény különböző film- és reklámszerepének alakításairól, azonosulási fokáról, tudniillik ő játszotta a pásztorfiú szerepét a Rom-Mániában, Citrom Bandit a Sorstalanságban, az ávós Szautner hadnagyot a Mansfieldben, újabban pedig Pius atyát a Mátyás, a sosem volt kiályfiban. Dimény szerint a filmszínészet és a színházi színészet közel áll egymáshoz: „mégiscsak a jelenlét tisztasága és koncentráltsága az, ami a játék minőségét meghatározza akár a kamera előtt, akár a színpadon.” Némán sármos, bolondot játszó Bivalyos címmel elemzi Márton Imola a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház színésze, Pálffy Tibor filmbeli szerepléseit. Az Álombánya bolond Imréjének, a Fény hull arcodra Bivalyosának, a Drum bun! – Jó utat! sármos Imijének, végül pedig a Dallas pashamende néma Dynamójának élethű megformálása között egyértelmű hasonlóságokat lehet felfedezni. Az interjúkészítő e négy említésre méltó alakítása alapján értékeli Pálffy kifinomult filmszínészi érzékét, érzékenységét a különböző hangulatok megteremtésére, rendkívüli tehetségét, hogy a mimika, a mozgás és a gesztusok kifejezőerejével, melyek „aprók, szerények, mégis ragaszkodást, gyanakvást, féltést, engedelmességet tudnak kifejezni”, valamint „gyors, pontos és tiszta fizikai és érzelmi reakcióival” mindig sikerül kiváltania a szükséges intenzív hatást a nézőkből. Ugyancsak a fiatalabb színészgeneráció képviselője a Filmtettben Kolozsvár „egyik legeredményesebb és legsokoldalúbb fiatal színésznője”, Kézdi Imola. Sándor Boglárka Ágnes interjújában a színészmesterséghez szükséges adottságokról, a vele járó feszültség mértékéről, a szerepekre való felkészülés módjáról kérdezi az UNITER-díjas művésznőt. Annak ellenére, hogy eddig öt filmszerepet tudhat magáénak (legutóbbról a Lotusban és az Orient Expressben nyújtott játéka emelhető ki), Kézdi Imola szerény és őszinte vallomást tesz: „a huszadik filmem bemutatója után is úgy állnék ki, hogy lenne bennem szorongás: vajon tetszett-e a közönségnek? És biztosan bennem lenne az is, hogy én még változtatnék rajta, hiszen mint színpadi színész még mindig nem tudok a filmre kész termékként tekinteni. Ezért gondolom, hogy nem tud az ember büszkén odaállni, hogy na, ez igen, ezt én csináltam!” Összességében a személyes hangvétel jellemző ezekre a beszélgetésekre, vannak csodálatra méltó momentumok, de néhol klisékkel átitatott, érzelgős si-kersztori elemeket lehet felfedezni (nem tudni kinek/minek a provokációjára), a kérdés-válasz megfogalmazások zavarhatnak, a kopott jelzők ismételgetése valószínűleg a sztárság mint attitűd velejárói (minden nagyszerű, tanulságos, a szerencsés sorsnak köszönhető stb.), ahol pedig hiteles és indokolt, ott sem tudjuk komolyan venni. Időnként nem is inkább a mit, hanem a hogyan kérdezünkön áll vagy bukik az interjú sikeressége (ezért nem meglepő a kérdésekre érkező válaszok stílusa). Minden stiláris baki ellenére a Filmtett érdekes információkat nyújt a nyilvánosság számára az erdélyi magyar színészek filmes kísérleteiről. (Filmtett, 2007. 2.) |