Áprlilis 2007
Művek a purgatóriumban


  A mester kabátja (vers)
  Balázs Imre József

  Irodalom és politika
  Selyem Zsuzsa

  Szerepek és zavarok
  Boka László

  Vitázó utókor (ankét)
  

  Táguló kerekasztal
  Kántor Lajos

  Fehérnép-poszton (vers)
  Balogh Edgár

  Philosophiai mesék
  Szabédi László

  „Mindnyájan szomorúak vagyunk”
  Balogh Tamás

  Palocsay Zsigmond poémája elé
  Láng Gusztáv

  Bálint Tibor
  Nicolae Balotă

  Bogu Miloszt (Generátor – próza)
  László Szabolcs


Toll
  A varázsmesétől a mítosztalan falukutatásig
  Pozsony Ferenc


História
  Politikai emblémák a nagyszebeni Haupt-epitáfiumon
  Kovács Zsolt


Mű és világa
  Hegel, új olvasatban
  Zoltai Dénes

  Előadások (részlet)
  G. W. F. Hegel

  A széthullott világ képzete Dsida Jenő verseiben
  Bondár Anita


Téka
  Magánymitológiák (Átfogó)
  Demény Péter

  Az uralisztika görbe tükre
  Simoncsics Péter

  A velünk együtt haladó határról
  Rigán Lóránd

  A terápia felfüggesztett ideje
  Csog Szidónia

  A „mot juste” keresése
  Andorkó Júlia

  A Korunk könyvajánlata
  


Talló
  Ciklikusan gyorsuló kultúra?
  Schmidt Dániel

  Bálványok alkonya
  Balon Ruff Zsolt

  Erdélyiek a vásznon
  Nagy Katalin



  Lépcső/ház
  

  Abstracts
  

  Számunk szerzői
  

Balon Ruff Zsolt

Bálványok alkonya

 

A Journal of the History of Ideasban összegyűjtött tanulmányok a bálványimádást és ennek történetiségét teszik megfontolás tárgyává. Honnan ered, hogyan alakul egy elgondolás, egy bizonyos felfogás? Hallgatólagosan is ezek a talányok ösztönzik az eszmetörténeti kutatásokat. A megfejtések pedig még a gazdag dokumentálást és a szabatos argumentációt megelőzően a kutató értelmezői szabadságán, más szóval a szövegérzékenységén múlnak. Ez azonban nemcsak készség, adottság, hanem állásfoglalás.

Mi a bálványimádás? Valamely hamis világnézetet érintő vád. A bálványimádó a hamis világnézet alanya. Hagyományosan a pogány: aki nem keresztény, vagy se nem zsidó, se nem muszlim. Átfogó, jól irányzott válaszok ezek, de korántsem érnek célba. Inkább csak a kérdések árnyalásával, gondozásával nem vacakoló prediszpozíciónkat elégítik ki. Amint azonban ezt a JHI tanulmányai tanúsítják, a történet kuszább.

A bálványimádás Jahve második parancsolatának megszegésével kiérdemelhető ítélet, az emberöléssel egyenértékű törvénysértés. A keresztények így örökölték volt ezt a zsidóktól, hozzátéve, hogy a bálványozás a démonoknak vagy éppen magának az ördögnek az ember hiszékenységével való machinációja, egyszóval bűn. A különféle hellenisztikus irányzatok pogány gondolkodói számára a bálványimádás nem több, mint babona (deiszidaimonia, superstitio), népi tudatlanság, amely nem érinti az emelkedettebb természetes teológiát. Megjegyzendő ugyanakkor, hogy ez a filozofikus vallásosság lehetetlen lett volna bizonyos szinkretista és univerzalista törekvések nélkül. A korai kereszténység szikkadtabb fideizmusa azonban Ágostonnal az élen még az efféle metafizikai vallásosságot is idolatriának tekinti, teremtmények imádatának, amely meghiúsítja a teremtő imádását, az igaz vallást. A jelzett feszültség legalább az újkorig kíséri a kereszténység történetét, és ahhoz kapcsolódik, hogy az egy igaz hit nevében egyáltalán milyen engedmények tehetők a kereszténységet megelőző vagy ezen kívüli civilizációk ősi, természetes bölcsességének, milyen mértékben ítélhető bármely nem keresztény, esetleg monoteista világértelmezés bálványimádónak és „maradinak”.

A kora keresztény, de Aquinói Tamás számára is érvényes alapvető differencia szerint egyes-egyedül a teremtőt illeti latria; a katolikus angyalokat, szenteket, szentképeket, ereklyéket csupán a hitet erősítő dulia (tisztelet, hódolat). A gondos megkülönböztetés értelmében a dulia nem bálványimádás. A protestáns tisztogatás viszont könyörtelen, és az őskeresztények eredendőbbnek vélt hitét visszaáhítva (bálványozva?) lemeszeli a „keresztény bálványokat” is. Már csak a következetesség radikalitásán múlik, hogy a Szentháromságnak jut-e hely némely „puritánabb” tanban.

Miféle instancia dönt róla, hol áll meg a bálványokat irtva irtó mentális szecskagép? Talán a merő hit? Talán az értelem, ha már ráeszmélt, hogy csakis képi-nyelvi reprezentációkban működhet? Vagy éppen maga a történet lecsengése? De mi másé lehetne ez a történet, ha nem az elméé?

A kortárs eszmetörténész persze minél szigorúbban igyekszik számba venni, hogy mit osztottak-szoroztak a bálványok kapcsán a régebbi és az újabb tekintélyek, akik között nemcsak tudósokat, teológusokat és filozófusokat találunk, hanem jó szemű utazókat vagy a terepmunka nehezével is szembesült, ennek tanulságait levonó kutatókat. Főként a kora modern Európán kívüli világok misszionáriusait, akik mindamellett, hogy a keresztény tan terjesztésének és a bálványimádás felszámolásának stratégiáival érkeztek az őslakos népek közé, az együttélésben kénytelen-kelletlen alkalmazkodtak, sőt adatoló, komparatív kutatásokat végző etnográfusokként kezdtek el működni. Ez a feltartóztathatatlan kulturális folyamat a hittérítők egyéni jóhiszeműségének és tanulékonyságának köszönhetően is lazította a konfesszionális kötöttségeket, csökkentette a szigorúan teológiai érvek befolyását az őshonosok átképzésének gyakorlatában. Tehát nemcsak az Óvilágot szaggató belső felekezeti küzdelmek, hanem a velük egy időben zajló európai terjeszkedés beláthatatlan mozzanatai is hatottak a már bevett világnézetekre. Három szerző (Joan-Pau Rubiés, Carina L. Johnson, Sabine MacCormack) bővebben kitér az amerindiánok hittérítőinek munkásságára és annak kétes eredményeire, az afrikai bálványozással való számvetés sem hiányzik a szemléből (Peter N. Miller), s a téma kora modern politikai és természettudományos vonzatai szintén terítékre kerülnek (Jonathan Sheehan, Martin Mulsow).

A bálványimádás így az egyik leghangsúlyosabb kulturális, mentális és történeti motívumnak mutatkozik, másrészt egy igen képlékeny fenoménnek, mint ami eltérő időkben, szituációkban eltérő felfogásban lett kihasználva. De az esetek többségében nem annyira a higgadt gondolat vagy a körültekintés ösztökéje, mint inkább valamely szolidabb identitás kiküzdésének (illetve kirekesztésnek) eszköze. Kezdetben a monoteistáké a politeistákkal, majd a keresztényeké zsidókkal, pogányokkal, barbárokkal és eretnekekkel szemben (de fordítva is). Majd a protestánsoké a katolikusok, végül a modern tudományé és politikáé a vallások ellenében. Vajon folytatható a sor? Ebben a lapszámban nem merül fel a kérdés. A következtetések inkább arra mutatnak, hogy a bálványimádás feloldódott a modernitás fejleményeiben. A tudásregiszterek zömében nemrég jelen lévő, számvetésre ösztönző ereje kihunyt, érdektelenné vált. Maradjunk hát egyelőre ennyiben, ennyivel. (Journal of the His-tory of Ideas, 2006. 4.)