Áprlilis 2007 Művek a purgatóriumban |
A mester kabátja (vers) Balázs Imre József Irodalom és politika Selyem Zsuzsa Szerepek és zavarok Boka László Vitázó utókor (ankét) Táguló kerekasztal Kántor Lajos Fehérnép-poszton (vers) Balogh Edgár Philosophiai mesék Szabédi László „Mindnyájan szomorúak vagyunk” Balogh Tamás Palocsay Zsigmond poémája elé Láng Gusztáv Bálint Tibor Nicolae Balotă Bogu Miloszt (Generátor – próza) László Szabolcs Toll A varázsmesétől a mítosztalan falukutatásig Pozsony Ferenc História Politikai emblémák a nagyszebeni Haupt-epitáfiumon Kovács Zsolt Mű és világa Hegel, új olvasatban Zoltai Dénes Előadások (részlet) G. W. F. Hegel A széthullott világ képzete Dsida Jenő verseiben Bondár Anita Téka Magánymitológiák (Átfogó) Demény Péter Az uralisztika görbe tükre Simoncsics Péter A velünk együtt haladó határról Rigán Lóránd A terápia felfüggesztett ideje Csog Szidónia A „mot juste” keresése Andorkó Júlia A Korunk könyvajánlata Talló Ciklikusan gyorsuló kultúra? Schmidt Dániel Bálványok alkonya Balon Ruff Zsolt Erdélyiek a vásznon Nagy Katalin Lépcső/ház Abstracts Számunk szerzői | Schmidt Dániel Ciklikusan gyorsuló kultúra? A nyugati kultúra meg-megújuló agóniájának éppen melyik fázisában van? A kissé szkeptikus hangvételű, filozofikusan csengő kérdés akár Szmodis Jenő indító mondata is lehetne a szemlézett weboldal tanulmányrovatának egyik cikkében. A kulturális apokalipszis-irodalmat bővíteni nem szándékozó szerző történetfilozófiai vállalkozásba kezd Kultúra és sors. Meg-megújuló kérdés a Nyugat jövőjéről címmel. Már ez sejteti, hogy az éppen megújuló kérdés melyik jelenből szól, milyen jövőt illet. Az apokaliptusz ízű nyugati életérzés és sors víziójának e kritikai átgondolása majdnem értelemszerűen spengleri nyitánnyal indul, hogy akaratlanul is előrevetítse mindazon fogalomtisztázási nehézségeket, melyeket kényszerű módon tapasztal meg az, aki kultúr- és történelemfilozófiai fába vágja a fejszéjét, hiszen ez utóbbi ágazatok szintén elsősorban önnön, alapként szolgáló fogalmaik tisztázásán munkálkodnak. A Fukuyama hatásának tulajdonítható, történelemvéget övező hisztériát a szerző több, elsősorban világpolitikai okból enyhülni látja. A bolsevizmus bukásával a Nyugat nem érkezett el a történelem végéhez, beteljesedéséhez, hanem éppen ellenkezőleg, történelmének olyan szakaszába lépett, ahol sajátos minőségeket hordozó individuumként ismerhet magára más civilizációk, kultúrák tükrében. Szmodis úgy véli, hogy az új évezred küszöbén elbizonytalanodás érzékelhető a jövő kapcsán, ami ismét hangsúlyosabban hozza előtérbe mind a nyugati kultúra és civilizáció perspektívájával kapcsolatos kérdéseket, mind pedig a szellemtelen apokalipszis-irodalmat. A Nyugat perspektívájával kapcsolatos eszmefuttatásában a szerző nem hagy teret a kultúra és civilizáció fogalmának tisztázására, problematizálására (az előbbit a szemlélet és világkép által dominált konceptusként, a civilizációt pedig a kultúra objektivációinak halmazaként határozza meg egy lábjegyzetben), ugyanakkor érdekes, hogy később külön fejezetet szentel a kultúrának mint fogalomkomplexumnak. Ugyancsak érdekesen építi tovább e szemantikailag nem tárgyalandó fogalmak hátterében azokat a huntingtoni és maine-i eredetű tipizálásokat, melyeknek végeredménye egy teljességében bináris együtt-különállása két kultúra- és társadalomtípusnak. Megkülönbözteti végül a stagnáló, tradicionalitása és hosszú élete által prominens (értelemszerűen keleti) mágikus-teokratikus kultúra- és társadalomtíposukat a mágikus korszakukon túlnőtt, ciklikusan fejlődő típusoktól, azaz – némi leereszkedéssel mondhatni – a nyugatiaktól. Ami igazán figyelemre méltó ebben, az a fent vázolt különbségtevésből adódik. Eszerint a nyugati történetszemléletnek két különböző síkján (statikus, ciklikus) léteznek ezek a kultúrák, s a történetiség a nyugati gondolkodásra lévén jellemző, nincs az esetleges szembenállásnak univerzális történeti tétje, hiszen az elmúlt ciklusainkon tűnődve, a fejlődés mámorától átitatva beérhetnénk azzal a ténymegállapítással, hogy egy ciklikusan fejlődő kultúratípus termékei, élvezői vagyunk – mint ahogy, úgy tűnik, tette ezt a szerző is. Ott, ahol a civilizáció a kultúrától elkülönül, az autentikus, sorsformáló tettről leválik a rutinszerű technikai tudás. Bizonyára egyik autót sem volt olyan nehéz megépíteni, mint az elsőt. A rutinmozdulatok világa késztette elmélkedésre A. Gergely Andrást, a webhely egy másik szerzőjét, aki a társadalom szembeszökő jelenségére, a sebességre próbál ésszerű antropológiai magyarázattal szolgálni. A társadalmi tempó antropológiai kategóriává lett, minek folytán nagyon is méltó a kutatásra. A Virilio–Lotringer páros által javasolt dromológia a sebesség antropológiájává terebélyesedhet, mert időközben a közlekedés, a sebesség a kor átható metaforájává lett, melyben az előnyszerzés intézményesült erőszakossága a hatalom rejtett struktúráját szervezi át. A közlekedésben megnyilvánuló agresszivitás – állítja a szerző – a létet birtoklással helyettesítő értékrend következménye. Ez az egyébként teljességében illegitim, önkéntes társadalmi támogatottságot nem élvező erőszakos rendszer mindenki ellen irányul, s így az utakon uralkodó általános félelem ahelyett, hogy mérsékelné, inkább fokozza a lóerő-agresszivitás mértékét, az újfajta mozgáskultusz stiláris kifejeződését. A szerző a közlekedést mindennapi rítusként értelmezve úgy látja, hogy az alapvető társadalmi értékrendet képvisel, egyfajta életprincípium, amely nélkül a társadalmi aktusok zöme nem gyakorolható. A közlekedés kasztosít, az autó (Barthes nyomán) újfajta misztifikáció eszköze, a kispolgárság felemelkedésének kulcsa a lóerő, az emberen kívüli mitikus tartalom folyamatos fokozása révén. Ebben a rendszerben a másokért való lét hallgatólagosan tiltott: az autópályák szereplője önmagát a többiekkel szemben definiálja: „a saját autómnál háromszor-hatszor erősebb járgányokon száguldozók esetében a behódoló gesztusával húzódom el az útból, de tudom, hogy hamarosan ott pusztul az árok szélén a maga korlátos ügyessége vagy egy hasonlóan nemtelen és agresszív ellenhatás következtében.” Mivégre a fokozódó tempó, a száguldás, az idő és a tér hatékonyabb meghódítása, a pillanatnyi győzelmek és névtelen hősök folyamatos termelése? Talán mert aki előbb ér a remélt jövő időbe, a lemaradók előtt vagy helyett is megtudhatja immár, hogy miért sietett. (www. antropolis.hu) |