Áprlilis 2007
Művek a purgatóriumban


  A mester kabátja (vers)
  Balázs Imre József

  Irodalom és politika
  Selyem Zsuzsa

  Szerepek és zavarok
  Boka László

  Vitázó utókor (ankét)
  

  Táguló kerekasztal
  Kántor Lajos

  Fehérnép-poszton (vers)
  Balogh Edgár

  Philosophiai mesék
  Szabédi László

  „Mindnyájan szomorúak vagyunk”
  Balogh Tamás

  Palocsay Zsigmond poémája elé
  Láng Gusztáv

  Bálint Tibor
  Nicolae Balotă

  Bogu Miloszt (Generátor – próza)
  László Szabolcs


Toll
  A varázsmesétől a mítosztalan falukutatásig
  Pozsony Ferenc


História
  Politikai emblémák a nagyszebeni Haupt-epitáfiumon
  Kovács Zsolt


Mű és világa
  Hegel, új olvasatban
  Zoltai Dénes

  Előadások (részlet)
  G. W. F. Hegel

  A széthullott világ képzete Dsida Jenő verseiben
  Bondár Anita


Téka
  Magánymitológiák (Átfogó)
  Demény Péter

  Az uralisztika görbe tükre
  Simoncsics Péter

  A velünk együtt haladó határról
  Rigán Lóránd

  A terápia felfüggesztett ideje
  Csog Szidónia

  A „mot juste” keresése
  Andorkó Júlia

  A Korunk könyvajánlata
  


Talló
  Ciklikusan gyorsuló kultúra?
  Schmidt Dániel

  Bálványok alkonya
  Balon Ruff Zsolt

  Erdélyiek a vásznon
  Nagy Katalin



  Lépcső/ház
  

  Abstracts
  

  Számunk szerzői
  

Schmidt Dániel

Ciklikusan gyorsuló kultúra?

 

A nyugati kultúra meg-megújuló agóniájának éppen melyik fázisában van? A kissé szkeptikus hangvételű, filozofikusan csengő kérdés akár Szmodis Jenő indító mondata is lehetne a szemlézett weboldal tanulmányrovatának egyik cikkében. A kulturális apokalipszis-irodalmat bővíteni nem szándékozó szerző történetfilozófiai vállalkozásba kezd Kultúra és sors. Meg-megújuló kérdés a Nyugat jövőjéről címmel. Már ez sejteti, hogy az éppen megújuló kérdés melyik jelenből szól, milyen jövőt illet. Az apokaliptusz ízű nyugati életérzés és sors víziójának e kritikai átgondolása majdnem értelemszerűen spengleri nyitánnyal indul, hogy akaratlanul is előrevetítse mindazon fogalomtisztázási nehézségeket, melyeket kényszerű módon tapasztal meg az, aki kultúr- és történelemfilozófiai fába vágja a fejszéjét, hiszen ez utóbbi ágazatok szintén elsősorban önnön, alapként szolgáló fogalmaik tisztázásán munkálkodnak. A Fukuyama hatásának tulajdonítható, történelemvéget övező hisztériát a szerző több, elsősorban világpolitikai okból enyhülni látja. A bolsevizmus bukásával a Nyugat nem érkezett el a történelem végéhez, beteljesedéséhez, hanem éppen ellenkezőleg, történelmének olyan szakaszába lépett, ahol sajátos minőségeket hordozó individuumként ismerhet magára más civilizációk, kultúrák tükrében.

Szmodis úgy véli, hogy az új évezred küszöbén elbizonytalanodás érzékelhető a jövő kapcsán, ami ismét hangsúlyosabban hozza előtérbe mind a nyugati kultúra és civilizáció perspektívájával kapcsolatos kérdéseket, mind pedig a szellemtelen apokalipszis-irodalmat. A Nyugat perspektívájával kapcsolatos eszmefuttatásában a szerző nem hagy teret a kultúra és civilizáció fogalmának tisztázására, problematizálására (az előbbit a szemlélet és világkép által dominált konceptusként, a civilizációt pedig a kultúra objektivációinak halmazaként határozza meg egy lábjegyzetben), ugyanakkor érdekes, hogy később külön fejezetet szentel a kultúrának mint fogalomkomplexumnak. Ugyancsak érdekesen építi tovább e szemantikailag nem tárgyalandó fogalmak hátterében azokat a huntingtoni és maine-i eredetű tipizálásokat, melyeknek végeredménye egy teljességében bináris együtt-különállása két kultúra- és társadalomtípusnak. Megkülönbözteti végül a stagnáló, tradicionalitása és hosszú élete által prominens (értelemszerűen keleti) mágikus-teokratikus kultúra- és társadalomtíposukat a mágikus korszakukon túlnőtt, ciklikusan fejlődő típusoktól, azaz – némi leereszkedéssel mondhatni – a nyugatiaktól. Ami igazán figyelemre méltó ebben, az a fent vázolt különbségtevésből adódik. Eszerint a nyugati történetszemléletnek két különböző síkján (statikus, ciklikus) léteznek ezek a kultúrák, s a történetiség a nyugati gondolkodásra lévén jellemző, nincs az esetleges szembenállásnak univerzális történeti tétje, hiszen az elmúlt ciklusainkon tűnődve, a fejlődés mámorától átitatva beérhetnénk azzal a ténymegállapítással, hogy egy ciklikusan fejlődő kultúratípus termékei, élvezői vagyunk – mint ahogy, úgy tűnik, tette ezt a szerző is.

Ott, ahol a civilizáció a kultúrától elkülönül, az autentikus, sorsformáló tettről leválik a rutinszerű technikai tudás. Bizonyára egyik autót sem volt olyan nehéz megépíteni, mint az elsőt. A rutinmozdulatok világa késztette elmélkedésre A. Gergely Andrást, a webhely egy másik szerzőjét, aki a társadalom szembeszökő jelenségére, a sebességre próbál ésszerű antropológiai magyarázattal szolgálni. A társadalmi tempó antropológiai kategóriává lett, minek folytán nagyon is méltó a kutatásra. A Virilio–Lotringer páros által javasolt dromológia a sebesség antropológiájává terebélyesedhet, mert időközben a közlekedés, a sebesség a kor átható metaforájává lett, melyben az előnyszerzés intézményesült erőszakossága a hatalom rejtett struktúráját szervezi át. A közlekedésben megnyilvánuló agresszivitás – állítja a szerző – a létet birtoklással helyettesítő értékrend következménye. Ez az egyébként teljességében illegitim, önkéntes társadalmi támogatottságot nem élvező erőszakos rendszer mindenki ellen irányul, s így az utakon uralkodó általános félelem ahelyett, hogy mérsékelné, inkább fokozza a lóerő-agresszivitás mértékét, az újfajta mozgáskultusz stiláris kifejeződését.

A szerző a közlekedést mindennapi rítusként értelmezve úgy látja, hogy az alapvető társadalmi értékrendet képvisel, egyfajta életprincípium, amely nélkül a társadalmi aktusok zöme nem gyakorolható. A közlekedés kasztosít, az autó (Barthes nyomán) újfajta misztifikáció eszköze, a kispolgárság felemelkedésének kulcsa a lóerő, az emberen kívüli mitikus tartalom folyamatos fokozása révén. Ebben a rendszerben a másokért való lét hallgatólagosan tiltott: az autópályák szereplője önmagát a többiekkel szemben definiálja: „a saját autómnál háromszor-hatszor erősebb járgányokon száguldozók esetében a behódoló gesztusával húzódom el az útból, de tudom, hogy hamarosan ott pusztul az árok szélén a maga korlátos ügyessége vagy egy hasonlóan nemtelen és agresszív ellenhatás következtében.” Mivégre a fokozódó tempó, a száguldás, az idő és a tér hatékonyabb meghódítása, a pillanatnyi győzelmek és névtelen hősök folyamatos termelése? Talán mert aki előbb ér a remélt jövő időbe, a lemaradók előtt vagy helyett is megtudhatja immár, hogy miért sietett. (www. antropolis.hu)