Áprlilis 2007
Művek a purgatóriumban


  A mester kabátja (vers)
  Balázs Imre József

  Irodalom és politika
  Selyem Zsuzsa

  Szerepek és zavarok
  Boka László

  Vitázó utókor (ankét)
  

  Táguló kerekasztal
  Kántor Lajos

  Fehérnép-poszton (vers)
  Balogh Edgár

  Philosophiai mesék
  Szabédi László

  „Mindnyájan szomorúak vagyunk”
  Balogh Tamás

  Palocsay Zsigmond poémája elé
  Láng Gusztáv

  Bálint Tibor
  Nicolae Balotă

  Bogu Miloszt (Generátor – próza)
  László Szabolcs


Toll
  A varázsmesétől a mítosztalan falukutatásig
  Pozsony Ferenc


História
  Politikai emblémák a nagyszebeni Haupt-epitáfiumon
  Kovács Zsolt


Mű és világa
  Hegel, új olvasatban
  Zoltai Dénes

  Előadások (részlet)
  G. W. F. Hegel

  A széthullott világ képzete Dsida Jenő verseiben
  Bondár Anita


Téka
  Magánymitológiák (Átfogó)
  Demény Péter

  Az uralisztika görbe tükre
  Simoncsics Péter

  A velünk együtt haladó határról
  Rigán Lóránd

  A terápia felfüggesztett ideje
  Csog Szidónia

  A „mot juste” keresése
  Andorkó Júlia

  A Korunk könyvajánlata
  


Talló
  Ciklikusan gyorsuló kultúra?
  Schmidt Dániel

  Bálványok alkonya
  Balon Ruff Zsolt

  Erdélyiek a vásznon
  Nagy Katalin



  Lépcső/ház
  

  Abstracts
  

  Számunk szerzői
  

Andorkó Júlia

A „mot juste” keresése

 

Báthori Csaba: A nyíl és a húr

 

Csinos, kemény táblájú kötetet vehet kezébe az olvasó. A borító vörösében kis reprodukció: ha belelapozunk a kötetbe, megtudhatjuk, hogy René Magritte A fények birodalma című, 1949-es festményének felhasználása teszi még vonzóbbá ezt a 400 oldalt. A kötet tartozéka még a bordó könyvjelző is – igazán csak egy olvasó hiányzik még, aki figyelemmel lapozgassa e könyvet.

Könyvünk alcíme: Esszék, kritikák. Igényes kötésben igényes írásoknak kell lenniök, ez első asszociációnk, s a néven nevezett alkotások eleget is tesznek eme követelménynek. A választott szövegek, amelyekről a kötet kritikái, esszéi szólnak, értelmezéseik tanúsága szerint kiválóak, mindenik tartalmaz olyan mozzanatot, egyedi/egyedülálló megközelítési módot, mely meg- és kiérdemli ezen értekezési módot, értékelést. A kötet főcíme, A nyíl és a húr – egy Rilke-vers képpárja. (Szerzőnknek nagyon kedves a rilkei életmű, több írás is szól róla a kötetben.) A kötetcímmé vált versbéli képpár „a próba megállása” érzékítésére szolgál: ahogyan a húr a nyílnak, úgy az élet, a szerelem az embernek nyújt energiát, mely a rilkei oeuvre értelmezése szerint olyan fenyegetés, melyet ki kell bírni. Ez az irányadó „fenyegetés” mint feszültség mindig túlmutat önmagán, ilyen értelemben a kötet írásairól is feltételezhetünk egy nyíl és húr generálta feszültséget: mű és a róla való diskurzus, szerző és szerző, befogadó olvasó és mű között. Ezen erőterek összjátéka a kötet szerkezete is.

A két fejezetre tagolt írások elrendezése, címe eleve elvárásokat kelt bennünk: A peregrinus magánya című szöveg az első fejezet esszéit, kritikáit csoportosítja, melyek többnyire a nyugat-európai irodalomhoz kapcsolódnak, míg a Belül tágasabb fejezet csupa magyar vonatkozású írást ölel fel.

A Rilke életéről szóló esszé, A peregrinus magánya mint fejezetcím nemcsak azt jelzi, hogy a rész többnyire német irodalomról szól: mintha a peregrinus magánya a külföld irodalmában való barangolás folytán alakult volna ki, lévén peregrinusunk ez esetben maga a szerző, Báthori Csaba és az őt követő olvasó.

A másik fejezet a saját, honi irodalom egy-egy neves vagy kevésbé ismert alkotójára vet fényt. Kötetszerkesztési tudatosságra vall a kezdő- és záróesszé, az Egy vers életrajza, illetve A könyv szaga személyes hangvétele majdhogynem a líra irányába tereli ezen alkotásokat, megadván a kötet írásainak értelmezési irányvonalait. A személyesség közvetve-közvetlenül szegődik e szövegeken keresztül vezetőnkül a könyv olvasása közben. Egy kerek, teljes kis világot vehetünk kezünkbe, melynek generátorai a műalkotásokként is olvasható írások.

Hiszen eminens megközelítések.

Mindkét fejezetben ott érezzük a minket kalauzoló szerzőt: már az írások témaválasztása egy arculatra utal, egy szerzői énre, aki a világirodalom bizonyos szeletére reflektál, aki sok helyütt szövegszinten is megjelenik, szóba, olykor hipotetikus vitába elegyedik az olvasóval. (A Thomas Mann-naplóról szóló írásban a napfényre kerülő homoszexualitás kapcsán szerzőnk megrója képzelt olvasóját, illetőleg az egyik lehetséges olvasói attitűdöt: „...az olvasó... most egy jó ideig azt hiszi majd: ...a homoerotikus lelepleződéssel hallgatólagosan megváltott magának néhány előjogot, amely az író művei elleni érvelésben fölénybe juttathatja. Ez, úgy gondolom, tévedés. Amit az élet a művek túloldalára vetett, az ezután is lenyűgöző marad.”)

Ha eleddig nem lett volna ismert számunkra, hogy szerzőnk maga is primer irodalmat alkotó, akkor a József Attila németül című írás világossá teszi, hogy Báthori Csaba fordító, A rímkényszer, Egy vers életrajza, Jegyzet egy Illyés-jegyzethez stb. pedig jelzi, hogy szerzőnk belülről, belső nézőpontból (ti. az alkotók és befogadók közt húzódó sáv túlsó oldaláról) szól a művekről, életművekről: maga is költő, író.

És a hogyan is árulkodó: az a színes, képes, frappáns, láttató nyelvezet, mellyel az írások jellemeznek egy-egy írói stílust, legalább olyan sziporkázó, mint az éppen lefestett költői nyelv. (Például Schillerről így ír: „nyelvezete hersegő, érdes metaforákban gazdag, rikítóan érzékletes és rostosan lüktető”, vagy Serge Lancel könyvéről mondja, hogy az igazsággal magázó viszonyban van; Somlyó Zoltán költészete „foszforos és fűszeres illatú szecessziós ékszerládika”.) Károlyi Amy „lényeg-költészetét” jellemezve „rendre két (vagy több) egymásnak feszülő jelről” beszél a szerző – hasonló jelenségre figyelhetünk e kötet szövegeiben is: a rokonszenv, az elismerés dicsérő szavai mellett fel-felbukkannak a kevésbé értékes megnyilvánulásokat jellemző lekicsinylések, korholások: a Divan fordítóiról dicsérő szavakkal szól, ugyanakkor elmarasztalásai szókimondóak, mégsem sértőek – hisz ő maga is fordít, ismeri az ebbéli nehézségeket. LeGoff egy-egy esszéjéről szólva szókimondásáról tesz tanúbizonyságot: pepecselő szakmunka, jegyzi meg. Igaz, a választott szövegek többnyire mentesek a korholt hibáktól, melyek jelzik, hogy milyen vétkekbe eshetett volna az adott szerző, illetve szövege. Báthori szókincsének van egy ún. „erős” rétege is, amit ha nem is feleslegesnek, de nélkülözhetőnek és helyettesíthetőnek vélek (pl. „fossa a szót” – olvashatjuk a Tucholskyról szóló írásban), ugyanakkor tagadhatatlan, hogy ezen kifejezések is azért állnak ott, mivel a mot juste elve szerint a legpontosabban fejezik ki a mondandót.

A Goethe életgyakorlatában olvashatjuk, hogy a „remekmű ezer szemmel figyel az olvasójára, várja párját, a teremtő szellemű érdeklőt, és csak e kivételes, járulékos és pótlólagos kiegészítések során foglalja el helyét az irodalmi közgondolkodásban”. Ezt a teremtő szellemű olvasót érzékelhetjük a kötet minden sorában, aki a számára roppant egyedi jelentőséget nyert műalkotások (Valéry) közül válogat néhányat, s e kötetben reflektál rájuk.

A „mot juste” keresése, melyet a rilkei életműre tart jellemzőnek, meghatározza e kötet létét is: a kritikák, az esszék törekvése a lényeg megmutatása, éreztetése az olvasóval, akihez végső soron szól maga a kötet is.

*Kalligram, Pozsony, 2005.