Áprlilis 2007
Művek a purgatóriumban


  A mester kabátja (vers)
  Balázs Imre József

  Irodalom és politika
  Selyem Zsuzsa

  Szerepek és zavarok
  Boka László

  Vitázó utókor (ankét)
  

  Táguló kerekasztal
  Kántor Lajos

  Fehérnép-poszton (vers)
  Balogh Edgár

  Philosophiai mesék
  Szabédi László

  „Mindnyájan szomorúak vagyunk”
  Balogh Tamás

  Palocsay Zsigmond poémája elé
  Láng Gusztáv

  Bálint Tibor
  Nicolae Balotă

  Bogu Miloszt (Generátor – próza)
  László Szabolcs


Toll
  A varázsmesétől a mítosztalan falukutatásig
  Pozsony Ferenc


História
  Politikai emblémák a nagyszebeni Haupt-epitáfiumon
  Kovács Zsolt


Mű és világa
  Hegel, új olvasatban
  Zoltai Dénes

  Előadások (részlet)
  G. W. F. Hegel

  A széthullott világ képzete Dsida Jenő verseiben
  Bondár Anita


Téka
  Magánymitológiák (Átfogó)
  Demény Péter

  Az uralisztika görbe tükre
  Simoncsics Péter

  A velünk együtt haladó határról
  Rigán Lóránd

  A terápia felfüggesztett ideje
  Csog Szidónia

  A „mot juste” keresése
  Andorkó Júlia

  A Korunk könyvajánlata
  


Talló
  Ciklikusan gyorsuló kultúra?
  Schmidt Dániel

  Bálványok alkonya
  Balon Ruff Zsolt

  Erdélyiek a vásznon
  Nagy Katalin



  Lépcső/ház
  

  Abstracts
  

  Számunk szerzői
  

Csog Szidónia

A terápia felfüggesztett ideje

 

Széljegyzetek Lászlófy Csaba: A roskatag bálvány című drámájához

 

1

A szimfónia a tiszta szellem és lélek zenéje. Mondhatni realitása. A többi más álvalóság vagy rendetlen indulatok lármája. Akik hallják a világegyetem összhangját, érzékelik a káoszt és benne az olykor felfoghatatlan rendet: a létszövet újabb apokrif történetét, ami kanonizálásra vár, többnyire ismerik a harmónia szólamait. A szimfóniák korának vagy a teodiceakísérleteknek azonban kevésbé van már helyük. A világgal vagy az égiekkel való perlekedés antiszimfóniákban vagy vulgáris nyelven artikulálódik (pl. Sigmond István: Csókavész). És csak a kiválasztottak próbálják (az) egész-be (visz-sza)rak(osgat)ni az öntudat, eszmélés és emlékezet köveit. Pontosabban megkeresni a párkák fonalát az isteni gépezet szerkezetében. Mégis aki a „pszichoszimfónia” ritmusában lép(ked)i át a világot, annak „mintha megnyílna [...] az ismeretlen idő, [...] az öröklét fuvallata”. A pillanatok vagy órák nyomában az én, a tudat és a tér már nem hasad szét; nincs dualizmus, kategória (kategorikus rossz vagy jó), mentális görcs vagy bekeményedett arcizom. Lászlóffy Csaba pszichoszimfóniája ezekre a tételekre játszik rá („Ne féljen megrendülni velem együtt a Teremtés tökéletlensége láttán”; „…jobb s talán kevésbé kockázatos a belső zavarokat kutatni, miközben mindenki ideákkal igyekszik ámítani magát”; „...csak amikor minden olyan belül, akár egy tisztás, kezdődhet el az analízis” stb.), azaz evidenciákat nyilatkoztat ki a nagy szimfóniából. És akár a gnophos (ragyogó sötétség), akár a derű alakzataiban öltenek testet ezek az axiómák, túl a győzelem-veszteség-hősiesség logikáján a drámai összhangzatban egy másik út nyílik meg: jel, ami (vissza-)/elkalauzol az őstudásba, az egzisztenciális pszichoszimfónia műfajába, életformájába. A két tétel felépítése hasonló: nemcsak fény- és árnyéklényünket, hanem (teljes) reális énünket kapcsolja be a világegyetem áramába.

A pszichoterápia során ugyanis a páciens és a terapeuta átlép a lineáris időből a cirkulárisba, a reális időből a potenciálisba. Vikár András szerint abban a felfüggesztett térben és időben zajlanak az események, ahol megvalósulhat a valódi gondolatszövés és kreativitás, amelyet a reflexivitás kísér. A potenciális tér, a felfüggesztett idő, a teremtő aktus és a reflexivitás nemcsak a lehetséges lét, hanem a transzcendens fátylát is fellibbenti. A tudattalanba száműzött vágyak és indulatok kielégülési törekvésétől hajtott cselekvési kényszerek megszüntetését célzó (terápiás) újraélés lényege abban áll, hogy átrendezze szomatikus, pszicho-szociális és transzcendens szerepeinket egy-ség-be, Egy-be. A szellemi utazás belső zarándoklást, peregrinációt vagy akár exodust is jelent(het). Így a történeti szálak a reflexiót, az eon sajátos időformáját, a kommunikációs teret, a valóság-keresést és a rend-ez-és-t/rendezést érintik. Mert bármennyire is a problémát gondoljuk problémának, kiderül, hogy a gond mindig máshol húzódik meg: a „selbst”-et (a teljes személyiséget: szomatikus, szociális, pszichés és spirituális szerepeink összességét) ért seb analízisére és mélységes spiritualitásra van szükségünk. Ez az analízis ugyanakkor szintézis is: a reflexió gyakorlatát, a korrektív emocionális tapasztalatot (Franz Alexander) létformává alakít(hat)ja. Rendkívüli reflexióra vagy pontosabban rendkívüli hitre van szükség ahhoz, hogy a semmi reflexióját vagyis a végtelen reflexiót kibírjuk. – írja Kierkegaard is. A végtelen reflexió felfüggesztett idejét, az eont: az örökkévalósággal összemérhető időnek, diszkontinuitásnak tartják. Ezen a szinten felfedezel egy jelenlétet, egy saját arcot – a vultus, a prosopon értelmében – állítja André Scrima is Az idegen és a zarándok című művében. És ennélfogva több mint bizonyos, hogy megszűnik – legalábbis egy ideig – a sötétség: az a fajta magánzárka, amit a lélek éjszakájának neveznek.

 

2

A terápia során újraélt traumákban, pontosabban a felnyíló létdrámában kérdések szakadnak ránk. (Álfeleletek helyett szerencsés helyzetben válaszokat is találunk.) Ki zárja magára a sötétséget, vagy engedi, hogy rázárják a lélek éjszakáját? És hol a határ az önmagaság elfojtása, a bezárás és a (rontó) erőszakos elzárás között? Kinek a konspirációja a bekeményedett ráncok vagy az elnyűtt életek sorskönyve? Vagy a méltatlan és a vulgáris nyomorúság terhe? Ki függeszti fel mindig a tárgyalást: a racionális, érzelmi, szellemi, ideológiai vagy bármilyen nemű dogmákról? Ki markolja féktelen görccsel az arczuhanásokat? És ki gyalázza abszurd drámává az életet? Kik a kemény és száraz szemű állatok, akiknek nincs szemhéjuk; és a magasabb rendű állatok, akik a látottakra olykor fájdalmasan vagy torzan reflektálnak? – csattantja el az örökösen lezáratlan koncepciós pert Arisztotelész is. És az erre ráolvasható kierke-gaard-i kinyilatkoztatás újabb zörejeket hallat. Vagy a szembesülés még magasabb szintjére emel: ha kétségbeesésben éltél, bármit nyertél vagy vesztettél is egyébként, számodra most minden elveszett, az örökkévalóság nem áll ki melletted, sosem ismert, vagy ami még szörnyűbb, úgy ismer, ahogyan ismertek, összezár Éned által a kétségbeesésben.

És kik cipelnek alaktalan életet vagy műfaj nélküli sorsot, aminek nincs medre és narrációja? Mert kiszakadtak „sorsfeladatukból”, amelynek drámai terében a törésvonal már nem rögzíthető, és a sötétség csontos hajlékába költözik a revelációs értelem...

 

3

Mit jelent a valódi ön-megtapasztalás (ha már az önismeret kétségessé vált), és mi a reveláció és a reflexió, amiről a filozófus is beszél? A folyamatos bálvány-leplezést és a gettósítások felismerését jelent(het)i, amit a terápiák vagy a narratív identitás elméletei (Ricoeur) próbálnak kompenzálni? Vagy a talány megfejtését, miszerint: a belénk kódolt misztérium (nevezik isteni szikrának, a személyiség érintetlen magjának, intaktnak stb.) végtelen menetelésre és ki-/bevonulásra szólít? Hogy ne kvázi időben találjunk vissza, hanem (belső) hangban (intuícióban, ahogyan nevezik) és hívásban, amelyet engedtünk (magunkban) eltemetni?

Lászlóffy Csaba drámájában a száműzött Freud vallomása időről időre rámutat erre az időtlen létfeladatra/(lét)-fel-adat-ra: „A Führer azt állítja, hogy a lelkiismeret megnyomorítja az embert. [...] Én arra kértem mindig minden páciensemet, hogy ne féljen szembenézni a bűnnel, és arról beszéljen, ami fáj.”

Amikor itt-ott fölfeslik egy-egy tájék (terápiában vagy a korrektív emocionális élményterápián kívüli léttapasztalatában is); énünkben az odahallgatás/beszélgetés és emlékezés terei valami átmosott hittel engedik kivedleni burkaiból az ünnepet. Mondhatni: a lélek természetes állapotát. Ebben a fel-(el)oldásban, amiben lehull minden maszk, kód, bélyeg, tévhit, sztereotípia vagy az egész elhibázott életünk (Juhász Gyula); az önmagunkhoz való tartozás kisikált szabadsága jár(hat)ja át a lényünket. Egyszerre vehetünk tudomást a porladóról (a maszkról) és a valódiról: a tudatból és tudattalanból felhozott csupasz én-sugarakról. Amelyeknek nincs attribútumuk, rögzült alkati jegyük, állaguk és terjedelmük; hanem a mérhető megmutatkozás és az elrejtőzés (nagybetűs) életjátékát, szentségét villantják fel. Úgy éreztem, örökkévaló leszek attól, hogy végére értem a magamlevésnek – dobban fel Exupéry szívátverése (Avilai Szent Teréz) a Citadellában. Azonban ki hiszi el, hogy mindig végére lehet érni a magunklevésnek? És a meg-tapasztalt örökkévaló ütemét nem követi az ismételt magamlevés még kétségbeesettebb üteme? Ennélfogva Kierkegaard ellentmondásosnak látszó evidenciája valószerűnek bizonyul a különféle létállapotokra: a kétségbeesés (...) betegség, éppen mert teljesen dialektikus, amire az áll, hogy a legeslegnagyobb szerencsétlenség sosem elkapni – és igazi isteni adomány megkapni, bármennyire igaz is, hogy amennyiben nem akarjuk kigyógyíttatni magunkat belőle, úgy a legveszélyesebb betegség. Kétségbeesettekre, már-már szerencsétlenekre (Simone Weil értelmezésében); kétségbeesetlenekre, akik nincsenek tudatában kétségbeesettségüknek, és átgázolnak az életen; és kétségeskedő kétségbeesettekre (akikre némiképp a Biblia is utal: „kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe”) enged következtetni. Vagy ahogyan  Eric Berne is feltérképezi a világot: vannak az (össze)zavart kétségbeesettek; a féktelen összezavarók; és a talán kétségeskedő (?) Mars-lakók, akiknek többé-kevésbé sikerül megmaradniuk az ünnep vagy a sokat emlegetett derű állapotába. A káosz rendjében vagy világfolyamatában paradox módon szinte mindenik létezési forma szükségszerű. Vajon Huszárik Csontváryjának (kétségbeesett) utópiája arról, hogy meg kellene alapítani az Ophélia szanatóriumot, ahová a betegek elvonulhatnak az egészségesek elől, és ahol megszülethetnek a Nietzschék, Schopenhauerek stb., járható útnak bizonyul(na)? Ezt erősítené meg Lászlóffy Freudjának a megállapítása is: minden újabb jelölt tébolydában vagy tömlöcben végzi, ha széplélek? A mentális zavarok és a művészi/teremtő/alkotó attitűd közötti határok törékenységére – a kallódó Toldikra, akikből gyilkosok lesznek, és olykor azok is maradnak – világít rá a közhely is? Pontosabban a neurózisukat alkoholizmusba vagy bármilyen izmusba fojtó, hiányos létet hordozók érthetetlen szenvedésére?

 

4

És mennyire Janus-arcúak ezek a jelenségek! A Schopenhauerek kórházai és szanatóriumai a tékozlás helyszínei is lehet(né)nek. Az élet kalodáinak – a börtönöknek vagy kórházaknak a lakói – egymásnak ellentmondó magatartások megjelenítői ugyanakkor. A tömlöcök vad ösztönű, egészségtelen lázadói (ez is egyszerre pozitív és negatív előjelű!), akik eredendően talán a vadság szentségéből siklottak ki: a kérlelhetetlenség képviselői. A tébolydák vagy a kórházak elfojtott ösztönű (intuíciójú) lényei betegállományukban: a sebzettségében is lüktető életjel tanúságtevői. Egyik pszichológus írta, hogy páciensének a sebeiből gyógyult. Egy francia szociológus szerint az öngyilkosok harc nélküli hősök. A két attitűd közti oksági viszony többértelmű. Egyrészt elnyomók és elnyomottak játszmájaként is felfogható. Azonban ha elhisszük Márainak, hogy nem a gyilkosok teszik lakhatatlanná a földet, hanem akik a jóra restek, ez a játszma fel is függeszthető. Másrészt a láthatatlan magánzárkák vagy a kórházak látogatói az élet legnagyobb abszurditásába egyeznek bele: lemondanak önmagukról, és eladják lelkük felét, elfelejtik szenvedésük okát; ami szerencsétlenséghez vezet(het). És bevillan az időtlen tanítás: „Az emberi élet nagy titka nem a szenvedés, hanem a szerencsétlenség” (Simone Weil: Szerencsétlenség és istenszeretet).

A Tóra kinyilatkoztatása, miszerint akiket megaláznak, elveszítik arcukat (Vagy elvesztették és nem keresték újra? És ki tudja miféle formái létezhetnek a megaláz/tat/ásnak, amelyek az éthoszba vetett hitet is kikezd/het/ik?), bármelyik attitűdre vonatkoztatható. Mert nehéz megállapítani, hol a határ a trauma és a bűn között; és hol fordul át végzetes patológiába (bibliai nyelven: bűnbe) a sérelem. Az abszurd drámájára Lászlóffynál nemcsak a mester, hanem tanítványa, a Borbély is rávilágít. Ő azonban már iróniával szemléli a Fromm által is valláspótlékként értelmezett pszichológiát: „Ilyen szánalomra méltó volna az ember fejlődése?” És luciferi ellenpontozással avagy tagadással cáfolja a még jobbra érdemest Kolozsvári Papp László is, miközben Freud-ról megállapítja: „Az apja halálakor rádöbbent arra [...], hogy ő mások traumáiból meg a saját veszteségeiből él.” A mester és tanítvány közötti közvetett diskurzus kétségbeesés és kétségeskedés; árnyaltabban: kétség és mégis remény párbeszéde. Vagy a tudat és tudattalan közti intrapszichikus konfliktus lecsapódása? A 20–21. századra szóló jóslatok (maga Freud mondja ki a dráma végén) ellenére az értelmetlenséggel szembeszegülő értelemkeresés testet öltése volna? Freud utolsó szentenciája („Meglehet, a mindenkori Európa képzeletét is próbára tevő abszurd, hogy az értelmet felfaló szörnyeteg több, mint a szexuális ösztönök elszabadulása.”) párhuzamosan olvasható az ellenszentenciájával is: „...jobb s talán kevésbé kockázatos a belső zavarokat kutatni, miközben kint mindenki ideálokkal igyekszik ámítani magát...” A két szentencia együttlétében egyszerre van jelen a tragikum és a derű; a kiismerhetetlen vírus és a diagnosztizálható (ön)azonosság; a kiúttalanság állapota és a kalauzoló felfedezés/felfedés szabadsága. Vagy mindkét szentencia a be-/előre látható (önbeteljesítő?) jóslat része? Az Amerikában élő Feldmár András terapeuta kifejti a drámában elhangzó freudi tételt: „Itt kezdődik a folyamat, hogy elkezdem összehasonlítgatni az ideális énemet a reális énemmel. Kezdem magam összehasonlítgatni másokkal is, de először önmagammal. [...] Ha az ideális és a reális én közötti távolság nő, akkor öngyilkosok leszünk. Így járt például Hemingway is. [...] kivégezte a valódit, amely annyira rossz volt az ideálishoz képest. [...] Az énideál pedig csak egy gondolat. Egy semmi. [...] Az énideál is egy nagyon mély hipnózis, s ennek a hipnózisnak az a végeredménye, hogy vagy megöljük magunkat úgy, ahogy Hemingway csinálta, vagy pedig mikro-öngyilkosságokat követünk el. Ilyenkor nem engedjük meg magunknak, hogy bizonyos életmódot folytassunk, nem engedjük, hogy egyes vágyainkat kövessük... [...] S fogadok, hogy mindannyian naponta tucatszámra követjük el az ilyen mikro-öngyilkosságokat. [...] Mi történne akkor, ha ezt az énideált kiradíroznánk magunkból? Vége lenne a világnak? Ez is egyfajta kapaszkodás. Adott a terv, mely szerint fel kell építeni az igazi embert. Ez szülő- és társadalmi gyilkosság, ez forradalom, én most forradalmat szítok! Mert itt van az összes »muszáj«, itt van az összes »kell«, itt van az összes »így lenne jobb«, »ilyen egy jó ember«, »ilyen egy jó asszony«, »ilyen egy jó férj«, »ilyen egy jó feleség«, [...] és még sorolhatnám. De valóban mi lenne, ha ezt az ideált ölnénk meg?” Azaz Lászlóffy Csaba szakrális szóhasználatával élve: a bálványt. Minden „kell”, „ilyen”, „így lenne jobb”, a kimondott és kimondatlan elvárások vagy az ezeket megtorló szankciók/(rejtett büntető rendszerek): a bálvány különféle alakválozatai. És hogy a terápia alineáris idejében és terében: az eonban, illetve a korrektív emocionális tapasztalat személyközi kapcsolatában a bálványt megölik vagy sem: rejtély. Soha nem irthatják ki teljességében a bármikor bekattanó (mentális) zavarokat, a belülről időtlenül újratermelődő bálványformákat. Bent, a tünetek mögötti okok vagy lehetséges bálványalakzatok mindig újratámadnak. A (külső-belső) folyamatokban csak roskatag bálványokat számolhatunk fel. Minden változás: mentális.

 

5

Marie találkozása Pauline-nal, dédnagynénjével: álom a hipnotizált látomásban. Azaz realitás, amennyiben igaz, hogy a hipnózis visszahoz a valóságba, a szubjektív idő eon-jába. És mindegy, hogy ebben a szellemi-történelmi utazásban Freud volt a hipnotizőr vagy Marie emlékezete. „A Bonaparte-vér [...] a gondolat-olvasásban” mindkettőjükből a látnokot idézi elő. Pauline a jövőbe lát: éber tekintetével Marie-ban nemcsak Lucien Bonaparte színdarabokat író, vidéki gentleman dédunokáját fedezi fel és a vele együttszenvedő compassio angyalát, hanem az analizáló freudi követet is: „Mindent a világra kenni? Kész depresszió” – mondja a Freud alteregójává átváltozó Marie. Később továbbhalad pszichoanalitikus kontemplációjában: diagnosztizál („Te tulajdonképpen nagyon magányos vagy...”; majd megállapítja: „Ha álmunk a valóságba ütközik, csömör és kétségbeesés váltja fel a varázslat hatalmát a lélek felett”); majd összegez: „...csak amikor minden olyan belül, akár egy tisztás, kezdődhet el az analízis.” Arról a tisztásról vagy senkiföldjéről beszél, ahol még az álkonformizmus kalodái leleplezhetők. Vagy a Kafka-parabolák mindennapi és valós figurái kirekesztettségének az oka: nem próbálják kinyitni a szociális, családi, ideológiai stb. börtönök és rendszerek kapuit, és elodázzák a nagy lehetőséget. Nem kérdeznek, és nem haladnak tovább az úton. Nem látnak rést, nyílást, utat: a szabadság grádicsait.

A színre lépő figurák közt folyamatos hely-, idő- és szerepcsere történik. Most Pauline veszi át részben Marie szerepkörét, és látomásában megjövendöli a Freudra váró meghurcoltatást: „egy öregembert látok egy veszettül robogó kocsi bársonyülésén...” Majd egyetlen szemmel látják az elmosódott alakokat. És ebben a kimerevített (közös) látomásban Hildegárdnak az egész testében szemekkel borított ember képe asszociálódik. Ezek a szemek: komplementer/(kiegészítő) retinák. Közös sorsközösségük is a kiegészítő viszonyba helyezhető bele: „Te elhiteted velem, hogy belelátsz a jövőbe. Én viszont legtöbbször sehol sem találom magamat a múltban...” – mondja Marie. Majd a kiábrándult, Párizstól, a pénztől és a rangtól undorodó Pauline-t Marie beleavatja küldetésébe: az emigrálni kényszerült Freud melletti létközösség(é)be. És hogy ezen az úton ki kit kalauzol, vagy hogyan van jelen a Másikkal való részesedésben és a compassio világában: az eon sajátos formájába illeszti bele az olvasat szövetét és leplét is. Az olvasat retinája más rétegekre is átsiklik: a műalkotás befogadásán túli dimenziókba. Pilinszky testamentumát is felnyitja: „Miután a művészet elvesztette Istent, a századfordulós időkben felüti fejét egyfajta angelizmus (elsősorban Rilkére gondolok). Ha ugyanis definiálnom kellene Kafka művészetét, valamiképpen a következőket mondanám. Egy angyal szemével látja a világot. [...] Ebből oly képet ad, nemcsak az életről, de a létről, a teljes univerzumról is, ami bár végtelenül pontos, mégis olyan, mint egy rézmetszet. Tehát negatív, egy angyal éleslátásával készített negatív kép a mindenségről.” A műalkotás dekonstrukciójában az egzisztenciális „rézmetszet” lecsupaszítva láttat mindent: a látomás és hipnózis, az élet és az álom pőreségét. „Az analízis nélküli alvás semmi más, mint tudatvesztés” – jegyzi meg Freud is. Ahogyan az analízis nélküli élet is semmi más, mint az itt-lét végigalvása, az ébrenlét hiánya vagy a (belső) világunkat elborító sötétség feneketlensége...

 

6

A nagy kalauz, a különös hírmondó Freud Marie-val való viszonyában mutatkozik meg a leginkább. Mintha hierarchiák léteznének ezekben a kapcsolatrendszerekben, pontosabban (ebben a kontextusban) az angyalok szférájában. A „sentire”-nek a pszichológia nyelvén sokféle jelentése van. Megérezni a másikat, csatlakozni hozzá, belső csendet teremteni, a rendelkezésére állni. A ki nem mondott gondolatokat is meghallgatni, megérteni és ezzel tudatosítani, kimondani. Azt érteni, amit ő ért a szavakon. Felszínre hozatni a másikkal azt is, amit még csak sejt. És ez még mindig csak a meghallgatás. Csak ezután jöhet a megszólalás. Látszólag Freud hallgatja Marie-t, és (külső, angyali) nézőpontja a belső békéhez segíti hozzá a megejtő szépségű nőt. Mégis lét-dialógus/és -közösség lesz belőle. Később, a száműzetésében exodusát élő Freud nyomait Marie fedezi be. És Marie leple takarja be a freudi testamentumot is. Az isteni érintésű gramme-ok betakarása: misztikus, ahogyan a misztika nyelve is erotikus. A hátrahagyott nyomok, a megfejtésre váró jelek: szabadságunk, pontosabban szabadulásunk lehetősége. „Vissza-térintenek” (Benő Attila) teljes lényünkbe, sorsunkba és az eonon át az örökkévalóságnak a közelébe. A nyomokba, a jelbe behatoló utazó, zarándok hírnökké válik. „Inkább a zarándoklást választottam...” – mondja Pauline, ami a szedentarizmussal szemben a kozmikus drámát indítja el. A zarándoklás a metafizikai és az emberi létezés között van. Megérkezést jelent az angyali létbe. Wenders állítja, hogy előbb angyallá kellene lennünk, hogy azután az emberi létezés után vágyakozhassunk.

Mert vajon ki kit perzsel fel a történetben és emel be a kozmikus drámába? Freud Marie-t? Vagy Marie Feudot, amikor nemcsak „a Mester még mindig rugalmas, mozgékony szellemét” pásztázza, hanem azt is észreveszi, hogy „megrendítő [...] felelősséget vállal magára még ma is...” Majd megállapítja, hogy szenved. És begöngyöli a testét és testamentumának azt a darabkáját is, ami a megrendítő kontempláció élethivatásáról szól: „Ne féljen megrendülni velem együtt a Teremtés tökéletlensége láttán...” Az itt- és ott-lét közötti eonban a folytonos párbeszéd a teremtés tökéletlenségével, annak az „érintetlen magjá”-val (Földényi F. László) ahhoz, hogy a „semmi reflexióját” (Kierke-gaard) kibírjuk – feltételekkel jár. Előbb tudatalattink sötétjébe kell leszállnunk, hogy később megérkezzünk a „tisztás”-ra. A feldmári kérdés a rituálék vagy az említett „visszatérintés” mítoszának a megélésében – „Hol voltatok a tudatállapototok szivárványában ?” – újabb rést nyit meg a kozmikus drámáról való dialógusban. Mert fontos, hogy túléljük az aletheia agóniáját és szorongatottságunkat, amit Freud is előrevetít a dermedt testű drámában: „az értelmet felfaló szörnyeteg több, mint a szexuális ösztönök elszabadulása...” A háborútól és a fasizmustól (akár a szellemi-lelki közöny értelmében is) romba dőlt világ romjain az utolsó freudi pecsét ragyog fel. A borzalom felmutatása ellenére feltérképezi az újabb látleletet is. Amire gyógyírt lehet(ne) találni akkor is, ha már régóta megrontott életeket, és elpusztított minden szakralitást, ami megtarthat. Mert az is szent, ami elvetélt. A hátramaradt (kamera-, hang- stb.) felvételek és nyomok visszavezetnek az ős-okhoz.

 

7

Marie nemcsak a száműzött Mestert kíséri el utolsó útjára, hanem a „halál vonata” előtt álló, az exodusában agonizáló Freud kezét is fogja. És ez a gesztus még inkább kiemeli angyaliságát. Főleg, hogy a határátkelésnél groteszk jelenetben van részünk. A goromba Civil a hazugság nyilatkozatát olvastatja fel az emigrálni kényszerülő tudóssal: „Alulírott Freud professzor ezennel tanúsítom, hogy [...] teljes szabadságban élhettem és dolgozhattam [...]. Mindenkinek őszintén (...) ajánlhatom Gestapót.” Megrendítő a megaláztatás momentuma. Ugyanakkor túl a „rombolási vágy”-on a győzelem etűdje is behallatszik. Az etűd pontosabban a (pszicho)szimfónia tételeiben a görög tragédiák alakjai suhannak át, akik megfordítják a világ rendjét, még akkor is, ha egyszál magukban pusztulnak bele a „tiszta tett”-be (Bretter György). A távozó nem tehet mást, mint felmutatja a jelentés- és útkeresés lehetőségeit vagy az ellen-eon következményeit, akár egy hírnök vagy angyali követ. Marie megteremti a nyitott lét eróziójából fakadó otthonosságot, amely az élet és a halál határmezsgyéjén levő embert megilleti. Lényében és létében a derű szentenciáját legitimálja akkor is, amikor az otthon elhagyása, a kiutasítás vagy kivándorlás egy másik szituációban való kényszerű áthelyeződést jelent főleg Freud számára. A szabadság, amelynek a nevében döntünk az exodus (hazatérésre való készülődést is jelent) mellett, idegenséggel jár. A száműzetésben levő szabadság és az exodus létállapota a transzcendensnek egy másik revelációját, a „végtelen reflexiójának” (Kierkegaard) egy másik, ismeretlen nézőpontját villantja fel a halálközelség misztériumában. A dráma a (külső-belső) zarándoklás, a száműzetés és az exodus naplójaként is olvasható. Utolsó lapok és sorok Freud, Marie vagy Pauline naplójából. És nyomok, amelyek egy másik térben és időben a már megtett lépések ritmusát visszhangozzák. Ha pedig ismét belelapozunk hipnotizált olvasatunkba, kibetűzzük Freud egyetemes peregrinációként felfogható kalauzolásának a jelszavát is: Emigrálok. A létből haza...

*Lászlóffy Csaba: Összegyűjtött drámák. Mundus Kiadó, Bp., 2006.