Áprlilis 2007
Művek a purgatóriumban


  A mester kabátja (vers)
  Balázs Imre József

  Irodalom és politika
  Selyem Zsuzsa

  Szerepek és zavarok
  Boka László

  Vitázó utókor (ankét)
  

  Táguló kerekasztal
  Kántor Lajos

  Fehérnép-poszton (vers)
  Balogh Edgár

  Philosophiai mesék
  Szabédi László

  „Mindnyájan szomorúak vagyunk”
  Balogh Tamás

  Palocsay Zsigmond poémája elé
  Láng Gusztáv

  Bálint Tibor
  Nicolae Balotă

  Bogu Miloszt (Generátor – próza)
  László Szabolcs


Toll
  A varázsmesétől a mítosztalan falukutatásig
  Pozsony Ferenc


História
  Politikai emblémák a nagyszebeni Haupt-epitáfiumon
  Kovács Zsolt


Mű és világa
  Hegel, új olvasatban
  Zoltai Dénes

  Előadások (részlet)
  G. W. F. Hegel

  A széthullott világ képzete Dsida Jenő verseiben
  Bondár Anita


Téka
  Magánymitológiák (Átfogó)
  Demény Péter

  Az uralisztika görbe tükre
  Simoncsics Péter

  A velünk együtt haladó határról
  Rigán Lóránd

  A terápia felfüggesztett ideje
  Csog Szidónia

  A „mot juste” keresése
  Andorkó Júlia

  A Korunk könyvajánlata
  


Talló
  Ciklikusan gyorsuló kultúra?
  Schmidt Dániel

  Bálványok alkonya
  Balon Ruff Zsolt

  Erdélyiek a vásznon
  Nagy Katalin



  Lépcső/ház
  

  Abstracts
  

  Számunk szerzői
  

Rigán Lóránd

A velünk együtt haladó határról

 

Veress Károly: A megértés csodájáról.

Hermeneutikai vizsgálódások II.

 

Bevett eszmetörténeti megállapítás, hogy a filozófia tanulmányozásának feltételei és a róla alkotott felfogás eredetileg a maitól egészen eltérőek voltak. Jelenleg talán az elsődleges cél az, hogy egy-egy bölcseleti diskurzust mint nyelvjátékot uraljunk, ennek azonban rendszerint nem is lesz semmiféle különösebb hatása az életmódunkra, mert filozófiai opcióink pusztán teoretikus álláspontok maradnak. Ehhez képest, ha a régieknél érdeklődünk a filozofálás lényege iránt, ők erre olyasmit válaszolnak, hogy az nem annyira egy beszédféle, mint inkább életforma. Innen aztán már csak egyetlen lépés választja el a kortárs bölcselőket a mindörökre elveszettnek vélt tulajdonképpeniség feletti kesergéstől vagy ellenkezőleg, az annak aktuális lehetőségéből való kiábrándulástól. Sejthető, hogy néha mindkettő megkísérti a gondolkodó embert; a kérdés inkább az, mihez kezd velük. Márpedig ritkaság, hogy ebből a léthelyzetből egy olyan egységes beállítódás birtokában kerüljön ki, amelyre mindig újra ráhangolódva a maga további vizsgálódásait következetesen folytathatja. Van ennek előnye: időközben megtalálja hangját, szerzőként könnyebben azonosíthatóvá lesz; de magával hozza az önismétlés, az illető nézőpontban való megrekedés veszélyeit is.

Ami azt illeti, Veress Károly három évvel ezelőtt megjelent tanulmánykötetéből, melynek ez a jelenlegi folytatása, már kiolvasható volt egyfajta válasz a kortárs bölcselet puszta beszéd- és írásmódon túli, igazi beállítódássá válását illetően. Sőt már ott sem elégedett meg vele, hogy ezt igényként bejelentse: működésében demonstrálta is. De a mostaniban sem feltétlenül olyan értelemben hoz újat, hogy a beállítódásán, hangvételén változtatna. Még világosabbá vált ugyanakkor, hogy ezt nem kényelemből őrzi. Holott a hermeneutika kapcsán, mely az ő opciója, fel szokott merülni, hogy nyitottságánál, dialogikus hajlamánál, megértő kedélyénél fogva túlságosan is derűlátó, már-már utópikus. Ebben a kötetben, habár a hermeneutikai beállítódás szinte végtelennek tűnő teherbírására irányuló bírálatot továbbra sem tartalmaz, mert jellegéhez híven aligha tartalmazhat, mégis kifejeződik a rá való eszmélkedés, már az első esszében: az elméletiség bűvköréből való kitörés, életünknek a megértés módján való leélése esetleg nem más, „mint egy újabb gyönyörű szép utópia, hasonlóan mindazokhoz, melyeket a filozófiai reményeink már annyiszor előrevetítettek”. Számot vet a beszélgetni megnyílt gondolatmenet saját végességével, amivel azért is rendelkezik, mert a beszélgetők nem lesznek mindig itt. Ám ebből a csapdából, a rutinszerűsödéssel fenyegető hitelességi pátosz és a fanyar lemondás szorítójából mégis magabiztosan, megújulva kerül ki. Se nem azt mondja, hogy jelenléte minden, sem azt, hogy szinte semmi. Ehelyett úgy fogalmaz, hogy gondolkodni nem más, mint „vendégnek lenni egy számunkra soha meg nem szűnő, mindig továbbhaladó történésben”.

Mi volna hát a megértés csodája? Vajon az, hogy a hermeneuta kényelmesen végigvizsgálhatja saját elkötelezetlensége iránti elkötelezettségében a felmerülő témákat a másság vagy a barátság élményétől a lelkiismeretig? Vagy hogy a száraz és kimért értekező hanggal egyszerre szólal meg egy másik, figyelmünket arra az eseményre felhívó, ami a megértésben velünk lejátszódik? Ha a szerző mindenkori munkahipotézisét jól értjük, nem más, mint egy magára a gondolkodásra vonatkozó elgondolás. Eszerint gondolkodni annyit tesz, mint részesedni egy középre, legalább két fél közé elhelyezett potenciális értelemben, mely sem az egyiknek, sem a másiknak nem a kizárólagos alkotása, és ők ketten is csak azáltal lehetnek, hogy a kettejük közösségében születőre figyelnek. Ez a bizonyos lét az értelmezők egyikénél sincs meg részeiben, mert így nem volna egy, sem egészében, mert így nem közös: ebben a formában fejezte ki paradoxonát az antik gondolkodás. A platonikusok sok esetben a fény hasonlatát használták fel erre, amely egységében önazonosan világít be mindent. Nem fogyatkozik meg attól, hogy ragyog, mert ő ezáltal van, másrészt a létezők is általa lesznek, oly módon, hogy benne feltárulnak. Filozófus az lehet, vélekedtek ők, akár függetlenül attól, hogy egyáltalán ír-e, és hogy milyen formában vagy konkrétan miről, aki ezt a fényjátékot érti.

E helyett a látásmetaforika helyett manapság a beszélgetésé van érvényben. Valamely közösen keresett nyelv szavai nyújthatnák ama másik, új fényt, amely önmagunkra világítana rá. A megértés csodája tehát abban áll, hogy a felvilágosodás verőfénye helyett a mi kettőnk, többünk halvány, tétova fényeit, akikben egyébként oly sok a sötétség, azáltal látjuk meg, amire világít, ami nem létezett előtte, de mi magunkat is csak azután, hogy egymásra tekintettel lettünk. Egyszerűbben szólva a megértés csodája, hogy az ember reggeltől estig mást sem tesz, mint dolgokat megért, de azért érti eközben önmagát is, mert látja, ahogy ez a fény visszavetül rá.

A hermeneutikai vizsgálódások második kötete, Az értelem értelméről írott folytatása, jóllehet a filozófia hagyományos önértelmezése szerint nyilván nem valamiféle tapasztalati tudomány, mindenekelőtt általános emberi tapasztalatokkal, élményekkel foglalatoskodik, összhangban azzal, hogy a szerző által kidolgozott értelemben azok tudatos, értő megélési módja. Erre hívja fel a figyelmet az első két szöveg, melyek a megértésről mint életformáról és ezen minőségében a filozófia forrásáról szólnak. Egyenesen a visszájára fordul már ebben az előkészítésben az a róla alkotott kép, miszerint elsősorban szubjektív spekuláció volna, és ezzel szemben mint arra való készenlét mutatkozik meg, hogy az ember hagyja magát valami más által megszólítani. Ki fog ez egészülni a továbbiakban azzal, hogy nem is csupán afféle parttalan, úgymond kötetlen dialógus, hanem a felek által közösen felismert és egyaránt szemügyre vett dologra való tekintettel történik. Ezt követően a mássághoz való tulajdonképpeni viszonyulásmódról derül ki, hogy a tolerancia által hordozott negati-vitást éppen az imént említett tekintetbe vevés, közös látótérbe vonás mozzanatával szükséges kiegészíteni. Paradigma-tikus formában, amint erre a vonatkozó tanulmány utal, a barátság tapasztalatának közvetve, vagyis a másság által önépítő folyamatában élhetjük meg ezt. Jellemző volt már az eddigi fejtegetések belső formájára, hogy először az illető tematika markáns, kanonizált megközelítéseit prezentálja, és ezután munkálja ki a rájuk vonatkozó hermeneutikai elgondolás alternatíváját. Hasonlóan jár el a lelkiismeret hangjának problematizálása, melynek során ez, akárcsak az előbb érintett kérdések, kivezetődik a megszokott, túlságosan szűknek bizonyuló keretből. Ez esetben sem egy magára maradó, behatárolt és véges én közvetlen reflexiójával van dolgunk, argumentál, hanem a lelkiismeret nyelviségét figyelembe véve a cselekvő egyén sohasem kizárólag őrá tartozó szituációja általi megszólítottságával.

Alkalmasnak, működtethetőnek bizonyult ily módon a hermeneutikai perspektíva több egzisztenciális típusú bölcseleti téma tárgyalására, és hogy ezt a némileg iskolás felosztást használjuk, annak fog bizonyulni néhány általánosabb kérdéskört illetően, mint amilyenek a nyugati racionalitás, az európaiság, avagy a modernitás és a posztmodern. Kétféle aspektusát azonosítja az ésszerűséghez való tradicionális hozzáállásnak és az ésszerűségnek magának Veress Károly. Egyrészt annak hitét, kultuszát, másrészt a tágabb értelemben vett, valódi racionalizmusra mindig is jellemző kritikai tendenciát, amely által saját határai, előfeltevései iránt érdeklődik. Elkülönül ez továbbá kétféle, egy elméleti és tudományos, valamint egy gyakorlati-kommunikatív racionalitásra, ahol is a teoretikus ész eleve hajlamos a másik rovására elkövetett határsértésekre. Harmadik, átfogóbb látásmódként a modernitás és a posztmodern szempontjai mellett ismét a hermeneutikai jelenik meg, amely főként e kettős, megosztottságában önmagát relativizáló hagyomány lezárhatatlanságát, általunk megvalósuló továbbtörténését hangsúlyozza. Kiteljesíti ezt a leírást a hermeneutikának mint álláspontnak a posztmodernhez és modernitáshoz képest végrehajtott, összetett és árnyalt betájolása, mely a legtömörebben úgy összegezhető, hogy a felvilágosodás iránt nem kevesebb fenntartással él, ámde mégsem utána, apokaliptikus, kizökkent időben, hanem a megértés türelmével. S hogy önmagát minden ellenkező látszat ellenére nem egy új, totalizáló világnézetként állítja be, mert eljárásaira reflektálni tud, alátámasztja a kötet záradéka, amelyben a hermeneuta saját „módszerének” sajátosságait tárgyalja.

Úgy tűnik tehát, hogy amennyiben a hermeneutikai vizsgálódásoknak egy harmadik kötetben folytatása lesz, és az eddig megjelentekből átviszi legfőbb erényeit, spekulatív életközeliségét és önmagával szemben is megnyilvánuló elfogulatlanságát, a metaproblémák egyre inkább helyet adnak majd, amint az részint máris megvalósul, egy kimondottan alkalmazott, megőrzött és bevallott elkötelezettsége ellenére eredeti filozofálásnak. Elvégre a hermeneutika egyik legfőbb tanulsága, hogy a horizontunk nem a látás határa, hanem velünk együtt halad.