Áprlilis 2007
Művek a purgatóriumban


  A mester kabátja (vers)
  Balázs Imre József

  Irodalom és politika
  Selyem Zsuzsa

  Szerepek és zavarok
  Boka László

  Vitázó utókor (ankét)
  

  Táguló kerekasztal
  Kántor Lajos

  Fehérnép-poszton (vers)
  Balogh Edgár

  Philosophiai mesék
  Szabédi László

  „Mindnyájan szomorúak vagyunk”
  Balogh Tamás

  Palocsay Zsigmond poémája elé
  Láng Gusztáv

  Bálint Tibor
  Nicolae Balotă

  Bogu Miloszt (Generátor – próza)
  László Szabolcs


Toll
  A varázsmesétől a mítosztalan falukutatásig
  Pozsony Ferenc


História
  Politikai emblémák a nagyszebeni Haupt-epitáfiumon
  Kovács Zsolt


Mű és világa
  Hegel, új olvasatban
  Zoltai Dénes

  Előadások (részlet)
  G. W. F. Hegel

  A széthullott világ képzete Dsida Jenő verseiben
  Bondár Anita


Téka
  Magánymitológiák (Átfogó)
  Demény Péter

  Az uralisztika görbe tükre
  Simoncsics Péter

  A velünk együtt haladó határról
  Rigán Lóránd

  A terápia felfüggesztett ideje
  Csog Szidónia

  A „mot juste” keresése
  Andorkó Júlia

  A Korunk könyvajánlata
  


Talló
  Ciklikusan gyorsuló kultúra?
  Schmidt Dániel

  Bálványok alkonya
  Balon Ruff Zsolt

  Erdélyiek a vásznon
  Nagy Katalin



  Lépcső/ház
  

  Abstracts
  

  Számunk szerzői
  

Demény Péter

Magánymitológiák (Átfogó)

 

Az idők kezdetén mindenki részesült a mítoszból, mindenki tagja volt a mítosz közösségének, mindenki viszonyult a mítoszhoz, mert viszonyulnia kellett. A szavak nem nagy, üres buborékokként szálldogáltak, hanem a létezést alakították: az ember általuk lakta be a világot. Mára mindez megszűnt; világunkra mélyen jellemző nemcsak az, hogy Roland Barthes „mitológiák”-ról beszélhetett (korántsem abban az értelemben, miszerint minden közösség létrehozza a magáét, inkább az „ahány ház, annyi mitológia” igazság felismerésének köszönhetően), hanem az is, hogy a magánmitológia fogalmat nem érezzük önellentmondásnak.

Nem, nem érezzük annak; sőt, azokban az esetekben, melyekben használata indokolt, a hangzás miatt a magány is eszünkbe juthat. Az íróasztalomon fekvő három kötet* mindegyikére jól illik ez a szó. Egyed Péter és Balázs Imre József könyve már címében céloz erre az állapotra, s Vermesser Levente verscímei is utalnak rá: Egy vándor följegyzéseiből, A magány stációi (!), Alaszka, 1898, A nyíregyházi temetőben stb. (Alaszka több puszta földrajzi véletlennél. Gondoljunk csak Ady szép versére: „Ha én szólok, Észak beszél, / Fagy és fátum fogja a számat: / Ember beszél, kinek a sors, / Az élet, évek és napok / Szivének gyökeréig fájnak.” Tekintsünk most el a romantikusnak érzett fogalmazástól, hiszen nem állíthatjuk, hogy Vermesser száját is a fátum fogja; a szimbolika viszont nagyon is lényeges és rokon.)

A zárójel előtti felsorolás azt is megmutatja, mennyire másként ihletődik a három költő, miközben hasonló módon. Balázs a vidra alakja köré építkezik, s könyve öt ciklusában mindent, amit fontosnak érez, elmondat „főhősével”. A vidra vándorlásai, A vidra vadászatai, A vidra történetei, Változatok vidrára, A vidra osztályozása – ennél alaposabban nehezen lehetne leírni azt, akihez közünk van. Egyed Péter megtörtént eseményből, a Kurszk orosz tengeralattjáró iszonyú tragédiájából indul ki, s a huszonhárom túlélő szövegét jegyzi le „buborékjaiban”. Vermesser Levente többféle helyzetbe éli bele magát, s a vándor, a vallomástevő, a gyónó és a töprengő alakját szólítja meg vagy inkább kérdezi ki.

Főhős, jegyzi le, kérdezi ki – nem véletlenül használom ezeket a kifejezéseket. Kevés olyan művel találkoztam eddig, amelyben ennyire nyilvánvaló az irodalom örök, mégis annyira figyelmen kívül hagyott törvénye: az író/költő inkább megtalálja és meghallgatja az eseményeket, mintsem kitalálná vagy kezdeményezné őket. A kötetek egyik legnagyobb erénye éppen az, hogy következetesen figyelnek arra, aki megszólította őket.

A zárójel azokra az elődökre vagy kortársakra utal, akik ugyanabban a regiszterben szólaltak meg, mint szerzőink. A Vidrakönyvben Goethe, Ted Hughes és elsősorban Oravecz Imre; a 23 buborék mottója egy Ungaretti-idézet („Nem vonz többé a tenger sok tünékeny / tája, a hajnal sem, a durva bánat... / Már nem vagyok különb a sziklafalnál, / az ősi éjszaka borult szememre”), Az egyensúly ígérete pedig Arthur Rimbaud, Jánk Károly és Vida Gábor költészetét, illetve prózáját juttatja az olvasó eszébe. Nyilván nem epigonizmusról beszélek, hanem Szilasi László szellemes és tartalmas meglátásáról: a hagyományt „alapítják”. A hagyomány viszonyul hozzánk (véletlenül azt írtam: „a hagyomány viszonyulunk hozzá”), mestereink kiválasztanak bennünket. A színvonalas költészet nem „továbbírja” vagy lemásolja a jelentős műveket, hanem megküzd velük, és e küzdelem következményeként megteremti a saját beszédét. Ha a vidra azt akarja, Balázs Imre József lefordít egy Ted Hughes-verset, és annak tizennégy szókapcsolatát kibontja vagy inkább kifaggatja, mint Egyed Péter Ungarettit és Vermesser Rimbaud-t. Ebben minden látszat ellenére semmi szalonmisztika nincsen – ez a hagyomány és a tehetség együtt- és közreműködése.

Vermesser kapcsán el kell mondani, egyetemi éveinkben Jánk és Vida legjobb barátai közé tartozott. Nem bennfenteskedni szeretnék, csak rávilágítani, hogy ez a barátság irodalmi értelemben sem volt véletlen, ilyenként is igazolta önmagát, s nemcsak világa volt, hanem színvonala is. Aki fellapozza a Másvilág vagy a Búcsú a filmtől című köteteket, az ugyanazokat a jelképeket találja meg bennük, amelyeket Az egyensúly ígéretében is, és amelyeket (ez is sokatmondó) Balázs Imre József elemzett a Krónika Szempont mellékletében (A mestermondat minden versben. 2007. február 9.).

Néhány szereplő, pár szó, jól körülhatárolható világ beszél, működik, alakul mindhárom kötet lapjain. Ez sem véletlen, hiszen a tömény jelképiség eredményeként a nyelv is tömör, kifejező, szűkszavú lesz. A jelkép akkor sodró hatású, ha a nyelv nem pompázik, nem barokkozik, nem tékozolja erejét. (Nem mindenkire érvényes szabályokat állapítok meg, csak azt mondom, ezek a könyvek erre tanítottak; én ezt tanultam tőlük.) „Lassú folyó partján / meleg, tág odúmban / szép asszonyom alszik, / fürge asszonyom vár. / Ki saját beléből / jó istrángot készít, / hideg hurkot formál, / az vesse csapdába, / az ejthesse csak meg.” A Vidra éneke a vadászterület megjelölése közben látszólag fenyegetőzik, valójában (vagy legalább ugyanolyan érvénnyel) azt meséli el, mibe került a fenyegetőzőnek a meleg odú s a fürge asszony. Kétfelé irányuló versek, kétfelé irányuló kötet: az első olvasásból megtudjuk, mi van kívül, a második elárulja, mi rejtőzik belül. Balázs költészetének hitelét és színvonalát elsősorban talán éppen ez a jellegzetesség biztosítja.

Egyed Péter 23 buborékjában már az egyik tragédia megtörténte s a másik közeledte sem engedi, nem engedheti a szószaporítást. Egy ember, aki tudja, hogy nemsokára meghal, csak azokra gondolhat, csak azoknak küldhet üzenetet, akik számára a legfontosabbak: „Hát akkor homlokomhoz / illesztem kezed, / Olga. // Isten Veled, kedves kapitány. // Kedvesem, / a Kurszkon maradt még / huszonhárom buborék / oly szépen haladunk. / Hitvesed csak úgy evezget tovább.” (2.) Olga és az akasztófahumor (a lánynév a kedvesre és a gépfegyverre egyaránt vonatkozhat) – ennyi maradt közvetlenül a halál előtt. Meg a remény, hogy Olga úgyis érteni fogja.

Talán Vermesser Levente világa a legtágasabb, ebben élnek a legtöbben, hiszen ez nem vadászterület és nem tengeralattjáró. Ugyanakkor az ő kötetéből derül ki a legvilágosabban, milyen szűk ez a tágasság. „Észak őrzi a nagytörténetet, / vad szereplők, ősrégi szerepek. / Itt él a hétmázsás jávorkirály, / nyomában baktat egy zord indián. / Távolabb borzcsapat keres áfonyát, / fénykorong száll a tőzeglápon át. / Jön a tél, dermesztő nagyszerűség, / jég alatt a jég és jég hátán a jég” (Alaszka, 1898). Kevés szereplő, alig-mozgás, dermesztő hideg, nehezen megfejthető történetek, és valaki, aki mindezt figyeli ugyan, de soha nem lesz részese.

Három kevés szavú kötet, amelyek mindegyike sajátos hangon szól. Közülük kettőben az arisztotelészi dramaturgia szabályai szerint „tér és idő egysége” is megvalósul, s nyilván ez is hozzájárul a szigorúság érzetének kialakulásához. Három magánmitológia, amely egyben a magány mitológiáját teremti meg, és amelyben a beszélő jó hallgatója és lejegyzője önnön magányának.

*Balázs Imre József: Vidrakönyv. Koinónia–Éneklő Borz, Kvár, 2006; Egyed Péter: 23 buborék. A Kurszk balladája. Pallas Akadémia, Csíkszereda, 2007; Vermesser Levente: Az egyensúly ígérete. Mentor, Marosvásárhely, 2006.