Áprlilis 2007
Művek a purgatóriumban


  A mester kabátja (vers)
  Balázs Imre József

  Irodalom és politika
  Selyem Zsuzsa

  Szerepek és zavarok
  Boka László

  Vitázó utókor (ankét)
  

  Táguló kerekasztal
  Kántor Lajos

  Fehérnép-poszton (vers)
  Balogh Edgár

  Philosophiai mesék
  Szabédi László

  „Mindnyájan szomorúak vagyunk”
  Balogh Tamás

  Palocsay Zsigmond poémája elé
  Láng Gusztáv

  Bálint Tibor
  Nicolae Balotă

  Bogu Miloszt (Generátor – próza)
  László Szabolcs


Toll
  A varázsmesétől a mítosztalan falukutatásig
  Pozsony Ferenc


História
  Politikai emblémák a nagyszebeni Haupt-epitáfiumon
  Kovács Zsolt


Mű és világa
  Hegel, új olvasatban
  Zoltai Dénes

  Előadások (részlet)
  G. W. F. Hegel

  A széthullott világ képzete Dsida Jenő verseiben
  Bondár Anita


Téka
  Magánymitológiák (Átfogó)
  Demény Péter

  Az uralisztika görbe tükre
  Simoncsics Péter

  A velünk együtt haladó határról
  Rigán Lóránd

  A terápia felfüggesztett ideje
  Csog Szidónia

  A „mot juste” keresése
  Andorkó Júlia

  A Korunk könyvajánlata
  


Talló
  Ciklikusan gyorsuló kultúra?
  Schmidt Dániel

  Bálványok alkonya
  Balon Ruff Zsolt

  Erdélyiek a vásznon
  Nagy Katalin



  Lépcső/ház
  

  Abstracts
  

  Számunk szerzői
  

Bondár Anita

A széthullott világ képzete Dsida Jenő verseiben

 

Kincses ládáimat

zuhanó pöröllyel szétzúzom

Váraim tornyát dörgő ágyúval

szétlövetem

A romokra ülök

gondolkodni az életemről:

Milyen furcsa volt!

 

1928-ban jelent meg Dsida Jenő Leselkedő magány című verseskötete, amely korai verseit tartalmazta. A kötetben megjelent versek azonban érettebb meglátásról, a világhoz való másféle odafordulásról adnak bizonyosságot, mint a többi, ezekkel közel egy időben keletkezett Dsida-vers.1 Mintha egy láthatatlan és nagyon gyönge elválasztófal lebegne a kötetben meg nem jelent versek és a Leselkedő magány versei között: egy hajszálvékony határ, mely kettészeli az önértelmezést és a világértelmezést, ugyanakkor a kettőt egymásba is szivárogtatja.

A létet nagyon sokszor szorongásként megélő Dsida számára nem a politikai háttér az, mely forrása világfájdalmának és válságérzetének. Bár a Trianont követő időszaknak ő is áldozata, és ezt intenzíven megélő és átélő alanya lesz, a kisebbségi létbe szorult magyarság helyzete nem válik nála kulcskérdéssé. Sokkal inkább a „beteg világ”, a részekre hullott egész az, ami a húszas évek végén született versek gondolati alapját képezi. Ami viszont kiemelkedővé, dsidássá teszi a költeményeket – a fájdalom mögött és mellett is mindig jelenvaló játékosság, a haláltudattal párhuzamosan vibráló életöröm, ezekben a költeményekben is jelen van. Bár a rend felborulása, a zűrzavar és összekuszálódottság szavaival kifejezhető képe a világnak a lélek felé tör, s egyre kérdésesebbé teszi az ént, az én jelenvalóságát, az élet apró ajándékaira való rácsodálkozás, az átlagember képességeit meghaladó életszeretet, a tenni és szeretni vágyás itt is jelen van, finom játékossággal és bájos humorral keverve. A kuszált és értékeiben megbomló világ azonban pusztító erővel hat Dsida tudatára is: mindazt, amit a korai verseivel öntanúsító szándékkal létrehozott, ez a felborult világ széttiporja, újra kérdésessé válik a „létezem”.

Azt, hogy Dsida hogyan értelmezte saját létét, a világhoz, a valósághoz való odafordulásán, ezekhez való viszonyulásán keresztül is megközelíthetjük. A jelenvalólét – amint Heidegger írja – a létezőnek a létmódja, s ez a jelenvalólét „– alapvető világban-benne-lét-szekezeté-nek megfelelően – egyformán eredendően leplezetlenül jelenik meg, akár a világ, akár a benne-lét, akár az önmaga felől tekintve.”2 Szükséges tehát a világhoz s ebből adódóan a realitáshoz való közelítés vizsgálata, mindez pedig a világban-benne-lét, az én a valóság részének tulajdonítottként történhet csak meg. Amikor Dsida a világban nem a realitást érzékeli, a léte, a jelenvalóléte kérdőjeleződik meg. Ebből az következik, hogy az általában vett létnek realitás értelme van: „a realitás nemcsak egy létmód a többi között, hanem ontológiailag bizonyos megalapozási összefüggésben áll a jelenvalóléttel, a világgal és a kézhezállósággal.”3

A valóság megkérdőjelezése, az érzékelt külvilági hatások és a realitás közötti szakadékok létbizonytalanító erejét vallja A tükör című költeményében. Mint ahogyan „a létértelmezés mindenekelőtt a világonbelüli létező léte felé tájékozódik”,4 úgy Dsida is a létezőt, a valóságosat kutatja a versben. Világosan és lényeg-retörően, a valóságot imitálva, de mégis inkább benyomásokat fogalmazva meg mondja ki mindezt:

 

Írom e fekete verset

ezerkilencszázhuszonnyolcban

mikor emberek megőrülnek,

mikor a tükrök összetörnek.

 

A megütközést éppen a sorok egyszerűsége idézi elő: a régi magyar irodalom időpontmegadó konvenciójára ismerhetünk az első szakaszban, s emiatt is érezhető az a passzív érdeklődés, mellyel a kaotikus állapotot éppen olyan közönnyel és olyan tényszerűen jeleníti meg, mint ahogyan a költemény keletkezési évét leírja. Fájdalmas irónia érződik ebben a látszólag természetes felsorolásban; pusztulásról ír, a rend felborulásáról. A tükör szimbolikus szerepe összetett: az a tárgy, amely megmutatja a világot, de mégsem maga a világ. Amit a tükör mutat, az egyfajta érzékelése a valóságnak, utánzata egyfajta valóságnak. A valóságnak ez az érzékelt formája törik össze, az ember által érzékelt valóság hitele kérdőjeleződik meg. A tükrök és a valamilyennek érzékelt világ közötti párhuzam a teljességre való vágyakozást és ennek lehetetlenségét is kifejezi.

Amikor egy korszakban kérdésessé válik az én, akkor a valósághoz csakis kérdőleg fordulhat az ember. Sőt a valóság megkérdőjelezése az, ami kiváltja az én meglétében való kételkedést. Láng Gusztáv a Túl a formán című költeménnyel kapcsolatban hívja föl a figyelmet arra, hogy Dsida jelképeken keresztül közelít a jelenségek értelmezéséhez, s költeménye „mint válságélményt tolmácsolja ezt a szimbolista rádöbbenést a valóság kettősségére.”5 Erre a valóságra kérdez rá Dsida is A tükör következő szakaszaiban:

 

Talán görbetükör a tükör,

s csak én látom nyílt, sima lapnak.

Talán holnapra összetörik

a lelkem.

 

A költő megkérdőjelezi az érzékelést, mely végső soron látszat és valóság ütközetébe csap át. Az érzékelt valóság hitelének megkérdőjelezése magában foglalja az önmagukat másnak mutató dolgokra való ráismerést, azokat a dolgokat, melyeket a világ megmutat, és amelyeket elrejt önmagából. Dsida „a »nevükön szeretném nevezni őket« sóvárgásával, a kifejezhetetlen kifejezésére irányuló vággyal közeledik e valóság–lényeg dualizmushoz. A dolgok szimbólummá válása ilyenformán nem bensőségüket, hanem éppen titok voltukat, idegenségüket tárja fel.”6

A csalódás fájdalmát emeli ki a szakasz utolsó sora, mely rövidségével nemcsak az elcsukló hangra emlékeztet, de egy felborult rendet is konnotál. A többnyire nyolc és kilenc szótagból álló sorok között rövidségével válik ki ez a tükröt a lélekkel párhuzamba állító sor. Egy olyan lehetséges jövőkép előrevetítése során történik mindez, amely a lélek pusztulását, a lírai én én-kéntjének összetörését feltételezi. Ennek drámaiságát fokozza a sor rövidsége, hirtelen megszakadása, maga után űrt hagyó volta. Megfordul tehát a viszonyrendszer a költeményben: a külső tükröt hirtelen belső tükörként mutatja. A jövőben megbújó kétségek, a csalódások lehetősége indíthat el egy pusztító folyamatot, mely most még a tükör simaságában és a holnap idejében bújik meg. A harmadik versszak viszont visszatér még a mához, holnap és ma ellentétében fejezve ki a tapasztalt és valónak hitt világ és a csalódás lehetőségét rejtő bizonytalanság közötti ellentétet:

 

De ma még belőle szikrázik

a zajgó, végtelen világ, –

egyszerre vetülnek a parányi csirák

s a robbanva zuhanó égitestek.

 

A ma még hisz abban, amit mutat a tükör képe, megpróbálja valóságnak interpretálni az érzékelt dolgokat. Az érzékelés relativitásával szembesül a költemény alanya, hiszen nemcsak valóság volta kétséges annak a világnak, melyet a tükör mutat, hanem látszat volta is, és éppen ettől annyira kegyetlenül tragikus ez a létmód: a teljes bizonytalanság az egyedüli, ami biztosként könyvelhető el. Felnövelt, expresszionista jellegű énnel találkozunk itt, a makroszint és mikroszint szféráin át vezet bennünket, s a tér, melyet létével átfog, maga a mindenség. S eme kicsiségek és nagy dolgok közé tartozik a halál képe, az én összetörése is:

 

Valamelyik eldugott sarkából

gyászkocsit indít február,

s egy furcsa maszkkal kevesebb kergül

az őrült karneválban.

 

Újra a valóság kettősségével szembesít a költő: a világ maga egy karnevál, csupán szerepjátszás benne minden emberi megmozdulás. Akárcsak a görbe tükör, a karnevál is ferdíti a valóságot, s az „őrült” jelző a természetellenesség, a beteges megnyilvánulás érzetét kelti. Az érzékelt világ hitelessége nemcsak kérdőjeles, de ezzel együtt egy összezavarodott állapot is uralkodik, melyben összekuszálódott emberi elmék és megtört lelkek vonulnak fel. A költeményben megszólaló én összeomlása a hiányt vonja maga után, a halál következménye a hiányban való megragadásával fejeződik ki. Az „egy furcsa maszkkal kevesebb kergül / az őrült karneválban” sorok a tömeggel való azonosulást és ebből való kiválást is magukban hordozzák, de ez a kiválás nem egy bizonyos céllal való tett: az őrült állapot megmarad, csupán pusztulása révén kiesik a szintén zavarodott, felbomlott rendszerben élők világából, a valóságosnak érzékelt, de hitelében kétségbe vonható szférából.

A valóság és érzékelés kettősségében megragadott világot szintén a maszk motívumával közelíti meg Dsida az ekkoriban írt Apokalipszis című versében:

 

Amerre én megyek:

lángot vetnek a hazugság-erdők,

bennégnek a kifacsart gondolatok,

a maszkok lehullanak.

 

Mint A tükör című versben, itt is lázadás érzékelhető a lélek részéről a hazug világ, a valósnak mutatott valótlanság ellen. A párhuzam hasonló gondolatmenetre és motívumrendszerre épül: míg az előző versben az „emberek megőrülnek”, addig az utóbbiban „bennégnek a kifacsart gondolatok”; a képmutatás teljes mértékben ugyanaz, farsangi maszkot visel mindenki, s miközben a tükrök és görbe tükrök összetörnek, addig a maszkok lehullanak. A fájdalom hangja szól ezekből a sorokból is: a mindent behálózó hazugságnak vesznie kell, a felbolygatott világ halálra van ítélve, de ez a halál nem megváltó halál, hanem teljes pusztulás, mely magával ragadja a tiszta emberi lelkeket is.

Az egésznek darabokra való hullása jellemző problémája a modernségnek. Ezeket az egyetemes emberi érzelmeket már Ady is megszólaltatta a század elején: „Minden Egész eltörött, / Minden láng csak részekben lobban, / Minden szerelem darabokban, / Minden Egész eltörött.” (Kocsi-út az éjszakában)

A Mindenség széthullásának képzete a húszas évek végén is szorosan kötődik ahhoz a válságélményhez, mely bár jellegében eltér az Ady által tapasztalttól, mélységében azonban fölülmúlja azt. Dsida olyan valóságban élte meg a létet, mely nemcsak széthullott, de mind a környező világ, mind az én léte kétségessé vált. A versben érzékelhető feszültség nem a valóság és a vágy között létesül, nem a létező és a lehetséges szembesül egymással, mint Ady költészetében, hanem a látszat és a valóság, a József Attila-i „fecseg a felszín, hallgat a mély” tűnik itt elő. A leplek és maszkok lehullása egy azonosságtudatában megingott ént von maga után, mely ezáltal eszközévé válik a létbizonytalanság kialakulásának. A rendvesztett, a rosszul működő/nem működő világot ragadja meg Dsida a Valami eltörött című költeményben is, melyet szintén a korai versei közé sorolhatunk.

Az öt szakaszból álló költemény emberi tulajdonságokkal felruházott táj képével indul, mely táj mind erkölcsileg, mind fizikailag, szellemileg és érzelmileg beteg:

 

Az őszi alkony mély, parázna

vággyal simul a hegy fölé.

beteg szélben liheg

a hamvadó nap parázsa.

 

A betegségében fetrengő, haldokló világ kínját hangulatilag alátámasztják a szakasz jelzői, melyet a következő szakaszban megjelenített emberkép fokozottan megrendítővé tesz. E világ embere „vézna” ember, ki fázik; e világot csak olyan jelzők illethetik, mint „vén”, „hideg”; e világban keservesen „rikolt” a hirdetni csak a nyomort tudó szimbolikus plakát. A harmónia és az eszményi teljes hiánya, a rend felbomlása a jövőről is szól, amikor a gyermek is betegként jelenik meg: „Egy kisfiú a szívét fogja.” A kóros jelen nem tud sem alapja, sem biztosítéka lenni egy egészségesebb világnak. A kisfiú fölfelé tekint, a tornyot nézi, de a lentitől, a földtől való eltávolodás sem bír megváltó erővel: „úgy fél, hogy összeomlik”. Újra csak a pusztulás gondolata lép előtérbe: a magasság felé tartó torony leomlása a gyógyulás lehetőségének széthullása. A változást és a jobb jövőt zárja ki a beteg gyermek eme félelme, s ez a félelem hatja át a teljes összekuszálódottságban, a rend hiányától szétzilált világot:

 

Senki se tudja, mit veszített,

de a sétatéren, a híd alatt,

az ágyban, a csókban, a zsebében

valamit mindenki kutat.

 

A rend felbomlásának egyetemessége az egyénekre vetül ki, mindenkire egyformán. A világ megtört rendje az értékvesztettségben fejeződik ki, s ez a mechanizmus, mintha csak tükör volna, fordítva is igaz: az értékvesztett világban tud csak megtörni a rend, az egyetemes emberi értékek szétbomlása a teljes egész megtöréséhez, a világ megfertőzéséhez vezet. A hiányt mindenki érzi, de senki nem tudja, mi az, ami nincs, ami hiányzik. A hiba van, a hiba érzékelhető, de gyógyíthatatlan, mert mibenléte ismeretlen. A költeményt záró szakasz erre keres egyfajta feloldó magyarázatot:

 

Valahol valami eltörött,

valahol valami nincsen rendjén.

...Künn a határban Kain zokog

a holt Ábel fölött.

 

Újra felcsendülnek Ady sorai a háttérben, a „Minden Egész eltörött”-érzés a „Valami eltörött” bizonytalanságával párosul. Mi az, ami nem jó, mi az, ami darabokban? – nincs erre pontos válasz. Az életérzés az, ami számít itt – a rosszul működő világot érzi az ember, a beteg világ szórja rá félelmeit, a pusztulás érzete válik az ember elsődleges érzelmévé. A zárósorok mintegy időben is behatárolják a rosszul működő világot: így volt ez a kezdetektől, az első testvérpár bűnétől. A hiba évezredekkel ezelőtt megesett, testvér testvér ölt, a világ rendje már ott felborult. A gyilkos Kain zokog bűne fölött, de a halálos kórt elszabadította a világban, a lehetséges egészt bomlásnak indította. Pozitív világkép nincs. A költemény inkább helyzetjelentés, mint egy egészségesebb világ víziója. Nem hirdet gyógyulást, nem hirdet pusztulást. De érezteti a falakat, melyek elzárnak minket, embereket a gyógyulás lehetőségétől; érezteti a félelmet, mely soha nem fogja engedni egy jobb világ képének megszületését sem; és érezteti a költemény a vágyott szépet, melyre az embernek szüksége van, a vágyott jót, a vágyott egészet, melyet sok-sok évvel ezelőtt eldobott magától, s melynek hiánya örök veszteségérzettel borítja be, a boldogságtól való megfosztottság érzete örökké börtönként kíséri.

A felborult világrend okozta fájdalom és a személyes gondok, a lét és az én meghatározásának problémái olvadnak eggyé a Tóparti könyörgés című költeményben. A vers az 1933-as Nagycsütörtök című kötetben jelent meg, de az előző versek születési ideje óta eltelt néhány év sem tette lehetővé, hogy Dsida a Valami eltörött problémáira megoldást találjon. A költeményben a halálhoz és a „beteg világhoz” való viszonyulás a Dsidára jellemző játékossággal fonódik össze, ez teszi különlegessé. Bár a vers „helyzetjelentése” kegyetlen, mégsem a feladás, az önmegadás az, ami a zárósorokban hangot kap. Erős hit érezhető e sorokban, ezáltal állít fel egy pozitív jövőképet egyetemes és egyéni problémák megoldásaként.

A vers tartalmilag három részre tagolható, ezek motívumok szintjén is elkülöníthetők. Eszerint a költemény indítása nem más, mint egy helyzet felvállalása, a második szerkezeti egység a lehetséges alternatívák felsorakoztatása és vizsgálata, míg a verszárlat egyfajta megoldást vázol fel.

A vers egyes motívumai szereplőkké válnak: szereplője a költeménynek a Nő, aki már-már nem is földi teremtményként van jelen; ez a Nő isteni tulajdonságokkal van felruházva, olyan istent egyesíttet vele a költő, aki kezében tartja azokat a szálakat, melyekkel a háttérből mozgathatja az embert. Szereplője a költeménynek az Én minden nyomorúságával, kétségével és fájdalmával együtt, ugyanakkor reményeivel és hitével is jelen van, vágyaiban is megragadhatóvá válik. Ez a két szereplő egymással is harmonizálva olvad bele a súlyokkal terhes világba, melyet a mozdulatlanságában megragadott tó képe, a fullasztó légkörben vergődő természet által érzékeltet a költő. Vázlatszerűen történik a felvállalt helyzet bemutatása:

 

Ez pusztulás. Beteg világ.

Beteg világban béna ember. Zilált ligetek zörrenése.

            Utolsó fény. Sötét november.

 

A kezdő sorok tényszerűségükkel és a szorongató állapot megfestésével teremtik meg a költemény alaphangulatát. A romlásnak indult világban szenvedő, tehetetlen ember az az én, aki hangot ad fájdalmának, aki része ennek a beteg környezetnek. A szép, a teljes egész iránti sóvárgás érezhető ezekben a sorokban: a beteg ember teszi beteggé a világot, vagy a beteg világ az, amelybe eleve nem születhet egészséges életösztönnel rendelkező, emberi tulajdonságai révén valóban embernek nevezhető ember – nem ez a lényeg. Az eredete homályos ördögi körnek látszik, melyből már nincs kiút, egyik szüli a másikat. A kiúttalanság és a fájdalmas magány érzetének ötvöződése a kor társadalmi és politikai helyzetében is keresendő: „Ha a kor Dsida típusú költőiből indulunk ki, e közös közérzet kettős gyökérszálát nem nehéz felismerni. Egyik e nemzedék expresszionizmuson is nevelkedett antikapitalizmusa; nemcsak a polgári társadalomban élő költő elidegenedés-élménye szólal meg verseikben, hanem az első világháború, majd a két világháború közötti kor válságéveinek tömegnyomora közvetlenül társadalmi élményként is tudatosítja bennük koruk emberellenes lényegét. A másik szálon ugyanakkor a tehetetlenség, a fegyvertelenség érzése járul ehhez; kiúttalanság, magány, az ember eltörpülése félelmetes, személytelen hatalmak előtt – ezek a témák, ezek az érzések állandóan jelen vannak a korszak polgári lírájában; a valósággal tiltakozón szembeforduló költő elsősorban e valóság abszurditását, a rendezett egész atomokra hullását éli át, amelyet sokszor »szürreális« víziókban vetít ki.”7 Az emberellenes viszonyok idézik elő a tehetetlenség fojtogató érzetét, az emberellenes viszonyok válnak a Dsida-költeményekben a világot beteggé tevő tényezőkké. Újra csak a Valami eltörött problémáját panaszolja fel: az erkölcsileg megbukott, fizikailag és szellemileg beteg világ tragikumát.

A magánytól való félelem ebben a közegben fokozottabbá válik, mintegy pánikszerű rettegésbe csap át:

 

Ó, jöjj velem, ne hagyj magamra

e rémület vigyorba züllött időszakán! Hallom zörögni

            a korhadozó, görbe küllőt,

 

mely a futó föld kerekét

tétován fogta eddig össze s már szétomol, hogy utasát

            árkok szennyében megfürössze.

 

A „rémület vigyorba züllött időszaka” három olyan negatív konnotációjú szót helyez egymás mellé, melyek nemcsak a megélt külső hatásokat jellemzik nagyszerűen, de a szokatlan társítás révén a lélekben dúló állapotot is lényegüknél fogva ragadják meg és fejezik ki. Az ember, ki utasa e világnak, e korhadozó szekérnek, megszűnik embernek lenni, amikor tehetetlenül kell megélnie a süllyedés felé száguldást, amikor a züllött világ ellenkezést nem tűrően ragadja őt magával.

A lírai én hangja individualizálódik, amikor a szavait érő támadások kivédésére készül: nem „negédes jajgatás” az, amit hallat, nem hatásvadász „poéta-lárma”; a beteg világ valóban beteggé tette benne is az embert; vesztét érzi, hiszen „fejem fölött penge leng”, s érzi a kilátástalan pusztulást, a betegség feltörő erejét: „fejem alatt kigyúlt a párna”. Reflektálás tehát ez a néhány sor, kilépés a közvetítetlen beszédből, a megszólaltatott fájdalom a költő egyéni fájdalma is.

Az emberi és költői kötelességtudat hangja szólal meg a költemény következő soraiban. A visszafordíthatatlant elemzi az én, a világ rendjének helyreállítása lehetetlennek tűnik. Ez a kilátástalanság is a kezdő képben megjelenített ördögi kört idézi fel az olvasóban: az összekuszálódott világ nem képes arra, hogy ép elmét szüljön, ép elme nélkül pedig a világ rendje sem állítható vissza:

 

Kuszált körívet, parabólát

cirkalmoztam és léniáztam. Nem tudom hol, a számítást

            összezavartam, elhibáztam,

 

s most már nincs többé elme, hogy

a rend bogával összekösse e rámbízott, romolt világot,

            mely belefut az üstökösbe.

 

A világ iránt érzett felelősségtudat nem, csak ennek rendszere bukott meg; az eszközök megadták magukat, az alapok omlottak össze. A kutatását megrögzötten végző tudósként végső elszántsággal, bomlott elmével megoldást keres ez a lírai szubjektum, de kudarcba fulladtak számításai, a kóros világra menthetetlenül pusztulás vár. Dsida valóságélménye a felelősségvállalás expresszionista gesztusai által körvonalazódik. Bár költői világképe szorosan kötődik a transzszilvanizmus irodalometikájához, és az összezavarodott világ, a felbolydult lélek és megbolydult elme összekapcsolásával egy egész közösség problémájának ad hangot, mégsem kimondottan a földrajzilag darabokra szakadt magyarság kilátástalan helyzetéről szól a költő. A közösségi eszmékre, a népszolgáló törekvésekre ismerhetünk itt rá, amit Cs. Gyímesi Éva a költő hitvallásának nevez.8 Ez a közösség itt tehát az emberiség, az egyéni és közösségi problémák megszólaltatására, a megoldás felkutatására együttesen vállalkozik Dsida Jenő.

A költemény második tartalmi egysége nem a megoldást keresi – a megoldás lehetőségét már korábban elvetette a „nincs többé elme” kijelentés. Keresi viszont azt, hogyan is lehetne enyhíteni a világ betegségét, elviselhetővé tenni a kegyetlen állapotot. Két alternatívát állít fel: egyik megoldás a halál, másik a szerelem:

 

Tört homlokomon távoli

lángok visszfénye váltakozva lobban s kialszik. Irgalomtelt

            angyalra várok, hátha hozna

 

valami enyhe-lanyha mérget,

amelytől csapzott-fürtü, csúnya fejem elalvó lassúsággal

            válladra esne s ott kihúnyna.

 

Vagy – fuss velem, hiszen szeretsz.

Tán gyógyulás ősparkja vár itt: szívedre bízom magamat,

            légy most okos és tégy akármit.

 

Halál és szerelem két olyan motívum Dsida életében és életművében, melyekhez ő a korábbi költészeti konvencióktól mereven eltérően közelít. Mindkét motívum felvállalásánál nagy szerepet játszik önnön létének meghatározása, vagyis az, hogy nem különíti el a földi életet és a túlvilági létet, egyaránt hozzátartozik ehhez a világhoz és a transzcendenshez is. A két világ közötti átjárhatóság megragadása az a lehetőség, mely könnyed bájt kölcsönöz verseinek, mely a tiszta érzelmeket és őszinte lelkületet valami közelinek és egyszerűen áttetszőnek mutatja, ugyanakkor mindvégig érezzük azt, hogy ezek elérése csak olyan ember kiváltsága lehetett, mint amilyen Dsida volt. „Így csak az írhat, aki otthon érzi magát a transzcendenciában, aki családias viszonyban él Istennel és az angyalokkal” – írja róla Cs. Gyímesi Éva,9 s ezzel lényegében ragadja meg e költő varázsát. A transzcendens világnak otthonos megélése a halálhoz és szerelemhez való viszonyban is leképeződik Dsidánál. A Tóparti könyörgésben „irgalomtelt angyal” hozza a halált, mely az élet lángjának ellobbanását követő álomszerű állapotként van megjelenítve. A létezés Dsida számára tehát megegyezik a vallásos ember létfelfogásával, vagyis a lét tökéletes megnyilatkozása a szakralitás. „A vallásos ember számára ezért a halál nem az élet végérvényes befejezése, csupán az emberi létezés egy másik formája” – írja Eliade,10 alátámasztva ezzel a Dsida által is tanúsított magatartásformát, a földi létből a túlvilági létbe, egy másik létformába való könnyed átsiklás gondolatát.

Ebben a szakrális létmódban a nőnek is különleges helye van – s elsősorban a szerető nőnek, mint ahogyan a szerelemnek is. Legtisztábban ezt a Tíz parancsolat című költemény jelzi: „örülj, örülj az ifjúságnak, / örülj, örülj az ifjú nőnek, / akinek csókjai nyomán / minden friss sarjak újra nőnek, / mint fű nyomán a friss esőnek, – / úgy zeng a szerelem szava, / mintha ezüst csengettyüt rázna, – / ki szeret, sohasem gonosz, / ki szívből csókol, nem parázna.”

A szerető nő angyali tulajdonságokkal ruházódik fel, legyen az a szerelmi légyott alanya, Viola vagy akár a Tóparti könyörgés gyógyulást hozó nőalakja. A „fuss velem, hiszen szeretsz” felszólításban is a Tíz parancsolat gondolata a meghatározó: a szeretet mindenre magyarázat lehet, a szeretet nem igényel kérdéseket, és a kétségeknek a nyomait sem érezteti. A szerető szív „gyógyulás ősparkja” lehet, s ez az, ami Dsida életművében egyedi: a finom játékosság, mellyel a romlásában érzékelt világot mégis szépnek láttatja, az, hogy úgy tud szólni a nőhöz, ahogyan ember csak istenhez szól. És teszi ezt nagyvonalúan, végtelen kellemmel, megbotránkoztatás nélkül.

A világgal való azonosulás tehát nemcsak a darabokra hullottságban válik teljessé. A teljesség, az ép egész utáni vágy a világ rendjének visszaállítására, a beteg, erkölcsiségében félresiklott emberiség meggyógyítására vonatkozik, de egyúttal a részekre hullott én, a lét és jelenvalólét megkérdőjelezése is:

 

Nő vagy és voltál kisgyerek

s felsírtál bizonyára éjjel, melletted látva bábudat

            lyukas, tört porcellán-fejével.

 

Mit tettél akkor? Ó, ha most

eszedbe jut, próbáld meg újra! Mívelj csodát, tíz gyönge ujjad

            legyen gyógyító Isten ujja,

 

végy valahol varázsragasztót,

lássam magamat újra épen, e sok riadt, repedt szilánkot

       egy darabban és emberképpen! –

 

Újra csak megjelenik a játék és a humor, nagyszerűen beleolvadva a pesszimista képekbe. Mindezt a kicsi és a nagy dolgok együtt láttatása által hozza létre, a Nő kicsiny ujjainak Isten nagysága mellé helyezése, a kicsi szilánkok és az egész kapcsolata. Mindazonáltal a világ rettenetes káoszát a törött játékszerhez hasonlítja a lírai én, melynek látványa a kisgyermek számára éppoly fájdalmas, mint e torz világ érzékelése a jelen embere számára. A nő különleges szerepe nyilvánvaló: a nyomatékos „Nő vagy” kijelentést tisztelet hatja át, valamiféle csodás és őszintén tiszta ragaszkodást érzünk, amikor tőle várja a gyógyírt: „Mívelj csodát” – szólítja fel őt a lírai hang. Újra tanúi lehetünk annak a bensőséges kapcsolatnak, mely a költőt a szakrális térhez és Istenhez köti. Cs. Gyímesi Éva mondja: „ami igazán jellemző Dsidára, az nem a Biblia, nem is a vallás Isten-képéhez kötődik, hanem teljesen magánjellegű érintkezés a szakrálissal, ahol a szemlélődés átadja helyét a gyermeki szeretetnek, a játékosságnak és az örömnek.”11 A nő isteni képességekkel való felruházása, a hit a szeretet, a szerelem erejében a lélek mélyéből tör fel és válik Dsida csodálatos ajándékává a mai olvasó számára is. A hit Istenben, a hit az emberi értékekben és a hit a szerelemben olyan képessége Dsidának, mely erőt adott neki tiszta lélekkel élni meg ezt a beteg világot, erőt adott neki ahhoz, hogy a világot és saját életét ne csak nyomorúságában, hanem a mögötte rejlő szépségekben is meg tudja ragadni. A hit olvasztotta számára eggyé a végest és a végtelent, az evilágit és a transzcendenst, neki „nem kell kilépnie ebből a világból, hiszen az evilági dolgok is megszentelődnek attól a jelenléttől, amit a költő érzékel, folyamatosan”.12

A Tóparti könyörgés harmadik tartalmi egysége egy mesés jövőképet, egyfajta feloldó megnyugvást vázol fel. Indítása a természet beletörődés csöndjével indul:

 

Ez itt a park s ez itt a tó.

Már nem sírok és nem menekszem, történjen bármi mindenekkel,

     fáradt vagyok, a padra fekszem –

 

Dsida tájszimbolikája kapcsolatban áll azzal a transzszilvanista szülőföldkultusszal, mely a húszas évektől az erdélyi lírában megfigyelhető, mégsem meríthető kép a tájképeinek értelmezése az Erdélyhez való kötődésben.13 A tó gyakran válik Dsidánál a lélek szimbólumává, mint ahogyan a tükör is, vagy akár a kettő együttesen, a tó sima tükre a lélek nyugalmával azonosítható. Itt a nyugalom, a fáradtság és a feladott küzdelem okozta lelki fájdalom vegyül egybe. Ez a helyzetelfogadás azonban korántsem megbékélés a sorssal, inkább a tehetetlenségbe való belenyugvás fejeződik itt ki. Újra a személyes és az egyetemes nyomor összefonódására játszik rá a költő az ezt követő szakaszban:

 

nézd: a megtestesült betegség,

gigász beteg a törpe padkán; milliárd ember várja benne,

            hogy könnyes kínja elapad tán!

 

E sorok a költői eszközök halmozása által válnak jellegzetesen beszédessé: „a megtestesült betegség” metafora a lírai énnel teszi azonossá a kórt, a „gigász beteg a törpe padkán” ellentétezés a dolgok eltörpülését fejezi ki a romlottság nagysága mellett, az alliteráló „könnyes kín” hangzása által élezi ki a hangulatot. Az egyetemes probléma megoldásra vár, a padon fekvő én mint a megtestesült betegség, mint egyike a beteg világ embereinek a szenvedés múlását várja.

A gyógyulás eléréséhez újra csak a nőhöz fordul, tőle várja a szeretet legnagyobb ajándékát:

 

S te csak magad vagy, édesem.

Van-e szerszámod, mely kivágná e duzzadó daganatot?

                  Tedd a világot orvossággá

 

és add be az emberfiának! –

meleg felhőkből adj kabátot a széthulló, szegény betegre,

                 ki betegen is csak barátod!

 

Fokozatosan oldódik a költemény borús hangulata, a kilátástalanság és tehetetlenség szorongató érzése. A szeretett, becézett nő gyógyító erejében való hit enyhíti a fájdalmat. A világ mint orvosság megjelenítése a költemény egészében ott lappang, csak az egészséges világ lenne képes az emberiséget meggyógyítani, a széthullott éntudatot újra egésszé varázsolni, a létben való megingott hitet biztos talajra helyezni. A természetben keresett harmónia igényének kifejeződése is a megnyugvás állapotát igazolja: újra képes a külvilághoz mint védelmezőhöz odafordulni, ennek ellenséges és beteges képe lassan-lassan a semmibe foszlik. Marad a meleg felhő nyújtotta védelem, az embertelen körülmények között bár betegnek, de mégis embernek megmaradt ember képe.

A mesés jövőkép, a csodálatos megoldás a költemény utolsó szakaszaiban folytatódik, a valóságot egyre inkább tárgyiasítva:

 

teremts neki tavaszt, ha tudsz,

ezer vigyázó virágméccsel s készíts teát a parki tóból,

                  ha fuldokolva felköhécsel,

 

bodzateát a parki tóból,

csészéje, kristállyá meredve, maga legyen a tó kerek

               kavicsos-öblű, tiszta medre,

 

és facsarj hűs citromlevet,

savanyú fényt a sárga napból, mely óriás csészénk fölött

    ring-leng és bágyadtan barangol,

 

s a mesebeli hószín hattyút,

mely most suhogva vízbe ugrott, süllyeszd el benne olvadón,

mint fehér, édes kockacukrot... – –

 

A külvilággal való megbékélés az ember és természet harmonikus összeolvadásában teljesedik ki. A szakaszokon végigvonuló allegória szerint a természet válik gyógyírrá, a tó vize teaként, a napsugár a teát ízesítőként, a tavon úszó hattyú pedig édes kockacukorként jelenítődik meg. Dsida motívumrendszeréből egész sor jelen van ezekben a szakaszokban: nemcsak a tó és az erre való építkezés válik kiemelkedő fontosságúvá, de a többi jelek is olyan szimbólumrendszert alkotnak, melyek behálózzák a költő egész életművét. Érdekes azonban megfigyelni, hogy e szimbólumok mindegyikének jelen van a költemény első felében az ellentétes párja. Olvasható tehát a költemény e párhuzamok mentén: míg a versindításban a novembert jelöli ki időpontként, addig az elképzelt megoldásban tavasz után sóvárog a lírai én. Míg a novembert a sötét jellemzi, a színek hiánya, addig itt a fény lesz az uralkodó, napsütés és világosság szelídíti a képet; a betegséget a gyógyulás váltja fel az álomszerű világban, a kór helyét egy egészséges életérzés veszi át az irracionális képekben; a novembert a romlott világ jellemzi, itt hattyú úszkál a tavon, mesés jelleget kölcsönözve a képnek; s végül, az előbbi világban a méreg van jelen, ami magában foglalja a pusztulást, gonoszságot, mindazt, ami értékek rombolója lehet; ezzel szemben a vers zárlatában méreg helyett édes kockacukor az, ami által kifejezi a költő ennek a világnak a zamatát. E két világ, a valóságosnak érzékelt és az elképzelt, az ellentéteikkel együtt is nagyszerűen illeszkedik össze a Dsidára oly nagyon jellemző játékosság által, a fájdalom mögött is mindig jelen levő életöröm által fér meg csak ilyen harmóniában egymás mellett.

Léte problémáit a realitáshoz való viszonyulásán keresztül vizsgálva valóban elmondható tehát, hogy a Dsida számára oly nagy jelentőséggel bíró „létezem” megalapozottsága az 1928 körül írott verseiben fellazul. Ez azonban elsődlegesen nem egy negatív világszemléletet eredményez. Változást figyelhetünk meg a valósághoz való odafordulás milyenségében: a valóság és érzékelt valóság közötti szakadékot kitölti a Dsida által egyszerre megélt kettős lét, az evilági kézzelfoghatósága és a transzcendens közötti átjárhatóság, az ezekbe való egyidejű beletartozás. A felborult világrend miatti fájdalmon is túllépni tudó játékosságban, könnyedségben és harmóniában meg kell látnunk „azt a ritka erényt, amely nemcsak a halál közelségén való felülemelkedés személyes győzelmét jelenti, hanem a két világháború közötti líránk jobbára komor tájain az egyetlen tisztást is, ahol fellelhető a »bújdosó verőfény«”.14 A világban-benne-lét problémája tehát a felülemelkedés által oldódik fel, a lét megélésének ez a formája, a transzcendens világ közelségének érzete szabja meg önmeghatározásának határait. A magát „gigász beteg”-nek valló, a romlott világban szenvedő ember képes valami többet meglátni a fájdalom mögött, és eme nagysága által nemcsak önnön kétségeire ad megnyugtató választ, de a világnak is üzen, a gyógyírként beadott szeretet közvetítője ő maga akar lenni a világ számára.

 

JEGYZETEK

1. Ezekről lásd: Bondár Anita: Az én megkonstruálása Dsida Jenő korai verseiben. http://www.palya.com/dolgozat/dolgozat.cfm?id=3642. Publikálás dátuma: 2005. 12. 16.

2. Heidegger, Martin: Lét és idő. Osiris Kiadó, Bp., 2004. 235.

3. I. m. 236.

4. Uo.

5. Láng Gusztáv: Dsida Jenő költészete. Kriterion Könyvkiadó, Kvár, 2000. 52.

6. Uo.

7. Láng: i. m. 144.

8. A megtalált verőfény című tanulmányában mutat rá arra, hogy Dsida valódi messianizmusa a szolgálatvállalásban áll, a költő hitvallását, a népszolgáló törekvésekkel való azonosulást a Tükör előtt című költeményben látja megfogalmazódni. L. Cs. Gyímesi Éva: A megtalált verőfény (Dsida Jenő). In: Uő: Kritikai mozaik. PolisKönyvkiadó, Kvár, 1999.

9. Cs. Gyímesi Éva: A pajzán angyal. A szent és a profán Dsida költészetében. In: Pomogáts Béla (szerk.): Tükör előtt. In memoriam Dsida Jenő. Nap Kiadó, Bp., 2001. 378.

10. Eliade, Mircea: A szent és a profán. Európa Könyvkiadó, Bp., 1987. 139.

11. Dsida költői világszemléletét, az evilági és a transzcendens közötti határok átjárhatóságát Cs. Gyímesi Éva fejtette ki idézett tanulmányában, rámutatva arra, hogy a költőnek a szakrálissal való eme egyedi kapcsolata tette lehetővé, hogy ennyire tiszta lelkülettel, erős életörömmel viselje szintén nem mindennapi sorsát. Vö. A pajzán angyal. 373.

12. Uo. 374.

13. Láng Gusztáv fejti ki, hogy Dsida tájversei a 19. századi hagyományt követő alkotásoknak és az önkifejezés korszerűbb formáinak együttese. Vö. Láng: i. m. 32.

14. Cs. Gyímesi Éva: A megtalált verőfény (Dsida Jenő). In: Uő: Kritikai mozaik. Polis, Kvár, 1999. 43.