Áprlilis 2007 Művek a purgatóriumban |
A mester kabátja (vers) Balázs Imre József Irodalom és politika Selyem Zsuzsa Szerepek és zavarok Boka László Vitázó utókor (ankét) Táguló kerekasztal Kántor Lajos Fehérnép-poszton (vers) Balogh Edgár Philosophiai mesék Szabédi László „Mindnyájan szomorúak vagyunk” Balogh Tamás Palocsay Zsigmond poémája elé Láng Gusztáv Bálint Tibor Nicolae Balotă Bogu Miloszt (Generátor – próza) László Szabolcs Toll A varázsmesétől a mítosztalan falukutatásig Pozsony Ferenc História Politikai emblémák a nagyszebeni Haupt-epitáfiumon Kovács Zsolt Mű és világa Hegel, új olvasatban Zoltai Dénes Előadások (részlet) G. W. F. Hegel A széthullott világ képzete Dsida Jenő verseiben Bondár Anita Téka Magánymitológiák (Átfogó) Demény Péter Az uralisztika görbe tükre Simoncsics Péter A velünk együtt haladó határról Rigán Lóránd A terápia felfüggesztett ideje Csog Szidónia A „mot juste” keresése Andorkó Júlia A Korunk könyvajánlata Talló Ciklikusan gyorsuló kultúra? Schmidt Dániel Bálványok alkonya Balon Ruff Zsolt Erdélyiek a vásznon Nagy Katalin Lépcső/ház Abstracts Számunk szerzői | László Szabolcs Bogu Miloszt (Generátor – próza) Darvasi Lászlónak Legyek pengették a mennyezetre terülő fényhálót, s az idő, mint lusta pók, nem törődött a világgal. A vonat nehezen araszolt a holt vidéken, hisz sűrűbb volt errefele a halál, mint a levegő. Az ablakon begomolygó porfelhők kiszáradt kórók ejtőernyős magvait hozták magukkal, és finoman tették le őket az olvadó üléshuzatra. A padlón zavaros tócsa párolgott, a háttérben pedig unottan zakatoltak az acélkerekek. A pópa még fiatalnak számított, és úgy lődörgött a fülke közepén, mint élére állított boroshordó. Széles arcán penészmódra elharapózott a kemény szálú szőrzet, homloka fénylett a zsíros verejtéktől. Fekete szolgálati ruhája egy ötvenlejes nejlon köntösből, pocaktűrő pantallóból és elnyűtt, lapos süvegből állt. Amikor pedig levetette szikrázó felöltőjét, sárga szövetingjének hajlati tájegységein két merész terjedelmű barna sziget tűnt fel, és a vonatot elöntötte a középkor édes szaga. Balról árnyékujjak doboltak át fülkéjükön, a májfoltos napot lerántották a sziklák, a föld orcájából kiálló zordon csontok. Túlfelől a villanyoszlopok vetületei a láthatár combja alá nyúltak. Bundrum Endre torkában megakadtak a percek, mindegyik akár egy hevült falat, mint a nagyanyja szenesvasalója kályhástól. Kormos volt a tekintete, annyira, hogy még a részeg pópa is észrevette, állkapcsát fiókszerűen előretolta, sűrűn pislogott, és közben alaposan végigmérte Bundrum Endrét. Aztán végre elengedte az alumínium csomagtartót, s úgy huppant le a másik férfi mellé, hogy az három hüvelyknyire repült a levegőbe. A pópát Bogu Milosztnak hívták, gyertyaszentelésből, tömjénforrázásból és vándorprédikálásból éldegélt, és nem tartotta magát pópának, hanem jámbor kalugyerként mutatkozott be Bundrum Endrének. Majd rögtön a férfi nyakán levő karcolások, duzzadások felől kérdezősködött, és mohón leste a választ, melyet természetesen ismert. Régi történet, mondta fásult hangon Bundrum Endre, és körmével pattogzó festéket kaparászott a fülkefalról, az idő erős sav, szétmarta emlékeim nagy részét. Valamikor a nagy gátszakadás idejében szerezhettem ezeket a jeleket. A cián három évig ömlött a verespataki katlanból, és mi aranyért halásztunk a lezúduló áradatban. De Bundrum Endre erőset rántott gallérján, hogy nyakát szabadítsa az ing szorításából, és folytatta. Mohók voltunk mindannyian, s mint őrült mágnesek szippantottuk be azt az átkozottul drága párát, hogy aztán száraz harákolással köpjünk erszényünkbe. Igen, akkor karcolták nyakamba az aranyszemcsék ezeket a jeleket. Ekkor hangosat pattantak Bundrum Endre halántékán az erek. S így lettem hitvány ember, mert a Gonosz lerántott, és bekebelezett, hisz Ő törte szét a verespataki gátat, és Ő nyomta rám a véres bélyeget. Átkozott legyen az a nap, átkozott. Bogu Miloszt nyugodalmasan és kitartóan rázta a fejét, hogy az arcára telepedett idült mosoly elszédült az ingástól. Ahogy befejezte Bundrum Endre az átkozódást, a pópa, vagyis a jámbor kalugyer elővillantotta sárga agyarait, és csak annyit lehelt a komor férfi arcába, hogy tévedsz, fiam, tévedsz. Kigombolta sárga ingujját, könyökig felgyürkőzött, és szőrös kezével hadonászva nekiveselkedett a prédikációnak. Noha az igazságtól nem messze toporzékolsz, indulatod és epéd vakságba dönt. Hallgass meg, és testedben A fülke közepére szökkent, és hídként terjesztette szét vastag karjait. Tudd meg, fiam, hogy az idők kezdetén az Isten és a Sátán testvérként szerette egymást, annyira, hogy közösen teremtette a végtelen világmindenséget, egyik az anyagot, másik az űrt, egyik a fényes csillagokat, másik a fekete csillagokat, és amikor befejezve áttekintették a nagy Egészet, örömkönnyeket hullatott mindkét világszellem. Ezek a könnyek pediglen összegyűltek, s megszületett a Föld. És boldogság honolt mindenütt. Hanem egyszer, békés sétájuk alkalmával megpillantották ezt a kék gömböt, és megtetszett nekik a Föld. Hirtelen elfelejtették egymást, nyomban odaszaladtak a bolygóhoz, az Isten megmarkolta a két féltekét, fent és lent, a Sátán átölelte középen, és irgalmatlanul ráncigálni kezdték. Erejük azonos lévén nem győzedelmeskedhetett egyik sem, így hát azóta civakodnak, futkosnak körbe-körbe, keringenek az űrben. Egyszer egyik lankad leheletnyit, másszor a másik hajszálnyit, és elölről megint, az idők végezetéig. Bogu Miloszt kinyitotta szemét, s az alkonyat utolsó szívdobbanása besurrant a pupilláján. Reccsenéssel rogyott le a másik rugós padra, majd megkérdezte Bundrum Endrétől, hogy érti-e már a dolgot. Az válasz helyett felugrott, tántorogva az ablakhoz rohant, és teljes felsőtestével kibújt a résen. Kezével a rémfekete égben vájkált, s érezte, hogy tömött bajsza táncra perdül a rárakódó csillagportól. A vonat zakatolása pedig messze kergette az éjszaka fojtogató csendjét, s közönyös acélkerekeivel hidakat és váltókat tiport agyon. Három kérdés, három válasz 1. Balázs Imre József: Szeretsz vonaton utazni? (Miért/miért nem?) László Szabolcs: Igen. Mondjuk számomra sem egészen világos, hogy miért, de nagyon szeretem a vonatokat. Pedig kiskoromban féltem a nagy kék vagonoktól, féltem attól a személytelen, megállíthatatlan, könyörtelen erőtől, amelyik éktelen sípolással érkezett mindig az állomásra, és ezen az sem tudott változtatni, ha közben megpillantottam a mozdony ablakában a cigarettázó vezetőt, mert őt is csak alkatrésznek tartottam. Azóta utazásaim során bensőséges intézménnyé szelídült az egész, s a hazai körülményeknek köszönhetően egy-egy vonatozás megtelt valami tömény alvilági romantikával, amolyan összetéveszthetetlen noir-hangulattal, mely régi filmeket és még régebbi olvasmányokat idéz. Szóval talán ezért szeretem, és persze ugyanakkor a számtalan érdekes utastársért, akiket mindig kíváncsian bámulok, és pofátlanul kihallgatok. 2. B. I. J.: Hogyan győzhető meg egy ember, hogy mást gondoljon valamiről, mint öt perccel korábban? És mitől függ, hogy meggyőzhető-e? L. Sz.: A meggyőzés? Hát az egy külön beszédművészet (fondorlatos mondatok, jelentőségteljes elhallgatás, nyomatékos hümmögés, halogatott csattanó, plusz élénk szemöldökjáték meg ilyenek), s főleg akkor az, ha az ügyet gyorsan kell nyélbe ütni, de szerencsére az ilyesmit már jó száz éve nem gyakorolják a valamirevaló prózaírók, nem az ő dolguk. Aztán kérdés (számomra is), hogy a szövegben az én pópámnak (az ars predicandi nem épp szokványos alkalmazásával) sikerül-e meggyőzni útitársát – hisz egyedül neki ezt még szabad lenne, talán muszáj is –, vagy csak szavalja üresben a mesét az egyensúlyról meg a végtelenről... Mert ha sikerül(ne), akkor az amolyan igazi csoda lenne, a meggyőzés varázslata meg ilyenek... 3. B. I. J.: Darvasi Lászlónak ajánlod a történetet. Melyik könyvét érzed legközelebb magadhoz? L. Sz.: Őszintén, Darvasi Lászlónak mindenik könyvét közel szeretném tudni magamhoz, valahol ott az ágy melletti polcon, balra fent, hogy ne csak az interneten nézegessem a borítókat és a jobbnál jobb címeket. Mert sajnos eddig csak a Szerezni egy nőt című kötet háborús novelláiból és A lojangi kutyavadászok című kötet kínai novelláiból olvastam néhányat, de ennyi is elég volt ahhoz, hogy tótágast álljon tőlük az agyam. Hogy mágikus realizmus lenne? – hát inkább cafatokra korbácsolt, édesen vérző valóságnak hívnám azt, amit a szövegeiben találni. Nem tudom, merjem-e olvasásra ajánlani... László Szabolcs 1987-ben született Nagyenyeden. Jelenleg a BBTE elsőéves, magyar–angol szakos hallgatója, az Echinox szerkesztője. Írásai jelentek meg A Hétben, a Helikonban, az Erdélyi Teraszban. A Másnapos Irodalmi Kör alapító tagja. |