Áprlilis 2007
Művek a purgatóriumban


  A mester kabátja (vers)
  Balázs Imre József

  Irodalom és politika
  Selyem Zsuzsa

  Szerepek és zavarok
  Boka László

  Vitázó utókor (ankét)
  

  Táguló kerekasztal
  Kántor Lajos

  Fehérnép-poszton (vers)
  Balogh Edgár

  Philosophiai mesék
  Szabédi László

  „Mindnyájan szomorúak vagyunk”
  Balogh Tamás

  Palocsay Zsigmond poémája elé
  Láng Gusztáv

  Bálint Tibor
  Nicolae Balotă

  Bogu Miloszt (Generátor – próza)
  László Szabolcs


Toll
  A varázsmesétől a mítosztalan falukutatásig
  Pozsony Ferenc


História
  Politikai emblémák a nagyszebeni Haupt-epitáfiumon
  Kovács Zsolt


Mű és világa
  Hegel, új olvasatban
  Zoltai Dénes

  Előadások (részlet)
  G. W. F. Hegel

  A széthullott világ képzete Dsida Jenő verseiben
  Bondár Anita


Téka
  Magánymitológiák (Átfogó)
  Demény Péter

  Az uralisztika görbe tükre
  Simoncsics Péter

  A velünk együtt haladó határról
  Rigán Lóránd

  A terápia felfüggesztett ideje
  Csog Szidónia

  A „mot juste” keresése
  Andorkó Júlia

  A Korunk könyvajánlata
  


Talló
  Ciklikusan gyorsuló kultúra?
  Schmidt Dániel

  Bálványok alkonya
  Balon Ruff Zsolt

  Erdélyiek a vásznon
  Nagy Katalin



  Lépcső/ház
  

  Abstracts
  

  Számunk szerzői
  

Nicolae Balotă

Bálint Tibor

 

Bálint Tibor Az elátkozott ház című karcolatában egy zenetanár, az idő előtt nyugdíjazott, érzékeny Rózsa János úr barátjának mesél házi kálváriájáról, vagyis arról, hogy mi mindent kellett elviselnie a lakótársaitól, akik megpróbálták rávenni, mondjon le egyetlen szobájáról, és végül kijelenti: „Az élet nem irodalom, hogy mindent megnyugtató módon kellene lezárnia.” A zenetanár irodalomról alkotott véleménye természetesen nem egyezik az őt megalkotó íróéval. Bálint Tibor írásai nem tartoznak a kellemes olvasmányok közé, ahol minden megnyugtatóan lezárul. Történetének elején ugyanez a Rózsa úr szomorúan megállapítja, hogy „a valóság olykor az álmokra is rálicitál, s szembekacagja a képzeletet”. Bálint Tibor prózája ilyen „álmokra rálicitáló” valóságot mutat meg. Képzeletvilágát éppen a kisemberek kínos (hogy ne használjunk keményebb szavakat) rémálmai táplálják. Rémálmai és vágyai. Mert a béke és jókedv itt csupán álomkép marad. Elbeszéléseinek, regényeinek szűk, fullasztó világa a „valóságban” nem, csupán a szereplők vágyain keresztül ismeri ezt a békét és jókedvet. De „az író nem lehet csak a derűs idők krónikása”. Ugyancsak ő az, aki a zavaros idők, az emberi lét árnyékos oldala iránti érdeklődését egy szép hasonlattal fejezi ki, az író szerinte olyan, mint a szántóvető, aki ahhoz, hogy feltörje a kemény földet, erejét megfeszítve nyomja mélyre az ekevasat.

Bálint Tibor úgy talált rá írásainak sajátos világára, hogy természetes mozdulattal visszanyúlt tulajdon tapasztalataihoz, saját érzelmi világához. Természetesen ettől még nem foglalhatna el különleges helyet az irodalmi prérin. Ám írásainak világa nem csupán egy történelmi, lélektani vagy szociológiai szempontból körülhatárolt terület. Mindezek a határvonalak megtalálhatóak ugyan a prózájában: a második világháború előtti idők, a viharfelhők gyülekezésének esztendei, a háború, majd a háborút követő idők el egészen a hatvanas évekig, a szerző kis erdélyi világegyetemének társadalomrajza, a kisemberek, főleg a vidéki kisvárosok szegénynegyedeinek lakói, a megalázottak és megszomorítottak lélekrajza, a szenvedés különböző formáinak lélekrajza – első, felületes megközelítésben ebből állna össze prózavilága. Csakhogy Bálint Tibor világa ugyanakkor esztétikailag is meghatározott, par excellence regényvilág, az irodalmi fikció és a valóság, történelem és illúzió határán lebegő köztes terület. Főként a válság világa. Akár D. R. Popescu (akinek az írásaiban ugyancsak válságzónákkal találkozunk), Bálint Tibor is a történelemről való ítélkezés kritikus terét választotta maga számára. A köztük levő különbségek ellenére mindkét íróban ott munkál az igazságszolgáltatásra való hajlam, az a válsághelyzet (pontosabban a válságos helyzetek széteső, megkínzott pillanatokból összeálló anyaga), amit a legszívesebben vizsgálnak, voltaképpen az idők s az idők terhe alatt nyögő emberek felett hozott ítélet. A krízis etimológiája visszavezethető az ítélet szóra. Novelláiban (különösen a Császár és kalaposinas, 1971, Nekem már fáj az utazás, 1973 című kötetekben), illetve regényeiben (Szodoma rózsái, 1967, Zokogó majom, 1972, Zarándoklás a panaszfalhoz, 1978) Bálint Tibor a vádbeszéd pátoszától mentes pöröket tart, retorikai sallangoktól mentes, de könyörtelen ítéleteket hirdet, ugyanakkor a megértő, odafigyelő lélek szimpátiája is mindvégig érzékelhető. Provinciális figurái megannyi ítéletet jelentenek a sötét sorsok, az élet és a kor nehézségeit közelről ismerő apró életek felett.

Rémálomszerű világ ez, amely felett rejtett, ritkán kitörő kétségbeesés lebeg, agresszív világ, hiába hangzik fel benne időnként a görcsös nevetés. Az író nemegyszer nyúl az elátkozott bibliai város, Szodoma mintájához. Írásainak világában sok a romlottság és az erőszak. Az ő írásainak világában túlélni a drámai időket anélkül, hogy az ember másokat bántana, vagy maga is részt venne az elnyomásban, már önmagában is hőstett – ahogy az Elbeszélő állítja egy adott ponton. Ebben a képzelt világban pedig ritkák a hősök. Sokkal gyakoribbak az áldozatok. Bálint Tibor novellafüzérében túltengenek az áldozatok, a túlságosan is emberi szenvedések tanúságtevői és mártírjai, az elbeszélők vallomásai úgy követik egymást, mint a szenvedések dekameronjában. Ezek a tanúságtevő elbeszélők csak ritkán hősei az elbeszélteknek. Az írónak szüksége van a köztes hangra, mintegy kommentárra vagy raisonneurre. Helyenként azonban a vallomás a szenvedő tudathoz kötődik. A Dráma a tengerparton című elbeszélésben Hankis Rudolf úr elmesél egy „példázatot” arról, hogyan lesznek a jóságos és szelíd emberek gonoszakká, miután családot alapítanak. A Szerencse, kerülj el! című novella alcíme „a dramaturg elbeszélése”, Az ember, aki megsajnált engem című történet pedig „László Bertalan költő”-től származik. A fiktív elbeszélőknek saját hallgatósága van, úgy váltakoznak, mintha a történetek farandoléját járnák. Egyes elbeszélők már idős emberek, ahogy illik azoknak, akik életük mérlegét vonják meg, saját tapasztalataikat osztják meg a hallgatósággal. Történeteik többnyire az emberi szenvedések kazuisztikáját példázzák. A belőlük levonható erkölcsi tanulságból azonban nem hiányzik a rejtett irónia. Helyenként a hátborzongatóval, a viszolyogtatóval, groteszkkel és triviálissal vagy akár komikummal keveredő fekete humor is jelen van az elbeszélésekben. Ezekre a párosításokra vezethető vissza egyes történetek bonyolult hangneme.

A novellafüzérben érzékelhető egzisztenciális tapasztalat ugyancsak a kétértelműség forrása. Ezek a hol valóban átélt, hol csupán elképzelt vagy mímelt tapasztalatok még véletlenül sem a klasszikus pszichoanalízis formájában, hanem egzisztenciális drámák kivetüléseként jelennek meg. Visszatérő, alapvető életérzés a nyugtalanság. Bálint Tibor gyakran ábrázolja ezt az érzést, a szorongás gyötrelmét, amely nem redukálható egyszerű aggodalomra vagy félelemre, hanem ezeknél sokkal súlyosabb egzisztenciális traumára utal. Prózájának traumatizált hőseit alapvető szomorúság jellemzi. Az Ebzárlat című novellában Zimics tanár úr ennek az állatokra kivetülő, majd róluk az emberre visszasugárzó szomorúságnak a természete felett elmélkedik: „Mert az állat is olyan, akár az ember: minél értelmesebb, annál szomorúbb, hiszen annál érzékenyebben érintik a csalódások, a kutya még sírni is tud, s talán ő az egyetlen négylábú, amely átérzi a lét korlátozottságát…” Hát hogyne lennének sebezhetőbbek a kétlábúak! Egy másik szereplő „ideges túlérzékenységnek” nevezi a nyugtalanság pszichológiáját. Nem csupán ezek az (általuk keltett aggodalmakhoz hasonlóan fiktív értelmezések) világítják meg e képzelt világ szenvedéseit és bánatait. Bálint Tibor kisprózájában a kétségbeesés, az általános lamento (még ha a szenvedések groteszk voltát előtérbe toló humorral, iróniával ábrázolják is) meghaladja a raisonneur eszmefuttatásait. A hősök, illetve az elbeszélők vallomásra, mesélésre való kedve ezekből a mélyen átélt érzésekből fakad. A fiktív narrátorok a történtek értelmét, lényegét keresik. Amely többnyire megbújik az apró események, tettek, szavak mögött. Az ötvenedik érettségi találkozóra összegyűlő öregdiákok emlékezete a Régi gyönyörű havak című novellában idővel megváltoztatja az események sorrendjét, csattanóját. Az igazságtartalmuk ugyanakkor elbújik, feloszlik, eltűnik. Nem az értelmezések, hanem a meztelen tettek uralkodnak ebben a prózavilágban. A Vannak utcák, vannak házakban az elbeszélő elképzeli az utcák tervrajzát, az utak és házak történeteinek meztelen vázát: „így képzelem el én is a mi utcánk arcának a megrajzolását, igaz történetekből, emberi cselekedetekből, no és természetesen pletykákból összeszerkesztve, mert ha meggondoljuk, a pletyka nem egyéb, mint a titkos és fáradságos megfigyelések eredménye…” Meg van győződve arról, hogy utcákról is lehet portrét készíteni. Az író által előszeretettel alkalmazott naturalista eszközök azonban mind szándékaival, mind az általa írott szövegek természetével kapcsolatban téves következtetésekre vezethetnek. Az „igazságuk” ugyanis csak részben szociológiai megalapozottságú. Különösen egyes novelláiban (a regényeiben talán kevésbé) Bálint Tibor az elbeszélés parabolikus modelljét próbálja felállítani. Az olyan szövegek, mint Vérrel álmodni meglepetés, Kerüljétek a csodatevőket, avagy Keresztelő János fejevétele vagy Még nem volt ilyen temetés, illetve a Megemlékezés a nevekről, sokat elárulnak erről a szándékáról. Ezekben a novellákban (és a hozzájuk hasonlókban) visszafojtja az írásaira jellemző viselkedésközpontúságot és a naturalizmust, itt a felfedező szándék érvényesül. Éppen erről vall egy fiktív elbeszélő (kétségtelenül az író egyik alteregója) a Nekem már fáj az utazás című novellában: „Mert azzal, hogy eltúloz valamit vagy lefokoz, csupán a dolgok lényegét hangsúlyozza, csupán azokon a gátakon tör át, amelyek a rejtőző világ előtt tornyosulnak, de amikor megalkotta és rendszerbe fogta a maga történetét, megrögzötten hisz benne, mert a művészet igazságai az élet összegezett igazságai.”

Az alapvető értékek iránti sóvárgás, amint már esett róla szó, Bálint Tibor regényeiben kevésbé látványos. Ezek közül a Zokogó majom hozta meg számára az elismertséget, egy olyan mű, amely a naturalista regény és a morális társadalomtörténeti körkép egyenes ági leszármazottja. A környezet az író számos munkájából ismerős: nyomasztó vidéki külváros a már említett kritikus években. A nyomasztó hangulat részben a siralmas szegénység, és még nagyobb mértékben a mély erkölcsi nyomorról tanúskodó emberi kapcsolatok visszfénye. Egy állástalan, ugyanakkor a sehova se vezető, kockázatos felfedezések szenvedélye által űzött pék családja, egy festői emberpár, a két világháború közti korszak lumpenproletár figurái, a félművelt, szektás eszmék megszállottja, ezek és a velük párhuzamosan megjelenő szereplők élete sűrű szövetté áll össze, egész kis világgá, amely a huszadik század közepének nagy viszontagságai közepette vonszolja saját nyomorúságos életét. Ahogy egy későbbi, a Zokogó majom folytatásának tekinthető, Zarándoklás a panaszfalhoz címet viselő regényében gyakorlatban is bebizonyítja, Bálint Tibor a párhuzamos sorsok követése során megvalósuló emberábrázolás híve. Mint egy mozaikon, a különböző élethelyzetek követik egymást, néha anélkül, hogy egymásba fonódnának, s ezzel a némiképp pointilista technikával állnak össze a tabló színei és formái. Az író szerint csakis ily módon ragadható meg az átélt-szenvedett történelem lényege.

Mind a Zokogó majomban, mind pedig a Zarándoklás a panaszfalhozban az egymással párhuzamos sorsok egymásra tevődése felszínre hozza a kisszerű-vidéki létezés felett uralkodó sötét hatalom drámai erejét. Ámbár helyenként, mintegy az idő történelmi, eseménycentrikus folyásának ironikus jelzéseként híreket, eseményeket, reklámokat vág be a korabeli újságokból, a történelem voltaképpen mégis valahol az említett eseményeken kívül zajlik. Az események sodrásánál erősebb áramlat irányítja. Minden lépésnél vágyakba, reményekbe, álmokba, de különösen kielégítetlen igényekbe, szenvedésbe, sebekbe ütközünk, a külváros lakóinak életét ezek határozzák meg. Burleszk emblémaként uralkodik a regénybeli emberi színjáték felett a Zokogó majom, a kocsmacégér. A banális rémálmok világának szimbólumai, emblémái lehetnének még Szodoma, a „bűn virágai” vagy akár az apokalipszis jelenetei is. Az alantas Bábel világából való kitörés az elnyomottak nem kevésbé kisszerű, csalódásra, soha meg nem valósulásra ítéltetett álmaiban lehetséges. A lecsúszott feltaláló húga, Vincze Erzsébet, Böske néni a javíthatatlan álmodozó figuráját testesíti meg. Minden álma csalódásra ítéltetett. A vidéki élet paradicsoma egyesek számára már régen nevetséges, mások számára a távoli országokba való utazás nem valósul meg soha. Egyesek a mindennek értelmet adó túlvilágról álmodoznak, mások egy szerény, nagyon is emberi vágy beteljesítésében vélnék felfedezni a boldogságot. A Zokogó majom azonban a csalódások, kudarcok színhelye, locum perditionis. Ahogy a „siratófal” is az a pont, ahol minden remény megtörik.

E kisszerű emberi sorsok „szemét és penész között”, kétségtelen pátosszal jelennek meg. A kálvária költészete lebeg sűrűn Bálint Tibor prózája felett. Bármennyi triviális részletet közöl, az elbeszélő mégsem válik soha kisszerű naturalista dokumentumíróvá. Regényeiben a bűn virágai a felhalmozott vulgaritások, banalitások ellenére, esetleg éppen azokból fakadnak. Írói érettségének teljében Bálint Tibor arról beszélt, hogy az író nem versenyezhet az anyakönyvi hivatallal. Regényei ugyan egy adott társadalmi-erkölcsi valóságból fakadnak, mégis arra törekszik, hogy a hiányt, a valóság réseit, a látottak közé ékelődő apró láthatatlan tereket világítsa meg. Anélkül, hogy a lélekelemzés hagyományos és nehézkes eszközeit, eljárásait alkalmazná, sikerül behatolnia a tudatok félhomályába, azokba a sötét zugokba, ahol szereplőinek megannyi apró drámája lejátszódik. A mindennapok, a pillanatok drámái.

Már a Zokogó majomban úgy tűnt, az író vonzódik a szélsőséges emberi kapcsolatokhoz, hóhér és áldozat viszonya, furcsa fölé- és alárendeltségi viszonyok foglalkoztatják. A Zarándoklás a panaszfalhoz című regényében a változó világ körülményei között ugyancsak ezeket a viszonyokat követi nyomon. Ahogy egyszer Bálint Tibor nyilatkozta, szerette volna elkerülni a vitatott, ellentmondásos ötvenes évek felidézését, irodalmi értelmezését. A korábbi regénye folytatásának tekinthető Zarándoklás-ban mégis véghezviszi ezt az ítélkező vállalkozást. Ismét D. R. Popescuhoz hasonlóan az erőszak rémvilágát eleveníti meg. Zsákos, a tanácselnök például a tragikus helyszínként ábrázolt falu szörnyalakja. Visszaélései, erőszakos tettei helyi diktatúrát hoznak létre. Ezen a sodródó hajón gyakoriak a bizarr viselkedésmódok, a tudat háborgásai. Bárány, a Zokogó majom habókosa, a családját tönkretevő prédikátor az egyik ilyen figura. Itt úgy jelenik meg mint a gonosz boldogtalan szelleme, aki mindenkit tönkretesz maga körül. Ebben a regényében az író még rigorózusabb pontossággal követi a párhuzamos sorsok alakulását, ami itt már alapvető szerkesztési elvnek tekinthető. Korábbi írásainak némiképp régies-naturalista stílusát itt a szuggesztív indirekt cselekményalakítás váltja fel. Bálint Tibor legújabb írásaiban is az emberi szenvedések ugyanolyan költője marad, mint első szövegeiben. A Zarándoklás-ban Teréz „könyveiben” nyilvánul meg a legsikerültebb, pátosszal telített módon az író víziója az ítéletre szánt, még szenvedés árán sem megváltható sorsról. A regény különböző „könyveinek” bibliai utalásai olyan példázatok felé mutatnak, amelyekben az elbeszélt emberi létezés sorssá válik. Ha nem is vállalt, de megszenvedett sorssá.

Vallasek Júlia fordítása