Áprlilis 2007 Művek a purgatóriumban |
A mester kabátja (vers) Balázs Imre József Irodalom és politika Selyem Zsuzsa Szerepek és zavarok Boka László Vitázó utókor (ankét) Táguló kerekasztal Kántor Lajos Fehérnép-poszton (vers) Balogh Edgár Philosophiai mesék Szabédi László „Mindnyájan szomorúak vagyunk” Balogh Tamás Palocsay Zsigmond poémája elé Láng Gusztáv Bálint Tibor Nicolae Balotă Bogu Miloszt (Generátor – próza) László Szabolcs Toll A varázsmesétől a mítosztalan falukutatásig Pozsony Ferenc História Politikai emblémák a nagyszebeni Haupt-epitáfiumon Kovács Zsolt Mű és világa Hegel, új olvasatban Zoltai Dénes Előadások (részlet) G. W. F. Hegel A széthullott világ képzete Dsida Jenő verseiben Bondár Anita Téka Magánymitológiák (Átfogó) Demény Péter Az uralisztika görbe tükre Simoncsics Péter A velünk együtt haladó határról Rigán Lóránd A terápia felfüggesztett ideje Csog Szidónia A „mot juste” keresése Andorkó Júlia A Korunk könyvajánlata Talló Ciklikusan gyorsuló kultúra? Schmidt Dániel Bálványok alkonya Balon Ruff Zsolt Erdélyiek a vásznon Nagy Katalin Lépcső/ház Abstracts Számunk szerzői | Láng Gusztáv Palocsay Zsigmond poémája elé Jelen írás Palocsay Zsigmond Felhőmező című poémájához készült előszónak, emlékezetem szerint 1983-ban. A könyv megjelenése azonban késett, valószínűleg a cenzúra akadékoskodása miatt – erről bővebbet talán a kötet szerkesztője, Egyed Péter mondhatna. Amikor 1985-ben megjelent, én már Magyarországon éltem, és kivándorolt szerző Romániában nem közölhetett. De „kivándorló-gyanús” sem; a Az előszó írására Palocsay Zsigmond kért fel. Akkoriban jó barátok voltunk. Nemcsak közös sportunk, a horgászat kötött össze, hanem tudta rólam, hogy őszintén becsülöm költői munkásságát. Ő mintaképének Szilágyi Domokost tartotta; az ő emlékét őrizte a Duna-deltában képzeletbeli hajónk, a Vakanyád, melyen „Szisz kapitány” parancsnokolt, Zsiga volt a „kormányos”, én a „navigátor”. Gyakran megtörtént, hogy éjszaka csengett a telefonom. „Navigátor, írtam egy verset”, szólt a „kormányos” rekedt bevezetője, majd következett a felolvasás. Természetes, hogy vállaltam a poéma bevezetését; ezt szántam kritikusi „hattyúdalomnak”. Mint oly sok egyéb, ez sem sikerült. Lassacskán százötven éve, hogy miközben a közönség elégedetten szürcsölte – mint ebéd utáni feketéhez a likőrt – az édes szavú verseket, a költők lettek elégedetlenek a költészettel. Azzal tudniillik, melyet alanyinak szoktak nevezni, lévén a költő személyére, énjére és életére vonatkozó. Az elégedetlenség okát sem nehéz ma már megállapítani: a személy, az én, az élet egyre inkább eltávolodott saját egyetemes jelentésétől; az ember átköltözött a rész-lét, a partikularitások világába; a vágyott teljesség és az átélt hiány közötti feszültség a vers megtagadására, a (meglévő) költészet elvetésére sarkallta. A hagyományos líra úgy szólt a világról, a világ dolgairól mint az ember, a költő életének részéről, ez az otthonos világ azonban fokozatosan illúziónak, sőt – mert a költők a gorombább szótól sem kímélték elődeiket – hazugságnak bizonyult. Költő és világ teremtő egymásra találása helyett a vers a szokvány-érzelmek ködébe mosta, elhomályosította a dolgok arcát, megszüntette önmagukban való létezésüket – de megfoghatatlanná, nem létezővé tette őket a költő, az ember számára is. Így jött létre az a lírikus-magatartás, mely nem kielégíteni kívánta az olvasó édesség- és nyugaloméhségét, hanem a világ csonkaságán érzett keserű elégedetlenséget próbálta megosztani vele. A számtalan kísérlet közül, melyeket a költészet azóta kitermelt, a mai magyar lírában különös, már-már egyedülálló hely illeti meg a Palocsay Zsigmondét. E költészet, első pillantásra látszik, avantgárd fogantatású, de a szorosan vett formai kísérletezés, a versritmus felbontása, a képalkotás hol groteszk, hol álomszerű lebegése csak felhámja eredetiségének. A lényeges, a döntő ember és dolgok újszerű, teljesebb értékű kapcsolata. Poétikai vonatkozásban ez kezdettől mint epika és líra egymásba oldódása jelentkezett Palocsay költészetében. Verseiben – többnyire természetről, a természet „dolgairól” szóló verseiben – mindig történt valami, valóságos és valószerű, úgy, ahogyan fákkal, folyókkal, virágokkal és felhőkkel történni szokott; folyó, fa, felhő önmagát kezdte így jelenteni a versekben. De nem az ember számára idegenül; a metaforák közt tévelygő „hagyományos” költő helyett a dolgok igazi arcát ismerő s ezért a dolgokkal újra összebarátkozó ember vallomásai lettek ezek a szövegek. Az ember nem képzelete szerint, hanem a dolgok valósága szerint kénytelenült élni bennük; a természet önmagukkal azonossá vált jelenségei között az ember is azonossá vált önmagával. A képzelet játékai helyett az emberrel is az történt, ami létéből és mivoltából következett; ő maga történt, miközben élte valóságát, és ezzel a dolgok – furcsa módon épp önmagukkal való azonosságuk révén – az embert is kezdték jelenteni. Logikusnak, úgyszólván törvényszerűnek tarthatjuk, hogy ez a leírásokra és történésekre építő szemlélet a hagyományos lírai terjedelmektől eljutott a modern poémához, az összefoglaló nagykompozícióhoz. Bár a „poéma” megjelölést csak fenntartásokkal fogadhatja az olvasó; történést, cselekményt talál ugyan a költeményben bőven, de ez nem a szokványos értelemben vett epika, ahogy Palocsay eddigi versei nem a szokványos értelemben vett lírát kínáltak. Ha arra a Nem valaminő romantikus értelemben, hanem úgy, mint Azt mondtam, az életről szól ez a poéma, de éppígy mondhatnám: a halálról. Hiszen nem egyéb a költemény, mint egyetlen hosszú agónia megjelenítése, de úgy, hogy valójában nem az elmúlásról szól, hanem az immár csak volt-életről, az értékről, mely nem semmisül meg semmiféle halállal, de a megsemmisülő ember számára a világ megsemmisülésével egyenlő. E világvesztés fájdalma s a világhoz tartozás kínzó vágya küzd végig egymással a szövegben, a külső szemlélő tárgyilagos nyugalmával s ugyanakkor egy katarziskeltő beleélő készség Palocsay Zsigmond erre vállalkozik a poémában, formabontó és formateremtő erővel. Különösen nyelvének gazdagsága fogja lenyűgözni az olvasót; ez a költő, miközben |