Áprlilis 2007 Művek a purgatóriumban |
A mester kabátja (vers) Balázs Imre József Irodalom és politika Selyem Zsuzsa Szerepek és zavarok Boka László Vitázó utókor (ankét) Táguló kerekasztal Kántor Lajos Fehérnép-poszton (vers) Balogh Edgár Philosophiai mesék Szabédi László „Mindnyájan szomorúak vagyunk” Balogh Tamás Palocsay Zsigmond poémája elé Láng Gusztáv Bálint Tibor Nicolae Balotă Bogu Miloszt (Generátor – próza) László Szabolcs Toll A varázsmesétől a mítosztalan falukutatásig Pozsony Ferenc História Politikai emblémák a nagyszebeni Haupt-epitáfiumon Kovács Zsolt Mű és világa Hegel, új olvasatban Zoltai Dénes Előadások (részlet) G. W. F. Hegel A széthullott világ képzete Dsida Jenő verseiben Bondár Anita Téka Magánymitológiák (Átfogó) Demény Péter Az uralisztika görbe tükre Simoncsics Péter A velünk együtt haladó határról Rigán Lóránd A terápia felfüggesztett ideje Csog Szidónia A „mot juste” keresése Andorkó Júlia A Korunk könyvajánlata Talló Ciklikusan gyorsuló kultúra? Schmidt Dániel Bálványok alkonya Balon Ruff Zsolt Erdélyiek a vásznon Nagy Katalin Lépcső/ház Abstracts Számunk szerzői | Szabédi László Philosophiai mesék A száz éve született (és 1959 áprilisában önkéntes halálba menekült) Szabédi László jelentős kézirathagyatékának részét képezi az 1928. január 9-én írni kezdett napló. A Diarium: olvasottak és nemolvasottak címmel ellátott, még az eredeti, családi névvel (Székely László) jegyzett terjedelmes szövegegyveleg 1929 végéig teszi követhetővé a bölcsészkarra járó és unitárius teológiát hallgató ifjú gondolatait, írói terveit, vázlatait. (Vannak még rövid feljegyzések későbbről is, 1933-ig.) A költő és tudós egész életére-pályájára világító, a dialektika jegyében fogant okfejtések jellemzésére, mintegy mottóként, álljon itt egy idézet (az 1929. augusztus 11-én, vasárnap kelt naplóból), melyben az őszinteség és a megkettőződés viszonyát elemzi: „A dédoublement, a megkettőződés az a kétségbeejtő lelkiállapot, amit részint az Őszinteség, részint a Gyanú c. novelláimban próbálok megrajzolni, egyszerűen a következőkre vezethető vissza. Régi tapasztalat: ha elég régen történt velem valami, elég hideg tudok lenni, hogy úgy ítéljem meg azt a történetet, mintha mással történt volna. Vagyis idegen vagyok magammal szemben. Mármost: szóval nem csak a térben mondom: a karom, ez nem én vagyok, sőt: a testem, ez nem én vagyok; hanem az időben is: a múltam nem én vagyok. A legutolsó pillanatig tartó énem nem is én tulajdonképpen. Én voltaképpen egy pillanat vagyok az időben (az örökös jelen) és ismét: a térben egy pont vagyok, az örökös itt. Csakhogy az a pont és pillanat csak egy másik pontnak és pillanatnak segítségével mérhetők, észlelhetők egyáltalán, a nélkül a másik pont nélkül és pillanat nélkül (amelyiknek – gondolom – nem szabad egybeesni az elsővel). (Vagyis: e két pont, illetve pillanat között kell hogy létezzék egy bizonyos távolság.) Semmi jelentése sem volna az első pontnak, helyesebben: tapasztalati jelentése nem volna. Úgyhogy az öntudat – amit nem tudom, észrevettek-e a philozófusok – két ént tételez fel, s az ember sohasem tudja, hogy hát melyik: ő.” Az itt következő – Székely Lászlótól címet kapott – írás 1929. március 4-ére keltezett. – K. L. 1) Olvastam mesékben: megrázkódott a hattyú, és leány lett. Gondoltam: szeretnék madár lenni. Nagyon megragadott a madárság gondolata. Figyeltem pókot, figyeltem hangyát. Annak legyet adtam, ennek apró hernyócskákat. Fogták, szívták, cipelték, vérét vették vagy elraktározták. Tűnődtem: gondolkozik-e a madár, a pók, a hangya, sőt (miért is „sőt”?) a légy s az apró hernyócska. Most talán már nem is tudom, hittem-e a csodákban, de azt hiszem, hittem. S álmaimban vártam az őszöreg embert. Ha jön s megkérdi: fiam, mit akarsz? teljesítem a kívánságodat, hirtelen esekedem: engedd meg, őszöreg ember, hogy madár legyek egy napig (de baj ne érjen), s akkor ismét ember. De ha az őszöreg ember csak egyetlenegy kívánságomat teljesíti, akkor bizony boldog hosszú életet kívánok (vajon gazdag, boldog, hosszú élet egy kívánság-e vagy három?... őszöreg ember, az a kívánságom, hogy Már hittem, hogy jön egy éjjelen őszöreg ember, nagy szakállas, komoly szavú: fiam, mit akarsz? teljesítem a kívánságodat, de már nem készítettem a mohó választ: madár legyek, apám. Felismertem, hogy olyan határok közé szorultam, amiből a legcsodább csoda sem vonhat ki soha. Egyetlen mentő csoda a halál, de abból meg semmi haszon, újat a halál nekem nem tanít. 2) Volt bánatom, rossz napom, fenyegető holnapom. Búsultam. Láttam, nagy bajokon kell keresztülgázolnom. Rajzoltam magamnak fenyegető arcokat, dorgáló arcokat, megvető arcokat... jaj, holnapután ez mind valóság leszen. Istenem, élni akarok azonban. Ah, szívszorongva lestem az őszöreg embert (aznap éjjel nem aludtam, oly erősen akartam aludni). Szavát se várom meg talán, türelmetlenkedtem, de sebes szavakkal ezen kezdem. Öt perc alatt egy esztendőt éljek, öregapám. Öt perc múlva akár fel is ébredhetek, s jőni fog az anyám: fiam... s én nem fogom érteni a szavát, mert felemlegeti a tegnapot, amin én ott se voltam. Azonban, öregapám, én tudjam, mi történt az elröpült esztendő alatt. Nem csalok. Most ennek is a végére járok. Senki sem fogja tudni, hogy a múlt esztendő csak öt percből állott. Rettenetes sebességgel rohantak dolgaikra, és ők azt hitték, az emberek mind, hogy rendesen járnak, sétálnak vonakodva, egymáshoz simulásukat nem érzik durva összecsapódásnak, a csókjuk csók lesz számukra, méla és hosszan tartó s édes... És hátha öt perc az egész életen? Hátha barátomat már megkereste az őszöreg ember, és teljesítette öt percet kívánó furcsa kívánságát, s én nem tudom, én észre sem veszem? Nem annyi-e, mint ha én kívántam volna? És tisztán láttam, mi 3) Még mindig vártam az őszöreg embert. De mit kívánnék tőle érdemest? Halványan derengett előttem a képe: ez az őszöreg ember nagy hatalmú, amit akar, beteljesedik. Hamar kifogtam leereszkedő jóságán, egyebet nem kérek, És egyre jobban hűlt a lelkesedésem. Mindent tudjak, motyogtam, de nem örvendtem annak, hogy mindent tudok. Ha senki sem tudja, hogy mindent tudok... Nem csalok. Mit akarok? Azt akarom-e, hogy mindent tudjak, vagy azt akarom, hogy mindenki tudja? A halott mindent tud; de mi nem tudjuk, mit tud. Ha mindent tudnék, de senki se tudná, olyan volnék, mint a halott. Bizony a szimpla mindentudás halál. Ha pedig azt akarom, hogy mindenki tudja, akkor mindegy, hogy mit. Apám, anyám tudja, hogy ki vagyok, szeret. Talán jobban szeretne? Dehogy akarok mindent tudni. Azt akarom, hogy tudjátok, hogy ki vagyok. „Ezért (A jövő tudása is.) 4) Sakkoztam gyakran, s gyenge sakkos voltam. S mikor partenairem mattot mondott, sírtam magamban. Siratott a dühöm, az ügyetlenségem nyilvánvalósága. Szerettem volna bajnok módra játszani, halálos biztossággal kísérni a figurák útját. Elrontani a hadállásomat, látszatra elveszettnek lenni s hidegen felsőbbségesen és ellenállhatatlanul helyrehozni a szándékosan elvétetteket s hidegen, érzéstelenül, tompa hangon, síri hangon jelenteni egy remegtető pillanatban: matt. Játszanám, gondoltam, sok sakkozó szeme láttára. Reám vetnék csodálkozó, bámuló, tisztelő pillantásukat, és „különös” – suttognák, s riadtan néznék komoly és blazírt arcomat. Mi volna az ára? Jaj. Erre nem gondolok. Erre nem akarok gondolni. Ó, istenem, miért nem hessegethetem el ezt a gondolatot? Miért? A gondolat, hogyan? mikor? megfogamzott bennem, gyökeret vert bennem, és sürgetően fenyegetett: válassz! Jól sakkozol, és soha leány nem szeret. Megszeret egy leány, és soha jól nem sakkozol. Rövid volt és nagy a tusa, mert a figurák szemem előtt állottak feketén meg fehéren, s a tábla kockái élesen sorakoztak belém, őt pedig, a leányt, sohasem ismertem, de ismeretlen voltában is szerettem, – szerettem annyira, hogy lassanként elmosolyodott az ajakam, és kárörömmel raktam újra a figurákat: revanche. Á, nem fogok nyerni, mert nem akarok. Csaláshoz most se folyamodtam, s csalatlan is elvesztettem vígan a partie-t. Kárörömmel nyújtóztam székemen, s elkiáltottam magamat: pajtás, megint megvertél. Hogyan? Miként? Áldom a felcsobbanó gondolatot, és unalmamban ha néha sakkozom, vígan veszítem el a játszmákat. |