Áprlilis 2007
Művek a purgatóriumban


  A mester kabátja (vers)
  Balázs Imre József

  Irodalom és politika
  Selyem Zsuzsa

  Szerepek és zavarok
  Boka László

  Vitázó utókor (ankét)
  

  Táguló kerekasztal
  Kántor Lajos

  Fehérnép-poszton (vers)
  Balogh Edgár

  Philosophiai mesék
  Szabédi László

  „Mindnyájan szomorúak vagyunk”
  Balogh Tamás

  Palocsay Zsigmond poémája elé
  Láng Gusztáv

  Bálint Tibor
  Nicolae Balotă

  Bogu Miloszt (Generátor – próza)
  László Szabolcs


Toll
  A varázsmesétől a mítosztalan falukutatásig
  Pozsony Ferenc


História
  Politikai emblémák a nagyszebeni Haupt-epitáfiumon
  Kovács Zsolt


Mű és világa
  Hegel, új olvasatban
  Zoltai Dénes

  Előadások (részlet)
  G. W. F. Hegel

  A széthullott világ képzete Dsida Jenő verseiben
  Bondár Anita


Téka
  Magánymitológiák (Átfogó)
  Demény Péter

  Az uralisztika görbe tükre
  Simoncsics Péter

  A velünk együtt haladó határról
  Rigán Lóránd

  A terápia felfüggesztett ideje
  Csog Szidónia

  A „mot juste” keresése
  Andorkó Júlia

  A Korunk könyvajánlata
  


Talló
  Ciklikusan gyorsuló kultúra?
  Schmidt Dániel

  Bálványok alkonya
  Balon Ruff Zsolt

  Erdélyiek a vásznon
  Nagy Katalin



  Lépcső/ház
  

  Abstracts
  

  Számunk szerzői
  

Szabédi László

Philosophiai mesék

 

A száz éve született (és 1959 áprilisában önkéntes halálba menekült) Szabédi László jelentős kézirathagyatékának részét képezi az 1928. január 9-én írni kezdett napló. A Diarium: olvasottak és nemolvasottak címmel ellátott, még az eredeti, családi névvel (Székely László) jegyzett terjedelmes szövegegyveleg 1929 végéig teszi követhetővé a bölcsészkarra járó és unitárius teológiát hallgató ifjú gondolatait, írói terveit, vázlatait. (Vannak még rövid feljegyzések későbbről is, 1933-ig.)

A költő és tudós egész életére-pályájára világító, a dialektika jegyében fogant okfejtések jellemzésére, mintegy mottóként, álljon itt egy idézet (az 1929. augusztus 11-én, vasárnap kelt naplóból), melyben az őszinteség és a megkettőződés viszonyát elemzi: „A dédoublement, a megkettőződés az a kétségbeejtő lelkiállapot, amit részint az Őszinteség, részint a Gyanú c. novelláimban próbálok megrajzolni, egyszerűen a következőkre vezethető vissza. Régi tapasztalat: ha elég régen történt velem valami, elég hideg tudok lenni, hogy úgy ítéljem meg azt a történetet, mintha mással történt volna. Vagyis idegen vagyok magammal szemben. Mármost: szóval nem csak a térben mondom: a karom, ez nem én vagyok, sőt: a testem, ez nem én vagyok; hanem az időben is: a múltam nem én vagyok. A legutolsó pillanatig tartó énem nem is én tulajdonképpen. Én voltaképpen egy pillanat vagyok az időben (az örökös jelen) és ismét: a térben egy pont vagyok, az örökös itt. Csakhogy az a pont és pillanat csak egy másik pontnak és pillanatnak segítségével mérhetők, észlelhetők egyáltalán, a nélkül a másik pont nélkül és pillanat nélkül (amelyiknek – gondolom – nem szabad egybeesni az elsővel). (Vagyis: e két pont, illetve pillanat között kell hogy létezzék egy bizonyos távolság.) Semmi jelentése sem volna az első pontnak, helyesebben: tapasztalati jelentése nem volna. Úgyhogy az öntudat – amit nem tudom, észrevettek-e a philozófusok – két ént tételez fel, s az ember sohasem tudja, hogy hát melyik: ő.”

Az itt következő – Székely Lászlótól címet kapott – írás 1929. március 4-ére keltezett. – K. L.

 

1) Olvastam mesékben: megrázkódott a hattyú, és leány lett. Gondoltam: szeretnék madár lenni.

Nagyon megragadott a madárság gondolata. Figyeltem pókot, figyeltem hangyát. Annak legyet adtam, ennek apró hernyócskákat. Fogták, szívták, cipelték, vérét vették vagy elraktározták. Tűnődtem: gondolkozik-e a madár, a pók, a hangya, sőt (miért is „sőt”?) a légy s az apró hernyócska. Most talán már nem is tudom, hittem-e a csodákban, de azt hiszem, hittem. S álmaimban vártam az őszöreg embert. Ha jön s megkérdi: fiam, mit akarsz? teljesítem a kívánságodat, hirtelen esekedem: engedd meg, őszöreg ember, hogy madár legyek egy napig (de baj ne érjen), s akkor ismét ember. De ha az őszöreg ember csak egyetlenegy kívánságomat teljesíti, akkor bizony boldog hosszú életet kívánok (vajon gazdag, boldog, hosszú élet egy kívánság-e vagy három?... őszöreg ember, az a kívánságom, hogy minden kívánságomat teljesítsd). Kelletlen kibontakozom a cifra, ragyogó, remek-jó álmokból: be kell fejeznem gondolatomat. Kelletlenül kérdem: mi lenne, ha madár lennék? Ha én lennék az a madár, akivé lennék, mint ahogy én vagyok az az ember, akit Székely Lászlónak kereszteltek, akkor szárnyam hiába volna, repülni mégse tudnék. De azt akarom éppen, hogy tudjak repülni. Röptömben mégsem falnám el a legyet, brr, azt nem állhatom. De azt akarom éppen, hogy állhassam. Azt akarom, hogy madár legyek. Mégsem lehetnék olyan madár, mint az a fecske ni, amelyik éppen most rohan keresztül udvarunkon. Mert az nem tudja, hogy egy nap múlva ember lesz (s nem is lesz ember), én azonban tudnám, hogy ember leszek (s az is lennék másnap). Mivelhogy én gondolkoznék. Hogyan tudhatnám én meg, hogyan gondolkozik a fecske, ha nem úgy gondolkozik, ahogyan én gondolkozom? El kellene mindent felejtenem, eszem is madárésszé kellene hogy váljék, de akkor én nem maradhatnék én, s akkor nem tudhatnám, hogy miképpen gondolkozik a madár, ha gondolkozik, vagy érez, ha érez.

Már hittem, hogy jön egy éjjelen őszöreg ember, nagy szakállas, komoly szavú: fiam, mit akarsz? teljesítem a kívánságodat, de már nem készítettem a mohó választ: madár legyek, apám. Felismertem, hogy olyan határok közé szorultam, amiből a legcsodább csoda sem vonhat ki soha. Egyetlen mentő csoda a halál, de abból meg semmi haszon, újat a halál nekem nem tanít.

2) Volt bánatom, rossz napom, fenyegető holnapom. Búsultam. Láttam, nagy bajokon kell keresztülgázolnom. Rajzoltam magamnak fenyegető arcokat, dorgáló arcokat, megvető arcokat... jaj, holnapután ez mind valóság leszen. Istenem, élni akarok azonban. Ah, szívszorongva lestem az őszöreg embert (aznap éjjel nem aludtam, oly erősen akartam aludni). Szavát se várom meg talán, türelmetlenkedtem, de sebes szavakkal ezen kezdem. Öt perc alatt egy esztendőt éljek, öregapám. Öt perc múlva akár fel is ébredhetek, s jőni fog az anyám: fiam... s én nem fogom érteni a szavát, mert felemlegeti a tegnapot, amin én ott se voltam. Azonban, öregapám, én tudjam, mi történt az elröpült esztendő alatt. Nem csalok. Most ennek is a végére járok. Senki sem fogja tudni, hogy a múlt esztendő csak öt percből állott. Rettenetes sebességgel rohantak dolgaikra, és ők azt hitték, az emberek mind, hogy rendesen járnak, sétálnak vonakodva, egymáshoz simulásukat nem érzik durva összecsapódásnak, a csókjuk csók lesz számukra, méla és hosszan tartó s édes... És hátha öt perc az egész életen? Hátha barátomat már megkereste az őszöreg ember, és teljesítette öt percet kívánó furcsa kívánságát, s én nem tudom, én észre sem veszem? Nem annyi-e, mint ha én kívántam volna?

És tisztán láttam, mi minden lehet. Láttam, az időt megkurtíthatom, de életemen csorbát mégsem üthetek. Ha öt percen át halott nem leszek, bizony az öt perc felér egy esztendővel is. Nem érdemes az időt megkurtítni. Igazán kurtít időt a halál, de abból én nem kérek. És láttam, hogy nem jól gondolkoznak azok, akik napjaikat semmivé teszik, s akik aludni akarnak mindaddig, amíg a feltámadás trombitája életre szólítja őket. Nagyon szeretem az életemet, s olyannak szeretem, amilyen.

3) Még mindig vártam az őszöreg embert. De mit kívánnék tőle érdemest? Halványan derengett előttem a képe: ez az őszöreg ember nagy hatalmú, amit akar, beteljesedik. Hamar kifogtam leereszkedő jóságán, egyebet nem kérek, minden hatalmát kérem. Egy kívánságom minden kívánságom teljesítése lesz. És ha ezt megadta? Min kezdeném? Akkoriban rég iskolába jártam, tanultam németül, franciául, latinul. Tudjak minden nyelven. Mire tudjak? Elolvasok mindent, amit érdemes. Mire olvasom? Hogy mindent tudjak. De minek olvassam? Kívánni fogom legelsőbben ezt: mindent tudjak. Tudjam, ami a könyvekbe le van írva. Tanár úr, Petőfinek minden versét tudom. Á, törődöm is ilyen apró diadalokkal. Tanár úr, amikor Árpád bejött Magyarországba, útközben... A múltat tudni akarom. Pontosan. De furcsa. Ez a múlt, mégis, emberek. Ezek az emberek nem tudtak mindent, tehát: nem tudtak semmit. Hitük, tudásuk hamis volt. Most már nem nagyon érdekelne, mit gondoltak az emberek. A világot akarom tudni, a dolgok lényegét. És...

És egyre jobban hűlt a lelkesedésem. Mindent tudjak, motyogtam, de nem örvendtem annak, hogy mindent tudok. Ha senki sem tudja, hogy mindent tudok...

Nem csalok. Mit akarok? Azt akarom-e, hogy mindent tudjak, vagy azt akarom, hogy mindenki tudja? A halott mindent tud; de mi nem tudjuk, mit tud. Ha mindent tudnék, de senki se tudná, olyan volnék, mint a halott. Bizony a szimpla mindentudás halál. Ha pedig azt akarom, hogy mindenki tudja, akkor mindegy, hogy mit. Apám, anyám tudja, hogy ki vagyok, szeret. Talán jobban szeretne? Dehogy akarok mindent tudni. Azt akarom, hogy tudjátok, hogy ki vagyok. „Ezért minden: önkínzás, ének: szeretném, hogyha szeretnének s lennék valakié.”

(A jövő tudása is.)

4) Sakkoztam gyakran, s gyenge sakkos voltam. S mikor partenairem mattot mondott, sírtam magamban. Siratott a dühöm, az ügyetlenségem nyilvánvalósága. Szerettem volna bajnok módra játszani, halálos biztossággal kísérni a figurák útját. Elrontani a hadállásomat, látszatra elveszettnek lenni s hidegen felsőbbségesen és ellenállhatatlanul helyrehozni a szándékosan elvétetteket s hidegen, érzéstelenül, tompa hangon, síri hangon jelenteni egy remegtető pillanatban: matt. Játszanám, gondoltam, sok sakkozó szeme láttára. Reám vetnék csodálkozó, bámuló, tisztelő pillantásukat, és „különös” – suttognák, s riadtan néznék komoly és blazírt arcomat. Mi volna az ára? Jaj. Erre nem gondolok. Erre nem akarok gondolni. Ó, istenem, miért nem hessegethetem el ezt a gondolatot? Miért? A gondolat, hogyan? mikor? megfogamzott bennem, gyökeret vert bennem, és sürgetően fenyegetett: válassz! Jól sakkozol, és soha leány nem szeret. Megszeret egy leány, és soha jól nem sakkozol. Rövid volt és nagy a tusa, mert a figurák szemem előtt állottak feketén meg fehéren, s a tábla kockái élesen sorakoztak belém, őt pedig, a leányt, sohasem ismertem, de ismeretlen voltában is szerettem, – szerettem annyira, hogy lassanként elmosolyodott az ajakam, és kárörömmel raktam újra a figurákat: revanche. Á, nem fogok nyerni, mert nem akarok. Csaláshoz most se folyamodtam, s csalatlan is elvesztettem vígan a partie-t. Kárörömmel nyújtóztam székemen, s elkiáltottam magamat: pajtás, megint megvertél. Hogyan? Miként? Áldom a felcsobbanó gondolatot, és unalmamban ha néha sakkozom, vígan veszítem el a játszmákat.