Áprlilis 2007
Művek a purgatóriumban


  A mester kabátja (vers)
  Balázs Imre József

  Irodalom és politika
  Selyem Zsuzsa

  Szerepek és zavarok
  Boka László

  Vitázó utókor (ankét)
  

  Táguló kerekasztal
  Kántor Lajos

  Fehérnép-poszton (vers)
  Balogh Edgár

  Philosophiai mesék
  Szabédi László

  „Mindnyájan szomorúak vagyunk”
  Balogh Tamás

  Palocsay Zsigmond poémája elé
  Láng Gusztáv

  Bálint Tibor
  Nicolae Balotă

  Bogu Miloszt (Generátor – próza)
  László Szabolcs


Toll
  A varázsmesétől a mítosztalan falukutatásig
  Pozsony Ferenc


História
  Politikai emblémák a nagyszebeni Haupt-epitáfiumon
  Kovács Zsolt


Mű és világa
  Hegel, új olvasatban
  Zoltai Dénes

  Előadások (részlet)
  G. W. F. Hegel

  A széthullott világ képzete Dsida Jenő verseiben
  Bondár Anita


Téka
  Magánymitológiák (Átfogó)
  Demény Péter

  Az uralisztika görbe tükre
  Simoncsics Péter

  A velünk együtt haladó határról
  Rigán Lóránd

  A terápia felfüggesztett ideje
  Csog Szidónia

  A „mot juste” keresése
  Andorkó Júlia

  A Korunk könyvajánlata
  


Talló
  Ciklikusan gyorsuló kultúra?
  Schmidt Dániel

  Bálványok alkonya
  Balon Ruff Zsolt

  Erdélyiek a vásznon
  Nagy Katalin



  Lépcső/ház
  

  Abstracts
  

  Számunk szerzői
  

Kántor Lajos

Táguló kerekasztal

 

Amikor Sebestyén Lászlóval szövetkezve (már ebben az új ezredben) először megbeszélésre invitálta a kezdő szerkesztő korából mestereknek, idősebb kortársaknak, főnökeinek tisztelt, illetve barátainak tudott írókat, megtoldva a Mikes Kelemen utca 15-be hívottak listáját néhány tanárával, nyelvésszel, szociológussal, történésszel – sejthette, hogy az alkalmak sokasodni fognak. Egyrészt mert az életből távozók listáját sosem lehet lezárni, másrészt a problémák nemhogy fogyatkoznának, inkább lelkiismeret-ébresztően szaporodnak, követelik az új meg- és kibeszéléseket. A kerek évfordulókkal talán még könnyebb elbánni (Balassa Péter 60 lehetne, Kálmánka, azaz Bálint Tibor idén jutott volna a 75-höz, akárcsak Bretter Gyuri; Bustya Bandi és Bajor Bandi a nyolcvanat, Gáll Ernő a kilencvenet taposhatná, köztük középen Földes Laci a maga nyolcvanötjével, és Horváth Imre, Balogh Edgár tavalyi száza után most elérkeztünk a Szabédi-centenáriumhoz) – nehezebb ügy, amikor eddig nem ismert dokumentumokkal kell szembesülni. (A Szilágyi Domokost érintő közlések feldolgozhatatlanok minden Szisz-barátnak, életműve tisztelőjének.) És a már ellenkezni nem tudó új meghívottakkal tágul igazán a mennyei kapun túli kerekasztal, a régi vitákat és összemelegedéseket, az egykori találkozások legkülönbözőbb alkalmait más dimenzióba helyezve át. Határ Győző a „London befogad...” fejezetet egészítheti ki, Domokos Mátyás, Lengyel Balázs, Lázár Ervin, Nagy Gáspár a Bajza utcai írószövetségi együttléteket és a könyvheti összefutásokat értelmezhetné a maga módján, Faludytól számítva közelebb vagy távolabb. (És eltelt annyi idő a Kolozsvári Papp Laci halála óta, hogy róla-vele is elfogultság, harag nélkül, tehetsége-teljesítménye megbecsülésével lehessen szólni.) Szász János és Beke György a „Mit keresünk Bukarestben?” kérdésre adhatja meg a saját válaszát. A megnyíló kapun azonban Sütő András hozza leggazdagabban az alighanem ma is tíz- és százezreket foglalkoztató problémákat, általa közelíthető újra sikerek és polémiák emlékének halmaza.

Sebestyén (és alteregója) következésképpen zavarban van. Hol kezdje most, hol folytassa? A legkönnyebb – vagy a legnehezebb? – volna az „Egyszer én is harangoztam”-féle szépségek iránt érzéketlenné váló utókort ostromolni, győzködni, megpróbálni újraélni a Zokogó majom első olvasásának örömét, fölfedezését (új nagy írót küldött a város!), melléje állítva a Zarándoklás a panaszfalhoz és a karcolatok, novellák, a „köröm hátára” festett esszék szerinte tagadhatatlan, tartós esztétikumát. Másik B. betűs prózaíró klasszikusunkat, Bajort a Pokoli különkiadás paródiáival próbálhatná a feledékeny, tiszteletlen (vagy csak hihetetlenül tájékozatlan?) ifjú (nem)olvasókhoz közelíteni. Bustyával gyűlne meg a leginkább a baja, hiszen az ő istene, Ady sincs most divatban, ergo csak kevesek érdeklődhetnek a legjobb Ady-ismerő hagyatéka iránt. Szász János? A publicisztikájából kellene válogatni egy kötetre valót, hogy igazi értékéhez jussunk – csakhogy a publicisztika erősen korhoz kötött, az ő igazi termésideje (végérvényesen?) elmúlt.

Veszélyesebb, ám épp húsba vágó voltuk miatt egy új kerekasztal-sorozathoz alkalmas témák kínálkoznak egy más közelítésben. Például: régiek és új jövevények megszólaltatásával vitát kezdeni az egyházak szerepvállalásáról, egyház és politika viszonyáról. Venczel József, László Dezső, Bibó, Balassa Péter meg Kós Károly, Szabédi, Mikó Imre mellé behívható most már Sütő, Beke, Nagy Gáspár is. Ha nem is éppen az Európai Parlamentbe küldendő képviseletről, de számos főbenjáró gondról lehetne vitázni. Megidézve természetesen Tamási Áront. És Pilinszkyt, egy kicsit messzebbről. Még mindig hit, vallás, irodalom, közélet közelében maradva, milyen érdekes volna elvinni az egész társaságot a kolozsvári magyar színházba, Visky András szövegeire épülő stúdióelőadásokat nézni, meghallgatni véleményüket a Tanítványokról, netán a Kertész Imre-átiratról, a Hosszú péntekről. Lehet, egy kicsit kényelmetlenül éreznék magukat a színpadra telepített nézőtéren, a kemény székeken, meg furcsállnák, hogy nincs mód a felvonásközi szünetekben megszokott azonnali gondolatcserére; az is elképzelhető, hogy egyikük-másikuk kifogásolná a sok futkározást. (Vajon milyen volna az avantgárdon iskolázott, valamikor épp ebben a színházban vezető beosztású Méliusz József számára ez a kései találkozás?) Az sem lenne érdektelen, ha Az ember tragédiáját is rendező Harag György mondana véleményt a későbbi emberi dimenziókat szűkebb térbe helyező Visky-drámáról, no meg Tompa Gábor mai színészeiről, a kortárs tanítványokról.

Talán nem kellene annyira aktualizálni, már egy másik beszélgetésre gondolva, hogy hol kell és hol szabad kordont vonni és kordont bontani, de a magunk állította-szétvágta akadályok, határok vitája alighanem a legszélesebb részvételre számíthatna egy ilyen mennyei kerekasztalon. Ez a téma nyilván előhívna egy következőt is – minden lehetséges közül a legkényesebbet: mit vállalunk a saját múltunkból? A szervező persze nem tudhatja, hogy a már odaátiak mennyire őrzik a történelmi időt, vagyis ebben a tekintetben mutathatnak-e példát az idelent élőknek. A legnagyobb érdeklődés a legrejtélyesebbnek, Szisznek a vallomását kísérné, legalábbis ideát; mert a túliak, az egy Sütő Andrást és talán Nagy Gazsit kivéve, nem értenék, hogy miről is van szó, a többiek, Bálint Tibitől Méliuszig és Balogh Edgárig bizonyára valami tévedést, netán provokációt gyanítanának a „feltárásban”, mert hiszen nem maradt (Forrás)nemzedék-függő a költő és tiszta ember Szilágyi Domokosba vetett bizalom. Igaz, a hatalmi megkísértések módozatait sokuknak volt alkalma megismerni.

Apropó, nemzedék. Sütő Andris most többszörösen is üzen a maga korabeliek-ről-nek, a Létvégi hajrában lapjain. Egy születésnapi Beke-köszöntőben olvashatni ezt az önvallomásként is érvényes mondatot: „Azt hiszem, Gyurka, hogy szellemiekben ott kezdődött a te rendes feltámadásod is, ahol nemzedékünk legjobbjai – a zseniális Bajor Andorral az élen – rádöbbentek kotta és hang borzalmas ellentmondására.” S ezzel már egymásnak ereszthetők a nemzedéktársak, a sértett Szabó Gyula, a mindig békétlen Panek, a sikeres Sütő, akár a kevéssel fiatalabb, de még a „nagy remények” korában indult, hamarabb kijózanított társ, Páskándi Géza. Látni az igazat, valót és hamisat – ahogy szintén a Létvégi hajrában egyik írása szól, a 2002-ben már fáradt-betegen küldött, Nagy Gáspárt köszöntő levél – ez az abszolút mérce. Megítélni a „törpeség vakondtúrásait”, a „sikerkárosultak és divatmajmok ugrabugráit” ugyancsak időfüggő vállalkozás. Lehet-e onnan fentről már nem törődni ezekkel? A földi olvasó (és a kerekasztalok szervezője csak ilyet ismer) mindenesetre értelmezi a törpeséget, a vakondtúrásokat – és a koronként változó „sikerkárosultakat” –, nehéz évtizedek eszméltető távlatával s a közelmúlt bizony bűzt árasztó kísérleteivel az emlékezetében lapozza a budapesti Hitel friss, könyvnyi Sütő-számát, nem utolsósorban az azóta már internetes létre szenderült (avanzsált?), vásárhelyi szerkesztésű, nemzedékváltó lap, A Hét hosszú kampányának kritikai összefoglalását.

Viták, kerekasztalok, emlékezések esélyei azonban bonyolultak. Amit erős-szemléletesen példáztatni újra csak egy most közlésre került Sütő-levéllel lehet. A címzett Domokos Géza, az RMDSZ volt elnöke, a tárgy Domokos könyve, az Esély, illetve a politizálás hogyanja. A levélíró (1998 áprilisában) nem kíméletes, noha baráti a megszólított irányában. Ismerős, a médiában annak idején és azóta is sokat emlegetett, divatos fogalmak, események bukkannak elő a lassan már tízéves levélből: Neptun, karrier-célok, elszámoltatás, nemzeti demagógia. Egy valóban történelmi kerekasztal vitaindítójaként választhatná egy Sütő-párti vagy akár kontra-Sütő utód a következő szövegrészt:

„Helyzetünk – mint annyiszor – történelmileg ismerős. Kuruc-labanc konfliktus. Ezért lettél te – némelyek szerint labanc, csakhogy: egy valamikor valós konfliktusnak e mai »megfelelője« pusztán üres hivatkozások rajzolata: karikatúra. Rákóczi kurucai a vérüket ontották, a maiak: szájhősök, demagógok, fellegjárók, ködevők, bársonyszékvadászok (részint legalábbis), nagyotmondások hősei, akiket könnyű lepipálni. Hiszen ha egyikük autonómiát mond, a másik Trianon revízióját követeli, máris nagyobb tapsot kap. Nincs az a magyar követelés, amit egy másik magyar túl ne licitálhatna. Csak épp a tüsszentő diák hiányzik némely március 15-i szónok mellől, meg a hírhedett sztálini kérdés föltevője a vatikáni tiltakozás kapcsán: »A Szentatyának hány hadosztálya van?« Ebben nyilván egyetértünk, abban viszont nem, hogy amilyen bátran, határozottan s némelykor briliáns replikát rögtönözve rohantál parlamenti mikrofon elé (pl. erdélyi magyar kormány ügye stb.), éppoly túlzottan óvatos, konfliktuskerülő voltál (könyved szerint is) jó néhány esetben, mikor saját »embereid« rágalmaztak meg ocsmányul, vagy okoztak borzalmas politikai károkat az RMDSZ-nek.”

De hát még nem ülünk a kerekasztal körül. Különben is úgy volna igazán érdemes elkezdeni – folytatni – a beszélgetéseket, ha odaátiak és ideátiak együtt vállalnák ezt a nyilvánosságot, a régi és az új tapasztalatok szembesülhetnének.

A mennyeit és a földit összekapcsolni: nagyon profán ez a kívánság?

A kívánságok itt lenn fogalmazódnak meg, a döntés, a beteljesülés viszont nemcsak a megfogalmazón múlik. Egy nagyon személyes példa: 1997 augusztusában e sorok lejegyzőjének szánt levélben Sütő András baráti érzülettel nézett a jövőbe. „A következő jubiláris fordulóban is szeretnélek köszönteni. Neked ez sokat nem fog jelenteni, ám annál többet nekem. Mert ha így lesz, életem is lészen, csodaszámba menő lehetőség téged akkor is látni, olvasni.” Hát most már biztos, hogy nem így lesz.

Marad minden a „létvégi hajrában”...