Áprlilis 2007
Művek a purgatóriumban


  A mester kabátja (vers)
  Balázs Imre József

  Irodalom és politika
  Selyem Zsuzsa

  Szerepek és zavarok
  Boka László

  Vitázó utókor (ankét)
  

  Táguló kerekasztal
  Kántor Lajos

  Fehérnép-poszton (vers)
  Balogh Edgár

  Philosophiai mesék
  Szabédi László

  „Mindnyájan szomorúak vagyunk”
  Balogh Tamás

  Palocsay Zsigmond poémája elé
  Láng Gusztáv

  Bálint Tibor
  Nicolae Balotă

  Bogu Miloszt (Generátor – próza)
  László Szabolcs


Toll
  A varázsmesétől a mítosztalan falukutatásig
  Pozsony Ferenc


História
  Politikai emblémák a nagyszebeni Haupt-epitáfiumon
  Kovács Zsolt


Mű és világa
  Hegel, új olvasatban
  Zoltai Dénes

  Előadások (részlet)
  G. W. F. Hegel

  A széthullott világ képzete Dsida Jenő verseiben
  Bondár Anita


Téka
  Magánymitológiák (Átfogó)
  Demény Péter

  Az uralisztika görbe tükre
  Simoncsics Péter

  A velünk együtt haladó határról
  Rigán Lóránd

  A terápia felfüggesztett ideje
  Csog Szidónia

  A „mot juste” keresése
  Andorkó Júlia

  A Korunk könyvajánlata
  


Talló
  Ciklikusan gyorsuló kultúra?
  Schmidt Dániel

  Bálványok alkonya
  Balon Ruff Zsolt

  Erdélyiek a vásznon
  Nagy Katalin



  Lépcső/ház
  

  Abstracts
  

  Számunk szerzői
  

Vitázó utókor (ankét)

 

2007 februárjában az alábbi levelet küldtem el fiatal irodalmár kollégáimnak, akiknek „irodalmi szocializációja” legnagyobbrészt az 1989-es rendszerváltás után történt.

 

Kedves Barátom!

 

A 2006-os évben több olyan esemény történt, amely határkőként, viszonyítási pontként szolgálhat a romániai magyar irodalom olvasásakor. Meghalt Sütő András, egy lehetséges romániai magyar írószerep legismertebb képviselője. Nyilvánossá váltak Szilágyi Domokos ügynökmúltjának egyes dokumentumai. De nem kétséges, hogy olyan szerzők halála, mint Faludy György, Lázár Ervin, Domokos Mátyás, Határ Győző, Szász János, Nagy Gáspár, Beke György, szintén kihatással lehet arra, miképpen olvasunk egy-egy életművet, miképpen olvasunk magyar irodalmat, és egyáltalán: miképpen olvasunk irodalmat.

Nem azt próbálom sugallni, hogy az egyetlen szempont, amely újraolvasásra késztethet, amely határköveket láttathat az elmúlt évek irodalmában, egyes életművek lezárulása. Éppen ezért vetem fel az olvasatok kérdését ennél általánosabban, de mégis azok időbeliségére összpontosítva. Reményeim szerint a beérkező válaszok több olyan szempontot is tartalmaznak, amelyek alapján „rendezhető”, közvetlen vagy analógiás módon az utóbbi évek (romániai) magyar irodalmi termése.

 

1. Van(nak)-e korszakhatár(ok) írásmód vagy olvasási stratégiák szempontjából az utóbbi két évtized irodalmában? Ha igen, hogyan írható(ak) ez(ek) le?

2. Melyik irodalmi korszak/irányzat művei vannak divatban? Mi az, amit nem olvas a „szakma”, és mi az, amit nem olvas a nagyközönség?

3. Befolyásolják-e azt, hogy miként olvasol, olyan történések, mint a Szilágyi Domokos-ügy (http://www.helikon.ro/index.php?szilagyi_domokos_dosszie), a Földes László és Sütő András körüli 2005-ös vita (http://adatbank.transindex.ro/belso.php?alk=12&k=5) vagy a Sütő-életmű lezárulása?

 

A kérdések megfogalmazása szándékosan nem csupán a romániai magyar irodalomra vonatkozik. Válaszodban kezeld szabadon az irodalomfogalom terjedelmét!

 

Üdvözlettel:

Balázs Imre József

 

Lapzártáig a kérdésekre az alább olvasható válaszok érkeztek. – B. I. J.

 

 

Antal Balázs – író, kritikus

 

1. Úgy tekintek az elmúlt húsz évre, mint az irodalomhoz való hozzáférés lehetősége kiteljesedésének korára. Még ha úgy is gondolom, hogy a magyar(országi) irodalomértés fősodra nem él ezzel a lehetőséggel. Például mert nem hajlandó végre elolvasni azokat a szövegeket, amelyektől a korábbi politikai struktúra elszeparálta. Hadd vegyem elő vesszőparipámat: Magyarországon nemcsak hogy nem tudják, mi történt pl. Erdélyben ’45 és ’90 között (hogy most tágabb időkeretet ne érintsünk) a szépirodalomban, de nem is akarják tudni. Minek, ma már egységes az irodalom – magyarán a magyarországi irodalom története (beleértve a Magyarországon megjelent/újrakiadott erdélyi/határon túli származású-érdekeltségű szerzők könyveit), a magyar irodalom története. De a kérdés nem erre vonatkozik. Józan fejjel csak azt tudom mondani, hogy bár olvasóként és kutatóként is ez a korszak áll hozzám legközelebb, mégis a kortárs irodalomtörténéseket óvatosan osztályoznám. Az intézmények történetében abszolút meg lehet húzni a határvonalakat, és azon alkotók pályáján is meg mernék kockáztatni aktuálisan érvényes határokat, akiket szorosabban követek, no de a nagy egészben – arra rá se látok. Inkább csak pedzegetem, mint még mindig fontosat (de húsz év múlva ki tudja, az lesz-e?), hogy volt egy óriási és remek hullám, amelyben a, nevezzem így, Csipesszel a lángot kötetben szereplő szerzők teret nyertek és nagy dolgokat írtak; a kilencvenes évek első felében, mondjuk: kísérletező, avantgárddal, posztmodernnel kacérkodó fiatalok – Darvasi László, Kemény István, Garaczi László, Térey János, Ficsku Pál, KAF, Láng Zsolt, Borbély Szilárd, hogy a legkiválóbbak közül említsek néhányat –, harcosan, vadul, remekül, a posztmodern fordulat eredményeit tovább radikalizálva, esetleg attól jelentőségteljesen visszafelé haladva, klasszicizálva – életművük a későbbiekben is komoly eredményeket produkált, produkál. A JAK-füzetek aranykora volt ez. Aztán az évtized második felében egy, a posztmodern szövegeken belüli konzervatívabb hullám ért el jelentős sikereket – ide gondolom a Jadviga párnáját, a Halászóembert, a Harmonia Caelestist, a Hollóidőt vagy a Fogságot és a Párhuzamos történeteket, de kezdhetném a sort az évtized elején, közepén megjelent olyan, ide tartozó szövegekkel, mint a Sinistra körzet vagy A mi utcánk –, vagyis megvan ez a „konzervatívabb” pm-vonal végig, csak az évtized végén erősödik fel. Valahol a kettő között megjelent az újabb hullám, melynek „krémje” a Sárkányfüvesek és pl. a Transzközép köréből került ki – meglátásom, hogy ezek a fiatalok szorosabban kapcsolódnak a Csipesszel a lángot-szerzők törekvéseihez, akár ellenmenetként is, mint azok az őket megelőzőekhez –, de ezek a szerzői pályák még képlékenyek, s máris látni negatív fordulatot a kezdetekhez képest itt-ott. Aztán majd elválik. Fentebb vázolt vélekedésem jól tükrözi azt az állapotot, hogy ezek a nagyszerű teljesítmények olyannyira lefoglalták a kritika fő irányvonalának érdeklődését, hogy sok, korábban joggal nagy figyelmet kapott alkotói pálya kiszorult a kritikai érdeklődés fősodrából, más kezdődőek pedig, amelyek e kiszorult pályák inspirálására indultak, eleve be sem kerülhettek oda, én is utóidejűségükben fedeztem, fedezem fel őket, s nehezen tudom (nem tudom) e nagyon vázlatos sémába hova helyezni őket. Azt látom, hogy komoly a veszteség- és az adósságlista. Hogy aki ma pl. Nagy László vagy mondjuk Nagy Gáspár olvasása után ragad tollat, eleve beleszorul a másodvonalba. Márpedig hosszú távon elképzelhetetlennek tűnik a kilencvenes évek irodalomtörténete Csoóri, Nagy Gáspár, Baka István, Nagy Zoltán Mihály, Bella István kötetei nélkül, vagy a fiatalabb nemzedékből keveset emlegetett Nagy Gábor vagy Rott József stb. munkái látszanak számomra nagyon izgalmasaknak. Épp ezért, a Csipesszel a lángot kötetben kortársaikról író akkor fiatal, mára meghatározóvá érett kritikusok és irodalomtörténészek felelőssége – bármennyire is igyekeznek tagadni, hogy tudnák – nagy. Kár, hogy legtöbben – de azért nem mindannyian – rettenetesen begyöpösödöttekké váltak. Azaz épp olyanokká, mint akiket leváltani akartak. És akiket szinte teljesen le is váltottak. Jó néhány évig azt lehetett mondani, hál’ istennek. De ma már örülnék, ha jönne megint egy eredetibb generáció.

2. Nézve a kolozsvári magyar irodalomtudományi tanszéket, amelynek doktorandusza vagyok, azt kell mondjam, az irodalmi divatok igencsak szeszélyesek. Közvetlen kollégáim, azaz az ösztöndíjas kutatók, egy kivétellel kizárólag régi magyar irodalommal foglalkoznak. Gyöngyösi Istvánról, Faludi Ferencről, Aranka Györgyről, Wesselényiről születnek dolgozatok a kezük alatt. Míg ebben a levélben egy olyan korszakban keresek határvonalakat, amely tulajdonképpen formálódik még, nem elképzelhetetlen, hogy szövegeikkel ők egy kicsit megbillentik a régi magyar irodalom képét. Csak hogy valami fogalmat alkothassunk a lezártsággal kapcsolatban. A szakma tehát, Kolozsváron, elsősorban régi magyar irodalmat olvas – kétségtelenül ez van divatban. Aminek megvan az az előnye is, hogy nem nagyon lehet rajta összeveszni (vitatkozni persze lehet). Mert a kortárs magyar irodalom szisztematikus, vagy mondjam úgy, kutatóműhelyek, intézmények, mint lapok és iskolák általi olvasásában, hogy kicsit ismételjem magam, rengeteg szemet szúró probléma is van. Bár ezek az intézmények is túl vannak a veszekedéseken. Ma gyakorlatilag informális kérdéseken túl nem kommunikálnak egymással. Nem is tekintik igazán partnernek a másikat. Ezért aztán megint csak az a bajom, hogy olyanról, hogy „szakma” a mai magyar irodalom értelmezői között nem is tudok beszélni. Sokszor úgy tűnik, inkább szakmákról van értelme beszélni, annyira eltérő értékrendek és módszerek irányítják az intézményes befogadást. És tökéletesen eltérő publikációs lehetőségek. A politikai töltéssel is olvasó tradicionálisabb keretek között gondolkozó – vagy régies, de ma már csakis hagyományában értelmezhető szóval: „népi” – értelmezők számára nem pálya az ÉS, az Alföld, a Jelenkor, a Holmi pl., míg az elméletibb, ideologikus olvasatokat nem preferáló, sőt megmosolygó (de ez már nekem megint csak ideologikus) – az ugyancsak elnyűtt szóval „urbánus” – értelmezők egyenesen nem tekintik publikációnak a Hitelben, a Magyar Naplóban vagy mondjuk a Kortársban megjelent szövegeket. Ennek az az eredménye, hogy a nyitott olvasó, aki mindegyik fent említett lapot végigolvassa, azt látja, rengeteg szövegfajta és szerző van ma divatban. Az pár éve ünnepelt szerzőnek látta Nagy Zoltán Mihályt, A Sátán fattya szerzőjét, majd később mondjuk Bartis Attilát. Annak jelentős költő egyszerre Vári Fábián László és Marno János. Nagyszerű novellista Rott József és Darvasi László. Irodalmi közelmúltunkból, most megjelent monográfiák okán most éppen Ratkó Józsefet látja erősebbnek és Mészöly Miklóst. Aki azonban nem ilyen széles spektrumban tájékozódik, annak a fent említett egytől egyig remek és kiváló szerzők egyik fele egészen biztosan kimarad. Gyakorlatilag úgy megy nyugdíjba irodalomtörténészként, hogy egyikről-másikról soha nem is hall. Vagy csak pletykaszinten.

A nagyközönségen most hirtelen nem is tudom, mit értsek – azokat, akik egyáltalán olvasnak, vagy azokat, akik kimondottan szépirodalmat olvasók, de nem szakmaszerű irodalmárok. Az előbbi nyilván tágabb, hogy mit olvasnak és mit nem, minden héten benne van az ÉS-ben valamelyik nagyobb könyvesüzlet toplistájának képében. A szépirodalmat olvasók – a top tízből mondjuk két tétel jelzi ezt általában, leszámítva, ha az Írók Boltjáról van szó – hallgatnak a kritikarovatokra. És azokat nem olvassák, akiket nem azokban a lapokban recenzálnak kiválóra, esetleg.

3. Van, hogy befolyásol, van, hogy nem. Van, hogy eszembe jut közben, van, hogy nem. Pl. eszembe jutott az utolsó Tar Sándor-kötet (Az alku) utolsó szövege (Vadászat) kapcsán, ami eszembe jutott, de nem jut eszembe, miért is jutna, a Ius primae noctis olvasásakor. Van, akiről tudom, kiváló ember volt, de olvashatatlan szövegeket írt, mások, nem a fent megnevezettekre gondolok, szaralakok voltak, de amit írtak, az elsőosztályú. És van olyan szerző, akinek szövegeit a személyét-életművét körüllengő ideologikus-dogmatikus-teoretikus pátosz miatt képtelen vagyok tiszta esztétikai tárgyként kezelni. Az én olvasásom tehát valamennyire problematikus, ezért alkalmatlan lennék rendszeres kano-nizációs műveletekre. Akiknek viszont ez (lenne) a dolga, azoknak nem szabad(na) befolyásolás alatt olvasniuk. És nem valami ellen kellene irodalomtörténeti kézikönyveket írniuk, hanem valamiért.

 

 

Bányai Éva – irodalomtörténész

 

1. A kortárs magyar prózairodalom hatvanas évek végétől a hetvenes évek közepéig kibontakozó, Mészöly Miklós, Esterházy Péter, Nádas Péter (stb.) nevéhez és műveihez kapcsolható paradigmaváltását a ’85–86-os (Nádas Péter: Emlékiratok könyve, Krasznahorkai László: Sátántangó) és ’92-es (Bodor Ádám: Sinistra körzet, Garaczi László: Nincs alvás) évekbeli reprezentatív regények megjelenése erősítette meg, a korábbi modern-utómodern (azonos?) hangon megszólaló prózát a viszonylagosító, többszólamú, többnyire a szövegirodalom irányába mutató prózaszövegek váltották fel. Az ezredforduló környékén megjelenő, „történelmi” témát központba állító és a cselekményes történetszövést nem tagadó regények (Láng Zsolt, Márton László, Szilágyi István, Darvasi László stb.) újfajta fordulatot hoztak be, azonban (hál’ istennek) egyikük halála sem segít a korszakolás igencsak problematikus meghatározásában. A szerkesztő által megemlített, a múlt év halálozási listáján szereplő írók – bár jelentős szerepük megkérdőjelezése sem célom, sem feladatom –, úgy vélem, az utóbbi években (többnyire) nem alkottak oly meghatározó műveket, hogy halálukkal bárminek a lezárásához járultak volna hozzá.

2. Nehéz körülhatárolni a (jelenlegi) irodalmi divat fogalmát, ugyanis egyre kevesebben (és) kevesebbet olvasnak. Van néhány könyv/szerző, amelyet/akit a kiadója, lapja, baráti köre „futtat”, reklámoz, de a (Romániában nem létező) kiadói stratégiák, jelentések/tájékoztatások (elszámolások, könyvterjesztés) folytán lehetetlen megállapítani, hogy egy-egy könyvből mennyi fogy el (de még ez előtt: mennyit nyomtatnak belőle), mennyi jut a „nagy”közönséghez, és (ami a legfontosabb:) hányan és kik olvassák el. Különböző irodalmi (nyomtatott és elektronikus) folyóiratokban, lapokban az adott szerkesztőség/szerkesztő ízlését, elvárásait tükröző kritikák, recenziók jelennek meg, sokszor az odaítélt díjak sem relevánsak (közismert és közhelyszerű: a díjakat nem kapják, hanem adják). Amit és ahogy néhány irodalmi szervezet, intézmény, mecénás tesz ez ügyben, az már egyenesen nevetséges. Tehát visszakérdezek: mi az irodalmi divat?

A fentebb felsoroltakból egyenesen következik, hogy a „szakma” sem egységes, körülhatárolható fogalom. Legelőbb azt kéne tisztázni, mi is tartoz(hat)na az irodalmi szakmába? Írók, szerkesztők, kritikusok, egyetemi oktatók, középiskolai magyartanárok. Vagy a különböző alapítványok, minisztériumi (és egyéb) forráselosztó központok kurátorai? Magam is kíváncsi vagyok, milyen kortárs irodalmat olvas (pl.) egy középiskolai magyartanár. De arra is, hogy a nyakatekert, a magyarhoz hasonlatos nyelven írt irodalomelméleti tanulmányköteteket, kritikákat, de akár rétegműveket a kényszerolvasókon (kollégákon és néhány egyetemi hallgatón, doktoranduson) kívül ki olvassa. (Ismét) visszakérdezek: ki/mi a szakma?

Mikor válik egy író a „szakma” által elismertté, kanonizálttá? Ha műveit több ezer példányban adják el, kritikák, cikkek, monográfiák jelennek meg róla? Wass Albert neve és művei hozhatók fel elég laza ellenpéldaként (talán ezzel választ is adok a divat versus szakma kérdésre).

3. A Sütő-életmű lezárulása nem a halálával, hanem jóval előtte megtörtént, már a kilencvenes évek elejétől jóformán egyetlen új (irodalmi szempontból) érdemleges kötete sem jelent meg. Sütő életművének és irodalmi-politikai vagy irodalompolitikai szerepének értelmezői még életében több táborba szakadtak, s irodalmi szövegeinek (szépprózák és színművek) irodalomtörténeti elhelyezése is a kritikusok, irodalomtörténészek, újabban történészek prekoncepcióitól függ. Szilágyi Domokos ügynökmúltjának felszínre kerülése más következménnyel járt a sajtópolémia és a kettős mérce megjelenésén kívül: többen vették kezükbe a Szisz-köteteket, hogy a versekben keressék (és alkalmanként találják) e skizofrén helyzet lecsapódását (s ezzel az új értelmezési szemponttal bővítve az addigiakat); a Sütő–Földes-ügy kipattanásakor kétlem, hogy az olvasók és a vitát követők zöme lekapta volna a polcról a Csillag a máglyánt vagy Földes tanulmányait. Az utóbbi fél évszázad irodalompolitikai tényezőinek tisztázása a levéltárak megnyitásával ezután következik, a (lehetséges) kiábrándító és megdöbbentő „adatok”, majd azok értelmezései azonban a jelentős irodalmi művek megítélésén – úgy vélem – nem fognak változtatni.

 

 

Benő Attila – költő

 

1. Az 1989/90-es korszakhatár nyilvánvaló. (A publikációs lehetőségek megnövekedése, új kiadók, folyóiratok megjelenése, a cenzúra megszűnése stb. egyértelműen jelzi a határt.) Az 1989 utáni korszak belső tagolása már nehezen és csak némileg önkényesen végezhető el, egyrészt mert még túl közel vagyunk hozzá (benne vagyunk ebben az időszakban), másrészt nincs elegendő információnk a folyamatokról, jóllehet tudunk nevekről és művekről, de ez még nem elégséges ahhoz, hogy kellő megalapozottsággal általánosítani is tudjunk. (Egyébként én nem nagyon hiszek az ilyen jellegű általánosítások hasznában, hiszen az egyéni alkotói világok az érdekesek, nem az, ami közös bennük.)

Erdélyi vonatkozásban egyértelmű, hogy 1995–96-ban egy új költői nemzedék jelentkezett, amely megítélésem szerint út- és identitáskeresésben hasonlít a hetvenes és nyolcvanas években indult nemzedékhez. Ami esetleg különbség lehet (ha már mindenképpen a különbségeket vadásszuk), akkor ez a nyelvhez és formához való játékos(abb) viszonyulás, a folyamatos és tudatos önreflexió.

Az olvasási szokások változásával kapcsolatban a szerkesztők azért panaszkodnak jogosan, hogy számos szépirodalmi folyóiratnak erősen megfogyatkozott az olvasótábora. Az irodalomnak ez a belterjessé válása természetes folyamat, és nem kivételes vagy drámai jelenség. Az elmúlt évtizedek fojtó légköre volt kivétel, amikor az irodalom olyan funkciókat is ellátott (pl. kisebbségi és általános emberi jogok kérdésének megjelenítése és a közgondolkodásban való ébrentartása), amelyeknek ma sokkal hatékonyabb intézményes és politikai formái lehetnek. A világmegváltók előtt olyan csatornák nyíltak meg a nyomtatott és elektronikus sajtó révén, amelyeken keresztül hatékonyabban és közvetlenül tudnak szólni a tömegekhez.

A mai szépirodalmi szöveg (különösen a vers) kezd a szakszövegre emlékeztetni; olyan kódra, amely csak azok számára olvasható kellő könnyedséggel, akik ismerik ennek a jelrendszernek a vonatkozásait, kifinomult utalásait. Az átlagolvasó lemaradt a szépirodalmi tanulmányaiban, és a szövegfeladványokat érthetetlennek tekinti. Egyszóval egy szűkebb réteg beszéd- és írásmódja lett a szépirodalom, annak a tendenciának a folytatásaként, ami már a 20. század elején elkezdődött. Azért mondom, hogy nincs ebben semmi drámai, mert ez a dolgok természetes menete, hogy egy-egy területre hivatalos vagy autodidakta módon „szakosodni” kell, hogy komplex és implicit utalásrendszerét érteni tudjuk. Ezért nem szükséges panaszkodni. Az a kiindulópont téves, amely úgy látja, hogy az irodalom mindenkit meg tud szólítani – ez csak elvileg igaz. Gyakorlatilag ismerjük a helyzetet, ha nem máshonnan, akkor az újabb művek példányszámából. Képzeljük el, ha a csillagászok azért panaszkodnának, hogy szakfolyóirataikat milyen kevesen olvassák. Náluk ilyesmi nem fordul elő, mert náluk soha nem volt olyan kiindulópont, hogy mindenkinek csillagászattal kellene foglalkoznia. 

2. Manapság valamilyen formában szinte minden divatban van. Ez önmagában nem baj, inkább az, ami mögötte van: az általános értékválság. Nem tudni pontosan, hogy mi értékes és mi nem, és ha értékes, akkor mennyire értékes. Ennek következtében és az elolvasandó újabb művek nagy száma miatt is az olvasó igen nehezen tudja eldönteni, hogy minek kellene időt szentelnie egy olyan világban, ahol az embereknek egyre kevesebb dologra van idejük. Az átlagolvasó az úgynevezett szaktekintélyekre próbál figyelni, akik majd megmondják, hogy mi az, amit érdemes elolvasni. Csakhogy a tekintélyek nem csalhatatlanok, és ez a magatartás és ez a helyzet egyfajta sznobságot termel, nem önálló értékítélettel bíró olvasókat. Félő, hogy nem csak a nagyközönségre jellemző ez.

Amúgy a nagyközönség nemigen olvas szépirodalmat, amint fentebb jeleztem.

3. A próféta csak akkor hiteles, ha az Ige szerint él és cselekszik. Ha a szerző élete, legyen akár szépirodalmi, akár tudományos mű alkotója, nem tükrözi a műben megfogalmazott igazságokat és értékeket, attól még a szöveg értékes lehet. Számomra a szöveg és a szerző között mindig van egy bizonyos távolság, abban az értelemben, hogy nem szoktam a kettőt összekeverni, ahogy a gyerekben sem csak a szüleit látom, és így rendszerint nem befolyásolnak túlzott mértékben a szerző szégyenfoltjai. Néha mégis azon kapom magam, hogy olvasás közben akaratlanul megállok egy időre, és azt kérdem: ezt a szöveget az a Szilágyi Domokos vagy Sütő András írta, aki ezt és ezt tette? Nem, nem ugyanaz írta. A mű, ha valódi, a Szellem munkája, a bűn és a szégyenfolt az emberé.

 

 

Berszán István – irodalomteoretikus

Párhuzamos változások (válasz a körkérdésre)

 

Ha az írásmód és/vagy az olvasási stratégia változását jelölő korszakhatárt kell meghúznunk az utóbbi két évtized magyar irodalmában, az is sokat nyom a latban, hogy milyen fordulatra vártunk. Vagy azért, mert idegen nyelvű irodalmakban már felfedeztünk valamilyen elmozdulást, vagy azért, mert a szakirodalom olvasása kezdte átalakítani a magyar nyelvű fórumokon még a létért küzdő, korábbi tájékozódási stratégiákat. Esetleg a saját kutatásunk eredményei alapozták meg azt a sejtésünket, hogy meg fog változni az írás, illetve az olvasás tétje. Egyszóval: mihelyt fordulópontokat jelölünk ki egy irodalmi folyamatban, ezzel mindenekelőtt a saját történeti, illetve olvasói tájékozódásunkat gyakoroljuk.

A legutóbbi korszakhatárt jómagam szívesen kötöm a posztmodern szövegirodalom alternatíváinak felbukkanásához. Az egyszerűség kedvéért így nevezem a nyelvi történéseket előtérbe állító retorikai, illetve retorikaelméleti stratégiákat, amelyek minden lehetséges tapasztalatot megpróbáltak diszkurzív konstrukcióként kezelni. A legtisztább példákat Parti Nagy Lajos, Kukorelly Endre és Garaczi László szokta jelenteni a kortárs kritikában, de a sort még sokáig lehetne folytatni. Az első megdöbbentő fordulatot alighanem Esterházy Péter Javított kiadás című regénye hozta, amelyben hirtelen ellehetetlenül a nyelvi megelőzöttség túlértékelésére alapozott tájékozódás. „Ez a probléma, ahogy eddig még soha, itt állandóan visszatér: alkalmazkodnom kell a valósághoz. Eddig a szavakhoz kellett” – olvassuk az Előszóban (Magvető Kiadó, Bp., 2002. 6.). Azok után, hogy a filozófia és a történelem is behódolt az irodalmi fikciónak, s kolozsvári látogatásakor 2001-ben Richard Rorty már egy „irodalmi kultúra” felemelkedéséről beszélt,* most mintha az irodalomnak kellene kilépnie önreferenciális játékaiból. A Javított kiadás óta újabb jelzések is mutatják, hogy az íráskultúra monomediális beszűkülését már nem a túlhajtott retoricitás önterápiájával kompenzálja a regény, hanem a tisztán diszkurzív mozgástér meghaladására tesz kísérleteket.

Nádas Péter legutóbbi nagyregénye (Párhuzamos történetek. Jelenkor Kiadó, Pécs, 2005) legalább két alapvetően új tájékozódási irányban mozdul el a posztmodern szövegirodalom koordinátáihoz képest. Az első kötet címe – A néma tartomány – úgy utal a testre, hogy már nem annak reprezentációját, illetve a tapasztalat szövegszerűségét kívánja leleplezni vagy előtérbe állítani, hanem éppenséggel az ilyen tájékozódás elégtelenségét, a diskurzus hatalmának végességét hangsúlyozza. A test történetei és impulzusai megszűnnek a szimbolikus kogníció gyarmatának lenni, s a regény, melyben a kompozíció a bekezdések ritmusának adja át a karmesteri pálcát, némaságuk önállósult tartományában barangol. Nem ’labirintusában’. Ez a metafora a retorikai konstrukciók topográfiáját, illetve az írás disszeminációjának mozgását jelölte; a tartomány homályosabb mozgástér, melynek belterületeit nemigen lehet diszkurzív szabályok fennhatósága alatt tartani. Ami itt történik, az nem a szóródás, szétágazás vagy a helyettesítő megfordítás mintázatai szerint sokszorozódik, hanem párhuzamos történetek beláthatatlan sokféleségébe vezet, ahol a heterogenitás nem magyarázható többé egy köztes és ennyiben semleges működéssel. A szerzővel készített interjújában Károlyi Csaba hiába próbálja rejtett kompozícióként tételezni a párhuzamosságot, az egymás melletti történetek eltérő ritmusaiba illeszkedő „közös epizódok” nemigen bizonyítanak többet a puszta átjárhatóságnál. Sokkal jobb a történésekkel teremtődő kapcsolat esélye, ha az írás vagy olvasás változó idejében igyekszünk egyik ritmusból a másikba találni, mint ha a beszéd kitüntetett médiumának egy-idejűségéhez igazodva próbálunk viszonyba helyezni heterogén ritmusokat.

Erdélyben Vida Gábor ugyancsak 2005-ben megjelent regénye (Fakusz három magányossága. Magvető, Bp.) mutat ki a szövegirodalom önmagába vesző labirintusából. Ezúttal olyan gyakorlatok becserkészése jelenti az „irodalmi kultúrán” kívüli tartományt, amelyek párhuzamosak a diszkurzív performanciával. Mikor heteken át tartó kivonulása után Fakusz hazalátogat az erdővel övezett gazdátlan birtokról a Mamához, s ott találja annak éppen soron lévő gavallérját is, „arra gondolt hirtelen, hogy milyen nehéz lesz nekik most elmesélni azt, amit nagyon szívesen mesélne, mert ott kint minden más, minden mozdulatnak, kapavágásnak, lenyelt falatnak külön története van, külön idő, ami az ittenihez nem mérhető és talán el sem mesélhető, mert nem léphet át egyikből a másikba az ember, csak ha átalakul. Nagyon megörült ennek a szónak: átalakulni, megváltozni. Ez az, erről kellene beszélni.” (195.) A megváltozás elbeszélése azonban a narratív gyakorlat átalakulásával is jár. Ha párhuzamos, külön történetek között kívánunk „átjárni”, nem elég pusztán szavakhoz igazodni, ritmusaik követése közben sokféle figyelemgyakorlatban kell jártasságot szereznünk.

A szövegirodalom hegemóniájának megingását olyan olvasási stratégiák kialakulása is jelzi, amelyek – antropológiai, társadalomtörténeti és médiaelméleti megközelítések szorgalmazásával – az irodalom „külső tartományait” pásztázzák. Elég megnézni néhány fontos magyar irodalomtudományi műhely átalakulását és újabb szaktudományos kiadványaikat. A Kulcsár Szabó Ernő körül kialakult (egykor hermeneutákat számláló) csoport 2003-ban olyan „szemlét” állít össze, melynek a címbe foglalt tartománymegjelölései önmagukért beszélnek: Történelem, kultúra, medialitás (szerk. Kulcsár Szabó Ernő, Szirák Péter. Balassi Kiadó, Bp.). Bacsó Béla és Thomka Beáta, akik korábban Heidegger- és Gadamer-kutatókként, illetve narratológiai vizsgálódásokkal tűntek ki, sorozatszerkesztőkként most képantropológiai tanulmányokat bocsátanak útjukra (lásd a Kijárat Kiadó S/p/a/t/i/u/m sorozatát). A szegedi Irodalomelméleti Csoport újabban médiatudományi kutatásokra szakosodott, s ezzel a címmel szervezett nagyméretű nemzetközi konferenciát: Image/Text/Film/Multimedia. Representation in the Multimedia Age (Szegedi Tudományegyetem, 2005. máj. 25–27.). A Magyar Műhely a Ráció Kiadóval karöltve a közvetítés társadalmi, technikai és kulturális dimenzióit felölelő sorozat szerkesztésébe fog (lásd a techné és theória sorozatot)… Nem folytatom a felsorolást, inkább megkockáztatok egy javaslatot: érdemes lenne a társadalomtörténet, kultúrantropológia és médiatörténet „párhuzamos történeteit” az időbeli tájékozódás kísérleteiként megvizsgálni.

A fordulat egyelőre nem nagyon látszik változtatni azon, hogy Wass Albertet továbbra sem olvassa a „szakma”, és Nádas Pétert biztosan nem olvassa (végig) a nagyközönség. Legfeljebb az képzelhető el (de lehet, hogy ez már el is kezdődött, csak nem olvasok efféléket), hogy a Wass Albert-jelenséget tüzetesen megvizsgáló irodalomszociológiai munkák elszaporodnak. A funtineli boszorkány első két kötetét egyébként – szakma ide vagy oda – szívesen olvastam. A harmadikat már csak az elkezdett regény befejezésére ösztökélő olvasói kötelességből, de ez nem változtatott azon a véleményemen, hogy az első kettőben sok olyan „prózai haiku” született, amelyek a hegyi történések ritmusához alakítanak. Például: „A világ arca megváltozott. Törpébbek lettek a fák, guggonülők, mint az öregemberek. A tisztás elszórt, apró fenyőit mintha varázslat söpörte volna el; megnyúlt a rét fehér abrosza, mélyen benyúlt a bükkök közé...” (I. 39. Kráter, Pomáz, 2001.)

Az olyan események, mint a Szilágyi Domokos-ügy kirobbanása, engem úgy befolyásolnak, hogy valamilyen olvasási stratégiával elkezdem olvasni a „kirobbanásukat”. Mondjuk, kép és árnyék Hans Belting által feltárt antropológiai kapcsolatának vezérfonala mentén: Szilágyi Domokos irodalomtörténetileg kialakított képe és a dossziék árnyéka között próbálok meg tájékozódni, hol a halotti kultusz rítusaiban, hol az „ügy” kapcsán működésbe lendülő implicit képelméletekben. Valószínűleg ezúttal sem lesz elegendő csak szavakhoz alkalmazkodni.

*Az előadás magyar változata: Richard Rorty: A nyugati értelmiség vándorútja, avagy a megváltó igazság hanyatlása és az irodalmi kultúra felemelkedése. In: Berszán István (szerk.): Gyakorlat – etika – pragmatizmus. Scientia Kiadó, Kvár, 2006. 11–34.

 

 

Demény Péter – költő, író, szerkesztő

Levél a szerkesztőhöz

 

Kedves Imre,

kérdéseidet egy felsorolással kezded: azoknak az íróknak a nevei állnak benne, akik a közelmúltban hunytak el. Lázár Ervin elmúlásáról többször írtam, a Domokos Mátyásé és a Szász Jánosé mélyen megrendített (mindkettőjüket viszonylag jól ismertem, és a köztünk levő véleménykülönbségek ellenére nagyra becsültem), most mégis engedd meg, hogy kiemelten két szerzőről beszéljek csupán: Faludy Györgyről és Sütő Andrásról.

Azt hiszem, mindkettejük halálával véget ért egy korszak, s bár mindkét korszak még életükben véget ért, mégiscsak ők azok, akiknek távozása élesen tudatosította az időhatárt. Faludy halálával megszűnt a kalandos, élethabzsoló, kevéssé reflexív és mégis humanista; Sütő András halálával megszűnt az egész nemzet orákuluma. Ma már, az e-mail, a messenger, a skype és a kábeltelevízió korában semmi sincs messze, semmi sincs elzárva, radikálisan megváltozott a kaland és a kíváncsi bátorság, a merészség és a függetlenség fogalma, hogy az időéről ne is beszéljünk. Másfelől a műveltség felépítése és követelményei is megváltoztak: az a főszerkesztő, akit annak idején aláírásunkkal támogattunk, helyesírási és fogalmazási hibák sorát véti, és mégis megteremtett egy izgalmas, mozgékony lapot. Nincs egyedül: a portálokat, melyek közül nem egyet olvasok, nem a műveltségükért szeretem, nem azért a műveltségért, amelyhez magam is ragaszkodom.

Nem tartom véletlennek, hogy a két legérdekesebb emigráns közül Erdélyben Márainak sohasem sikerült akkora teret hódítania, mint Faludynak; az okot az Egy polgár vallomásai szerzőjének öngyilkossága (tehát a személyes kapcsolat, a nyilatkozatok, könyvbemutatók, beszélgetések, a hazatelepedés lehetetlensége) mellett abban látom, hogy mindig könnyebb azt szeretni, aki látszólag jóval kevesebbet követel. Faludy a bámulatos nyitottságával és vágáns egyéniségével szólhatott sok olvasóhoz, Wass Albert az örökös erdélyi szomorúságával, Trianon málnaszörpjével. Ő is öngyilkos lett, s nem itt kísért mégis közöttünk?! Nem bosszant sokunkat, hogy már beszélni sem lehet róla, csak ha előbb térdre borulunk, s könnyes szemmel és elhaló hangon valami hegyes és csabakirályfis imát rebegünk?! A Duna Televízió giccsgyárának, sok olvasó skanzenvágyának, felületes irodalomtörténészeknek, nyereséget hajszoló kiadóknak és kétségtelenül önmagának köszönhetően így lett kitömött alkotó egy jobb sorsra érdemes íróból.

Ezzel máris Sütő Andráshoz érkeztem. Ő, aki itt élt és alkotott „közöttünk”, egyre inkább „az” erdélyi magyar írónak számított. Ma is keserűséggel tölt el, hogy az Európa Könyvkiadó Diákkönyvtár sorozatában egyetlen erdélyi író szerepel és egyetlen erdélyi mű: az Anyám könnyű álmot ígér. Sütővel hiúsága és kicsinyessége, no meg az őt istenítő és bírálni nem engedő, itteni és amottani szabadcsapata elhitette, hozzá csak kalaplevéve illik járulni. Így vált egyesek számára szentté, mások számára első számú közellenséggé, s kell-e mondanom, hogy írói megítélését mindkettő lehetetlenné teszi?! Sajnos ő ezt nem látta be, magyarán: hallani sem akart ilyesmiről, s ezt a körülötte kirobbant vitában való szánalmas szereplése kellő mértékben megmutatta, ahogy a temetésén elhangzó, jobbára gyomorforgató búcsúztatók is. Nem akart leszállni arról a magaslatról, melyet felelőtlen tisztelői ácsoltak számára, s ezzel mérhetetlenül ártott önmagának is, másoknak is, főleg az irodalom létmódjának. Mert az irodalom, amilyennek én szeretném, nem bálványok állítgatása és döntögetése, hanem viszonyulások sorozata, amelyben a szeretetnek természetesen megkerülhetetlen szerepe van, a hosszú, ütemes tapsnak és az örökös hajlongásnak azonban semmilyen szerepe nem lehet. Nem olvasom őt másként, mint eddig, mert eddig is megpróbáltam eltekinteni siralmas jelképes helyzetétől s úgy olvasni a műveit, ahogy mindenki műveit olvasni szoktam.

Itt persze rögtön ellentmondok önmagamnak, hiszen most meg Szilágyi Domokosról kell beszélnem s máris bevallanom, hogy az ő verseit nagyon másként olvasom azóta. Mindig szerettem őt: a magányát, a nyerseségét, a védekezését mindenfajta elhamarkodott közösség ellen, a bohémiáját, amely annyira más volt, mint a másé. Nagyon megrázott, ami kiderült róla, és eszem ágában sincs azt mondani, ne beszéljünk róla (vagy ugyanazzal a mércével mérünk, vagy nincs értelme a mércének); de ha most újraolvasom a Bartók...-ot vagy a Viszonylagot, a tragédiáját mélyebbnek, kiúttalanabbnak és erkölcsösebbnek érzem; a szöveg nem romlott, hanem emelkedett.

Ezen a ponton vitába kell szállnom Veled: beszélgetéseinkkor többször elmondtad, nem kell mítoszokat gyártani, és akkor nem is csalódunk akkorát [írásban lásd: Balázs Imre József: Az írók magánélete. Új Magyar Szó, 2006. november 4–5. – szerk. megj.]; én azonban úgy látom, az ő mítosza s ha tetszik, bálványa eleve romlékonyabb és ezért emberibb anyagból készült, mint a másé. Talán azért, mert a hiba lehetőségét is beledolgozták ebbe a legendába; neki, mármint Szisznek, a hibái voltak tökéletesek. Nem, róla egy percig sem állította senki, hogy hibátlanul lett volna tökéletes, a költészete pedig így is jelentős maradt.

S ezzel elérkeztünk ahhoz a kérdéshez, ki hogyan olvas és miért. Engedd meg, hogy most a hiúságig menően személyes legyek; nem indokolatlan ez – a legjobban azt tudom elmondani, amit közvetlenül megtapasztaltam. Tehát: tavaly megjelent regényem, a Visszaforgatás kapcsán szinte minden olvasóm, aki visszajelzett valamiképpen, azt mondta, annyira személyes és felkavaró, hogy elmesélné vágyait, bukásait, problémáit az írónak. Hallottam ezt nemegyszer olyanoktól, akik alig tudnak rólam valamit, illetve amit tudnak, azt ebből a könyvből vélik tudni. Olyan véleményt is hallottam már, persze szakmabelitől, ezzel a kötettel „valami új” kezdődött. Talán a személyesség bátorsága és bumfordisága – gondolom én, és hozzáteszem: kezdődött újra. Kincses Réka Balkán bajnok című, az édesapjáról, Kincses Elődről meg a mi diszkrét bájú világunkról szóló dokumentumfilmje (amelynek rendezője – az időtényező miatt említem – ugyanabból a korosztályból való, mint én) hasonló reakciókat váltott ki. A Transindexnek adott interjújában Kincses elmeséli, hogyan potyogtak anyósa könnyei a film láttán, „hogy tehetett ilyent az édesapjával”. Ha jól értem, az új román filmesek, Cristi Puiu, Corneliu Porumboiu, Florin Iepan, Radu Muntean és a többiek is ezt csinálják: nagyon nyersen szólva húsbavágó dolgokkal foglalkoznak, olyanokkal, amelyek a saját húsukba vágnak. Úgy látszik, ez a nemzedék, ez a rajzás belegyalogolt valamibe – de ami az irodalmat illeti, Nádas Péter, Bartis Attila és mások nélkül nem tehette volna meg.

Hát, kedves Imre, erre jutottam a kérdéseid olvastán.

Barátsággal:

Péter

 

 

Molnár Sára – esszéíró

 

A kérdés az irodalomtörténeti időre, a korszakokra, ez esetben az elmúlt két évtizedre és annak jellegzetességeire (változások, divatok) vonatkozik, ami mindjárt több szempontot is felvet. Például, hogy lehet-e mérföldkövekről beszélni az irodalomnak egy szigorúan esztétikai szempontú értelmezésénél? Számít-e az író születésének és halálának dátuma? Hiszünk-e abban, hogy az irodalom egyetemes és örök? Vagy pedig a korszakolás, az életmű időbeli keretei is részei az irodalmi recepciónak és az olvasás folyamatának? Balázs Imre József ankétindító kérdését olvasva döbbenten látom, milyen sokan meghaltak az elmúlt évben: Sütő András, Faludy György, Lázár Ervin, Domokos Mátyás, Határ Győző, Szász János, Nagy Gáspár, Beke György (azóta Lengyel Balázs is). Természetesen mindegyik írónk, költőnk halála egy egyedi írói világ lezárulását jelenti. Faludy, a botrányos költő és világpolgár klasszikus műveltsége és sokszínűsége, Lázár Ervin meséi, ez az utánozhatatlan nyelv, a nyakatekert, mégis mindenkor a sajátunkként felismert nyelv, Határ Győzőnek, ennek az egyszerre klasszikus-modern és avantgárd költőnek, írónak, filozófusnak és egyben egyik „nagy” emigránsunknak az életműve etc.

Hogy ez jelent-e irodalomtörténeti korszakhatárt is, nem tudom. Az irodalomtörténetben a gyakorlat azt mutatja, hogy általában utólag, több év távlatából lehet korszakokat és határokat állítani. A jelenben ezek nem mindig látszanak, hacsak nem egy történelminek nevezhető fordulópont jelzi a határt. Ilyen volt például az elmúlt két évtizedben az 1989–90-es fordulat. Egy-egy életmű lezárulásának a jelentőségét sem mindig tudjuk biztonsággal felmérni a jelenben.

Úgy tűnik, hogy egyrészt a huszadik századnak olyan tanúi és tollforgatói mentek el örökre, akikkel ennek a korszaknak az emlékezetéből is elveszítünk valamit. Ők azok, akik átélték és írásaikban problematizálták is a 20. század nagy „nyomorúságait”, a második világháborút, a diktatúrákat, a kisebbségi sorsot, a (kisebbségi) nemzeti identitást a diktatúrában, vagy éppen az emigrációban etc. Az egyre inkább globalizálódó és uniformizálódó (nyugat-európai) világ újabb generációi számára ezek a témák valószínűleg nem lesznek ennyire sorsközeliek, sőt lehet, hogy megszűnnek. (Lehet, hogy a korábbi generációktól búcsúzva az irodalmi modern kor és témák végleges lezárulásáról is beszélhetünk?)

Másrészt az ő életük dramatizálja is a 20. századi kelet-európai író-költősorsot vagy egyszerűen csak a diktatúrában élő, kiszolgáltatott ember helyzetét. Gondolok itt a meghurcoltatásra, börtönre, letiltásra, emigrációra, de a kollaborációra, a hatalom játszmáiban való részvételre is. Részben ambícióból, részben elvakultságból, de szinte minden esetben kényszerűségből is, a kornak megfelelően. Erről szól többek között a kérdésfelvetésben említett Földes-ügy vagy Szilágyi Domokos ügynökmúltjának sokkal tragikusabb esete. De szó eshetne Tar Sándor ügynökmúltjáról is, aki feltárta és meg is írta ezt. Felmentést, úgy tűnik, ez sem hozott a számára. Nem hitt abban, hogy lenne bocsánat.

A műveket alighanem valóban másként olvassuk, bár az esztétikai értékükből ez az információ semmit nem vesz el.1 Az irodalmi recepciójukhoz azonban mégiscsak hozzátesz valamit, még ha esetlegesen vagy időlegesen is. Erre példa Tamás Gáspár Miklós olvasata a nagy tapintattal és szeretettel írott „nekrológban“: „Természetesen jobban, mélyebben, intenzívebben kellett volna olvasnunk Szilágyi Domokos verseit, hiszen – természetesen – ő elmondta mindezt, csak hallanunk kellett volna, de persze süketek és vakok voltunk. Figyeljünk csak: »...megvámolják majd, mert van, van határ, / amelyen át nem engedik / poggyászomnak gyilkos felét, / őrült felét, képmutató felét, / hullafoltos felét, zimankós, / havakkal könnyező, halállal / teljes felét, és elválik, igen, / elválik a hazugság a reménytől, / millió-éves házasság után...«,»...mutasd meg: nem igaz, / hogy kutyakorbácsra születtél, / s hogy beléd marjon a veszett tél, / s a felhő higanyt záporozzon / fejedre, s hogy sose maradjon / estére annyi csöpp erőd, / hogy lerúgd azt a facipőt; / hát mutasd meg, hogy nem igaz, / hogy elintézhet egy süket / legyintés; hogy nem számítasz / annyit, mint a tetű, az eb, / a félrelökött csizmatalp...«”2 Élete a költészetének tragikus-menthetetlen tanújává válik.

Sütő András egészen más jellegű története is szomorú: a „nemzet élő lelkiismere-
tének”
3 lenni, ahogy róla tartják, idejétmúlt szerep, és már a nyolcvanas-kilencvenes években is az volt. Mert hol van az a nemzet, amelyikről ő ír és beszél? Az identitást harcosan őrző szavaiból, sértődött, ugyanakkor kirekesztő írói magatartásából az identitásvesztés félelme és görcsössége is látszik, amit éppen ezzel a váteszi szereppel próbál áthidalni. A nemzetféltő szereppel való azonosulás, úgy tűnik, nem igazán segíti a tisztánlátást, akár a múltat nézzük, akár a jelent. Természetesen személyes tragédiája sem – a „marosvásárhelyi magyarellenes pogrom”,4 ahogy ő nevezi – mely „pogrom” végzetesen meghatározza (fanatizálja) későbbi írói és közéleti tevékenységét. Már a „pogrom” szó maga is jelzi, hogy ismét csak egy helyrehozhatatlan, speciálisan kelet-európai balesetről van szó, még akkor is, ha erőszak mindenhol van. Ugyanakkor Sütő András halálával is lezárulni látszik egy korszak, ez a Nyírő József, majd Tamási Áron nevével fémjelzett „népi” téma és nyelv – az erdélyi magyar falu romantikája, mely ugyancsak nincs már, és persze a gyönyörűséges, erdélyi hangzású nyelv, mely legjobb írásaiban megmenekült még a pátosztól és a szentimentalizmustól.

A szerepek és identitások szempontjából tehát az 1989–90-es (történelmi-társadalmi-kulturális) fordulat egyfajta korszakhatárnak látszik az utóbbi két évtized irodalmában, mely úgy tűnik, érinti az írásmódokat (a publicisztikáét legalábbis mindenképpen). Az olvasási stratégiákat nemkülönben, hiszen az olvasók is hasonló identitásválsággal küszködnek.

A diktatúrában az irodalom népszerű szerepre talált az ellenállásban. Az elszólások egyfajta szelepként is szolgáltak az olvasók és hallgatók számára, akiknek volt egy közös tudásuk a diktatúra valóságáról, így kiválóan értették a társadalomkritikai jellegű kiszólásokat. Említhetjük itt Sütő drámáit, amelyek főként a diktatúra és a nemzetiség viszonyát tematizálták, vagy Esterházy írásait, a humort, a szarkazmust, mely egyszerűen csak a (máshol lévő) szabadságra apellált. A fordulat után az irodalomnak ez a funkciója megszűnt, és ezzel az olvasóknak ez a fajta konszenzusa is, amit a rendszerrel való szembenállás szült. Az irodalom a műélvező számára bizonyára ennyivel is bonyolultabb és elvontabb lett.

Ugyanakkor az irodalmi élet, a sajtó átpolitizáltsága vagy annak állandó gyanúja megváltozva bár, de megmaradt: (főként Magyarországon) divatos dolog „liberális” és „nemzeti” médiákról beszélni, még divatosabb ezzel vádaskodni. A különböző orgánumoknak és csoportosulásoknak megvannak a maguk törzsírói és olvasói. Ami persze nem annyira az irodalomhoz vagy az irodalomra tartozik, inkább a sajtót és a közéletet jellemzi.

Megfigyelhető az is, hogy bizonyos írók politikai szimbólummá váltak. Wass Albert művei a sok kiadással és magas példányszámmal virágkorukat élik. A könyvesboltok előkelő helyen tartják és kínálják a vevőnek az egész életművet. Magának az írónak szobrokat emelnek és/vagy döntenek le. Minden róla elhangzott mondat eseményszámba megy, vihart kavar. A népszerűség nem is annyira az írói nagyság vagy a létrehozott irodalmi mű függvénye (hisz a nagyközönség általában nem ez alapján értékel), hanem hogy alakja meg a művei kiválóan beilleszthetőek egy ideológiába.

A Wass Albert-mítosz vagy a Sütő-szerephez hasonló radikalizálódás azonban a szakma szempontjából inkább perifériajelenségnek számít. A mai erdélyi irodalom és irodalmi élet sokszínű, érdekes és nagyon ígéretes. Van hagyomány, sajátos témák, nyelv, spiritualitás, a „nemzeti“ nosztalgia és a kisebbségi lét terméketlen szlogenjei nélkül. Mindez Láng Zsoltnál, Visky Andrásnál, Kovács András Ferencnél stb.

A nyolcvanas években a magyar irodalomtörténet-írásban egy tisztán irodalmi jellegű korszakhatárról is szokás beszélni, ez pedig a magyar prózaírásnak az ún. „posztmodern fordulata”, melyet Kulcsár Szabó Ernő a „nyelv általi megelőzöttség tapasztalatának” mond.5 Legfőbb példái erre Esterházy Péter, illetve Nádas Péter prózája. Ez ugyancsak vita tárgya a szakmában, hiszen vannak, akik „posztmodern fordulat” helyett egyszerűen csak a modern meghosszabbításáról beszélnek.

Végül, hogy mit nem olvas a szakma, és mit nem olvas a nagyközönség, ez bizonyára a preferenciák és a politikum mellett kényelmi szempontokon is múlik. A szakma nem (vagy ritkán és csak lazításként) olvas bestsellert, lektűrt, science fictiont. Helyette a „magas irodalom” íróit olvassa és értékeli. Érdekes szociológiai kérdés lenne, hogy milyen ideológiák, meggyőződések, beállítódások vagy értékrendek alapján és mentén olvas, hiszen itt is működnek a divatok és előítéletek. A nagyközönség viszont, ha egyáltalán olvas, akkor szinte kizárólag csak az előbbieket olvassa.

 

JEGYZETEK

1. A másként olvasás problémáját Esterházy Péter is felveti a Javított kiadásban: az apa ügynökmúltjának lelepleződése után a Harmonia Caelestis is másként olvasandó.

2. „Soha többé nem olvashatjuk úgy Szilágyi Domokos költeményeit, hogy olvasóként megmenthessük őt a szégyentől. Magának az életnek a szégyene föloldódhatik abban, hogy életrajz lesz belőle, értelmes műegész, amelyet a tudatos ember társai közreműködésével – s ebben a művésznek nagy kiváltsága van – visszamenőleg teleologikussá alakít. De ezt Szilágyi Domokos életével nem tehetjük, mert beleszól a hamis démiurgosz: a zsarnokság titkosszolgálata, amelynek titka egyben a költő titka immár. Ezen nem segíthetünk. S ezért, ha nem is úgy, mint egykor, megint röstelljük magunkat. Megint magára hagyjuk a szenvedőt. Se igazat nem mondhatunk, se hamis vigaszt nem nyújthatunk neki, de még csak át se ölelhetjük vézna vállát. Hiszen halott.” ÉS, 2006. december 22., 51. szám.

3. A „nemzet élő lelkiismeretének” minősített Sütő „irodalompolitikai húzása abban állt, hogy a Ceauºescu-uralom bekeményítése idején ellenzéki-nemzetvédő identitást épített ki magának, amely a ‘80-as években nemcsak Erdélyben/Romániában, hanem Magyarországon is népszerűvé tette.” Sipos Géza: Önfelmentő Andrew. http://adatbank.transindex.ro/inchtm.php?kod=137.

4. Sütő András: Traumát oldó emlékezés? http://adatbank.transindex.ro/inchtm.php?kod=138

5. „a megérthető lét primer színterévé váló nyelv, mint az irodalom elsődleges eszköze, beszédvalósága”. Kulcsár Szabó Ernő: A magyar irodalom története 1945–1991. Argumentum, Bp., 1994. 167.

 

 

T. Szabó Levente – irodalomtörténész

 

Kedves Imre,

arról kérdezel többek között, hogy a Sütő András szerepét is firtató Földes-vita, magának Sütőnek a halála, illetve Szilágyi Domokos részben nyilvánosságra hozott ügynökjelentései miben és mennyire változtatták meg azt, ahogyan a romániai magyar irodalmat olvasom.

Először is abban, hogy foglalkoztatni kezdtek a többiek. A többi alkotó, a többi gondolkodó, a többi lap, a többi hasonlóan tisztázatlan helyzet s vele együtt főként a folyamat természete. Ne értsél félre, nem azt javasolom, hogy tegyük félre a Szilágyi Domokos, a Sütő András esetét, hanem úgy látom: az elmúlt szinte fél évszázadra vonatkozó kérdésfelvetés hitelességének és autentikusságának megőrzése érdekében szerencsés volna ugyanolyan buzgalommal feltárni, értelmezni, szakmai és közéleti viták fókuszpontjában tartani ennél több életművet és jelenséget. Ha eltűnik ez a fajta szisztematikusság és tágabb perspektívája a kérdésfelvetéseknek, ha kuriózummá és fétissé változtatunk egy nevet, egy életművet, csak illúzió lesz, hogy a rész-egész logikája szerint megértettünk volna úgymond egy teljes korszakot. Az a gyanúm, hogy még az adott életműre sem fogunk rálátni. S ebben a helyzetben ráadásul csupán azoknak az érvei izmosodhatnak, akik már eleve úgy gondolták, hogy néhány ember mítoszokat romboló vagy önkanonizáló szándékának az igazságtalan folyománya volt mindaz, ami akár Sütő, akár Szilágyi körül történt az elmúlt évben. A romániai kommunizmus „perének” (s ezen belül a romániai magyar irodalom újraértésének) is az egyik próbaköve lehet, hogy a jogi, adminisztratív lépéseken túl van-e vagy lesz-e társadalmi beágyazottsága (például, hogy megteremtődik-e egy hozzá méltó értelmiségi és populáris közbeszéd a részleteiről, eljárásairól, következményeiről): a „per” nem megy a „ki- és átbeszélés” nélkül. A lusztráció jogi és adminisztratív aktusai fontosak, de számomra csak egy folyamat kezdetét jelentik: ha nincsen, nem jön létre társadalmi igény egy korszak (s ezen belül akár az adott korszak némely irodalmi jelenségének) feltárására, nem születnek autentikus és meggyőző magyarázatok és (főként) sokakat nyugtalanító dilemmák arról, hogy miért és hogyan lehet megérteni az adott dolgot, csupán hatás nélküli, életidegen törvényszöveg és adminisztratív gesztus, látványos, de a folyamat természetéről szinte semmit nem tisztázó leleplezések sora maradhat a romániai kommunizmus, ennek minden irodalmi következményével együtt.

Az ankét természetszerűleg szűkös tere folytán engedd meg, hogy csak egyetlen olyan dologról írjak részletesebben, ami számomra épp az általad felemlített vitákból és helyzetekből fakad, s ami túlvisz az egyes életműveken és szerzőiken, de ugyanakkor egy tágasabb összefüggésben enged rájuk látni. A részben Sütő Andráshoz kapcsolódó vita, Szi-lágyi Domokos ügynökjelentései egy részének nyilvánosságra hozatala és az azt övező néhol döbbent, néhol meg könnyedén felmentő vagy ítélkező (irodalmi) közbeszéd és fél-nyilvánosság egy ponton találkozott számomra: nagyon sokat mutattak meg abból, hogy mennyire keveset tudunk és mennyire nehezen tudunk beszélni az értelmiségi szerepekről és irodalmi következményeikről. Ugyanis ezeknek a vitáknak nem kis tétje az egykori és jelenlegi értelmiségi szerepkörök, azok keretei, az általuk teremtett viszonyok. Innen nézve a Sütő körül a Földes-ügyben kialakult diskurzus alapvetően ott osztotta meg a hozzászólókat, hogy a prófétai vagy váteszi közösségképviseleti értelmiségi attitűdnek van-(volt)-e helye az irodalomban, eredményezhetett-e valaha értékes irodalmi szövegeket, s ha képviselője esetleg együttműködött a hatalommal, akkor az utóbbi következményeit semlegesíthetik-e az előbbi szerepének vélt vagy valós érdemei. Bizonyára emlékszel: a vitában nem kis felhanggal jelent meg, hogy egy elnyomó hatalommal való együttműködés minősülhet-e valaha áldozatvállalásnak, de annak az eldőlése sem kevés téttel bírt, hogy mit is jelentett együttműködni (elkötelezettnek lenni) az épp fennforgó hatalommal (hatalom iránt), vagy épp bírálni azt. Szilágyi Domokos jelentései kapcsán pedig a döbbenet egyik fő forrása: hogy hogyan lehet összeegyeztetni a mindenféle hatalom iránt ellenszenvvel viseltető, a hétköznapi kötöttségekben és a poétikailag egyaránt szubverzív, lázadó ember és író szerepeit a hatalommal nemcsak együttműködő, hanem esetleg társainak ártani kényszerülő emberével. Meglátásomban azonban az eseten érzett döbbenet és a reagálások bizonytalansága azt is jelzi, hogy többet kellene beszélni az értelmiségi függetlenség és/vagy ellenzékiség egykori eseteiről, formáiról, kereteiről, a hatalom és az értelmiség viszonyáról: mikor mit is jelentett együttműködni a hatalommal, mit jelentett függetlenedni tőle vagy bírálni azt. Milyen következményekkel járt, milyen helyzeteket eredményezett, s ha épp íróról van szó, akkor mit kezdhetünk szépírói teljesítményével. Jó lenne megspórolni a teljes Szilágyi-életművet félresöprő vagy nagyvonalúan felmentő gesztusokat, hiszen itt épp az egyes szövegek és az egyes viszonyok finom, érzékeny és elgondolkodtató összeillesztése hozhatna meggyőző érveket számomra. Hiszen ha a múltbeli értelmiségi elkötelezettség esetleges összetettségéről nem tudunk beszélni, kevés esélyünk lesz meggyőzően tisztázni saját vélt vagy valós értelmiségi szerepeinket és ezek természetét. Értem, hogy miért ennyire nehéz és lassú mindez, hiszen néhány évtized alapvetően erőszakosan behatárolta az értelmiségi szerepköröket, némelyiket rettentően és tartósan gyanúba is hozta. De mégis jó lenne, ha végre nemcsak pletykák és susogások között hallanék arról, hanem az irodalmi közbeszédben érvekkel és ellenérvekkel alátámasztva, hogy mit is jelent (vagy jelentett) valamely politikai párt vagy politikai eszmetörténeti vonulat mellett elkötelezett alkotónak, gondolkodónak lenni. Noha megvannak a saját kételyeim ezzel a szereppel kapcsolatban, úgy látom, hogy addig, amíg csak valamiféle vélt fölényérzettel, gúnyolódva és gyanakodva tudunk a politikai aktivizmus, a politikai eszmetörténeti vagy a társadalmi kérdések iránti elkötelezettség, értelmiségi attitűd valamilyen formájáról beszélni, addig nemcsak a nyugati értelmiség és irodalom történetének és jelenének számottevő szeleteit értjük meg nehezen, hanem azt is, hogy valaki egykoron hogyan, miért és meddig lehetett meggyőződéses és hithű baloldali, kommunista, volt-e vagy sem eszközjellege a közösségképviseleti beszédmódnak és értelmiségi szerepnek a romániai magyarság múltjának valamely pontján és így tovább.

Mivel még mindig csak lopva és „félnyilvánosan” beszélünk róla, összemosódnak az elkötelezett és független értelmiségi attitűd különféle formái. Holott látható: egyre nyugtalanítóbb (s nemcsak a Sütő és Szilágyi Domokos körüli vitákban), hogy mit is lehet kezdeni azokkal a szövegekkel, amelyek elkötelezettek valamilyen módon. A peremre kellene szorítani, jól el kellene rejteni, szégyellni kellene őket? Ha nem, akkor meg mit lehetne tenni velük, hogyan lehetne érteni őket? Az értelmiségi pozíciók, lehetőségeik, mozgásterük és használataik történetét kellene mindenekelőtt az egyes esetek feltárásával együtt megírni. (Ebből a történetből persze nem hiányozhatna az a számomra különlegesen érdekes fejezet sem, amely az 1989 előtti negyvenöt év sajátos értelmiségellenességéről szól és az irodalmi értelmiségnek az ehhez való viszonyáról, a viszony szövegtípusairól, eseteiről, következményeiről.) Így talán könnyebb lenne beszélni arról is (ami mindkét vitának ütközési pontja volt), hogy mit lehet kezdeni az irodalmi kultuszokkal, s mit jelent az, ha egy írónak kultusza van (netán még önkultikus gesztusokkal is segíti ennek a kialakulását). Könnyebb lesz talán beszélni a szociográfiáról (ha már előkerült a Beke György neve), s megnyugtatóbban lehet olvasásmódokat és ezáltal méltó helyet keresni a részben vagy egészen emigrációban született irodalomhoz is egy ilyen keretben (ha már a Faludy neve is előkerült az elmúlt évben elhunyt írók sorában).

Az, hogy mit olvas és mit nem olvas a szűkebb szakma, szoros összefüggésben van számomra azzal, hogy mit és hogyan nem olvas a szakma. Egyes szövegek, életművek, kérdéskörök onnantól és azért válhatnak fontossá, hogy nézőpontot találunk hozzájuk, s hogy valamely nézőpont meglétét termékenynek, feltáró erejűnek tekintjük. Amint azt a felemlített viták is mutatják: sokat segítene a romániai magyar irodalom értelmezőinek, ha a magyarul beérkező eredményeknél is gyorsabban és intenzívebben tanulnák el és gondolnák újra az utóbbi három-négy évtized kontextualista olvasási stratégiáit. Például azokat, amelyek a szöveg és a hatalom viszonyát firtatják. Akár örülünk neki, akár nem, akár tudunk valamit kezdeni vele, akár nem, számos, a szívünknek oly kedves irodalmi szöveg ideológiákat vitt vagy visz színre, használataiban, jelentéseiben nemcsak poétikája, hanem politikája is volt vagy van (a szó metaforikusabb, tágasabb, angolszász jelentésében). Lehet ugyan hátat fordítani ennek, tagadni vagy bagatellizálni az értékét, de roppant súlyos következményei vannak, ha nem alakítjuk ki a hasonló helyzetekre való rákérdezéshez, a megértésükhöz a stratégiáinkat, érvrendszerünket.

Az, hogy egyes életművekhez, szövegekhez annyira nehézkesen találtak a viták szempontokat, egyben azt is jelezheti, hogy nem találjuk a nézőpontokat, olvasási modelleket hozzájuk, s a már bevett szempontjainkkal nem sikerül megoldanunk egy-egy új problémát. Nem azért segítene tehát a romániai irodalomtudományi oktatásból vagy irodalmi érvelésből hiányzó Stefan Collini, Deleuze, Bourdieu, Greenblatt, Susan Sontag, Edward W. Said (hogy egymástól nagyon eltérő, de számomra egyaránt fontos gondolkodókat említsek) érveit és általában az irodalmi szövegek és kontextusaik viszonyát érintő, illetve az irodalmi szöveg ideológiai használatai körüli érdekfeszítő gondolkodás újabb érveit elsajátítani, hogy büszkén elmondhassuk, mennyire szinkronban vagyunk egyes nyugati gondolkodásmódokkal, hanem azért mert saját érveinket segítenének jobban elhelyezni, finomítani, felmérni teherbírásukat, problémamegoldó jellegüket vagy képességüket. Tehát a Sütő és a Szilágyi körüli események jó alkalmak lehetnek, hogy az irodalomról való (romániai magyar) beszéd számos feltételét újragondoltassák; nemcsak a tudományos és módszertani modelleket, hanem a(z irodalmi) tudományosság alkalmait, természetét, forráskezelését.

Például a kooperáció új formáiról gondolkodtathat el az irodalmi életen belül. Máris látható, az irodalmárok igenis rászorulnak a jelenkor társadalomtörténetével foglalkozókkal (például a MAT-os műhellyel) való együttműködésre. A források és a forrásokban megjelenő események természete okán egyaránt. S ez abban az értelemben járhat jótékony következményekkel, hogy diszkréten mércét állít a korszak majdan megírandó irodalomtörténete elé. Hiszen bizonyára ez utóbbi úgy is minőségi módon megírható volna, hogy egy jelenbeli érték felől hangsúlyosan evaluatív módon „korszerűvé olvassa” az elmúlt csaknem fél évszázad romániai magyar irodalmának a termését, s kizárólag csak azokra a szövegekre figyel, amelyek minőségi módon viszik színre ezt az értéket. Kulcsár Szabó Ernő irodalomtörténete lehet a példa rá, hogy egy ilyen elbeszélés minőségi és érdekes módon működtethető a közelmúltról. Részemről viszont ugyancsak nyereségnek érzékelem, hogy a korszakot érdekesen és hatékonyan kutató politika- és társadalomtörténészek fenntartják (és remélhetőleg az irodalomtörténészekkel szemben is szorgalmazzák majd) azt az igényt, hogy olyan értékekkel, életművekkel és szövegekkel is kezdjenek valamit, amelyeket a ma rettentően idegennek, zavarónak, bántónak érzékel. Járják körül, próbálják megérteni egykori társadalmi funkciójukat, az irodalom használatának számos (mára már furcsán ható) ideológiai használatait (és a vele való visszaéléseket), az irodalom és társadalom kapcsolatának változó történetét.

Egész tanulmányt érdemelne meg annak a sok apró megjegyzésnek az értelmezése, ami az emlékezés formáira és a korabeli nyomtatott forrásokra vonatkozott a Földes- és a Szilágyi-ügyben. De már arra is elégségesek, hogy olyan, a narratív irodalomtörténet kialakulásától fogva a magyar irodalomtudományban peremre szorított, eddig módszertanilag nem tisztázott státusú forrásokra hívják fel a figyelmet, mint a szóbeliség forrásai. Hiszen ha a rendszerben bármilyen módon érintett, arról tapasztalatot szerzett alkotók (különféle megfontolásból) nem szólalnak meg, érdemes lenne megszólaltatni őket, összevetni elbeszéléseiket és elbeszéléseinket a közelmúltról. Érdemes lenne kidolgozni az „oral literary history” módszereit, s közben botorság lenne úgy tenni, mintha egy oral history nevű komoly diszciplína nem létezne már évtizedek óta, s mintha az utóbbi időben is –  ugyan mindenféle tisztázó módszertani kérdésfelvetés nélkül, de – nem készültek volna hasonló gyűjtemények, például írókkal és irodalomtudósokkal készített kitűnő interjúkötetek (elég Balassa Péter interjúinak kötetbe gyűjtött anyagára, Takáts József vagy Szirák Péter iskolateremtő értelmiségiekkel, illetve irodalomtudósokkal készített interjúkötetére vagy épp az általad egykor a Láthatatlan Kollégium keretei között az első Forrás-nemzedékről készített interjúk kötetére gondolni).

A források kérdése nemcsak módszertani tekintetben elgondolkodtató, hiszen maguk a források tekintélyes részben kiadatlanok vagy épp hézagosan kiadottak. Egy klasszikus magyar irodalommal foglalkozó kritikai kiadás szerkesztőjeként évek óta meglepetten figyelem, hogy még csak fel sem merül az igény Szilágyi Domokos, Dsida vagy mások kritikai igényű kiadására (vagy ha igen, akkor annak nem volt számottevő irodalmi nyilvánossága). Most látszik nagyon, hogy ez nem öncélú mulatság és szövegmonstrum volna, számos kételyt, mellékzöngét és elhibázott kérdésfelvetést eleve tisztázhatna (s az, hogy Kuszálik Péter és mások hányszor pontosítottak apróbb és nagyobb filológiai kérdésekben a Földes-vitában, elgondolkodtatható lehetne az egyes életművekről és a korszakról való mikrofilológiai tudást illetően). Az erdélyi magyar irodalomból nem készültek kritikai kiadások, holott most segítene igazán látni, hogy például Sütő András szövegei egészen pontosan hogyan is illeszkednek egymáshoz, mekkora szerepe is volt a cenzúrának, az egyes művek kapcsolatának, az életműről tett saját kijelentéseknek az életmű egyes jelentéseinek a felerősítésében.

Kedves Imre, úgy gondolom tehát, hogy az elmúlt év olyan irodalmi eseményei, mint a Földes-ügy, Sütő András halála, a Szilágyi Domokos-dokumentumok nyilvánosságra kerülése nem önmagukban jelentenek valamit, hanem az igazi hatásuk ott nyilvánulhat meg, ha – amint a Korunk ankétja és megtisztelő felkérésed kezdeményezte – folyamatos beszéd tárgyává tesszük őket. S ezzel egyben nyugtalanító hiányként érzékeljük a közelmúlt feldolgozatlanságát.

Szívélyesen üdvözöl

T. Szabó Levente

 

 

Vallasek Júlia – esszéíró, kritikus

 

1. Azt hiszem, a korszakhatároknak (a művészetben mindenképp) éppen az a jellemzője, hogy nincsenek. Vagyis csak visszatekintve rajzolódnak ki egyértelműen, nem a jelenben léteznek, nem lehet őket betájolni, megfogni, hogy „Na, akkor most így, holnaptól viszont úgy vagy amúgy…”

Inkább a jelentősebb társadalmi változásokat okozó politikai események körül sűrűsödik össze úgy a levegő, hogy a kor embere mintegy a bőrén érzi, „korszakhatárhoz” érkezett. Ilyen például az 1989-es változás, amelynek nyilvánvalóan az irodalom terén is megvolt a maga hatása, itt azonban elsősorban arra gondolok, hogy megváltoztak az irodalom „megjelenési keretei”, a megszólalás fórumai. (Elég, ha csak a megújuló, frissen alakuló, talpon maradó vagy eltűnő irodalmi/kulturális folyóiratokra vagy az olvasásmódot, az irodalommal való találkozás lehetőségeit egyre inkább átkódoló irodalmi internetes portálok elmúlt években egyre nagyobb számú megjelenésére gondolunk.)

Egymást kiegészítő és egymásnak ellentmondó folyamatok, egymás mellett létező írásmódok és olvasási stratégiák jellemzik az elmúlt két évtized irodalmát. Beke György, Domokos Mátyás, Faludy György, Határ Győző, Lázár Ervin, Lengyel Balázs, Nagy Gáspár, Sütő András, Szász János halálával jelentős életpályák zárultak le csak az elmúlt évben. Egymástól eltérő hangok, beszédmódok, írói attitűdök, irodalomfelfogások… Hogy ezekből mi zárult le végleg, és mi vihető/írható tovább, az még nem világos. Valószínű, hogy például Sütő András halálával végképp tarthatatlanná válik a „vátesz-költő”, a „nemzetféltő-költő” romantikából örökölt, a transzszilvanista vonásokat mindmostanig megőrző szerepe. Nem arra gondolok, hogy maga a nemzeti hovatartozás és mindaz, ami ehhez kapcsolódik, nem válhat többé hiteles irodalmi témává (kulturális, etnikai, vallási, regionális sajátosságokat hangoztató, azokkal napról napra megküzdő korunkban dehogynem!), hanem arra, hogy mindehhez más megszólalási mintákat keresnek a jelen alkotói (pl. Láng Zsolttól Kovács András Ferencen át Závada Pálig).

Sütő és Beke György halálával, úgy érzem, végképp eltűnik az erdélyi irodalom egyik (Tamási, Nyírő, majd a falukutató, szociografikus hajlamú második nemzedék munkássága óta) jellegzetes nagy témája, az erdélyi falu, és annak nyelvi, kulturális stb. világa. (Maga a konkrét falu már jóval korábban eltűnt, megváltozott, átalakult.) Korszakhatárról azonban itt sem beszélnék, gondoljunk csak pl. Mózes Attila „rendhagyó falumonográfiájára”, az Egyidejűségekre, amely 1980-ban jelent meg…

2. Durván egyszerűsítve a dolgokat azt lehetne mondani, hogy a „nagyközönség” az éppen aktuális „divatos” könyveket olvassa: Harry Pottert, A Da Vinci kódot, Coelhót, médiasztárok önéletrajzzal és életmód-tanácsadással keveredő, könyvformátumban kiadott önreklámjait. A kezdeti mohó érdeklődés után a Wass Albert-kultusz mintha visszaszorulóban volna.

A „szakma” mint olyan nem létezik: vannak körök, csoportok, köröcskék és csoportocskák, egymástól akár nagyon eltérő olvasási preferenciákkal. Ezek mind a maguk módján (nyelvén) szólnak az irodalomról, az irodalmi hagyomány, illetve a kortárs irodalom szűk, látószögük által behatárolt szeletéről. Monológok egymás mellett.

A „szakma” atomizálódása ugyanakkor azzal jár, hogy nincsenek nagy, átütő könyvélmények. Nemcsak az „alapolvasottság” fogalma tűnt el (mindenkinél más az „alapművek” halmaza). Hiányoznak az olyan „nagy” vagy „fontos” könyvek is, amelyek aktivizálni tudnák a széttartó szakmai beszédet, amelyek körül viták, viharok születnének.

A „szakma” olvassa mindazt, amit a nagyközönség nem, vagy csak kevéssé. (Időnként persze, pihenésként, kíváncsiságból azt is.) De az olvasmányválogatást az adott kör belső szabályai határozzák meg, az értelmezés, az irodalomról folyó beszéd immár zártkörű klubtevékenység.

3. Nem. És ahogy telik az idő, mindez egyre inkább irodalomtörténeti adalékká változik. Azt hiszem, ezek elsősorban a kortársaknak jelenthetnek valós problémát, megválaszolásra váró kérdéseket. Őket jóval kegyetlenebbül kényszeríti tükörbe nézésre, múltértelmezésre. Viszont többnyire elkeserített az a sokszor döbbenetesen primitív mód, ahogyan sokan a jelen ankétban „történésnek”, a szakmai és közbeszédben viszont „botránynak”, illetve „ügynek” titulált jelenségekre reagáltak. Felmerült bennem az is, milyen kivételes szerencse, hogy egyrészt a főszereplők halála eleve lezárta ezeket az „ügyeket”, másrészt, hogy szűkebb tájainkon a média nem rendelkezik megfelelő „sztárcsináló potenciállal”. Ha másként lenne, nyilvános szembesítések, kibeszélő- és bocsánatkérő show-k követnék egymást, az emberi nyomorúság minden kis részlete jelentős „médiaeseményként” köszönne vissza ránk, és (az előző kérdéshez visszakapcsolva) még az sem kizárt, hogy éppen ez járulna hozzá az adott szerzők, illetve a szépirodalom olvasottságához.

 

 

Váradi Nagy Pál – költő, szerkesztő

 

1. A korszakhatárok természetéből adódik, hogy egy válaszra gondolni sem merek, viszont az egyiket megkockáztatnám megfogalmazni. Mindenképpen határképzőnek vélem a világháló és az irodalom kapcsolatba kerülését, történjék az elektronikus könyvtár, folyóirat vagy levelezés, fórumozás formájában. Böngészve a hálót mindenfélét találhat az ember a szeméttől (blogos szájtépés) a világirodalom gyöngyszemeiig (igényes digitális kiadások). Olvasás szempontjából ez nem jelent kevesebbet, mint hogy szinte mindenhez hozzá lehet férni, akár pizsamában éjjel kettőkor egy laptoppal összekötött mobiltelefon segítségével egy civilizációtól távoli (?) menedékházban. Vagyis az olvasáshoz többé nem tartozik feltétlenül hozzá a könyvtár (számomra rendkívül) nyomasztó légköre vagy a hátizsák súlya; hozzátartozik viszont az, hogy egyszerűen kevesebb az ember ideje.

Kimarad a papír, és ez több érdekes kérdést vet fel, melyekből most csak néhányat említenék. Míg például a 19. századi próza megjelenésére a folyóiratok terjedelmi korlátja hatással volt (adódott az epizodikus jelleg), a digitális váltással a kérdés alkotói megfontolás tárgyává minősült át. Ahogyan az is, hogy mi kerül a monitor-papírra, mivel a cenzúra nemcsak megszűnt, de lehetetlenné is vált a digitális szövegtengerben. Hogy ez jó-e, nem hinném, hogy ma eldönthető. Csak az utókor irodalomtörténészét nem irigylem: fórumokból gyűjteni az anyagot még hagyján, de a postaládák jelszavait feltörni hagyatékok megszerzése végett…

2. Attól függ, kinek a divatját vesszük figyelembe. Az egyszeri kánongyártó irodalmár ugyanis azon kapja magát, hogy nem tud többé beleszólni abba, ki mit olvas, mondjuk, internetről: legfeljebb véleményezhet, de közlést meggátolni nem tud. Emellett arról is érdemes lenne szót ejteni, hogy mit olvas a nagyközönség kényszerből (egyetemi környezetben pl. vizsgakényszerből), és mit azért, mert valóban érdekli. Magamból is kiindulva, utóbbi szempontból az agyonbeszélt, felfújt „nagy magyar klasszikusok” bizony bajban vannak a világirodalommal szemben (tisztelet a kivételnek). Sejtem, mi lenne velük, ha nem kellenének érettségire, csupán népszerűsítenék őket, csak annyira, mint a többieket.

Érdekes, hogy a szakma nem érzi jól magát ott, ahol nem beszélhet ex cathedra. És mivel a szakma irodalommal foglalkozik, kinevezi nem irodalomnak azt, amivel kényelmetlen lenne foglalkoznia. Nem kell rögtön az internetre gondolni. Hiszen nem énekmondás-e magas fokon, amit például kispálék [Kispál és a Borz nevű zenekar – szerk. megj.] művelnek (csak az évszám és a könyvtári jelzet nem stimmel)? Miért fontosabb egy teljesen elfeledett költőcske rehabilitálása? Hadd legyen hát véleményem a szakmáról.

3. A legkevésbé sem befolyásolnak a kiderülő ez-azok olvasás közben. Nem nagyon érdekel, hogy a nagytestvér súgta-e az irodalmi művet, állambácsi, a ledér múzsák, a drog vagy a sámándob vagy netán az a belső hang, ami azt mondogatja folyton: nem vagy őrült, normális vagy. Nem tekintek a művekre mint az Igazság hordozóira, az írókra sem mint erkölcsi modellekre, übermenschekre, orákulumokra vagy megváltókra. Számomra ők is emberek, akik amúgy hazudnak, lopnak, csalnak, vagy hősi halált halnak. Elég másnapos vagyok ahhoz, hogy mémeket és ne repedező ikonokat lássak az irodalomban.

 

 

Vári Csaba – költő, irodalomkritikus

 

1. Nehéz kérdés, de megpróbálok rá válaszolni. Ha a korszakot bizonyos dátum(ok)hoz kötjük, akkor nem biztos, hogy közelebb jutunk ahhoz, amit keresünk. Sőt valószínűnek tartom, hogy még inkább eltávolodunk attól, mert félrevezető lehet az ilyen „ki- és bezárósdi”. Sokkal közelebb érzem ezt a megközelítést az ideologikussághoz, mint magához az irodalomhoz, amely kettő szerintem ma már nemigen fér meg egymás mellett. Kétségtelen, hogy a ’89 utáni irodalomtörténések vizsgálata más szempontrendszert követel meg, és más eredményeket is mutathat. Arra azonban most még nem lehetne egyértelmű választ adni, hogy a rendszerváltás után megjelent művek egyben változást jelentenek-e a (romániai) irodalomban, és ha igen, mennyiben. Vannak szerzők, akik előtte is, utána is ugyanúgy alkottak, de tudtak „változtatni” és újat hozni, vannak, akik „váltottak”, de nem változtattak. (Nem szeretem a névsorolvasásokat.) Az is kétségtelen, hogy a kilencvenes évek közepe táján indult, az Előretolt Helyőrség köré tömörülő fiatal írónemzedék felborzolta a (romániai) irodalmi kedélyállapotot mind megszólalásmódjával, mind az irodalomhoz való viszonyulásával. „Utánpótlását” pedig azóta is többé-kevésbé folyamatosan biztosítja.

Ha írásmódbeli (és/vagy olvasási stratégia)váltás alapján próbálunk korszak(hatá-r)okat elképzelni az utóbbi két évtized (romániai) irodalmában, akkor hosszan vissza is kell néznünk és olvasnunk (időben és történetiségben is), és nagyon pontosan kell látnunk, hogy most „mi van”, amit még nehezebb feladatnak látok.

Tehát korszakhatár(ok) „meghúzása” az utóbbi két évtized (romániai) irodalmában még önkényes és korai lenne. Azt hiszem, túl közel van ez hozzánk időben, hogy „kívülről” megállapíthatnánk, „belülről” pedig másképpen működik a szem.

2. Ha akarnék, sem tudnék arra válaszolni, hogy ki mit (nem) olvas, vagy arra, hogy éppen mi van (vagy nincs) „divatban”. De azt a „határt” sem látom igazán, ami a szakma és nagyközönség között húzódhat. Ezt afféle szociokulturális „kulisszatitoknak” képzelem el, amely egyben egy kicsit generációs kérdés is.

A saját „divatjaimat” azok a művek jelentik, amelyek engem megszólítanak, vagy úgy problematizálnak, hogy az a nyelvből, a mondatok mögül derül ki, és nem a „mondanival(l)óból”. Vannak például művek, amiket már a címük miatt sem olvastam el, mert a fentebb említett ideologikusságot „sugallták”, vannak, amiket másért igen. (Nem szeretem a névsorolvasásokat.)

De mégis visszakanyarodva a kérdéshez és kicsit „közelítve” a szakmát a nagyközönséghez, Varró Dániel Túl a Maszat-hegyen című könyve például azt mutatta meg, hogy igenis van igény „lazább” szövegekre is a (néha túl komolykodó, máskor túl hanyag) irodalmunkban. Úgy kérdez rá az „elit” irodalomra a szlogenekkel, a szlengekkel és szellemességével, hogy közben az elit is élvezi azt, és úgy dolgozik a kanonikus irodalmi formákkal és nyelvi regiszterekkel, hogy a populáris kultúra kódjait is ironizálja. (A meseregény alapján készült zenés kalandjátékot a Kolozsvári Magyar Színház – már többedszer – telt ház előtt játszotta.)

3. Nem szeretem a névsorolvasásokat. Mindig több vagy kevesebb, mint „ami van”, vagy ami érvényesen állítható (egy irodalomról, egy irodalom kapcsán).

Szerintem fordítsuk meg a kérdést: hogyan olvassuk a „jelentések irodalmát”, a jelentéseket, amelyek nyilván meglepnek, szenzációsak, de legalábbis erős hírértékkel bírnak?

Úgy-e mint „kiszivárgásokat”, „kibeszéléseket” vagy úgy mint az intellektusok bennfentességét a hatalmi apparátusban és hatalmi diskurzusokban? Úgy-e, mint a korszak „kényszerét” vagy csak puszta biográfiai adatként?

Hiszen ez a tény a műveken nem változtat. A szavakat, mondatokat nem írta át senki, a lapokat nem tépték ki, könyveiket, valamint a róluk szóló írásokat nem tiltották be. Szóval rajtunk is áll, a mi hozzáállásunktól is függ. Bár az utóbbi évek néhány (antropológiai szempontokat alkalmazó, tudományos) munkáját leszámítva „a megértés irodalmának” megszületése (tájainkon) még várat magára. (Viszont lehet, hogy ezt is generációs kérdésnek kell elgondolni, mert mást jelent annak, aki a bőrén érezte a „tetteket”, és mást annak, aki a könyvtárban ülve olvassa ezeket a „nyomokat”.)

Mind az előző kérdés, mind pedig egy életmű olvasatának a kérdése elválaszthatatlan az adott és a mindenkori társadalmi és kulturális diskurzusoktól és erőviszonyoktól. Akkor is, ha ez több „korszakot” jelent az adott életművön belül is. Meg kell nézni, hogy mi íródott/mi íródhatott le mondjuk a Gheorghiu-Dej korszak első és második felében vagy később, a Ceauºescu-rezsim idején, majd az utóbbi két évtizedben.

Sütő Andrásról egy kicsit megváltozott a véleményem a Földes-ügy vitája kapcsán, mert ő még hozzászólhatott személyesen. Tagadó, mentegetőző, sőt vádaskodó „érvelésével” mintha kissé „homályosítani” igyekezett volna a történteket. Viszont például a Három drámát ennek ellenére sem lehet meglátásom szerint zárójelbe tenni. Szilágyi Domokos olvasásától sem ment el a kedvem, bár „meglepetés” volt ügynökügyben. Az írót az írásaiért szeretjük, a költőt pedig a verseiért. Hacsak nem vagyunk közelebbi hozzátartozói (is), amiről pedig nem tehetünk.

 

 

Vida Gábor – író, szerkesztő

 

1. Nem hiszek abban, hogy amikor egy jó könyvet a kezébe vesz valaki, olvasási stratégiák szerint vagy mentén olvas. Ez az elméleti szakemberek problémája. Hogy miként ideologizálom meg az olvasatomat (már ha keletkezik ilyen egyáltalán), az más kérdés. Nem hiszek abban, hogy pl. az Egri csillagok vagy A Karamazov testvérek valamilyen eleve elkészíthető olvasási stratégiát igényel. Vannak olyan könyvek, amelyek viszont komoly stratégia nélkül egyáltalán nem olvashatók, ezek biztos nem élnek meg száz évet. Csak a közelmúlt posztmodern hőbörgéseibe kell belegondolni, és abba, hogy milyen tengernyi szöveg lett olvashatatlan, mert vizsga után a bölcsészhallgatók gyorsan felejtik el a vonatkozó ideológiát.

Az most már elég jól látszik, hogy az irodalomnak az elmúlt két évtizedben egyre csökken a közéleti súlya, és ez nem baj. Egy könyv elolvasásának vagy el nem olvasásának ma már alig van gesztusértéke, azok is egyre kevesebben vannak, akiknek a világké-pét az irodalom alapjaiban határozza meg. Ez viszont baj.

Húszéves periódust véve figyelembe, korszakhatárokról én nem beszélnék.

2. Nem tudom, hogy mi van divatban. Ötvenévesnél fiatalabb könyvet nem olvasok, mondta állítólag Borges. A szakma biztos nem olvas pl. Wass Albertet. A nagyközönség Coelhót olvas, Harry Pottert és A Da Vinci kódot. Ötszáz vagy ezer példányban megjelent könyvek esetében nagyközönségről nem is beszélhetünk.

3. Avagy írhat-e jó könyvet a számomra ellenszenves politikai, közéleti szerepet vállaló vagy az elveimmel ellentétes felfogást vállaló ember? Igen, írhat.

A Don Quijote szerenádja akkor is jó vers marad, ha kiderülne Szilágyi Domokosról, hogy ő hívta be az oroszokat ’56-ban Magyarországra. Az ilyen ügyek nem az olvasást befolyásolják, hanem a közérzetünket rontják, mert arra hívják fel a figyelmet, hogy milyen primitív módon értelmezzük ezt a nagyon összetett és ellentmondásos világot.