Áprlilis 2007
Művek a purgatóriumban


  A mester kabátja (vers)
  Balázs Imre József

  Irodalom és politika
  Selyem Zsuzsa

  Szerepek és zavarok
  Boka László

  Vitázó utókor (ankét)
  

  Táguló kerekasztal
  Kántor Lajos

  Fehérnép-poszton (vers)
  Balogh Edgár

  Philosophiai mesék
  Szabédi László

  „Mindnyájan szomorúak vagyunk”
  Balogh Tamás

  Palocsay Zsigmond poémája elé
  Láng Gusztáv

  Bálint Tibor
  Nicolae Balotă

  Bogu Miloszt (Generátor – próza)
  László Szabolcs


Toll
  A varázsmesétől a mítosztalan falukutatásig
  Pozsony Ferenc


História
  Politikai emblémák a nagyszebeni Haupt-epitáfiumon
  Kovács Zsolt


Mű és világa
  Hegel, új olvasatban
  Zoltai Dénes

  Előadások (részlet)
  G. W. F. Hegel

  A széthullott világ képzete Dsida Jenő verseiben
  Bondár Anita


Téka
  Magánymitológiák (Átfogó)
  Demény Péter

  Az uralisztika görbe tükre
  Simoncsics Péter

  A velünk együtt haladó határról
  Rigán Lóránd

  A terápia felfüggesztett ideje
  Csog Szidónia

  A „mot juste” keresése
  Andorkó Júlia

  A Korunk könyvajánlata
  


Talló
  Ciklikusan gyorsuló kultúra?
  Schmidt Dániel

  Bálványok alkonya
  Balon Ruff Zsolt

  Erdélyiek a vásznon
  Nagy Katalin



  Lépcső/ház
  

  Abstracts
  

  Számunk szerzői
  

Boka László

Szerepek és zavarok

 

Változást hoznak-e a legutóbbi évek azon eseményei az erdélyi magyar irodalom olvasatait illetően, amelyek egy korszak lezárultát vagy éppen e korszak irodalomtörténeti olvasatainak szükségszerű újrafogalmazását is magukban rejthetik? Mennyiben jelentheti Sütő András immáron lezárult életműve egy eszmetörténeti korszaknak is a végét, vagy mennyiben teremthetnek a Szilágyi Domokosról nyilvánosságra kerültek új helyzetet a recepcióban, esetleg a hatástörténet utókort is illető értékeléseit tekintve? Nem szándékom természetesen egymás mellett, egymás fényében vizsgálni e két, jószerével összemérhetetlen életművet, mindössze arra kívánok az alábbiakban reflektálni, hogyan változtat(hat) az új helyzet szükségszerűen mindkét életmű korábbi fogadtatásának hangsúlyain. Olvasatok alatt leginkább egy irodalomtörténeti korszak újraolvasására és ennek minőségére gondolok, annál is inkább, mert egy ilyen hagyományszegmens esetében megőrzésre kevésbé, mindig inkább csak újraalkotásra, művek és olvasatuk viszonyszintjeinek újrafogalmazására, tehát újrateremtésre van módunk. Az Erdélyben születő művek magyarországi fogadtatását illetően az olvasatok (egy többszörösen összetett folyamat révén)1 a kilencvenes évekig terjedő időszakra vonatkozóan hajlamosak voltak a kényszerű politikai különállásokon túl kritikai rangsorban, mértékben vagy éppen orientációkban, irányzatokban, attitűdökben, feladatokban és sokszor érzelmi-pszichológiai elfogultságokban is különállást, illetve sajátos kritériumokat, regionális másságot tételezni. Az elsőre talán túl általánosnak tűnő megfogalmazás magyarázata előtt érdemes mindenesetre kitérnünk az ezzel kapcsolatos, a legutóbbi évtizedek teljes magyar irodalomtörténet-írását foglalkoztató elméleti kérdésfelvetések, polémiák irányaira is.

A mai irodalomtudományos beszédmódok talán egyik leg(ön)kritikusabb tapasztalata és belátása – a kilencvenes évek elméletírói gyakorlatára visszatekintő távlatból is – az irodalom referencialitáselvének vissza-visszatérő, máig vitatott kérdésköre, illetve az ehhez kapcsolódó konszenzus hiánya. Annak az alapvető kérdésnek a megválaszolatlansága, hogy mennyire lehet, illetve lehet-e egyáltalán létjogosultsága a szubjektív olvasói értelmezésalakzatokon túl az irodalomtörténeti értékelés megújuló gyakorlatában az olyan „külső” szempontoknak, amelyeket – a recepciótörténet szükségszerűen feltárandó alakzatait leszámítva – az újabb értéktételezések többnyire afféle múltbéli ballasztnak, járulékos komponenseknek tüntettek fel. A korábban szinte kötelező érvényűvé emelt referencializáló olvasatok ellenében az 1989-es fordulatot követően Magyarországon ugyanis a hivatalossá tett hatalmi kánonstruktúra összeomlása és az irodalom radikális funkcióváltása egyidejűleg ment végbe. Egy teljességében átpolitizált, használati elvű irodalomkoncepció létjogának a megvonása által, a nyilvánosság más tereinek újbóli megnyílásával az irodalom megszűnt a kulturális identifikáció kitüntetett területe lenni, s általában a művészet ismét elsődleges funkciójához, az esztétikaihoz látszott közelíteni. Nem feledkezhetünk meg ugyanis arról, hogy az irodalom történetét mifelénk sokáig elsődlegesen az ideológiatörténet helyettesítette (jobb esetben ezekhez kapcsolódott némi intézménytörténet, kiadástörténet is), a konkrét szövegekre így gyakran kimondatlanul is másodlagosként tekintettek. Érthető volt tehát a rendszerváltás után az ódzkodás bármiféle külső szempontoktól, az irodalom feltételezett funkcióitól vagy társadalmi szerepkörétől, s jogosult a kétely az egyes életművek ilyen téren történő megítélésével szemben, melynek eredményeként, a pozitivista örökség folytathatóságának megkérdőjelezése mentén az életrajzi, életviteli, szerzőségi stb. elemeknek az interpretációbeli hangsúlyait is elfogadhatatlannak mondták. A tudományos megítélés háború előtti tradíciójának tudatos felszámolása ugyanis korábban határozott kísérletet tett az irodalomtörténet-írás műimmanens értekező hagyományának elfeledtetésére. Az irodalom kilencvenes éveket megelőző túlzott ideológiai-politikai kisajátítása szükségszerűen irányította az újabb iskolák és műhelyek figyelmét a történeti-ideológiai szempontokra, de arra is, hogy a letűnt kor (ál)hagyományától visszakanyarodjunk egy tisztább, műközpontúbb értelmezés felé.

Köztudott ugyanakkor, hogy Erdélyben ez a fajta használati elvű, átideologizált irodalomszemlélet korábban kettős pozíciót kísérelt meg betölteni (a hivatalos ideológia reprezentációelve mellett a kisebbségi-közösségi érdekképviselet gyakorlatilag egyetlen lehetséges formáját is), így a rendszerváltással szükségszerűvé váló funkcióvesztése részben meghasonlását is magyarázta. (A kisebbségi értelmiség bizonyos választott vagy önjelölt képviselőit gyakran a szereptévesztések hálójában tartva.) Sokatmondó az is, hogy míg Magyarországon a szellemi élet irodalmi vonatkozásai elsődlegesen járultak hozzá ahhoz a társadalmi-politikai változáshoz, amely a nyolcvanas évtized legvégére a magyar társadalomban végbement, addig a társadalmi küldetés és a közösségi megszólalás érvényességét éppen ezek a politikai-társadalmi átrendeződések egyúttal hatálytalanították is, s az érvénytelenítő irodalomtudományi szemléletváltásban az ideológiai távlatoktól szabadulva elsődlegesen a nyelvkritikai, prózapoétikai szempontokat állították előtérbe. A határon túli magyar irodalmak értékelésében és az irodalomtörténeti munkákban viszont paradox módon nem tekintették problematikusnak a társadalmi-politikai változások következtében kialakult helyzetre továbbra is az előző évtizedek értelmezői gyakorlatát alkalmazni. A terminusok részleges átértékelése mellett nem valósult meg ugyanis egy olyan módszertani szemléletváltás, amely a magyarországi új irodalmi értelmezésalakzatokat részben már a nyolcvanas évektől jellemezte. Jómagam többször megfogalmaztam már, hogy a fentebb vázolt irányok mellett a magyarországi irodalomtörténet-írásnak erdélyi irodalomra vonatkozó értéktételezései az 1989 utáni tudományos-kritikai beszédmódok termékeny kibontakozása ellenére sem látszottak minden esetben túllépni azokon a (kanonikus erővel bíró, ám) felületes sémákon, amelyek az interpretációk körét az intézményes kritikától a hétköznapi zsurnalisztikáig történelmi/politikai távlatokban határozták meg. Általuk a magyarországi olvasóközönség továbbra is valami többre s másra is tekinthetett az erdélyi irodalom olvasataiban, mint „csupán” szépirodalomra, illetve irodalomesztétikai értékrendre. A hangsúlyozott történelmi szituáltságból s gyakran egy-egy szerzői nagyság előtti tiszteletből is adódó érzelmi-pszichológiai nivelláltság a szakmai fogadtatásban, az olykor megkerülhetetlennek tűnő terminológiai kényszerekkel együtt, az értelmezési gyakorlatot nem sok esetben a megszabott mederben folytatta, holott a kilencvenes évekre e szándékok, hitvallá-sok vagy jóindulatú túlzások éppúgy felülvizsgálatra szorultak volna, mint a „bevégzett megértés”, az „eredeti értelem” vagy a „valós jelentés” sokat kárhoztatott pozitivista hagyományvilágának comme il faut elemei. A határon túli magyar irodalmak átértékelését érintő szemléletváltás így leginkább (például az összmagyar irodalom regionális felosztásban történő, korábban kényszerű tárgyalhatóságának indokolatlanságáról) a határon túli régiókban indult meg. Az újabb erdélyi irodalomelméleti/kritikai törekvések a kilencvenes évektől immár nagyrészt arra irányultak, hogy az egyes műveket a szimbolikus funkcióktól „visszaszerezve” megkíséreljék azokat egy tágabb kulturális kontextusban értelmezni vagy hangsúlyosabban esztétikai funkcióba helyezni.

A kilencvenes évek végére viszont a teljes magyar nyelvterület elméletíró iskoláinak konstatálniuk kellett, hogy a nyugati országok némelyikében, jól meghatározható irányzatokként, a művészet társadalmi szerepe éppen ezekben az időkben értékelődött fel: az amerikai kánonviták után például a dekonstrukciós törekvések szerteágazó formáitól a gender studies divatos kísérletein át a kultúrakutatás legújabb fejleményeiig az irodalmi diskurzusok olykor meglehetősen erős társadalmi, politikai orientációt (is) képviseltek. Az ezredfordulóra így már az is egyre világosabbá vált, hogy a magyar kultúra mesterséges elzártságából, illetve lemaradásának rohamléptekkel történő pótlásából adódó inkonzekvenciák s mindezeken túl az időközben körülöttünk alakuló világ jelenbeli kérdéseinek összeegyeztethetősége olyan megoldandó feladattá nőtt, amely messze nem csak az irodalomtörténet-írás ügye. A kultúrakutatás legtöbb változata csakis egyéb kulturális szegmensekkel összefüggésben kísérli meg manapság is szemlélni az irodalmi történés lehetséges hatásmechanizmusait.

Föntebbi gondolatok kissé hosszúra nyúlt taglalására, referenciális olvasatok és feladatelvű irodalomeszmények egy lapon történő említésére azért volt szükség, mert jelen helyzetben egyáltalán nem tűnik bizonyosnak, hogy az értékelés restanciáiban valóban megkerülhetők lennének azok az írói, társadalmi szerepkörök, amelyekről legutóbb Bíró Béla is említést tett,2 éppen Sütő lezárult életműve és Szilágyi Domokos napvilágra került múltja kapcsán. A tudatosan vállalt szolgálatelv hatalmi–ellenzéki szerepkörei vagy az elutasított közéletiség látszólagos szereptelenségbe burkolódzó s most leleplezett anomáliái mindenképpen befolyásolni képesek ugyanis maguknak a műveknek a jövőbeli olvasatszintjeit. Kérdéses, hogy a befogadói/recepciótörténeti szempontokat figyelembe véve s főképp a hatástörténeti áthagyományozandó olvasatok későbbi alakulására való tekintettel sikerülhet-e egyáltalán az említett „művészi és a magánemberi szerepek viszonyának”3 olyan jelenbéli taglalása, mely e szerepek szétválaszthatóságának egyértelmű sikerét biztosítani tudná. Felteszem, aligha, hiszen – bár Bíró Béla nagyon dicséretesen ez utóbbira tesz kísérletet – félő, hogy a közvélemény tematizálásának fókuszába került életvezetési tények máris visszafogják, ha nem szorítják ki teljességében az életmű tagadhatatlan poétikai jelentősége és eredményei ellenében a Szilágyi-recepció irodalomtörténetileg igen jelentős s az utóbbi évtizedekben Magyarországon is szerencsésen táguló horizontjait. Az ideológiai értékelvekhez képest mindeddig semlegességet mutató életmű ugyanis egy csapásra vesztette el ilyen (amúgy szintén nem anideologikus) relevanciáit. Legriasztóbb ma talán így az, hogy a Szilágyi Domokos-kép (melyről kiderült, hogy egy minden közéleti funkciót elutasító, a társadalom perifériáján tengődő s ezáltal is látszólag a rendszerrel szemben álló, szűkebb baráti körében lángelmének mondott szerző zsenialitása – besúgói feladatköre révén – az álcázásban, a megtévesztésben is utolérhetetlenül egyedi volt), ezentúl már csak ezzel a „referenciával” együtt tematizálódik, ábrázolódik, hagyományozódik tovább. S bár ezen morális szempontból mentegetni, szépíteni – ahogyan Bíró fogalmazott – valóban nincs mit, félő viszont, hogy általa visszajutunk egy életvezetési kérdésektől és szerepköröktől terhes irodalomtörténeti időszak értékrendjének jól ismert csapdahelyzeteihez. Az utóbbi években Erdélyben lezajló, Sütő társadalmi szerepköreit is érintő viták (melyek elsődlegesen élettörténetének bizonyos mozzanatait s csak másodlagosan műveinek újraértését/értékelését szorgalmazták) vagy az említett Szilágyi Domokos-értékelésben (ugyancsak nem költészettörténeti, hanem magánéleti, ideológiatörténeti lelepleződések folytán) prognosztizálható változások mintha továbbra is magukban hordoznák ennek a korszaknak a rossz reflexeit. De ne szaladjunk ennyire előre!

A sütői életműben a magyar irodalom hagyományvonalai közül alighanem az esztétikai fogalmakkal nehezen körülírható irányzatoknak azon ötvözete keveredik, amelyik az irodalmi-művészeti, illetve a szociális-nemzeti intenciókat egyaránt hasznosítja. Az életmű magyarországi fogadtatásában megfogalmazódó, egyedülálló rangot biztosító értékítéletek egyszerre találták meg benne a küldetéses irodalomeszme folytonosságát, a népi írók vonalának kollektivista, társadalmi elkötelezettségű közíróságát (melyre a művészi és politikai szerepösszefonódások éppúgy jellemzőek, mint a helyi jelleg, a sajátosság felvállalása), valamint az anyanyelv nemzetiségi, nemzeti kultúrát és öntudatot megtartó morális felelősségét. Ezekhez társultak a hetvenes évektől olvasói igényként is megfogalmazódó ellenállói, illetve váteszszerepek, amelyek az alkotói szerepfelfogások etikai jelentésessége által is egy nyíltan még kimondhatatlan korkritikát asszociáltak. Sütő ismertségét, rangját, fogadtatását tekintve az életmű valószínűsíthetően egyetlen más kortárs határon túli szerzőével sem volt összemérhető, kiemelt helyét azonban nem csupán irodalmi rangja és írói kvalitásai (majd a nyolcvanas évekbeli magyarországi publikálások, az ismertség és a színpadi „játszottság”), de a közszereplőség megannyi fokozata és formája is biztosította. A társadalmi-politikai szerepvállalás, a közéleti szereplés „rituális” eseményei, majd az önkanonizáció különböző formái is nagymértékben járultak hozzá egy olyan kultikus kép kialakulásához, amelyik a nyolcvanas évek közepétől s majd a rendszerváltást követően kiemelt hangsúlyokkal formálta meg az íróságon túllépő személyiség emblematikusságát. Részben ezzel is magyarázható, hogy „[…] a magyarországi köztudat felületesen tájékozott része a hetvenes évek elejétől sokáig szinte csak ővele tudta azonosítani az erdélyi magyar irodalmat”.4 Az olvasóközönség mellett a hivatalos recepció kitüntető figyelme is elsődlegesen Sütőt látszott a kortárs erdélyi irodalom origójába helyezni, s jelzésértékkel bírt, hogy személyéről, munkásságáról jelenhetett meg az első határon túli magyar alkotóról engedélyezett monográfia a nyolcvanas évek derekán az Akadémiai Kiadó gondozásában.

A kezdetben marxista, majd népi, nemzeti vagy éppen transzszilván szemléletek kollektív képviselet-elvére és küldetéselvű irodalomeszményére épülő sajátos kano-nizációval szemben Szilágyi magyarországi ismertsége, kanonikus helye igencsak visszafogottnak volt mondható. Műveit ugyan Magyarországon is kiadták, zsenijét elismerték (s nemcsak a szűkebb szakmai körök), de a Sütőéhez mért ismertségét, az erdélyi irodalomról kialakított kánonban elfoglalt periferikusabb helyét jól jellemzi, hogy Magyarországon költészetét bemutató összefoglaló tanulmánykötet is csak 1996-ban, majd 2005-ben látott napvilágot.5 Míg Sütő sok esetben emblematikusnak választott életműve iskolapéldája volt az erdélyi irodalomról kialakított képzetkörök, ráhagyományozott (nyelvápoló, hagyományőrző) feladatkörök és gyakran elvárás szinten érvényesülő közírói (társadalmi tettértékű) szerepkörök összegző megtestesülésének, vagyis önmaga is olyan intézménnyé vált, mely révén értékrendek és szemléletek, életvezetési minták és ideológiai eszmények egyszerre teljesítették be és teremtették újjá a közíróság támogatott eszményeit, addig Szilágyi Domokos, ha lehet ilyet mondani, egy ezzel teljesen ellentétes előjelű, a közéletiséget elutasító s alapjában individuális irodalomeszme megtestesítőjének számított. A Sütő-kánon a feltétlen kritikai odaadásban, a kialakított ellenzéki szerepkörökben és tiltott nemzeteszme megtestesítésében az irodalom határait átlépő értékrendek analógiás elfogadtatását is meghonosította. Szilágyi líráját egy meglehetősen más szempontokra figyelő irodalomeszmény felől, a szövegközpontú értelmezéseket példázó diskurzusok emlegették. Már amikor emlegethették. 1968-ban az Élet és Irodalom hasábjain igazán nem dicséretként írták még róla, hogy „költészete csupa rigmus-futam, spekulatív képasszociáció”.6 A hatvanas években a hivatalos irodalomszemlélet jobban megtűrte a marxista eszmékhez is köthető, társadalmi orientációjú irodalmat, mint a modernkedő, neoavantgárd, formabontó és autonóm törekvéseket. Szilágyi Domokos költőzsenijének egyéni szótára márpedig a költői és értelmiségi léthelyzetekre igen (egzisztencialista élményanyaggal vagy nyelvi-ontológiai játékossággal), a feladatelvűekre viszont (sem a hagyományozott költőszerepekre, sem az iróniával is illetett társadalmi felelősségre) sohasem rezonált. A szabad vers, a versszöveg linearitásának avantgárd megtörése, a túlzott pátosszal való szakítás és a kísérletező dikciós mechanizmusok költészetét a hatvanas évek végén még hangsúlyosnak mondható modern erdélyi líravonulat legígéretesebbjévé avatták.

A hetvenes évektől megugró figyelem az erdélyi magyar irodalom irányába viszont leginkább a társadalmi változásokra is reflektáló irodalmi problémafelvetéseket, a kisebbségi léthelyzet fokozatosan romló tendenciáit híradásként is ábrázoló s az ellenzékiség reprezentációs elveinek teret adó műveket és szerepeket emelte a figyelem középpontjába. A magyarországi értelmiségi szembenállásnak a hetvenes-nyolcvanas évekre ugyanis az egyik kiemelt területe lett a határon túli magyarokkal való szolidaritás. A megítélés érzelmileg e háttértől elvonatkoztathatatlan ambivalenciái gyakorta addig tartottak csak valakit a figyelem középpontjában, míg művei híradásként szolgáltak a politikai rémuralomból. Magyarországon a hetvenes évek közepétől-végétől az irodalmi lapok egyre többször nyújtottak teret az illyési „sorsproblémák” tárgyalásának, az erdélyi magyar irodalom és kultúra szervesebb befogadása és visszhangja pedig elsődlegesen a tradicionális formákat erősítette. Annál is inkább, mert az irodalom autonómabb jellegére vonatkozó szemléletek, a közéletiség elutasítása, a formabontás és az alkotói individuum lázadása (a belső cenzúrával szemben is), melyek a hatvanas évek közepén még meghatározóak voltak a kor erdélyi irodalmi életében, a hetvenes évtized során fokozatosan háttérbe szorultak. A második Forrás-nemzedék közösségközpontú, önmetaforikus szemléletét, a szolgálatelvű irodalomeszményt ugyanis a történelmi-politikai helyzet fokozatosan elkomoruló valósága uralkodóvá tette. A két irányzat bizonyos fokig párhuzamosan egymás mellett élt ugyan az évtized során, egyre nyilvánvalóbbá vált azonban ez utóbbinak a túlsúlya. Az erdélyi irodalmi életben a hatvanas évek legvégén lezajlott úgynevezett „irodalomcentrizmus-vita” tulajdonképpen egy jól kihallható vészjelzésnek számított, ám a politikai helyzet romlása következtében az irodalom – feladatköreit tekintve – megmaradt a kényszerűségeknél. Az író közösségi státusza, hangsúlyozott szerepköre ismét egy válsághelyzet elkésett, de szimptomatikus felismeréséhez vezetett: adott körülmények közt az irodalom maradt „az a gyűjtőmedence, amelynek mindent be kellett fogadnia, mindent fel kellett vállalnia közvetítésre a közönség felé”.7 A Romániai Magyar Irodalmi Lexikon „parttalan irodalomkoncepciója” ezért nem csupán a hatalmi ideológia célelvű elvárásai, de kényszerű belső feladatvállalásai miatt is szimptomatikusnak tekinthető.

A „parttalan irodalomkoncepció” persze részben már korábbról is ismeretes volt. A két világháború közt szerveződő erdélyi irodalom regionalizmusát-egyetemességét érintő heves polémia is felvetette az etikai szempontok kritikai mércét befolyásoló egyenetlenségeinek a kérdését, vagyis hogy adott körülmények közt bizonyos morális kérdések kiemelésével igyekeztek helyettesíteni az esztétikumot is. Az ítélkezést részben udvarias méltatásra cserélő diskurzusok a két háború közt jobb esetben valós értékmérővé is tették az újabb szempontokat; sokkal rosszabb volt a helyzet a kommunista hatalomváltást követően, amikor már lehetőség sem nyílt komoly elvi s szakmai vitákra. Az egyén szabadságát és a költészet autonómiáját központi elvnek tekintő szerzők általában is kirekesztődtek a kollektív elkötelezettséget elváró hivatalos elismerésekből, de a hatalmi mozzanatokon túl az olyan lappangó, kvázi-autoriternek tekinthető recepcióból is, amelyek a nemzetiségi szempontokat szint-úgy kollektív értékközösségi oldalról kívánták tárgyalni. Ezeken túl a próféta, a szónok, az agitátor és a politikus-író archetipikus, két háború közti erdélyi szerepkörei is tovább éltek a második világháborút követően, s tovább éltették a művészeti ágak funkcionális determinizmusát. A romantikus nemzeti cselekvéselméletek és a mar-xizáló feladatelvek teljesen más szinteken ugyan, de azonos képletek mentén írták le a szerző és társadalom közti viszonyt.8

A hetvenes évek talán két legreprezentatívabb műfajában, a történelmi drámában és versben áttételesen megjelenő hatalmi problematikát jórészt mindenki allegorikusan értelmezte, és szinte egyértelműen a romániai magyar kisebbség helyzetére közvetlenül reflektáló üzenetként fogta fel. Az ovációs fogadtatás mégsem azzal függött csak össze, hogy az ilyen művek több ponton találkoztak az akkori hétköznapok társadalmi realitásainak fonákságaival. Sütő első történelmi drámái például szerkezetüknél fogva mutatnak sokkal nagyobb nyíltságot s komplexebb értéktartalmakat, mint későbbi (olykor népszerűbb, ám színvonalukban egyértelműen visszalépést jelentő) darabjai. Az életmű nyolcvanas évekből visszavetített értelmezéshorizontjai felől egy mindig általánosító, metaforikus jelképvilág révén csak a „nemzeti-közösségi cselekvési program”, a „népsorsot vigyázó írás”9 vált leginkább láthatóvá. Azzal, hogy Sütő magyarországi kiadásainak évtizedétől Kohlhaas Mihály egyéni tragédiáját is egyértelműen csak közösségi felismeréseket szolgáló példázatként, Szervét és Kálvin párharcát a hatalom természetrajzán túl az eszmei hűség erkölcsiségeként s legfőképpen a bibliai példázat-drámában a „felemelt fő dramaturgiáját” az alázat elutasításaként a korabeli kisebbségi helyzetre alkalmazták, a lokális értelmezésnek egyértelműségében, a konkrétumok példázatban való elhelyezésének felkutató, értelmező munkáját tulajdonképpen egy felületi értékkritériumnak feleltették csak meg. A színpadi bemutatók esetében már nem annyira a dramatikus szöveg igazságértékének bonyolult potenciálja számított, mint inkább a színpadi reprezentáció egésze, mely egyfajta instrukciós alapként kívánta értelmeztetni a játékot.

Később, a nyolcvanas évek erdélyi valósága és a szerzői akaratlagos tematizáció már végképp beszűkítette azt a teret, amelyet a korábbi sikerévtized művei s ezek jelentésmezeje hordozhatott.10 Nagyobb problémát jelentett, hogy a kritikátlan értelmezések hajlamosak voltak pusztán a kisebbségi létproblematikában meghatározni az elsődleges tematikus vonásokat s ehhez mérten nemritkán a sütői életművön keresztül közelíteni a teljes Erdélyben születő magyar irodalomhoz. Sütő emblematikussá választott életműve szükségszerűen hagyott homályban egyéb alkotókat és műveket. A korszak megformált írószerepeinek erdélyi komponensei, kialakult értékkategóriái, a „látensen eszközszerepre kárhoztatott”11 művek értékelése, feltételezett kompaktsága nem tette lehetővé – adott szituációban – a finomabb artikulálódást, az árnyaltabb befogadást, a strukturáltabb kép kialakítását. Bodor Ádám keserű szavai jól világítják meg a csapdahelyzetet: „Ha erdélyi magyar irodalomról volt szó, itt évtizedeken át mindig ugyanaz a két-három név hangzott el, ezek méltatlan módon elfedték a többieket. Az anyaországi illetékesek mindig valami diszkriminatív leereszkedéssel tekintettek a határokon túlra, megengedve maguknak azt a fényűzést, hogy az odaát keletkezett alkotásokból, illetve szerzők közül szelektív elvek alapján válogassanak. Félelmetesen buta és kártékony dolog volt, ám kétségkívül kényelmes. Kialakultak a kapcsolattartás legitim vonalai, ezekről kényelmetlen lett volna letérni. Egy középszintű magyarországi értelmiségi kellő tájékozottság híján, tudatlan, közönyös vagy elfogult újságíróknak köszönhetően kénytelen volt beérni az erdélyi művelődés azon kiválóságaival, akiket egy buta, provinciális szemlélet rájuk tukmált. Valahol, egy házban, egy szalonban el lett döntve, ki kicsoda, és ez a dolog természeténél fogva tartotta magát évtizedeken át.”12 Szimptomatikus lehet a későbbi fogadtatás mechanizmusaira is, hogy a különböző irodalomeszmét valló szerzők műveit gyakorta hasonló értékszerkezetekben vizsgálták. A hetvenes évek közepén nagyregényével Magyarországon is megérdemelt sikert arató Szilágyi István korai prózájának egyik szakavatott elemzője is meglepőnek mondta, hogy a szerző „első kötetét nem foghatjuk fel a nemzetiségi létforma pregnáns megnyilvánulásaként”.13 Így „érthető”, hogy Szilágyi Domokos öngyilkosságát viszont a teljes kisebbség pusztulásának víziójaként is láttatták.

A szűk, egysíkúnak mondható diskurzust persze az egyénileg választott szerepek és az emberi, szakmai kapcsolatrendszerek is nagymértékben befolyásolták. A nyolcvanas évek Magyarországán viszonylag homogén szempontrendszerű kritikai értésmódból értelmezték például a Sütő-műveket, s nem véletlenül maradtak teljesen csöndben (sokszor hallgatásukkal is demonstrálva) mindazon diskurzusok (szerzők és iskolák) képviselői, akik ellenvéleményüket, minőségi kifogásaikat, szintúgy egy politikai helyzet miatt, jobbnak látták nem hangoztatni. Ez az attitűd látszólag összecsengett ugyan a nyolcvanas években már hivatalosan politikai síkra emelt, a teljes kisebbségi külpolitikára vonatkozó budapesti véleményekkel, miszerint túszokat szállító gépre nem lövünk, ám a jót vagy semmit attitűd ez esetben nemcsak hogy összemosta a politikai és irodalmi beszédmódokat, de felelőtlenül kritikátlan fogadtatást is eredményezett. Pontosabban teret engedett olyan, leginkább csak ominózus önismétlésekbe torkolló írásoknak, melyek irodalomszemlélete a jelentésadás konvencionalitását s magát az imaginációt is elsődlegesen társadalmi üzenetként értelmezte.14

Többször megfogalmazódott már, hogy a magyarországi olvasatokat a kezdeti időkben a szakszerűség hiánya, később az érzelmi motiváltság, a társadalmi-politikai ellenzékiség-kérdés, illetve a bejáratott utak kényelme s bizonyos fokig kanonikus érdek is meghatározta. Az iskolateremtő tekintélyektől az egyszerű publicistákig többen a határon túli szerzők szelektíven olvasott művészetében találták meg ugyanis saját irodalomeszményük kontinuitását, s mintegy általuk demonstrálták az irodalmi életben fontosnak érzett szerepértelmezéseket. Mindazonáltal Werner Stark nem véletlenül állíthatta,15 hogy bármilyen ideológiát s közvetetten a társadalmilag kiosztott írói szerepeket az irodalomtörténet által népszerűsítők általában nem megtévesztésből, hanem akaratlanul és öntudatlanul cselekszenek. Vagyis hisznek saját ideológiájukban. Az ideológia bármelyik formája éppen ebből nyerheti átörökítő programjaihoz szükséges igazi perzisztenciáját: azáltal, hogy bekeríti a közéletet, s behatol az egyes emberek szemléletvilágába, méghozzá úgy, hogy autoriter formákat hoz létre. Az értékelés említett restanciáit felszámoló, elvégzendő feladatnak ezért sem az esetleges társadalmi orientációt, vélt írói szerepköröket vagy morális hangsúlyokat, hanem az ezekkel összekapcsolható szakszerűtlenséget kell elsődlegesen felszámolnia.

Az így értett referencialitás vetületeinek szívósságát mindenesetre jól mutatja, hogy a viszonylag homogén erdélyiség- és erdélyi irodalom-kép árnyaltabb bemutatását és értelmezését számon kérő kritikai beszédmódok a kilencvenes években sem léptek mindig túl az egyszerű bővítéses vagy szubsztitúciós listakánoni értékelések keretein. Az újabb kiszemelt (élet)művek, olykor másféle szempontrendszer szerint, de sokáig ugyanúgy, egy alapjaiban önállónak tételezett, erdélyi irodalmi hagyományhoz képest mérettettek csak meg. A korábbi rejtett ellenbeszéd rendszerellenes kritikai funkciója jórészt értelmét vesztette, de az irodalom és a politizálás kapcsolatának más formái kétségkívül rögtön a helyükbe léptek. Egyes szerzőket (s automatikusan korábbi életművük értékeit is) a jelen aktuális politikai szemlélete szerint kezdtek kategorizálni, ahogyan nem maradt független az ideológiai hovatartozástól vagy elfogultságoktól immáron az sem, miként ítélünk meg és értékelünk különböző irodalmi hagyományokhoz kapcsolható szerzőket.16

Az írói szereplehetőségeket vagy az empirikus szerzőtől akár társadalmilag is elvárt etikai minőségeket az élet adta bonyolult viszonyrendszerek nélkül persze nem érthetjük meg. Nem feledhető például, hogy a kommunista rezsim megalkuvások sorozatát kényszerítette az értelmiségnek a hatalommal valamilyen kapcsolatban álló képviselőire. A kettős vagy ambivalens diskurzus, az integrálódás és a nemzeti érdekvédelem, a haszonélvezői és áldozati szerepek mezsgyéjén egyszerre jellemezte a kulturális diskurzusokban és a politikai életben egyaránt babérokra törő értelmiség bizonyos köreit. Ezek irodalomtörténeti feltárása nem nélkülözheti a mentalitástörténeti, társadalomtörténeti és irodalompolitikai okok háttérbeli felkutatását, ugyanakkor célszerű lenne meghagyni a politika- és történettudománynak a saját vizsgálódásait, az emberi értékek-vétségek számbavételét, az ügynökösdi részleteinek a felderítését s a referencializáló társadalmi-történeti kontextust az irodalom berkeiben csupán oly mértékben szorgalmazni, amennyiben ezek nem okoznak majd ismételten egy másfajta, más irányú megideologizáltságot. Magyarán, ha valaki így vagy úgy együttműködött a kommunista hatalommal, netán elszenvedte azt, művei nem ettől számítanak mostantól elfogultan jóknak, esetleg bűn-rosszaknak. Vagyis elviekben megítélésüknek sem ettől kellene alapjaiban változnia! Némiképp az elioti tétel értelmében elmondható ugyanis, hogy csakis irodalmi értékmérőkkel célszerű megállapítani, valami irodalom-e vagy sem. Irodalmunk utóbbi évtizedeinek egyik legkártékonyabb beidegződése márpedig éppen az, hogy csak abszolútumokban, dichotóm elvrendszerekben s ezáltal minőségekben, minősítésekben bír gondolkodni.

Még akkor is, ha belátható, a szempontokat korábbi korok különböző kanonikus értéktételezései is jórészt mindig attól függően határozták meg, hogy az interpretáció az irodalmi kommunikációnak mely tényezőjét milyen érdekekből és milyen mértékben tematizálta. Az újabb kori költészeti szereplehetőségekről szólva Szegedy-Maszák Mihály átfogó tanulmányban tekintette át (többek közt) a hagyományos erkölcsi tanító, a politikus–költő és a nemzeti költő szerepköreit. Lényegileg mindhárom könnyedén alkalmazható lenne a sütői életműre, s jószerével egyik sem Szilágyi Domokos lírájára. Az apolitikus költészeteszményével az adott korban mégis ellenzékinek mondott Szilágyi és az erkölcsi tanító közösségi feladatait, felvilágosító szerepkörét felvállaló Sütő értékelésében legfeljebb annyi lehet a közös, hogy az említett szerepkörök adta társadalmi státust tekintve írót vagy költőt „sok esetben gerincessége vagy bátorsága miatt dicsértek”.17 A politikai összefonódásokon túl a hatalommal szemben állók műveinek eleve értékesként tételezése viszont éppen olyan hamis paradigmák mentén épült bele az irodalmi értékelésekbe, amilyenekre analóg módon most az utóbbi évek lelepleződései is apellálnak. Ennek ambivalens tartalmait a teljes magyar nyelvterületen fokozatosan napvilágra kerülő írói/irodalmári ügynök-múltak kettős megítélése, eseti értéke is mutatja.

A kilencvenes évekre már könnyen belátható volt, hogy az 1989 előtti romániai magyar értelmiségi ideológia nem vezetett eredményre, mégsem illett kritikai megjegyzéseket tenni róla. A kilencvenes évektől kezdve tovább terhelte mindezt, hogy az addig szőnyeg alá söpört kérdéskör egyszeriben tört a felszínre, s néhol az érzelmi elfogultságok, néhol különféle érdekviszonyok mentén, aszinkronitásában ágyazódott be a magyarországi napi politikai érdekviszonyokba is.18 A kulturális feladatelvektől függetlenül akár a szolgálatot, akár a szakszerűséget tekintjük azonban az értelmiségi munkák alapelvének (s e két fogalmat végre nem kizárólagosságukban szemléljük), nem biztos, hogy írói/közírói életutak esetében a döntések és vallott eszmék következetessége (vagy az egyéni meggyőződés történeti kivetítésének egysége) akár látványos erőltetések közepette is igazolhatóvá válna.19 Annál is inkább, mert a diktatúrák természetrajza éppen (a méltóság felől tekintve vagy a szolgálatelv irányából is) abban állt, hogy elfogadottá tett olyan érvrendszereket, kényszerpályákat, amelyek egyébként – a történelmi „helyzet” nélkül – semmiféle társadalmi konszenzusra nem számíthattak volna. Kétségtelen viszont, hogy nem csak egyféle, jól definiálható erkölcs létezik, s mindig kérdéses az is, honnan ered, merről s mikortól az erkölcsi késztetés. A következetes magatartás és az ellentmondásmentes szándék ráadásul egyáltalán nem olyan egyszerűen végigkövethető az életutakon, mint ahogyan azt sokan hinni szerették volna.20 A kilencvenes évek legelején Bretter Zoltánon – Sütő naplójegyzeteinek anomáliáiról írt rövid cikke kapcsán21 – „egy tucatnyi író, politikus és publicista verte el a port. Talán ma sem tudják – írta erről találóan Filep Tamás Gusztáv –, hogy véleményükből egyetlen ésszerű következtetést lehet levonni: egy puha diktatúrában a kollaboráns erkölcstelen, egy kemény diktatúrában pedig erkölcsös, mert a népért tenni valamit csak a »körön belül« lehet”.22 Az Ellenpontok dokumentumait közreadó Tóth Károly Antallal kapcsolatos cikkében Filep arról is szót ejtett, hogy a „nem illik”-frázisok, a kritikák heves elutasítása gyakorta máig tovább élteti, megszilárdítja az ilyen magatartásmintának a hamis erkölcsi mércévé avatását. Mert egy diktatúrában jórészt mindenki ellenzékinek tekinthette magát, „még azok is, akik a kommunista pártok központi bizottságaiban ültek; és sokan azok közül, akik utóbb közreműködtek a parancsuralom lebontásában, előbb a megteremtésében kaptak szerepet”.23 Szilágyi semmiképp sem szépíthető múltja most tovább árnyalja ezt a helyzetet. Immáron egyértelműen megkérdőjelezhető alkotói szereptelenségének éppen a rendszer adta valós szerepköre folytán vált első számú színészévé, azáltal tudniillik, hogy oly tökéletes volt az alakítás, hogy senki, sem közvetlen társai, sem barátai, sem rajongói nem tudtak róla. Nem a király, mi mindannyian lettünk ezáltal most meztelenek…

Persze a művek felől még mindig elmondható, hogy Sütő – s talán Szilágyi Domokos is – eltérően több kortársától (akik nyíltabb-keményebb önbírálatról, önkritikáról, egykori múltjukkal való szembenézésről is tanúságot tettek) művészetében próbálta lelkiismeretének igazibb oldalát megtalálni, felmutatni. Sütő íróként (belső világot teremtve) például hamarabb megtanult szembenézni a politikuslét elembertelenítő dilemmáival, mint magánemberként. A hatalom játékait belülről is jól ismerő egyénnek a megtorpanás fokozataiban felismert szabadságelvű köz- és magánéleti magatartása szülte, hogy valós szerepmeghatározásokban jusson el írói kiteljesedéséig. A hetvenes évek nagy színpadi sorozatát a fölismerés tragédiája indítja: az Egy lócsiszár... az „önmagára ébredő ember drámája”,24 melyet mégis a vívódás, az egyéni dilemma mesteri ábrázolása követ. A Kálvin-dráma már a rajongók és a reálpolitikusok hagyományát egyaránt jól ismerő szerzői válaszút lehetetlensége helyett e köztes állapot kényszerűségét is hordozza.

A kánonok ambivalenciáját mindig az adja, hogy két olyan feltétellel állnak szemben, amelyekről kénytelenek egyszerre tudomást venni: az evidens előértelmezettséggel és a feladatnak tekintett értelmezéssel. Ez utóbbinak legnagyobb feladata most a két életmű értékeit – függetlenül a referencializáló olvasatoktól és életvezetési modellektől, az emberi gyarlóságoktól és hősiességektől – távlataiban megragadni, lehetőség szerint fenntartani az új nemzedékek szövegvizsgálatai számára. Még akkor is, ha Sütő olykor kultikussá váló fogadtatásának előértelmezett struktúráiba merőben új szempontokat sokáig nehéz lesz kivel, Szilágyi Domokos Magyarországon kevésbé közismert életművének a maga értelmezésre váró fejezeteiben e szempontokat ezután nehéz lesz mivel magyarázni.

Persze függetlenül attól, hogy a referencialitást figyelembe vesszük-e, az életmű járulékosnak tűnő komponenseire hangsúlyt fektetünk-e, vagy csak a szövegekkel törődünk, a politikai korrektség jegyében elfogadott plurális értékhatárok nem keverendők össze a szövegminőség kritériumaival. Az áthagyományozandó kulturális hagyományszegmens irodalmi szillabuszait védő és kikezdő amerikai kánonvita egy adott pontján Edward Said nem véletlenül óvott azoktól a leegyszerűsítésektől, melyek által egyesek „nem képesek különbséget tenni jó írás és politikailag korrekt attitűd között”.25 Analóg módon, a bevezetőben említett, olvasatokra vonatkozó esetleges változásoknak e különbségtevő képességünket kellene elsődlegesen fejleszteniük.

Az irodalom mindig csak egymással feleselő hagyományokból építkezhet. A recepciótörténetnek ezért is szükségszerű a szövegektől látszólag távol eső, azokból kiszóló, kifelé mutató szálakat is feltérképeznie, s éppen figyelmeztetőleg, arra nézvést, hogy bár a történeti és esztétikai értékek a maguk törvényszerűségei szerint sohasem választhatók szét, ugyanakkor mindig külön kezelendők. Hiszen azt is látni kell, hogy a referencialitást teljességében elutasító érvelés a szövegtéren túlmutató tájékozódásnak a lehetőségét majdhogynem teljességében kizárja, ami a különböző értelmezési helyzeteknek az ignorálását is könnyen maga után vonhatja. S bár magának a műalkotásnak mindezekhez nem kell feltétlenül köze legyen, recepciójának történeti vizsgálata az ilyen minőségekre is ki kell hogy terjedjen. Művek történetét ugyanis befogadásuk történeteként határozhatjuk meg, s az említett kilencvenes évek szemléleti változásai ellenére a magyar irodalmi hagyomány olvasói meghatározottságait most éppoly hiba lenne mellékesnek tekinteni, mint ahogyan abszolutizálták korábban az életrajzi vagy egyéb történelmi elemekből, kontextusból levezethető műértelmezéseket. Nem állítom persze, hogy a művek által vagy szerzőik révén közvetíteni próbált, felszínre került magasztos vagy éppen alávaló eszmék dekódolása bármilyen szinten is az irodalomtudomány vagy irodalomtörténet feladata lenne. Ezen eszmék bárminemű megítélése mindig is társadalmi vitákra vagy konszenzusokra épülhet, de vajmi kevés sikerrel kecsegtethet művek szigorúbban esztétikai-irodalomtörténeti aspektusai vizsgálatakor, s a szerzői példázat, a magatartás etikai elsődlegessége ráadásul nem egy esetben az elemző szándékot szorítja háttérbe. Hogy az irodalmi és irodalmon kívüli szempontok elhatárolása, az értékelés kiindulópontjának meghatározhatósága mégsem egyértelmű s nem is mindig könnyen elvégezhető feladat, azt jól mutatja, hogy a korábban nem vagy nem csak a szövegi teljesítményért magasztalt, olykor kultikus magasságokban láttatott szerzőkről szóló (a szövegeikkel már-már alig érintkező) irodalomtörténeti fejtegetések helyett hajlamosak vagyunk (éppen a szövegeket másodlagosnak tételező szerzői értékelvek, közéleti szereplések, kollaborációk, nyilatkozatok stb.) mentén maguknak a műveknek a kánoni helyét ellenkező előjellel drasztikusan revideálni. Vagyis fürdővízzel a gyereket… Az említett erdélyi Sütő-vitával kapcsolatban éppen két éve fogalmaztam meg,26 hogy nem szabadna megfeledkeznünk „az igazságnak túl korai szintézisére” törekedve arról a kísértésről, amelyre már Ricoeur is figyelmeztetett. Egzisztenciális szituáltságunk szükségszerű részigazságai közt a nagybetűs igazság bizonyosságára vágyó attitűd az erőszakos egységesítés miatt ugyanis ismét csak a totalitárius gondolkodás alapjaihoz vezetne vissza. A hamis kép, melyet a totalitás bármilyen ideológiájának vizsgálata közben a türelmetlenség diktálhat, a szellemi meghátrálás jegyeiben maga sem lesz más, mint az ideológiáktól szabadulni képtelen totalizmusra törekvésünknek egy másik, ezúttal más indokokkal legitimált, de éppolyan abszolutizált formája.

A különböző értékkategóriák vizsgálata ezért mindig arra kényszerít, hogy különböző irodalomtörténeti szempontok alkalmazásáról, különböző irodalomértésből fakadó elvekről akár egyidejűleg vegyünk tudomást. A körültekintő vizsgálat, a részletek számbavétele sokszor kölcsönösen jobb, hasznosabb megértést s akár önmegértést is biztosíthat. Distinguere sed non separare. A skolasztikus tanítás talán most is hasznosítható számunkra, amikor az irodalom kapcsán közéletiség kérdésköréről, történeti-etikai síkokról vagy különböző szerepkánonok szükségszerű tempora-litásáról esik szó. Ellenkező esetben az üdvtörténetekhez vagy alávalóságokhoz reprezentánsokat kereső értelmezői áhítatban éppúgy, mint az indulatokban sajnálatos módon az írói/költői teljesítmény fontos része sikkad majd el.

 

JEGYZETEK

1. Lásd erről bővebben: Boka László: Kánonrétegek és ideológiaformák. Egy fogadtatás buktatóiról. In: Szegedy-Maszák Mihály – Jeney Éva (szerk.): A kultúra átváltozásai. Kép, zene, szöveg. Balassi, Bp., 2006. 271–346.

2. Lásd Bíró Béla: A szerepzavar dramaturgiája. ÉS, 50. évf., 2006. október 27., 43. szám.

3. Uo.

4. Vö. Bertha Zoltán: Sütő András. Kalligram, Pozsony, 1995. 14

5. Kántor Lajos: Ki vagy te, Szilágyi Domokos? Balassi, Bp., 1996; Pécsi Györgyi (szerk.): Kényszerleszállás. Szilágyi Domokos emlékezete. Nap Kiadó, Bp., 2005.

6. Vö. Kelemen János: Két költő. ÉS 1968. 18. 7.

7. Vö. Dávid Gyula: A kisebbségi magyar irodalom válsághelyzetei. Hitel 1992/3. 94.

8. Ez a Sütő-kép kvázi-temporalitásában is megmutatkozni látszott, hiszen az különböző szakaszokra tagolódva módosult is, s ezekben a szakaszokban az adott irodalomértést képviselő iskolák nézetei is hangsúlyosabban megmutatkoztak. Korai sikereit követően a hivatalos irodalompolitika kritikusi gárdájának megbecsülő figyelme övezi, de későbbi munkásságát, közösségi szerepvállalásait, anyanyelvet óvó aggodalmát a hetvenes évektől sem csupán a nemzeti-népi irodalomeszmét valló kritika tartotta a figyelem középpontjában. Magyar-országon a hivatalos, a megtűrt, a támogatott és az elismert kategóriáiban is konszenzusra jutottak személyét illetően. A hetvenes évektől ugyanúgy ír róla Czine Mihály vagy Görömbei András, mint Szabó B. István vagy Szerdahelyi István, Réz Pál és Szakolczay Lajos, mint Pomogáts Béla és Béládi Miklós, Ilia Mihály éppúgy, mint Oltyán Béla.

9. Vö. Elek Tibor: „Az méltó csak az emberhez…”, Kortárs, 2000/3. 86.

10. A legjobb Sütő-drámák kettős szerkezeti struktúrájának pólusokat ütköztető dialogikusságát későbbi műveiben felváltja a tautológia. A sajátosság méltóságának kényszerű heroizmusa a visszhangokban nem is szabadul a konkrét társadalmi viszonyok adta értelmezéslehetőségek akarásától. A társadalmi elvárásokat is esztétikai értékkritériummá avató fogadtatás a valóság tragikus kontextusainak nyílt áthallásosságában elválasztotta a közönségsiker és a játszottságtól független drámatechnikai „sikerültség” kritériumait. A lenyűgöző drámatechnikát alkalmazó hetvenes évekbeli műveket követően az életmű legnagyobb közönségsikerét így az egyértelmű visszalépésnek tekinthető, ám 1986-ban messzemenően politikai állásfoglalással felérő Nemzeti Színházbeli Advent a Hargitán érte el.

11. Szilágyi Márton: Együtt – egy másért? In: Uő: Kritikai berek. JAK – Balassi, Bp., 1995. 32.

12. Bodor Ádám: A börtön szaga. Válaszok Balla Zsófia kérdéseire. Magvető, Bp., 2002. 205.

13. Vö. G. Kiss Valéria: Szilágyi István pályakezdése. Alföld, 1984/8. 67.

14. Sütő értő kritikusai is hol lételméleti alapon közelítettek írásművészetéhez (amely alapján a műelemzések, a művekkel való foglalatoskodás is csupán egy nemzettöredék lassú elsorvasztása irányából, az értékpusztulás felől tematizálódott), hol a kulturális önazonosságban megtestesülő örök értékek eltűnése elleni írói törekvéseket hangsúlyozták. Rosszabb esetekben a kritikai szemlélet teljes hiányára is akad példa, amikor az igencsak eltérő értékű teljesítmények közti különbségek – leginkább a nemzeti küldetéstudat jegyében – elhomályosulnak vagy meg sem említődnek, s a pályakép töretlen művészi sikertörténetként idéztetik csak meg.

15. Vö. Stark, Werner: The Sociology of Knowledge. Routledge, London, 1958.

16. A Wass-jelenség csak az egyik legkirívóbb, bár nem egyedi példája mindennek.

17. Vö. Szegedy-Maszák Mihály: Szerepjátszás és költészet. In: Uő: Minta a szőnyegen. Balassi, Bp., 1995. 72.

18. Lásd erről Filep Tamás Gusztáv: Búcsú Váradtól. Kortárs, 1995/5. 108

19. Bibó és köre például az értelmiség szolgálatát tekintette a legfőbb feladatelvnek mind erkölcsi, mind társadalomontológiai szinten. A szépirodalom huszadik századi modernségeszményéhez kapcsolódó irányok vagy maguk az ebből a hagyományból építkező szerzők többsége viszont alighanem megkérdőjelezte az értelmét egyfajta célirányosan megszabott feladatelvűségnek. Sütő saját és általánosan kiterjesztett közössége létét írói és bölcseleti távlatokban sem ugyanolyan rangon értelmezte, mindemellett a választott hagyományban sem mindig tudott érvényes módon (nem csupán kora közösségére korlátozódó) eszmékkel párbeszédet folytatni.

20. Ahogyan az is jellemző lehet, hogy valamilyen összetett oknál fogva (kényszerű simulékonyság, túlélési stratégia, zsarnokságban való benne-lét, szerepek adta determináltság?) mégsem kerültek elő – egy-két kivételtől eltekintve – kiadatlan kéziratok, lappangó vagy eleve fióknak (akár a diktatúra természetrajzáról is) írt anyagok Erdélyben 1989-et követően!

21. Vö. Bretter Zoltán: A kipontozott részek izgalma. Beszélő, 1991. február 9. 28.

22. Vö. Filep: i. m. 108.

23. Uo.

24. Pécsi Györgyi kifejezése. Vö. Pécsi Györgyi: „Az ember szabadsága”. In: Uő: Olvasópróbák. Felsőmagyarország, Miskolc, 1994. 205.

25. Vö. Said, Edward W.: The Politics of Knowledge. Raritan 1991. Summer. 17–31.

26. Vö. Boka László: Az értelem értelmisége. Erdélyi Riport, 2005. 12. március 24.