Áprlilis 2007
Művek a purgatóriumban


  A mester kabátja (vers)
  Balázs Imre József

  Irodalom és politika
  Selyem Zsuzsa

  Szerepek és zavarok
  Boka László

  Vitázó utókor (ankét)
  

  Táguló kerekasztal
  Kántor Lajos

  Fehérnép-poszton (vers)
  Balogh Edgár

  Philosophiai mesék
  Szabédi László

  „Mindnyájan szomorúak vagyunk”
  Balogh Tamás

  Palocsay Zsigmond poémája elé
  Láng Gusztáv

  Bálint Tibor
  Nicolae Balotă

  Bogu Miloszt (Generátor – próza)
  László Szabolcs


Toll
  A varázsmesétől a mítosztalan falukutatásig
  Pozsony Ferenc


História
  Politikai emblémák a nagyszebeni Haupt-epitáfiumon
  Kovács Zsolt


Mű és világa
  Hegel, új olvasatban
  Zoltai Dénes

  Előadások (részlet)
  G. W. F. Hegel

  A széthullott világ képzete Dsida Jenő verseiben
  Bondár Anita


Téka
  Magánymitológiák (Átfogó)
  Demény Péter

  Az uralisztika görbe tükre
  Simoncsics Péter

  A velünk együtt haladó határról
  Rigán Lóránd

  A terápia felfüggesztett ideje
  Csog Szidónia

  A „mot juste” keresése
  Andorkó Júlia

  A Korunk könyvajánlata
  


Talló
  Ciklikusan gyorsuló kultúra?
  Schmidt Dániel

  Bálványok alkonya
  Balon Ruff Zsolt

  Erdélyiek a vásznon
  Nagy Katalin



  Lépcső/ház
  

  Abstracts
  

  Számunk szerzői
  

Selyem Zsuzsa

Irodalom és politika

 

Az 1989-es rendszerváltozás után, mikor a volt államszocialista, a nagy Szovjetuniótól többé vagy kevésbé függő kelet-európai országok újabb, ezúttal komplexebb függési formákat találtak és kerestek maguknak, az irodalomtudósok különféle elméletek iskoláiba iratkoztak be, hogy az irodalmi műveket végre szakmai szempontoknak gondolt módszerekkel tanulmányozzák. Ezen irodalmárok közé tartozik jelen szöveg írója is, ki korábban a hűvös absztrakciók világában, a matematikában próbált a létező szocializmusok egyikében, a Ceauşescu nevével fémjelzett Romániában a számára adott élet elől menedékre lelni, hogy aztán a fordulat után a szövegek hermeneutikai és dekonstrukciós vizsgálata váljék létszükségletévé.

Ahogyan a helyi sajátosságoknak megfeleltetett diktatúrákban nem lehetett politikai ideológiák szerint egymásnak fenekedni, legfönnebb titokban, a bármikor följelenthetőség tudatával, annak meg látványosan nem volt az égvilágon semmi értelme, hiszen a följelenthetőség állapota tálcán kínált egy közös, tökéletesen plauzibilis ellenségképet, ugyanúgy nem lehetett semmiféle más területen sem különösebben artikulálni a nézeteket: egyetlen Párt volt, egyetlen politikai meggyőződés: a „tudományos-történelmi materializmus”, egyetlen gazdasági koncepció és így tovább, a listán nem is túl szerény helyet elfoglaló egyetlen elfogadott esztétikáig, az úgynevezett szocialista realizmusig.

„Nem túl szerény hely”? Hát igen, a művészetek – és ebben az irodalom különösképpen tud jeleskedni – prímán alkalmazhatóak a represszív hatalmak kiszolgálására. Ha meg mégsem, akkor a hatalom gondoskodik róla, hogy azt nevezzük művészetnek, amit ő annak mond. Tehetséges emberek versenyt törik a fejüket a hatékony propagandán – mi felelne meg ennél inkább a hatalom érdekeinek. A művészet a valóságtól nagyjából független, fiktív, öntörvényű világot talál ki, készít, önt formába, helyez el, s ezzel a kirándulással felszabadulást hozhat befogadója számára azáltal, hogy életének nyújt egy másik perspektívát. Ugyanakkor a művésznek csak egy kicsit kell vacakabbul művelnie mesterségét, és rádöbbenünk, hogy végérvényesen rabok vagyunk, ez ellen ágálni lehet csupán, de semmi értelme, a társadalmi folyamatok más léptékűek, változás, ha van, csak a rosszabb irányában, és az a biztos, ha félelmeink által irányítva sodródunk a kijelölt úton.

Kínálkozik a hatalom számára más megoldás is: engedi, mi több, támogatja a tőle független, akár őt nyíltan bíráló művészetet, azzal a feltétellel, hogy a művész vele titkos szerződéses viszonyban áll.

(Ha meg egyikre sem vehető rá a művész, totalitárius rendszerben vagy disszidenciára, vagy emigrációra kényszerül: saját közegének nyilvánosságától ezzel el van tiltva, s ez is megoldás – még ha csupán ideiglenesen is – az önkényuralom számára.)

Ahhoz pedig, hogy rábírjanak tehetséges embereket, hogy vacakabb munkát végezzenek, mint amire képesek volnának, vagy elveikkel ellentétes, kollaborációs szerződéses viszonyban legyenek a represszív hatalommal, mindig is megvoltak az eszközök: erőszak és mézesmadzag.

 

Szavak

A huszadik század a korábbiakhoz képest egyre szembeszökőbb példáit szolgáltatta annak, hogy a nyelv milyen pompás lehetőségeit hordozza a zsarnoki hatalom kiszolgálásának. A nyelvközpontú filozófia és irodalomértelmezés az alapító atyáknál és anyáknál – Wittgenstein, Heidegger, Gadamer, Bahtyin, Foucault, Barthes, Kristeva, Derrida – a maguk idején felért (más-más módon persze, de ebbe most ne menjünk bele) egy-egy gerillaharccal. Akkoriban Kelet-Európába csak szórványosan jutottak el írásaik, így a vasfüggöny megszűnése után, attól kezdve, hogy a könyvkiadók és az egyetemek felszabadultak az ideológiai restrikciók alól, végre nemcsak az értő kevesek számára váltak fontos olvasmányokká, hanem boldog-boldogtalan egyetemi tanár és hallgató rájuk vethette magát. Végre nem a valóságról szóló doktrínér hazudozást kellett a szocreál diadalaként unni, hanem a művek nyelvi és retorikai önellentmondásainak gazdagságát lehetett értelmezni és értelmezni és értelmezni. Mi tagadás, a sztárszerzők műveiről útközben lekopott a kontextus, de legalább a teória maradt – és a teória szép, mint mindig. Foucault-ból, Derridából nem sokat érthettünk a politikához való viszonyuk nélkül, de ez a „nem sok” a szocreál eszmékhez képest még mindig üdítően izgalmasnak hatott. Arról nem is szólva, hogy régiónkban hány olyan társadalmi-szociális kérdés mennyire messziről nincsen megoldva, melyet, többek között, ők fogalmaztak meg a huszadik század nagy hatvanas éveiben. De nemcsak politikai tétjüket volt nehéz itt felfogni, hanem iróniájukat is. Inkább támadásnak, megsemmisítő szándéknak tulajdonították őket. Az elutasítás kevesebb munkába került, mint egy többnyelvű, plurális értékrendű irodalmi intézményrendszer folyamatos gondozása.

Egyetlen példát említenék, egy hatvanas évekbeli posztstrukturalista szöveg-felfogás iróniájának a kilencvenes években lejátszódó két, egymással szemben álló „egyenesen” értésének jelenségét. Roland Barthes A szerző halála (1968) című esszéjének a címben szereplő állításának iróniája a magyar recepcióban kettészakadt két leegyszerűsített jelentésre: egyfelől, hogy akkor tehát a szerző nincs is, nem számít, jaj, másfelől meg, hogy a mű az értelmezés gyakorlóterepe, s mint ilyen alárendelt az értelmezés műveleteinek. Ez pedig nem az értelmezés szabadsága, hanem az értelmezés – passzív, illetve aktív – zsarnoksága.

Ha viszont Nietzschének a – persze szintén félreértésében rögzült – mondatával együtt olvassuk, akkor pusztán arra következtethetünk, ami önmagában is ironikus, hiszen tudtuk korábban is, például Nero idejéből, hogy hiába, a szerző nem Isten. Ilyenformán viszont már nem az auktor negligálására szóló parancsot adta ki Barthes, hanem a szöveget nem illusztrációként kezelő, a tisztánlátást segítő, az értelmezés felelősségével számoló, ráadásul évezredek óta a hagyományokhoz való élő viszonyulásra bátorított.

Zsarnoki rendszerekben elnyomott túlélők számára a rendszer összeomlásával azonnal adódó csapda, hogy ők válnak zsarnokiakká. Mondogatják Wittgenstein után, hogy „a szónak nincs jelentése, csak szóhasználat van”, de semmitől nem riadnak vissza jobban, mint a szavak konkrét használatától, a helyzetek vizsgálatától, a valóságos, pontosabban a mindennapok tapasztalata iránti figyelemtől. Legalábbis az általam követhető két volt-szocialista ország, Románia és Magyarország irodalmárainak egy része vagy így járt el, vagy elment politikusnak, és felejtette azt, amit irodalmárként mégiscsak tudhatott: az ideologikusság nemcsak pocsék irodalmat hoz létre, hanem az emberekre nézve is veszélyes. (Magyarországon még egy különös jelenséget lehetett megfigyelni: ha író vagy esztéta politikai kérdésekben szólalt meg, szinte kivétel nélkül negatív bírálat érte. Nyilván ez is oka lehetett a politikumtól való elvonatkoztatás igényének. Vagy következménye, végül is ez szinte mindegy. A szigorú hedonisztikus szövegértelmezők őrködtek, talán tudtukon kívül, hogy a rendszerváltozás utáni fontos években a kritikai értelmiség jó része hallgasson. Volt-van, aki fütyült erre, és beszélt – fütyül, beszél –, s ha ez ugyan a mai magyar társadalmon nem látszik is, legalább tanúságtételként létezik.)

A képzőművészetek, a film, a színház, a tánc ’89 után nem tiltotta meg magának, hogy a műveknek politikai olvasata is legyen. Az emberrel kívántak kapcsolatba lépni, a maga teljes valóságában, nem csupán – ahogy Balassa Péter mondta – nyaktól fölfelé. A teljes embert megszólító irodalom nehezen válik elfogadottá. Általánosan azért, mert egy könyv elolvasása – szemben egy előadás, egy film megtekintésével – elidőzést jelent a másik világában, amivel hosszasan kiteszem magam annak, hogy a sajátomat viszont felforgassák. Partikulárisan, a kelet-közép-európai régióban ráadásul még azért is nehezen fogadható el a teljes emberrel foglalkozó irodalom, mert negyven éven át ahhoz, hogy egy olyan szöveg megjelenhessék, amely nem kifejezetten a hatalom eszméit kívánja szórni, látványosan a politikum iránt érzéketlennek kellett hogy mutatkozzék (György Péter pontos terminusával: a propaganda mellett a hatalom még a „vizionárius” irodalmat támogatta1). A hatalom kritikáját pedig (ez inkább az utolsó pillanatig keményen cenzúrázott Román Szocialista Köztársaságunkra volt érvényes, mint a jelentős disszidens irodalommal rendelkező Magyar Népköztársaságra2), tehát az irodalom a hatalom kritikáját egy kimondatlan konszenzusra bízta, amely konszenzus szerint a legártatlanabb és legostobább mondatok is – az önbecsülés fönntartása végett – komoly bátorságot tanúsító rendszerellenes eszmékké voltak olvasva. A fordulat után a konszenzus persze érvénytelenné vált. Néhány író, költő, talán hogy kontinuitást biztosítson a szavak (illuzórikus) hatalmának, mint említettem, ’89 után főállású politikusnak ment (tud valaki olyan kelet-közép-európai képzőművészt, aki államfő vagy politikai párt elnöke lett a fordulat éve után?), mások a kapitalizmus törvényeitől megszeppenve szolgáltatás jellegű irodalmat kezdtek művelni, a „szépirodalom” pedig a maga derűs depressziójával nem győz értő keveseknek szánt finom kis jeleket hagyni az irodalom belvizein. (Ez utóbbi túlzás. Ahhoz, hogy ne legyen az, „szépirodalmon” pusztán az esztétizáló, minden más iránt színvaknak mutatkozó művek halmazát kell értenem, és ez önkényes általánosítás volna részemről. A jelenlegi magyar nyelvállapot szerint a „szépirodalom” kifejezés a piac törvényeinek önmagát alárendelő kommersz irodalomtól való különbözőséget jelzi. Túlzásom innen vezethető le: olykor – nem annyira gyakran, hogy az általánosítás jogos legyen – összemosódik a piac törvényeitől való függetlenség igénye a bezárkózással az irodalomba.)

Mára viszont nehezen hárítható el az a szembeszökő tény, hogy szűkössé vált az a tér, ahová az irodalom és tudománya visszavonult a csúnya politika és a tájékozatlan emberek elől. Időközben pedig, anélkül hogy a nyelv zsarnoki voltával igazán és megkerülhetetlenül szembenéztünk volna, új, hatékonyabb lehetőségek merültek fel az emberek manipulálásának eszköztárában. Tizennyolc év békés teoretizálása közben alig vettük észre, hogy országaink egy egészen más kommunikációs mezőbe kerültek, felkészületlenül persze. Még az sem vált közkinccsé, hogy mi a baj olyan szavakkal, mint az „élettér” vagy „éberség”, s milyen óhatatlan ironikus hatása van bizonyos fordulatoknak, még ha a beszélő nincs is annak tudatában – és máris itt van a média túlhatalma, a keretek zsarnoksága, a képek, mozdulatok, színek, ízek és méretek mani-pulatív hatékonysága. Ebben a kontextusban egyre nyilvánvalóbb, hogy az irodalom privilegizált helyzetét többnyire a hatalmi ideológiák szolgálata biztosította, a masszív érdeklődést iránta pedig a megfélemlítés technikáival dolgozó iskolai nevelés.

Az irodalom efféle presztízsvesztesége jó: közelebb vihet az irodalom komplex vizsgálatához, arról a nullpontról kezdve a dolgot, amelyről minden műalkotás mindig is kezdődött. Arról a pontról, hogy lehetetlen eljutni a kezdődés nullpontjára, ám ez a lehetetlenség valóságos formát képes ölteni; a személyiség ugyan vészesen kiszolgáltatott a társadalomnak, de több-kevesebb ellenállóképességgel valahogy mégiscsak rendelkezik; a művészet pedig – még ha teljesen független a körülményektől nem lehet, és nem is érdemes lennie – a körülmények túlhatalmától való megváltás lehetőségét hordozza.

[…]

Auschwitz után Kelet-Közép-Európában a töretlen evolúció elvének megfelelően a szocializmus építése kezdődött el, abban a reményben, hogy néhány év és kemény munka és szocialista erkölcs kérdése csupán, és beköszönt a teljes szabadság, egyenlőség, testvériség kora a világon. Ehhez pusztán arra volt szükség, hogy az emberről alkotott kép a világháborúk és egyéb tudható rémtettek dacára ne sérüljön. Két valótlanságot kellett a propaganda és az erőszak eszközeivel érvényesíteni: (1) a genocídiumot kizárólag a németek és a fasiszták kollaboránsai követték el, és (2) a történet elmúlt, folyamatos „éberséggel” leleplezhetőek a társadalom fejlődését gátoló „retrográd elemek”, idő kérdése, és megvalósul a közös tulajdonon, a javak szükségletek szerinti egyenlő elosztásán meg egyéb humánus elveken alapuló kommunizmus.

A halálraítéltek kiválasztásában és elszállításában kétségtelenül főszerepet játszó, a megsemmisítő táborok éveken át tartó működéséről óhatatlanul tudomást szerző kelet-közép-európai autochton hatalmak amellett, hogy tagadták, elhallgattatták, felejtésre ítélték saját szerepüket, ráadásul ismét ehhez a gyakorlathoz folyamodtak, csakhogy most más elvek szerint döntöttek arról, hogy kik legyenek az üldözöttek. És a társadalom nagy része újra asszisztált a rezsim intézkedéseihez.

Hiszen nem könnyű azzal a tudattal élni, hogy az ember inkonzisztens, biológiai felépítésének kiszolgáltatott lény. Kellemesebb érzés, ha ezt csupán a másik emberről gondoljuk. Logikus – a kelet-közép-európai abszurd irodalom ezt a fiktív elemeket összekötő logikát viszi a végletekig –, hogy amennyiben a másik a felelős mindazért a rosszért, amellyel kétségtelenül szembesülünk, akkor az első lépés, hogy ki kell deríteni, ki az a másik, ehhez szükségünk van a titkosszolgálatokra, a bűnösök földerítésére, elítélésére és az ítélet végrehajtására. A premissza téves és a vád koholt ugyan, de mindaddig nem okoz ez gondot, ameddig a rendszer működik.

Az önkényuralmak összeomlása után érthetetlennek tűnnek azok a szempontok, amelyek alapján egy ország állampolgárai első lépésben demokratikusan megválasztják a diktátorjelöltet, később meg – ugyan egyre kevesebben és kevesebben – hozzájárulnak, hogy a rendszer fennmaradjon, akár a terror eszközeivel is.

Németországban az 1989-es egyesítés után azonnal kutathatóvá tették a Stasi iratait, hiszen minek is egy országnak két titkosszolgálat.3 Más országokban viszont a titkos iratokhoz való hozzáférés jogi kereteit kellett előbb megteremteni, ami viszonylag hosszú időt vett igénybe. Ki kellett dolgozni azt a stratégiát, melynek során az új rendszer titkosszolgálata átveszi (illetve részben megtartja) a régi pozícióját, mely folyamat nagyobbrészt nem a tudományos kutatás vagy a társadalmi együttélés optimumának szempontjai, hanem a politikai pártok érdekei szerint alakult.

Mégsem telt el a rendszerváltás óta annyi idő, hogy a jelenbeli viszonyokat ne forgatná fel egy-egy ügynök azonosítása. Van, amikor éppen a felforgatás a tét, a feltárt titkosszolgálati múlt egy-egy politikai játszma része, és vannak olyan helyzetek, amikor a feltárt közreműködés az erőszakszervezettel a totalitárius hatalom szerkezetének megértése mellett a művészetek megkerülhetetlen kérdésévé válik.

Kézenfekvőbb persze a fennálló konszenzus szerint külön beszélni esztétikai teljesítményről, külön szerzői élettörténetről; külön művészetről, külön hatalomról, és képzelt nagylelkűségünkben vagy valóságos közönyünkben fürödve azt mondani, hogy nem számít, bármennyit ártott is az alkotó ember a hozzá közel állóknak, életműve mindattól független.

Nehezebben olvasható az ember élete, mint a megformált, poétikus szövegek. Ha viszont meg sem próbáljuk az emberi életeket mint soktényezős jelrendszereket értelmezni, átengedjük őket a pletyka, az információval való üzérkedés terepének. Az irodalmi művet meg bezárjuk egy absztrakt, grammatikai és poétikai térbe, ahová csak az értő keveseknek van bejárásuk, akik különféle vizsgákat sikeresen abszolváltak, hogy ne kelljen föltenniök az ember–társadalom–művészet komplex viszonyára vonatkozó kérdéseket.

Szilágyi Domokos ügynöki dossziéinak egy részét 2006 szeptemberében, a költő önkéntes halála után harminc évvel publikálta a romániai magyar értelmiség és a totalitárius hatalom viszonyát a román titkosszolgálatok irattárában kutató Stefano Bottoni történész.4

A költő halálát nem az erdélyi magyarságról szóló Trianon-szindrómás beszédmódnak, a pszeudomartirológiának értelmében látom megkerülhetetlen információnak, hanem mint okát annak, hogy a leghitelesebb tanúvallomás végképp hiányzik.

1956-ban, amikor beszervezhették Szilágyi Domokost (a beszervezési nyilatkozat még nem került elő, és a román titkosszolgálatok irattárainak állapotát ismerve semmi garancia, hogy valaha is a teljes anyag föllelhető lesz), mindössze tizennyolc éves volt. Másodéves a kolozsvári bölcsészkaron, nyolcgyermekes protestáns lelkészcsalád fia. Nagy szegénységben éltek, a magyar hadsereg tábori lelkészeként szolgáló apa minden vagyonát a háború utáni rezsim eltulajdonította. Az apának az volt a szándéka, hogy gyermekeit nem is taníttatja, hanem minél hamarabb mesterséget és munkát kerestet velük. Az anya álláspontja győzött: addig tanuljanak a gyerekek, ameddig eszük viszi őket.5 Ki tudja, mibe kerülhetett ez a győzelem? Nagy Mária, a költő élettársa mondta el,6 hogy Szilágyi Domokos már a szatmárnémeti Kölcsey Gimnázium bentlakó diákjaként magántanítványt vállalt, s a keresetét hazaküldte családjának. Éhezett és fázott – mint a legtöbben a háború utáni években. A szinte semmijét is odaadta. Reumatikus csontbetegsége ezekben az években alakult ki, amely a harmincas évei közepére már olyan súlyossá vált, hogy bottal járt, és a legkisebb ütésre törtek a csontjai.

Szilágyi Domokosnak viszont már gyermekként, a bátyja elbeszélése szerint,7 rendelkezésére álltak az eszközök, amelyekkel túlléphetett e melodramatikus valóság tényein: rendkívüli szellemi képességei, könyörtelen humora és szerepjátékai. Későbbi életútján sincs olyan helyzet, amelyről az áldozati lét szenvelgésével írna. Jellegzetesek az egyetlen nyugati utazásáról szóló naplójegyzetei: tekintetét nem homályosítja el a kisebbségi létből és a vasfüggöny mögül egyszer kiszabaduló ember patetikus eksztázisa, iróniával8 és részvéttel9 ír.

A pszeudomartirológia fölmentést ad az embernek a minőség igénye alól, ezt utasította mindvégig vissza, hiszen semmi nem bosszantotta és untatta jobban, mint a provincializmus. „Az se volt kétséges, hogy legtöbb kartársát szeretetre méltó vidéki dilettánsnak, mély érzésű rímfaragónak és járási szintű tárcaírónak tartja. Cincogók – mondta –, anekdotázók. De ezt is ritkán. Őt Yeats foglalkoztatta, Eliot, Kassák, Weöres, Vas. Babitsot betéve tudta, Illyést is. Majtényi Erik egyik kedvenc idézetét – én nem tudom, honnan – szokta emlegetni: »Ratatata, retetete, fő a haza szeretete.«” – emlékezik rá Tamás Gáspár Miklós.10 A pszeudomartirológia szólama viszont még az ő világos stílusát is képes elhomályosítani és tényeket aszerint átformálni, hogy csak szívfájdító legyen az eredmény, de nem nyugtalanítóan ellentmondásos: „Soha többé nem olvashatjuk úgy Szilágyi Domokos költeményeit, hogy olvasóként megmenthessük őt a szégyentől. És nem csak attól a szégyentől, hogy a jelek szerint arról a Majtényi Erikről is írt jelentéseket,11 aki fiaként szerette, s hogy földerítse, Ági lányával együtt nyugati útra vitte a súlyosan beteg, alkoholista költőt”12. Az Útinaplóból tudható, hogy kettejüket, Szilágyi Domokost és Majtényi Eriket hívta meg felolvasókörútra a nyugati emigrációban élő magyarok irodalmi köre, s szó nem volt arról, hogy „földerítésért” került volna be Majtényi Volga márkájú autójába. Az Útinapló olvasásakor az is kiderül, hogy a „súlyosan beteg, alkoholista” jelzők több mint túlzások. Amellett, hogy személyi jogokat sértenek.

Amellett, hogy a Szilágyi Domokos által szignált jelentések személyi jogokat sértettek. Amellett, hogy ezen és hasonló jogsértéseken alapult az adott kor titkos társadalmi konszenzusa. Amellett, hogy ez nem végképp a múlté.

„Mé pszeudomartürészéisz: non falsum testimonium dices” – idézi írásában a hamis tanúság tilalmát a kétnyelvű, koiné és latin, Újszövetségből Tamás Gáspár Miklós, ám ugyanakkor azt is példázza, hogy szinte lehetetlen követelmény nem hamisítani akkor, amikor olyan tettekkel kell szembesülnünk, amelyekhez elég edzett tekintete csupán a jelentések megrendelőinek lehetett. Tulajdonképpen még nekik sem: a titkosszolgálatok munkamódszeréhez tartozott, hogy soha nem a konkrét emberekkel, élettörténetükkel, családi viszonyaikkal stb. van dolguk, hanem egy elv, egy előre kialakított koncepció gyakorlatba ültetésének eszközeivel. A titkosszolgálatok tisztjeinek tekintetük nem volt.

A titkosszolgálatok tisztjeinek valahogy érvényes írói életművük sincsen.

Szilágyi Domokos konkrét beszervezési körülményeiről egyetlen tanúvallomást találtam. A költő bátyja, Szilágyi Adalbert Béla ezt írja: „1956-ban mindketten a kolozsvári Bolyai János Tudományegyetem hallgatói voltunk. Október végén minden készen állt a matematika–fizika kar első tanulmányi kirándulásának megkezdésére […]. Egy hétig tartó távollét után, Kolozsvárra visszatérve értesültem arról, hogy Domi öcsém (Szisz) néhány napja eltűnt. Aggódtam érte, és nem ok nélkül, mert amikor viszontláthattam halálsápadtan, tekintetéből csillag-szembárány nyakához szorított kés sajgó megismerését olvastam ki. Mit tettek veled? – kérdeztem. »Erről soha semmit ne kérdezz«, hangzott a halk, remegő válasz. Később egyik évfolyamtársa, aki előadásokon a hátánál ült, elmondta: a pad alatt pillantotta meg feketére zúzott körmeit, bal kezén. Az akkor 18 éves Szilágyi Domokosból ekkor csinálhattak »szekus ügynököt«.”13

A hatalom elérte célját: még arról sem szólt senki semmit, amit látott. Inkább gyorsan elfelejtette.

A Följelentés című Szilágyi-vers megjelenése idején, 1972-ben az önkényuralom egyik alapvető műfaját írja át verssé. A „följelentés” akkoriban a mindennapok része: ezt gyakorolja a társadalom egyik fele, ettől tartva nem beszél a másik. Következményei igen súlyosak lehettek: egy politikai vicc vagy a Szabad Európa Rádió hallgatása miatt évekre börtönbe zárhattak vagy kényszermunkára vihettek embereket.

Szilágyi Domokos e cím alá az emberi élet alapvető eseményeit írja:

 

Tisztelt Ügyészség!

                                    Szemtanúja voltam,

hogy az illető megszületett,

felnőtt lelkiismeretesen,

elvegyült, kivált, mint írva vagyon,

igyekezett feledni a következő

nemzedékek cinkosát, a halált,

az ismétlődő évszakok

próbáit derekasan kiállta

ismételten; szeretett,

hogy szerettessék, hitt, hogy higgyenek benne,

dolgozott, hogy észrevegyék, ha hiányzik,

s csak olyankor hazudott, ha a remény

a láthatár alá bukott – 

 

A följelentés, per definitionem, egy másik ember vétkeinek felsorolása, a másik ember név szerinti megnevezésével. A fenti versben a név hiánya a szembeszökő, helyette ez áll: „az illető”. Bűnlajstroma szinte kizárólag olyan tételeket tartalmaz, amelyeket nincs olyan ember, aki ne követett volna el. Nem különösebben jellemző a vers megjelenésének korára, pusztán a kifejezésmód, a talán az egzisztencializmussal összefüggésbe hozható, józansággal kiegyensúlyozott érzelmesség, a keresetlen, de pontos szavak utalhatnak a hatvanas-hetvenes évek fordulójára. A vers a cím és a tartalom paradoxonára épül, melyet az utolsó öt sor még inkább elmélyít:

 

                                    Tisztelt Ügyészség, ő nem volt hibás!

saját teste pártolt át a külvilághoz,

és a világ, a világ, a világ

rútul elbánt vele és aztán

cserbenhagyta áldozatát.

 

A följelentés védőbeszéddé válik. A történetet a test írja, a külvilágtól nem függetleníthető test, eredendő kiszolgáltatottságával, alkalmazkodási ösztöneivel, életben maradási késztetéseivel.

Meglehet, hogy ez az egyetlen följelentés, amit Szilágyi Domokos írt. A többieket, amelyek a CNSAS archívumaiból több mint negyven év után nyilvánosságra kerültek, a tartótiszt diktálhatta, és kényszeríthette Szilágyi Domokost, hogy aláírja. A még nem publikált megfigyelési dossziékban egy kihallgatási jegyzőkönyvre pedig egyszerűen hamisították az aláírását.14

A Lakó Elemérre, Varró Jánosra és Péterfy Irénre vonatkozó jelentések valóban terhelőek voltak az ellenük rendezett koncepciós perben, csakhogy semmi bizonyíték arra, hogy ezeket a terhelő adatokat a Balogh Ferenc fedőnéven kollaborálásra kényszerített Szilágyi Domokos szolgáltatta.

Péterfy Irén elsőéves egyetemista volt 1956 őszén a kolozsvári Bolyai Egyetemen, egyike a több száz diáknak, akik a Házsongárdi temetőben gyertyát gyújtottak és verseket hallgattak szolidaritásképpen a magyar forradalommal, de az egyetlen nő, akit e miatt a részvétel miatt tízévi börtönbüntetésre ítéltek, melyből öt évet le is töltött a romániai börtönökben. Sánta Ádám és B. Nagy Veronika 2006 őszén készült, Szilágyi Domokosról és az újonnan előkerült dossziékról szóló dokumentumfilmjében15 Péterfy Irén ezt mondja: „az én véleményem az, hogy Szisz ezt csak fizikai vagy pszichikai – vagy mindkettő – kényszer alatt vállalta, és iszonyúan szenvedett miatta. Ezt különben érzékeltem is, mikor találkoztunk később. Valami olyan szenvedés áradott belőle, amit nem tudok hasonlítani semmihez. Sehol nem érzékeltem olyan fokú szenvedést.”

„Bár nem tudom, / két öntudatlanság között / miért oly fontos nekünk az emlékezés. / Lehet, hogy meztelen megszokás az egész, / mint ahogy meztelenek leszünk / mindannyian / koporsófödél alatt, / szemfödél alatt, / ünneplő ruha alatt” (részlet az Öregek könyvéből).

A szerző élettörténetének néhány részletét ismerve, az emlékezéssel összekötött test-poétikának konkrét vonatkozásai lesznek. Ez a könnyebbik művelet (feltéve, hogy közvetlenül nem kell megtapasztalnunk). Nehezebb, hogy a versek minősége felől másként lássunk egy embert, akinek harminc évvel halála után előkerült ügynöki jelentéseinek egy része, előkerült a több száz oldalas megfigyelési dossziéjából 13 lap, amiből annyi legalább tisztán kiderül, hogy folyamatosan megfigyeltették. A Szilágyi Domokosról szóló jelentésekben arra keresnek bizonyítékokat, hogy 1956-ban szolidarizált a magyarországi forradalommal, valamint, az akkori romániai nemzetiségpolitika irányelvének megfelelően, hogy „nacionalista” nézeteket vallott.

„Az állambiztonsági szolgálat pontosan tudta azt, hogy ha valakit el akarnak ítéltetni, akkor ehhez nem szükségesek bizonyítékok” – mondja Szőcs Géza. „Koncepciós perek meg konstruált perek százai bizonyítják, hogy azt csináltak, amit akartak. Nem volt arra szükség, hogy ügynökök meséljék el, hogy Kovács Pista hogy gondolkodik. Pontosan tudták, hogy Kovács Pista hogy gondolkodik, hanem arra volt szükségük, hogy az egész társadalmat átjárja a bizalmatlanság légköre, hogy mindenki rettegjen a másiktól, és arra volt szükségük, hogy a szellemi elit cinkosává legyen a hatalomnak. Nagyon jó szemmel ismerték fel például Szilágyi Domokosban azt, hogy nagy költő lesz. Hogy bevonták őt ebbe az egész mocskos jelentésesdibe, ez azért volt, mert azt akarták, hogy az ez utáni elit ne legyen bátor, ne érezze azt, hogy le akar számolni a rendszerrel.”16

 

A látványt kóstolgatjuk –

csodás a táj, mesés.

Nap nem perzsel; aranyjuk

 

fák szórják; hóesés,

fagy, zápor nem diderget.

Csak az emlékezés.

 

A vers nem jelent meg csak a költő halála után. A Szkizofrén Európa című ciklus Mauthausen részéből való a fenti két versszak. Az emlékezésnek itt is testi tünetei vannak: „diderget”. Szilágyi Domokos, néhány korai, éretlen, maga által is rossznak tartott versét leszámítva, nem szépeleg. Annak a jellegzetesen huszadik századi tapasztalatnak keresi meg a nehezen kommunikálható formai lehetőségét, hogy az ember identitását végletes helyzetben pusztán (megszámozott) teste jelzi, minden más félelem vagy hatalmaskodás alakította szerep.

 

énnekem ne mondjátok, hogy »szeresd felebarátodat, mint tenmagadat«.

Csak ennyit mondjatok:

»szeresd felebarátodat hasba lőni, mint tenmagadat; szeresd felebarátodat gázkamrába küldeni, mint tenmagadat; szeresd felebarátodat villamosszékbe ültetni, mint tenmagadat; szeresd felebarátodat arcul köpni, mint tenmagadat; szeress felebarátodra atombombát dobni, mint tenmagadra; szeress felebarátod húsán hízni, mit tenmagadén«.

 

Mert akkor is ugyanazokat a szólamokat mondogatjuk, amikor ha kicsit is kinyitnánk szemünket, észrevennénk: minden ellentmond nekik. A Kényszerleszállás című vers (a fenti idézet ebből származik) egyfelől a lebutításra, a hazudozásra, a szerepjátékok fegyelmezett betartására, az örökös megfelelésre való nevelés, másfelől pedig a tények, a siralmas történelem, az emberi test és a logika ellentétére épül.

A túlélésért el kellett fogadni az elfogadhatatlant, hárítani azt, mi tudható.

Bátyja végig tiszteletben tartotta Szilágyi Domokos halk, remegő parancsát, hogy soha ne kérdezze, mi történt vele a Szekuritátén.

Nem csupán a társadalom kényszerítette Szilágyi Domokost tőle idegen szerepjátékra: a tradicionális erdélyi nagyfamília, amiről csak a legnagyobb tisztelettel szabad máig beszélni, kitűnően alkalmas volt arra, hogy az ember sehol ne találjon menedéket. Utolsó napján, 1976. október 27-én, amikor Nagy Mária hazaugrott kis időre a munkahelyéről, Szisz fel-alá járkált a folyosón, s a náluk vendégeskedő édesanyja – háttal a fiának – nézett ki az ablakon. Mária jelbeszéddel kérdezte meg Szisztől, hogy mi a baj. Mire Szisz megszokott kézmozdulatával jelezte, hogy hagyd, a szokásos. A Szemből, halál című dokumentumfilmben annyi hangzik el, hogy mire visszaért a nyomdából, sem Szisz, sem az anyja nem volt otthon. Különös: a nagymama egyedül hagyja éppen betegeskedő óvodás kisunokáját. Szisz többé soha, anyja csak délután öt óra körül tér vissza Máriáékhoz, és Mária kérdésére, hogy mi történt, az a válasz, hogy hát természetesen megmondta fiának, hogy „így nem lehet élni”, „ez így nem mehet tovább”, „ne igyék annyit” stb. stb. Arról szó nincsen, hogy a halálára régóta készülő Szilágyi Domokost ez a szokásos anyai vádaskodás és értetlenség késztette volna a döntésre. De a történet része ez is. Hogy a megfélemlítettség általános légköréhez a család, ha öntudatlanul is, hozzájárul, s ahelyett, hogy erősítené a fiút, elhárítja magától, aminek a lehetősége óhatatlanul fel kellett hogy merüljön. A magyar nyelv határait az 1959-ben megjelent Iskola a határon mutatta meg és oldotta fel azzal, hogy „a néma gyermeknek az anyja sem érti a szavát” közmondást Medve Gábor átírta: a néma gyermeknek igenis értse meg az anyja a szavát. Ottlik Géza legalább egy használható anya-definíciót adott.

A „nem érti meg” ebben és hasonló helyzetekben azt jelenti, hogy nem személyként tekint rá.

(S persze az anya viselkedése mögött meghúzódó lehetséges tragédiát, önkéntelen megfelelési kényszereket szintén meg kellene valahogyan értenünk.)

 

Hiszen két félbe a napot:

élő nappalba és halott

éjbe metszvén

– hiába idézlek betűkbe

(ringyó világnak cafka tükre!),

Ó, „drága kis ebecském” –:

éjhosszankint áldozatod

cserbenhagyni próbálgatod,

így vívódunk egymásba zárva,

hogy mindkettőnk kettősen árva,

holtig nyöghetjük, de az ára

meg sose térül, tudod-e!

Lehelj e vigasztalan betűkre

(ringyó világnak cafka tükre) –

lelkem, halál kurvája, te!

 

A kettősség tapasztalata nem új: a legtöbb teremtéstörténet vele kezdődik. A Kiben maga lelkihez szól című vers (a fenti részlet annak a  befejező része) a nyelv történeti rétegei és beszélt nyelvi fordulatai, a szinonimák minősége, a tradicionális invokatív forma, a Babits Mihálytól a mottóban idézett döbbenetesen konkrét metafora, a „lelkem, drága kis ebecském” révén nem az embertől való elvonatkoztatással, sem nem a személyes történet partikularitásával, hanem a konkrét és általános emberi tapasztalattal szembesít.

[...]

 

JEGYZETEK

1. György Péter: Kádár köpönyege. Magvető Könyvkiadó, Bp., 2005. 68. –  A Kádár-rendszer cenzúrázási szempontjait megvilágítja a következő mondat: „Jó néven vették, ha valaki Isten létén vagy éppen hiányán borong, de nem kedvelték, ha megkérdezte, miért nyomják itt el az egyházakat.” (I. m. 49.)

2. Itt elsősorban a hosszú ideig csupán szamizdatban publikáló Petri Györgyre utalok. S bár egy adott kultúra kritikai hangjának kialakulásában nagy szerepe van az emigrációban létrehozott alkotásoknak, ezúttal az a kérdés foglalkoztat, hogy milyen lehetőségük volt az alkotó embereknek a diktatúrában nem kollaborálni.

3. „A németek – írta Nádas Péter 1991-ben, amikor még mifelénk nagy csend volt – valószínűleg csak azért vállalkozhattak egy ilyen bűvészmutatványra, mert nekik hirtelen kettő lett abból, amiből másoknak mindig csak egy van. És valószínűleg csak azt akarták volna mondani, hogy el kell dobnunk a rosszabbikat, és a szükséges jobbikat meg kell tartanunk. […] Meg kellett hát mutatniok, hogy milyen volt a gonosz titkosszolgálatuk, s ha már megmutatták, akkor néven is nevezhették, hogy ki volt a gonosz ügynöke. Ezzel pedig mintha azt állítanák, hogy a jó állam titkos szolgálatának tevékenységét titokban kell tartani, de a rossz állam szolgálatában nem szabad elárulni a barátomat. Ami erkölcsi tanulságnak elég sovány.” Nádas Péter: Szegény, szegény Sascha Andersonunk. Nappali ház 1992/1. 16.

4. Közlemény Szilágyi Domokosnak a Securitatéval fenntartott kapcsolatáról. Stefano Bottoni történész, Nagy Mária, a költő élettársa és Szilágyi Kálmán, a költő testvérének közös nyilatkozata. 2006. szeptember 28. http://politika.transindex.ro/?cikk=4722; Szilágyi Domokos eddig nyilvánosságra került dossziéi: http://www.helikon.ro/index.php?szilagyi_domokos_dosszie

5. „Az öcsém egy univerzális zseni volt”. Interjú Szilágyi Adalbert Bélával, Szilágyi Domokos testvérével. http://www.hhrf.org/frissujsag/03dec/fu31218.htm

6. Ezúton is köszönöm Nagy Máriának türelmét és nyitottságát, mellyel az értetlen irodalmár kérdéseire válaszolt 2007. február 22-én, tea és cigaretta mellett. Köszönöm azt is, hogy a szöveget utóbb figyelmesen elolvasta, és ahol szükségesnek látta, pontosította.

7. „Az öcsém egy univerzális zseni volt”. I. h.

8. Példa iróniára:„Pomogáts, nagyon udvarias, mint gyarmatiakhoz illik” – jegyzi fel Budapestre érkezvén. Szilágyi Domokos: Útinapló. A Volga Nyugaton. Kalota Könyvkiadó, Kvár, 2004. 14.

9. Példa részvétre: „Ezek a nyugati magyarok még szerencsétlenebbek, mint mi.” I. m. 20.

10. Tamás Gáspár Miklós: A második nekrológ. ÉS, 2006. december 22., 51. szám.

11. Az eddig nyilvánosságra került jelentések között nincsen Majtényi Erikről szóló. A Páskándi-dossziéban (Strict secret, 304/3/PI – 2. Nov. 1965.) szerepel egyetlenegyszer Majtényi neve, amely dosszié tartalma egyébként nagymértékben különbözik az 1958-as jelentésektől: itt arról számol be, hogy kikkel találkozott a megfigyelt, de beszélgetéseik tartalma nincs leírva. Az az érzése a mai olvasónak, hogy a rendszer elfáradt: csak működik, de nincs ambíciója a vádak kiötlésére és a bizonyítékok megszerzésére.

12. Tamás, uo.

13. Szilágyi Adalbert Béla: Abszurd tetemrehívás. Szatmári Friss Újság, 2006. október 4. 3.

14. Nagy Mária birtokában levő anyag, a CNSAS irattárából 2006 október 10-i dátummal kibocsátva, adatai: Proces verbal de interogatoriu, 18 mai 1957, oraşul Cluj [Kihallgatási jegyzőkönyv, 1957. május 18., Kolozsvár városa] A kihallgatótiszt aláírása olvashatatlan. Ebben a jegyzőkönyvben az áll, hogy a kihallgatott elismeri „kispolgári, nacionalista” neveltetését, hogy 1956 októberétől olvasta az Irodalmi Újságot, kollégáival megbeszélte a magyarországi párt hibáit, hogy Romániában az írók nem írhatnak szabadon, hogy verset írt a „magyarországi események kapcsán” A csodaszarvas címmel, hogy az aradi vértanúk emléknapján olyan „nacionalista” verseket szavaltak, mint a „Szózat” és a „Fel szallott a páv.” [Sic] stb.

15. Szemből, halál. B. Nagy Veronika és Sánta Ádám filmje. 2006.

16. Szilágyi Domokos önmaga fölött hozott ítéletet. Beszélgetés Szőcs Gézával. Helikon, Kvár, 2007/3. 2.

*Részlet a Vigilia számára készült Négy hamisító, két elmebeteg és egyvalaki, akit saját apja záratott be című esszéből.