Február 2007
Arcok, évek


  Hát tanulj dalt a zengő zivatartól (vers)
  Lászlóffy Aladár

  A Korunk kapui
  Kántor Lajos

  Szerkesztők visszanéznek
  (Tóth Sándor, Benkő Samu, Veress Zoltán, Aradi József, Weiszmann Endre, Jancsik Pál, Aniszi Kálmán, Kiss János, Jakó Klára, Salat Levente)

  Songs of Passage (vers)
  Visky András

  Egy arisztokrata Athénban
  Rigán Lóránd

  Olvasónapló
  Horváth Andor

  Timon a Solveig-házban
  Poszler György

  Hagyomány és modernitás konfliktusa
  Bányai János

  Személyes ügyek (vers)
  Csiki László

  Egy örökség kínálata
  Pomogáts Béla

  A sötétség kritikája
  Egyed Péter

  Bretterről, Kolozsvárról
  Vajda Mihály

  Beszélgetés Boros Rózával, életéről
  Kiss András

  Egy könyv genezise
  Ritoók János

  A kultúrember és a politikai tett
  Ştefan Borbély

  A meghajlás művészete, Őszelő, Mikor a házban megbetegedett, Aeneas sakkozik (Generátor – versek)
  Horváth Előd Benjámin

  Ötvenhatos konferencia Párizsban (Európai Napló)
  Gömöri György


Toll
  Arcok, évek
  Sebestyén László


Tájoló
  Ötven évvel ezelőtt hunyt el Cs. Sebestyén László
  Mód László


História
  A 18. századi bécsi politika erdélyi megnyilvánulási formái néhány korabeli emlékíró szemével
  Kovács Kiss Gyöngy

  Az erdélyi fiatalok értékorientációja a történetkutatásban
  Cseke Péter

  A „Spanyol polgárháború” Erdélyben (1936)
  Horváth Sz. Ferenc


Világablak
  Házunk, városunk, hazánk, Európánk, földünk
  László Ferenc


Mű és világa
  A személyi szabadság
  Adrian Marino

  Egy mondat Baránszkyról
  Cselényi László


Közelkép
  Megoldáskeresés elvi kompromisszumok nélkül
  Péntek Imre


Levelestár
  Szász János levelei Gáll Ernőnek
  


Téka
  Ami nincsen, és ami lehetne (Átfogó)
  Demény Péter

  Álmok vendégsége
  Balázs Imre József

  A múlt tabuiról, közérthetően
  Murádin János Kristóf

  Foci és irodalom, avagy játékos közvetítések
  Bakcsi Botond

  Dokumentum a költő és költészettanár Csokonairól
  Keszeg Anna

  A Korunk könyvajánlata
  


Talló
  A civilségről
  S. L.

  Az elsikkaszthatatlan spanyolviaszról
  R. L.

  Prózai látlelet
  Ferencz Enikő

  Tükrök által
  Szabó Annamária


Lépcső/ház
  Évfordulón
  



  Abstracts
  

  Számunk szerzői
  

Ferencz Enikő

Prózai látlelet

 

A Lettre Internationale első számát 1984-ben adták ki Franciaországban, és ma már számos, különböző európai országban lévő független szerkesztőséget kapcsol össze. A lap megjelenik Rómában, Madridban, Berlinben, Skopjéban, Koppenhágában, Bukarestben és Budapesten. Szerkesztőségi politikája erőteljesen minőségre orientált: jól dokumentált, eredeti és újszerű írások közlésére törekszik, ezáltal válhatott Európa-szerte az egyik legfontosabb fórummá a kulturális és alkotó világ számára. Az évente négy alkalommal megjelenő Magyar Lettre Internationale-t Antonin J. Liehm cseh filmkritikus és publicista, valamint Mihályi Gábor színikritikus és irodalomtörténész alapította 1991-ben.

Legutóbbi, téli száma a kortárs magyar és szlovák irodalmat, illetve a kölcsönös recepció kérdését veszi szemügyre. A magyar prózát tematizáló tömböt a Molnár Csaba Ráérő idő című, megjelenés alatt álló interjúkötetébe Németh Gáborral, Borbély Szilárddal, Kukorelly Endrével és Jánossy Lajossal készített beszélgetések tagolják. Molnár ráérő időre vonatkozó kérdése meglehetősen tág mozgásteret hagy az interjúalanyok számára. Ebből kifolyólag széles spektrumon elhelyezhető tapasztalati hátteret mozgósít, ami a személyes, belső időhöz, szabad időhöz, az alkotás idejéhez való viszony körülírását éppúgy lehetővé teszi, mint a történelmi közeg tablószerű felfestését az elmúlt negyven év személyes, társadalmi és irodalmi jelentőségére vonatkozóan.

A tavalyi év szeptemberében a Szépírók Társasága Újraolvasott negyedszázad címmel kortárs irodalmi konferenciát szervezett, melynek meghívottai között szerepelt Selyem Zsuzsa, Márton László és Szilasi László is. Előadásaik rövidített változatait találjuk e lapszámban. Harminc év irodalmi termését kritikailag áttekinteni, különösen ha a legutóbbi harmincról van szó, nem könnyű feladat. Márton László az irodalmi élet és az irodalom mint kanonizált entitás közötti különbségeket fejtegetve jegyzi meg, hogy e vállalkozás lehetetlen ugyan, de mindenképp attraktív lehetetlenség, és mint ilyet meg kell kísérelni.

Márton laza szerkezetű szövegén ez a nekigyürkőző visszatántorodás egy kicsit meg is látszik: A város mint kronotoposz című előadása a befejezetlenség hatását kelti. Figyelmét szemmel láthatóan olyan módszertani problémák kötik le, mint például a vizsgálat tárgyává tett korszak időbeli és műfaji lehatárolásának önkényes mivolta.

Az általa felvetett kérdés azonban csöppet sem mellékes: hogyan lehet egy narratív struktúra megalkotása közben elszakadni a történelmi távlattól? Avagy mivel jár a történelmi perspektíva kiiktatása? A jelen idő szövegszervező funkcióját tetten érendő olyan újabb magyar (kis)regényekhez fordul, mint például Hajnóczy Péter A halál kilovagolt Perzsiába vagy Mészöly Miklós Film és Mándy Iván A villamos című alkotásai.

Az irodalom a matematikailag elgondolt rendszerszerűséghez igen nehezen illeszkedik. Ez a felismerés csendül ki Selyem Zsuzsa írásának enyhén önironikus címéből is: Hétszerhét a tízszertízből. Az 1970-es évektől 2005-ig ívelő irodalomfolyamot eredetileg tíz művön keresztül, tíz kérdés mentén kísérelte meg leírni. A végeredmény: hét szempont alapján tíz alkotást vonultat fel. Az emlékezés és felejtés, a képzelet, a mű szerkezete, a politikai dimenzióhoz való viszonya, a narratív én és az elmondás módja, valamint a humor szövedékéből létrejövő fogalmi hálóval kíséreli meg felmutatni a modern prózaépítkezés sajátos vonásait Weöres, Bodor, Darvasi, Láng, Kertész, Nádas és Esterházy alkotásait elemezve.

Szilasi László A referencia-illúzió a mai magyar prózában című írásában a kortárs prózára jellemző realizmus minőségét taglalja. A 19. századi realizmushoz képest modern utódja (melynek beköszöntét Nádas Péter Párhuzamos történetek című regényének megjelenésétől datálják) nem a leírt szó és valóság vonatkozásában nyer értelmet, hanem a fiktív, a valós és az imaginárius összjátéka által meghatározott dinamikában, „a különböző diszkurzív formációk egymásnak megfelelő, összeillő, egymásba vágó voltában áll”. Szilasi éppen abban érdekelt, hogy kiderítse, miféle valóságutalások azok, amelyek pontosak, de ugyanakkor eltérő történetű reáliákra is vonatkoztathatók. Melyek azok a retorikai műveletek, amelyek képesek a referencia ennyire radikális illúzióját felkelteni? Illetőleg milyen retorikai stratégiákkal tesz eleget e radikálisan kettős (denotatív és figuratív) követelésnek a mai magyar próza néhány egyaránt kitüntetett, de egymással mindeddig nem rokonított szövege, mint például Garaczi László Pompásan buszozunk!, Kukorelly Endre Tündérvölgy, Németh Gábor Zsidó vagy?, Hazai Attila A pulóver, Tar Sándor Nóra jön és Oravecz Imre Ondrok gödre művei.

Pavel Rankov A mai szlovák prózáról beszélve álgenerációként jellemzi a maiakat, szélsőséges individualistákként, akik elvből nem rendelkeznek közös poétikával, sem közös kiáltvánnyal. Ennek megfelelően írásmódjuk is nehezen összevethető: míg Peter Pišt’anek a 19. századi kritikai realizmus, illetve a szocialista realizmus nagy parodistája, Viliam Klimácek a groteszk fikció és az aktuális realitás határait elmosó science fiction abszurd variációival keltette fel a figyelmet. Teljesen más dimenzióban mozog Václav Pankovèin mágikus realizmusa. Ő a mitológiából ismert archetípusokat ötvözi a helyi népköltészet motívumaival, ez pedig újfent nem hasonlítható Tomás Horváth misztikus dekonstruktív prózájához.

Ami e generációban közös vonásként talán megragadható, az paradox módon egyfajta „hiányosság”, amit a szlovák kritika is időről időre számon kér rajtuk: reprezentatív, kort bemutató regény nem született ezen alkotók tollából. Előnyben részesítik a kisprózai és a posztmodern tendenciának megfelelő különböző álregény-formákat. A kérdés azonban a regény mint irodalmi műfaj 20. századi válságával is összefüggésbe hozható, ekként pedig nem sajátosan a szlovák nemzeti irodalomban felbukkanó problémakör.

Görözdi Judit Az újabb magyar próza szlovák fogadtatását illetően szuperlatívuszokat is megenged – bizonyos kitételekkel. Eszményinek tekinthető a recepció, mivel a szlovák kritika „probléma- vagy gondolatközpontú”: nem fordításként viszonyul a szöveghez, „nem kíván kontextust rajzolni a szerző köré”, sem azok iránt a magyar irodalmi folyamatok iránt nem mutat különösebb érdeklődést, amelyekbe eredetileg „a szöveg beleszólt”. Ehelyett „sajátít”, „befogad”. Ezzel magyarázható Závada Pál Jadviga párnájának, Esterházy Harmonia caelestisének, Márton László Tündérvölgyének, Németh Gábor Zsidó vagy? című munkájának sikere is. Görözdi írása pusztán recepciótörténeti vázlata miatt is érdeklődésre tarthat számot, de a recepció hiányosságaira rámutatva érdekfeszítő párhuzamot is von a magyar és a szlovák próza műfaji eltérései között.

A lapban közölt tanulmányok mondanivalóját a bennük taglalt szerzőktől származó rövidebb lélegzetű írások színezik mind a magyar, mind pedig a szlovák irodalom említett képviselőitől. Borbély Szilárd és Tandori Dezső versei mellett Karol Chmel, Erik J. Groch, Michal Habaj, Ivan Koleniè és Nóra Ruzicková költészetéből is ízelítőt kaphatunk, prózai kínálatot pedig Kőrösi Zoltán, Bán Zsófia, Lovas Ildikó, Tóth Krisztina írásaival együtt Stanislav Rakús, Maxim. E. Matkin, Márius Kopcsay, Vladimír Balla, valamint Pavel Vilikovský tollából.

A kiemelt szlovák–magyar irodalmi vonatkozásokat újabb dimenzió bevonásával teszi teljesebbé Kiss Noémi. Szilánkok című írásában – szintén negyedszázados kitekintéssel – a kortárs női narratíva alakulásáról szól. Polcz Alaine és Galgóczi Erzsébet munkásságát idézi a közelmúltból, illetve a jelenlegi női írók, Nagy Gabriella, Bódis Kriszta, Gordon Agáta fogadtatását, írói jelentőségét taglalja. A feminista irodalom tapogatózva keresi a sajátos, csak rá jellemző beszédmódot: meglehetősen provokatív hangütésű, kérdés azonban, hogy mennyiben áll módjában meghaladni a „mindaz, ami nem maszkulin” lázadó önreprezentációját. A jelenség csöppet sem érdektelen: az ÉS hasábjain 2003-ban kibontakozó, ridikül-vitaként elhíresült összecsapás minden bizonnyal nem az utolsó, nem a leglényeg-retörőbb és nem is a legtermékenyebb, ami a feminizmus mint irodalom kérdését illeti. (Lettre, 2006. 63.)