Február 2007
Arcok, évek


  Hát tanulj dalt a zengő zivatartól (vers)
  Lászlóffy Aladár

  A Korunk kapui
  Kántor Lajos

  Szerkesztők visszanéznek
  (Tóth Sándor, Benkő Samu, Veress Zoltán, Aradi József, Weiszmann Endre, Jancsik Pál, Aniszi Kálmán, Kiss János, Jakó Klára, Salat Levente)

  Songs of Passage (vers)
  Visky András

  Egy arisztokrata Athénban
  Rigán Lóránd

  Olvasónapló
  Horváth Andor

  Timon a Solveig-házban
  Poszler György

  Hagyomány és modernitás konfliktusa
  Bányai János

  Személyes ügyek (vers)
  Csiki László

  Egy örökség kínálata
  Pomogáts Béla

  A sötétség kritikája
  Egyed Péter

  Bretterről, Kolozsvárról
  Vajda Mihály

  Beszélgetés Boros Rózával, életéről
  Kiss András

  Egy könyv genezise
  Ritoók János

  A kultúrember és a politikai tett
  Ştefan Borbély

  A meghajlás művészete, Őszelő, Mikor a házban megbetegedett, Aeneas sakkozik (Generátor – versek)
  Horváth Előd Benjámin

  Ötvenhatos konferencia Párizsban (Európai Napló)
  Gömöri György


Toll
  Arcok, évek
  Sebestyén László


Tájoló
  Ötven évvel ezelőtt hunyt el Cs. Sebestyén László
  Mód László


História
  A 18. századi bécsi politika erdélyi megnyilvánulási formái néhány korabeli emlékíró szemével
  Kovács Kiss Gyöngy

  Az erdélyi fiatalok értékorientációja a történetkutatásban
  Cseke Péter

  A „Spanyol polgárháború” Erdélyben (1936)
  Horváth Sz. Ferenc


Világablak
  Házunk, városunk, hazánk, Európánk, földünk
  László Ferenc


Mű és világa
  A személyi szabadság
  Adrian Marino

  Egy mondat Baránszkyról
  Cselényi László


Közelkép
  Megoldáskeresés elvi kompromisszumok nélkül
  Péntek Imre


Levelestár
  Szász János levelei Gáll Ernőnek
  


Téka
  Ami nincsen, és ami lehetne (Átfogó)
  Demény Péter

  Álmok vendégsége
  Balázs Imre József

  A múlt tabuiról, közérthetően
  Murádin János Kristóf

  Foci és irodalom, avagy játékos közvetítések
  Bakcsi Botond

  Dokumentum a költő és költészettanár Csokonairól
  Keszeg Anna

  A Korunk könyvajánlata
  


Talló
  A civilségről
  S. L.

  Az elsikkaszthatatlan spanyolviaszról
  R. L.

  Prózai látlelet
  Ferencz Enikő

  Tükrök által
  Szabó Annamária


Lépcső/ház
  Évfordulón
  



  Abstracts
  

  Számunk szerzői
  

Bakcsi Botond

Foci és irodalom, avagy játékos közvetítések

 

Darvasi László: A titokzatos világválogatott

Esterházy Péter: Utazás a tizenhatos mélyére

 

Darvasi László A titokzatos világválogatott című kötetében olvashatunk egy fiktív nyelvészeti konferenciáról, amelynek témája „A labdarúgás és a nyelv”. Számos roppant érdekes előadás után – amelyek például a tizenegyest megadó bíróra vonatkozó szemantikai mezővel, esetleg olyan épületes kérdésekkel foglalkoznak, hogy egy gól önmagában vagy csupán győztes mérkőzés esetén tekinthető-e műalkotásnak –, a konferencia utolsó napján egy Gabriel nevű fiatal tudós tart előadást: „Meglepő, de nem magyarázat nélküli teóriája szerint a labdához kapcsolható igék meghaladják az Istennel, a Nővel vagy a Gyermekkel társítható cselekményt kifejező szavak mennyiségét.” (164.) Az ifjú tudós által előadott példákból, a labdához köthető metaforák végtelen sorából kiderül, hogy a foci univerzális nyelvként is elképzelhető. Nem véletlen, hogy a konferenciát leíró rövid történet csattanója az, hogy Gabrielről „nem lehetett kideríteni, melyik országból származik”. Hasonló tapasztalatot fogalmaz meg Esterházy Péter Utazás a tizenhatos mélyére című könyvének kezdő mondata is: „Futballozni mindenki futballozott, az is, aki nem, ez a futball sine qua nonja, de nem mindenki futballista.” (5.)

Darvasi László és Esterházy Péter 2006-os könyvének játékterét a futball mint végtelenített szemantikai szóródás képezi. Ez azt jelenti, hogy a labdarúgás kapcsán sok másról is szólnak, az élet és az írás „nagy dolgairól”, és mindezt úgy teszik, hogy közben a foci sajátos játékszabályait sem sértik meg. Tanulmányom első részében röviden azt mutatom be, hogy a két kötet mi mindenről beszél a foci kapcsán, illetve hogyan beszél a magyar fociról. A szöveg második részében azokra az elméleti kérdésekre koncentrálok, amelyek a fociról szóló, sajátos logikájú diskurzus és az elmondhatóság viszonya kapcsán merülnek fel.

1.1. A két kötet. A jelentések említett szóródását az is jelzi, hogy Esterházy Péter és Darvasi László könyvében1 nem egy-egy összefüggő történettel, inkább anekdoták és tárcák játékos hangnemű, töredékes gyűjteményeivel találkozhatunk. Esterházy öt fejezetből álló kötetében ugyan van egy halvány történetszál, amely arról szól, hogy elbeszélő (aki itt azonosítható szerzővel) – egy német magazin megbízásából – német kiscsapatok futballmérkőzésein vesz részt, és ezekkel kapcsolatos benyomásairól ír, ama bölcsesség fényében, miszerint futballjáról ismerszik meg az ország. Ez persze semmiféle linearitás vagy összefogottság mezébe nem öltözteti a kötetet, hiszen nem a német szál a központi téma. Az Utazás a tizenhatos mélyére inkább Esterházy labdarúgásról szóló elmélkedéseit, továbbá családja és saját futballista karrierjéről szóló anekdotáit eleveníti fel. Ez egyben azt jelenti, hogy a kötet poétikáját olyan önidéző és önironikus megfogalmazások dominálják, amelyek jelen kötetet az Esterházy-szöveguniverzum kontextusába írják be.2 A kötetbeli utalások fő tárgya a Termelési-regény, amelyet néha explicit módon, majdnem szó szerint, máskor viszont jelöletlen utalások formájában idéz. Könnyen megállapítható tehát, hogy jelen futball-kötet folytatja a szerző korábbi műveiből ismerhető ironikus, humoros hangnemű idézéstechnikát, továbbá fenntartja a fiktív és az önéletrajzi elbeszélés elválaszthatatlanságát is.

Ennek fényében nem véletlen, hogy a kötet címe Karinthy humoros hangvételű önéletrajzi regényét, az Utazás a koponyám körült idézi fel. De még ennél is nyilvánvalóbb Louis-Ferdinand Céline Utazás az éjszaka mélyére című regényére tett utalás. Ez utóbbi allúzió nem pusztán bizonyos világnézeti, egzisztenciális kérdések felvetése okán hangsúlyos, hanem a nyelvi regiszterek jelentésképző keveredése miatt is. Egyik, a bíró szerepe kapcsán tett megfigyelés például a rend és a hatalom különféle elgondolásaira reflektál német és magyar összehasonlításban: „A német nép a német bíróban a rend megtestesítőjét és szavatolóját látja, neurotikus történelmi tapasztalatai alapján retteg a káosztól, ezért óvakodik ezt a rendet kikezdeni. […] Ezzel szemben a magyar nép a magyar futballbíróban nem a rendet, hanem a hatalmat látja, az államot, a hivatalosságot, az egyenruhást, vagyis a sartre-i másikat, az idegent. […] A magyar mondások a játékvezető édesanyjának erkölcsi helyzetét mérlegelik, illetve szexuális érintettségét, hajlandóságát kémlelik, különös tekintettel az orális megoldásokra.” (83.) Megjegyzendő, hogy jelen kötet prózapoétikája nem olyan összetett, mint például a Termelési-regényé, hiszen itt nem annyira hangsúlyosak az olyan agrammatikus vagy deszintaktizáló írástechnikák, amelyek a szövegiség többrétűen artikulálható terét szabadítják fel.3 Az Utazás a tizenhatos mélyére bizonyos eljárásai talán közelebb állnak A kitömött hattyú szövegéhez vagy a szerző későbbi, sportról szóló publicisztikáihoz.

Darvasi László kötete, A titokzatos világválogatott tárcákat és rövid történeteket foglal magában, és különálló fejezetekre tagolódik. Noha a kötet A labdarúgás története alcímet viseli, nyilván nem a labdarúgás egyetlen, kronologikus rendbe szervezett történetéről van benne szó, hanem rövid, az élet és a labdarúgás „álmetafizikai” viszonyát taglaló epizódokról, észrevételekről, megállapításokról. A címadó tárcában, a dantei számvetésre való utalás kíséretében, egy létösszegző gesztusról olvashatunk: az emberélet útjának feléhez érkezve az elbeszélő összeállítja saját válogatottját. Darvasi a következő játékosokat válogatja be csapatába, a kapustól a csatár felé haladó sorrendben: nő, leves, szeretet, zene, tavaszi föld, bor, mondat, kávé, férfibarátság, gyermek, álom. A kispadon a következő játékosok ülnek: isten, szerelmeskedés, szabadság, séta, nevetés, sírás. Nem véletlen itt a dantei műre való utalás, hiszen a jelölők elmozdításával, eltolásával a szövegszervezés a középkori allegorézisre utal. A felsorolt „entitások” a futball nyelvén vannak leírva, és épp az említett jelcserélgetés ironikus volta szünteti meg ezek esszencialista felfogásának lehetőségét: egy futballcsapat összetétele és taktikája ugyanis folyamatosan változhat.4

A kötet tárcái e válogatott játékosok pályafutását kísérik nyomon, azaz helyezik el az élet és a játék tágabb kontextusaiban. A tárcák fekete humorára jellemző a következő, a bíró státusáról és a másikhoz, az idegenhez való viszonyról szóló részlet: „Egy svéd ötödik ligás mérkőzésen történt. Eriksson bírónak azt kiabálta az egyik helyi drukker, hogy »Te hülye Vejnemöjnen!«. Eriksson bíró összeverte a vendéglátó csapat összes játékosát, a negyvenöt fizető nézőt, a három bliccelőt, a helyi klubelnököt, Stockholm város egyetlen hondurasi származású szotyolaárusát, végül a vendégcsapat játékosait is. Soha ne mondjuk svéd bírónak, hogy Vejnemöjnen.” (96.) Darvasi tárcái gyakran a futballban rejlő kegyetlenséget hangsúlyozzák, tehát a sportot korántsem az erőszak – Norbert Elias-i értelemben felfogott – szublimációjaként állítja be.5 A kötetben a szociolektusok keveredése, a szurkolók nyelvének imitációja is az élet kegyetlenségére reflektál, miközben folyamatosan felidézi a memento mori témáját. A humor forrása pedig gyakran abból az összeférhetetlenségből fakad, ahogy ezek az alacsony nyelvi regiszterek átpoétizált, átesztétizált formában, a poétikai kódok művészi működtetésével, jól megalkotott történetek keretében jelennek meg.

1. 2. A magyar foci. A bevezetőben idézett Gabriel nevű ifjú tudósról nem lehet tudni, melyik országból származik, Darvasi és Esterházy könyvéről azonban teljes bizonysággal tudható, hogy magyar nyelven íródtak. Ezért hát logikus, hogy a két könyv a magyar fociról is beszél. Ebben a témában a két könyv problémafelvetése kísértetiesen hasonlít. A magyar focira ugyanis az a sajátos időstruktúra jellemző, hogy a közelmúltja és a jelene is hiányzik. Ezenkívül pedig a magyar foci két dologról szól: az ’54-es berni döntőről és Puskás Ferencről.

A berni döntő kapcsán Esterházy és Darvasi egyaránt egy fordított világot, azt is mondhatni, egy pozitív utópiát képzel el. Mindkét könyv ugyanis azt a fiktív történetet meséli el, hogy a berni döntőt voltaképp az aranycsapat nyerte meg. A papírformának megfelelő győzelem után Magyarországon megerősödik Rákosi hatalma, ’56-ban nem tör ki a forradalom, a magyar nép visszanyeri önmagába és a kommunizmusba vetett bizalmát.6 Sporttörténetileg pedig a magyar foci tüneményes felívelése és a német foci kínos hanyatlása következett ezek után. A magyar foci lezüllése miatt érzett frusztrációval is összefüggésben van az a meglátás, amit Esterházy egy másik – immár az említett „pozitív utópia” keretein kívüli – szövegrészben fogalmaz meg: a berni döntőnek olyan traumatikus hordereje volt, hogy sokáig kivonta magát a beszéd tartományából. (104.) A berni döntő kapcsán tehát az „elbeszélés nehézségeinek” kérdései egy pszichoanalitikus diskurzus keretei között jelennek meg. Azzal, hogy a két szöveg a „világ rendjére” (ti. a berni magyar győzelemre), azaz végső soron a valószínűségre vonatkozó kérdést a vágy projekciójának a függvényévé teszi, a történelem kényszerítő erejét, a történelemről szóló beszéd szükségszerű korlátait mutatja be. Az talán nem puszta egybeesés, hogy az elfojtott tartalmak felszínre hozását eljátszó két fikció azonos módon beszéli el az ’54-es eseményt…

A vágy egy másik, teljesen más irányú projekcióját példázzák a Puskás Ferencről értekező passzusok. Esterházy azt írja, hogy a 16. századtól a magyar nép történelméhez elválaszthatatlanul hozzákapcsolódik a vereség. Ilyen történelmi háttérrel lehet Puskás „a népmesék királyfija, aki helyettünk is megtesz mindent, amit lehet, és még annál is többet”. (98.) Puskás tehát mitikus hősként, a győzelem projekciójaként jelenik meg. Hasonló a helyzet Darvasi László egyik korábbi – igen összetett, akár „mágikus realistaként” is értelmezhető – novellájában, A brazilok labdájában is. E novellában Puskás csodák mediátoraként, valamint a hatalommal szembeni ellenállás vágyának a projekciójaként is értelmezhető: „Krisztus feltalálta és bemutatta a megváltást, Leonardo da Vinci úgy festette meg a nő titkát, hogy nem fejtette meg a mosolyát, Shakespeare drámai jambusokba verselte a dán királyfi megrendítő történetét, Puskás Öcsi pedig 1953. november huszonötödikén, londoni idő szerint délután két óra negyvenkettő perckor labdát kap Czibor nevű játékostársától. Puskás elmosolyodik, s úgy húzza el a labdát a rárontó Wright elől, hogy az angol tehetetlen rongybaba módjára száll ki a képből. Ezután Puskás a bal sarokba bombáz. Te is lehetsz művész, de ne legyél az, tartja a mondás. Darányi százados előtt sokáig él a kép, Rákosi elvtárs egy üres grundon letérdel Puskás Öcsi elé, s azért könyörög, hogy a fiatal köpcös magyar férfi tanítsa meg dekázni, passzolni és mozdulatlan szempillákkal driblizni.”7

Látható viszont az is, hogy e szövegben Puskás nemcsak e vágyprojekciók mitikus hőse, hanem valami más is: művész. Ugyanerről a többletről olvashatunk Esterházynál is: „Puskás a futball utolsó személyisége, személyes személyisége, a modernitás utolsó villanása és összefoglalása, az út az egyetlen metafora felé. Őt követően már (csak) sztárok vannak, a léthelyzetnek nem megoldása van, hanem válaszverziók vannak, magas szintű, perfekt változatok. […] Másképp fogalmazva: Puskással szűnik meg a játék, s kezdődik a szórakoztatás korszaka.” (111–112.) Ezek a passzusok nem csupán a sporthabitusok változására, a diszpozíciók történetiségére világítanak rá, hanem gyakorlat és elmélet, művelet és megfigyelés egybetartozására is. Ezért lehet azt mondani, hogy Puskás egy személyben művész és elméletíró is.

2. 1. Labdarúgás és irodalom. Darvasi László kötetének több tárcája a sport, a személyiségfejlődés és az irodalom összefüggéseinek problémáját veti fel. A Mi történhet meg egy futballpályán?-ban például a címbeli kérdésre adott egyik válasz a következő: „Én, mondta egy magyar középpályás, akinek sérülések, sorozatos testi nyavalyák után hamar félbeszakadt a pályafutása, minekutána kénytelen volt rendes, polgári foglalkozás után nézni, híres író lett.” (62-63.) Az már a fentiekből is kiderülhetett, hogy a labdarúgásról szólva mindenről beszélni lehet. Ennyiben e két könyv a magyar irodalom korábbi sporttematikájú könyveivel állítható párhuzamba, amelyeket gyakran idéznek is: például Ottlik Géza Iskola a határonjának bizonyos részleteit, Mészöly Miklóstól Az atléta halálát, Mándy Ivántól A pálya szélént és a korai Esterházy-szövegek jó részét, kiemelten a Termelési-regényt. Az említett magyar regényeket elemző kitűnő tanulmányában Fodor Péter azt állítja, hogy „e szövegek esetében a sport olyan narratív részekben említődik, melyek referenciális működésénél allegorikus státuszuk hangsúlyosabb”.8 Fodor Péter értelmezése szerint a késő modern regényekben a sport tematizálása a testgyakorlás praxisa, a saját és az idegen, az egyén és a közösség szempontjai felől reflektál az individualitás kérdésére, Esterházy posztmodern poétikájában pedig a futball „magának a szöveg működésének a metaforájává” válik.9

Mint már utaltam rá, jelen kötetekben is találhatók olyan allegorikus részek, amelyek a személyiség, az írás vagy a szövegszerveződés kérdéseit vetik fel. Darvasinál találhatunk példákat az individualitás lehetőségei felől megközelített sport kérdéseire is. Egyik passzusban a labdarúgás egyféle személyiségindikátorként jelenik meg: „A labdarúgás, akár űzöd, akár szurkolói jelenléteddel nyomatékosítod, alacsonyabbá tesz, mert éppen azt mutatja meg, mekkora vagy, és milyen nem leszel soha.” (186.) A futball tehát meghatározza az egyén státusát, megszüntetve ezzel azt az illúziót, hogy bárki szabadon kiléphet a csapat, a társadalom játékszabályai alól. Az Azt találtuk ki, hogy Hajrá, Türkiyemspor című tárca, amelyből az idézet származik, átértelmezi a sportot általában becsmérlő intellektuális diskurzust, hiszen a labdarúgást, a szurkolást és a történetmondást azonos szintre hozza: mindegyiket a fenségeshez közelítő, „seherezádés praxisként”, a halál késleltetőiként, ellenszereiként kezeli. Ez a több történet metonimikus egymás mellé rendeléséből álló, nyitott szerkezetű tárca arra reflektál, hogy – a világ folytonos megalapozásaként felfogható hithez vagy a világ folyamatos újraalkotásával kísérletező történetmondáshoz hasonlóan – a szurkolás folyamatosan újraírja azt a világhoz való viszonyt, amit az értelem már rég elutasított. Hiszen a szurkoló akkor is kiáltja a magáét, ha tudja, nincs esély; a hívő akkor sem szűnik meg hinni, ha tudja, hogy meghal; a történetmondó pedig akkor is mesél, ha tudja, hogy nem hallja vagy nem akarja hallani senki.

Esterházy kötetében a labdarúgás allegorikus értelmezését példázza az a Hidegkuti társaságában játszott barátságos mérkőzés emlékét leíró jelenet, amely arról szól, hogy a profik egyszerűen más futballt játszanak. Amikor az alacsonyabb nívójú játékosok egy bizonyos módon látják az adott pozícióból kihozható legjobb megoldást, Hidegkuti egyet lép hátra, és rögtön egy addig nem sejtett helyzetet teremt, amelyben már egyszerű formaság a gólszerzés. Az aranycsapat egykori géniuszának visszalépéséből az elbeszélő ezt a következtetést vonja le: „Igen tanulságos egy íróember számára. Nem a kéznél levők közül, a rendelkezésre állók közül a legjobbat kiválasztani, hanem a legjobbat megteremteni: új teret.” (16.) Az Utazásban tehát a példázatszerűség, a tematikus megoldások, a már készen lefordított allegorikus tartalmak vannak túlsúlyban. Az előbbihez hasonló passzusok talán túlságosan is direkt allegorézise mellett vannak a szövegben áttételesebb, jelcserélgetésen, különböző kódok és intertextusok váltogatásán, a nyelvi regiszterek átjárhatóságán alapuló allegorikus eljárások is. Hogy csak egy, a sport aktív befogadására vonatkozó mondatot idézzünk: „Szurkolónak lenni költői létet jelent.” (20.) Nem nehéz e mondatot a befogadás allegóriájaként érteni: a sport befogadójaként, a jó szurkoló csak akkor veszi igazán komolyan a játékot, ha együtt játszik, együtt alkot a játékosokkal. A szurkoló ahhoz hasonlóan számolja fel a csapatok reális, statisztikailag kimutatott esélyei és az aktuális játék kimenetelének eldönthetetlensége közti ellentétet, ahogy az idézett mondat retorikája eltörli a szurkolás és a költészet közti ontológiai különbséget.

2. 2. Foci, beszéd, közvetítés. Az elmondottak nyomán felmerülhetett az a gyanú, hogy az allegorikus olvashatóság csekély heurisztikus hozadékkal bír: tehát nem feltétlenül itt kell keresni e kötetek „cselét”. Az allegóriaként értelmezhető részek mellett ugyanis ez a két könyv sohasem téveszti szem elől a foci sajátos logikáját. A továbbiakban erről a sajátos logikáról és egyben a fociról szóló beszéd sajátos logikájáról is szólni szeretnék.

Mindkét kötet világosan megfogalmazza, hogy a sport nem érdek és cél nélküli tevékenység. A titokzatos világválogatott előszavában ezt olvashatjuk: „Az ember azért sportol, hogy győzzön.” (8.) Az Utazás a tizenhatos mélyére pedig a befogadás oldaláról közelíti meg a labdarúgást: „Pedig csak szurkolóként szabad meccset nézni! Hogy megvetem például az esztétákat, akik eredménytől függetlenül tudják a szépséget élvezni!” (9.) Könnyen belátható tehát, hogy a labdarúgás praxisa világosan elkülönül a szépség, az „érdek nélküli tetszés” területétől. Ugyanis, ahogy Darvasi írja az imént idézett passzus folytatásában, „a sport alapvetően primitívség, egyszerű műveletek sorozata, hiszen a hús is primitívség, folyvást etetni kell, persze mégis körbeveszi a lelket…” (8–9.) Felmerülhet tehát a kérdés: amennyiben a sportot nem allegóriaként vagy metaforaként fogjuk fel, hanem saját logikáján belül próbáljuk megérteni, mi legitimálhatja a róla szóló esztétikai diskurzust? Hiszen, ahogy egy angol szerző, Ed Horton találóan megfogalmazta: „Van egy paradoxon a futballirodalomban: minél közelebb jut az ember magához a játékhoz, annál kevésbé érdekfeszítő az elbeszélése.”10

Az viszonylag könnyen belátható, hogy egy szociológiai diskurzus milyen szempontokat találhat a labdarúgás elemzésében. Olyan kérdések jöhetnek itt szóba, amelyek például a sportnak a társadalmi rétegződéshez, a társadalmi konfliktusokhoz, a professzionalizációhoz, az emancipációhoz, a nemzeti identitáshoz, a habitusok változásához fűződő viszonyát taglalják.11 Furcsamód azonban éppen egy szociológus volt az, aki sportszociológiai programjában tágabb, episztemológiai szempontokat is felvetett. Az persze már korántsem véletlen, hogy ez a szociológus a szimbolikus hatalom és a nyelvi legitimáció kérdéseire kiemelt hangsúlyt fektető, filozófus alapképzettségű Pierre Bourdieu volt. Cikkében a francia szociológus egyebek mellett a sportról szóló beszéd legitimitásának kérdését veti fel: arról a paradox helyzetről értekezik, hogy azok az emberek, akik gyakorlati oldaláról ismerik a sportot, általában nem tudnak beszélni róla; ezzel szemben azok, akik tudnának róla beszélni, a gyakorlatban nem ismerik a sportot. Bourdieu szerint ugyanis „a sporttevékenységek azok közé [a gyakorlatok közé] tartoznak, ahol a megértés a test által történik”.12 A foci esetében például nincs egyértelmű elmélet, amely világosan előírná, hogy egy adott helyzetben mi lehet az optimális döntés. A fociról szóló beszéd sajátos kapcsolatban áll a „néma tartománnyal”, az elmondhatatlannal, hiszen a testi megértés formalizálása egy olyan bizonytalan talajra vezethet, amely pusztán egy folyton önmagára utaló körkörösségként fogja fel a játék elsajátíthatóságát, a játszás képességét. Látható, hogy – a bizonytalanságnak ebből a szempontjából legalábbis – a fociról és az irodalomról szóló diskurzusok párhuzamba állíthatók egymással.

Darvasi és Esterházy kötetében is tételes utalások történnek Peter Handke A kapus félelme tizenegyesnél című kisregényére. Darvasi Egy őrült kapus beadványa című tárcájában e mű közelebbi értelmezése is olvasható, éppen foci és elmondhatóság viszonyában. Ebben a fiktív beadványban egy kapus számtalan kis történet felidézésével bizonygatja képességeit, létjogosultságát, és azt hangsúlyozza, hogy minden kapus őrült ugyan, de ettől még korántsem bolond: „Tisztelt szövetség, ha ennyi példa után bolondnak nyilvánítanak, megvonva ezzel a döntésükkel tőlem a pályára lépés jogát, akkor elismerem, önök megértettek engem. De ha értenek, akkor nem lehetek bolond, akkor játszhatok, és bizony erről a dilemmáról szól egy híres regény is, mindegy, kapusok, háborús hősök, egyre megy.” (185.) Nem véletlenek a Handke-regényre való utalások, hiszen – egy őrültség nyelvileg artikulált történetének keretei között – ez a mű irodalomtörténeti érvénnyel vetette fel a tárgyak és a szavak közötti viszony rögzíthetőségének, e viszony esetlegességének nagyon is paradoxális kérdéseit.13

A közvetítés, az elmondhatóság szempontjából az őrültségnek hasonló státusa lehet, mint a testről szóló diskurzusnak. Annyi különbséggel csak, hogy míg a megszólaló őrült esetében fennállhat még a karteziánus bizonyosság saját integritása tekintetében, addig a test diskurzusa eleve kívül esik az elgondolhatóság, a bizonyosság területén. A sport diskurzusa annyiban tér el a test többi diskurzusától, amennyiben visszaír egyféle verifikálhatóságot a beszédbe. Hiszen a sport a hideg gyakorlatiasság, a mérhetőség terepe, ahol csupán a győzelem lehet helyénvaló. Ahogy Esterházy írja: „szerintem az ún. életben sem kell állandóan nyerni. De a futballpályán igen. Aki ott nem akar nyerni, az nem tiszteli a játékot. Az élet pedig megnyerhetetlen.” (112.) A foci egy szabályozott utilitarizmus terepe, ahol sajátos módon merülnek fel az etika és a célelvűség kérdései. Játékos és játék olyan összetartozásáról van itt szó, amely nem a célelvűség kiküszöbölésében érdekelt. A futballirodalom tehát hangsúlyosan nem olyan esztétikai tapasztalatot konstruál meg, amely a célképzetektől és a szabályozástól való megszabadulásban nyeri el idealitását, és e tiltás révén tesz szert autonómiára. A futballirodalom egyik hozadéka éppen az lehet, hogy megkérdőjelezi az esztétikai mező autonómiáját. A „futballpálya” egyféle szerkezeti helyként működik, ahol játékos és játék funkcionális egybetartozása valósul meg. Más szavakkal, a futballirodalom felvetheti referens és jel nem ontológiai, hanem a közvetítés számára nélkülözhetetlen, funkcionális összetartozásának kérdését.

Csakhogy, paradox módon, a foci immanens célelvűsége korántsem rekeszti ki közvetítésének diskurzusából az esetlegességet, a valószínűségek aleatorikus játékát. Talán erről (is) szól Esterházy következő meglátása: „A futballt én nem versenynek tekintettem, hanem játéknak. Ami kicsit más, noha láttuk, nem makulátlan. A futball által tehát nem mint csöppben a tengert kívántam volna megismerni, hanem mint tengerben a tengert – nem megismerni, de benne elveszni. Ez az elveszés, elveszejtés: a játék.” (121.) Látható, hogy nem az esetlegességi és a kockázati faktorok kirekesztése a futballirodalom tétje. Sőt még csak az sem állítható, hogy a futballirodalomnak pusztán a megértés lenne a tétje, hanem a megértés „elveszejtése”, azaz funkcionális újraszituálása. Tehát inkább a közvetítésnek az a – valószínűség- és relativitáselméletekkel rokonítható – viszonylagossága, amely paradox módon a határok megvonásának szükségszerűségét állítja („nem mint csöppben a tengert”). A funkcionális újraszituálás játék és játékról szóló beszéd, referens és jel szétválaszthatatlanságát konkrét szabályok, egy bizonyos rend keretei közé helyezi, azaz nem próbál folyton átlépni a játékon, hanem a műveletesítés rendszerébe igyekszik foglalni azt. Noha a játék és a játékról szóló beszéd nem transzparensek egymás irányában („tengerben a tengert”), viszonyuknak mégiscsak lehet kommunikációbeli hozadéka. Miként Niklas Luhmann írja: „A megértés sohasem lesz teljesen érthető; de mivel ez a résztvevőket saját megfigyelésük megfigyelésére vezeti vissza, ebből olyan rend keletkezik, amelyben mindenki tulajdoníthat »kommunikációt« a másiknak. Ez a rend maga lesz a megfigyelés tárgya.”14 Ilyen értelemben talán a foci (is) lehet az irodalomról szóló beszéd olyan „mellékterméke”, amely produktív módon ellenállhat e diskurzus körkörös felépítésének, tautologikus jellegének.

Következtetések helyett. Befejezésképpen azt az óvatos feltételezést szeretném megfogalmazni, hogy a két kötet prózapoétikája ugyan nem jelent különösebb újdonságot szerzőik korábbi műveihez képest, a sportról szóló beszéd, pontosabban a sportirodalom terén azonban mégiscsak. Ez nem csupán a referencialitás visszavételét, újbóli kitalálását, játékos közvetítését jelenti, hanem a foci logikának beíródását egy első pillantásra vele ellentétes logikájú mezőbe. A referens és a jel eme összeszövődöttsége a foci és az irodalom egymástól különböző, de egymást mégiscsak feltételező kódjaira is reflektálhat. Ez a feszültség, interdiszciplináris nyitottság érdekes labdákat dobhat pályára: olyan taxonómiai, episztemológiai, nyelvelméleti cseleket vezethet be, amelyek mindenképpen továbbjátszásra méltónak bizonyulhatnak.

 

 JEGYZETEK

1. Darvasi László: A titokzatos világválogatott. A labdarúgás története Magvető Kiadó, Bp., 2006.; Esterházy Péter: Utazás a tizenhatos mélyére Magvető Kiadó, Bp., 2006. (A szövegben oldalszámmal kísért idézetek ezekből a kiadásokból származnak.)

2. Ilyen például a következő mondat: „Vannak ún. könyvtervcéduláim, afféle emlékeztetők. Egy ismétlődő felirat: »Egyszerű történet, 100 oldal.« Nem részletezem az értő olvasó előtt, mik lettek ezekből a tervekből az évek során, mennyiben egyszerűek és mennyiben százak és mennyiben történetek, mindenesetre most is van egy aktuális cédula, történet, terv, egyszerű történet, száz oldal, amely, mondjuk így, futball-díszletezésű. […] Majd meglátjuk. Ember tervez, intertextualitás végez.” (Utazás a tizenhatos mélyére, 26–27.)

3. Vö. Kulcsár Szabó Ernő: Szellemi stúdium vagy a szövegiség technológiája? Az irodalomtudomány „helynélkülisége” a modernség záróküszöbén. In: Szöveg – medialitás – filológia. Akadémiai Kiadó, Bp., 2004. 80–81.

4. Az említett tárca a következőképpen írja le a MONDAT nevű játékost: „Irányító középpályásom a MONDAT. Komoly szaktekintély tanácsát is figyelembe vettem, amikor a Mondatot jelöltem erre a posztra. Ez a nagy játékos, bizonyos Ottlik Géza azt állította, nem a szó volt a kezdetben, hanem a mondat, s azt bontottuk föl mondatrészekre, és aztán tovább is mondta Ottlik, de ez most nem érdekes. A mondat majd mindent elbír, s még sebekkel és roncsolásokkal terhelten, sérülten, összerugdosva, kettétörve is képes nagy játékot nyújtani. Néha akkor is jól játszik, ha rossz taktikát adok neki…” (A titokzatos világválogatott, 29.) Az ISTEN nevű cserejátékosról pedig a következő értékelést olvashatjuk: „Őt a kaput kivéve bármelyik poszton bevethetem. Sokat szidták, kritizálták az utóbbi időkben, halálhírét keltették, s ezek a bírálatok jócskán visszavették az önbizalmát. Pedig nagy munkabírású és szorgalmas, noha nem igazán kreatív játékosról van szó. Kevés tehetségét mérhetetlen lelkesedéssel és nagy szívvel pótolja. Sajnos néha minősíthetetlen teljesítményre is képes.” (32.)

5. Ehhez vö. Norbert Elias: A civilizáció folyamata. Gondolat Kiadó, Bp., 2004. Ford. Berényi Gábor; ill. szűkebb értelemben. Norbert Elias: „A sport eredete mint szociológiai probléma”, Replika 29, 1998. március, 41–54. Ford. Kovács Lola; magyar vonatkozásban vö. Hadas Miklós: A modern férfi születése. Helikon Kiadó, Bp., 2003.

6. Esterházy így ír a képzeletbeli – a magyarok győzelmével végződött – berni döntő következményeiről: „Miután Magyarország a várakozásoknak megfelelően Puskás lesgyanús góljával megnyerte a világbajnokságot, Magyarországon a politikai elégedetlenség nem öltött határozottabb formákat, a diktatúra megerősödött, elmaradt az 1956-os forradalom, maradt Rákosi, nem lett semmiféle Kádár-rendszer, se gulyáskommunizmus.” (Utazás a tizenhatos mélyére, 102.) Darvasi verzíójában pedig a „másik berni csoda”, azaz a magyarok győzelmének ilyen következményei lettek: „Magyarország örömmámorban úszott, a csapat különvonata föllobogózott, karneváli Budapestre tolatott be. Rákosi Mátyás és a kommunisták megszilárdították hatalmukat, a nép újra hinni kezdett önmagában, a pártban és a kommunizmus legyőzhetetlenségében. 1956 októberében a csalódott Németországban forradalom tört ki, véres összetűzések zajlottak a német iparvárosokban […]. A németek kápráztatóan szép és tiszta forradalmát amerikai tankok segítségével verte le a német bábkormány, majd kegyetlen megtorlás vette kezdetét.” (A titokzatos világválogatott, 58.)

7. Darvasi László: A brazilok labdája. In: Szerelmem, Dumumba elvtársnő. Jelenkor Kiadó, Pécs, 1998. 11.

8. Fodor Péter: Célra futó véletlenek. Játék és sport néhány magyar regényben. In: Alföld, 2004/6. 74.

9. Uo. 84.

10. Idézi M. Nagy Miklós: Lehet-e írni a futballról? In: Nagyvilág, 2001/8. 1154.

11. Lásd például a következő tanulmányokat: Hadas Miklós–Karády Viktor: Futball és társadalmi identitás. Adalékok a magyar futball társadalmi jelentéstartalmainak történelmi vizsgálatához. Replika 17–18. 1995. június, 89–119; José Sergio Leite Lopes: A brazil futball: társadalmi konfliktusok és nemzeti identitás. Replika 47–48. 2002. június, 101–113; Christian Bromberger és Jean-Marc Mariottini: Vörös és fekete. Replika 17–18. 1995. június, 135–149; Tony Mason: Rúgd és fuss – avagy a játékstílus forradalma? Az angol profi futball a nagyhatalomtól a hanyatlás képzetéig. Replika 36, 1999. június, 85–95; Hadas Miklós: Stílus és karakter. Futballhabituológiai traktátus. Replika 36, 1999. június, 125–144.

12 Pierre Bourdieu: Javaslat a sportszociológia programjára. Korall 7–8, 2002, 13. Ford. Czoch Gábor és Granasztói Péter.

13. Lásd például a kisregény következő passzusait, amelyekben a látvány és a nyelv viszonyai bomlanak fel és alakulnak ki újra: „Bloch ingerült lett. A képkivágásokon belül minden egyes apróság tolakodóan élesen jelent meg számára: mintha a részek, melyeket látott, az egészet helyettesítenék. Újra kezdte azt érezni az egyes dolgokról, hogy névtáblák.”. Illetve: „Bloch fáradt lett. Minél fáradtabb volt, annál világosabban érzékelte és annál jobban meg tudta különböztetni a dolgokat. […] Olyan fáradt volt, hogy minden egyes tárgyat külön látott, mindenekelőtt a körvonalakat, mintha a tárgyaknak csak a körvonalai léteznének. Mindent közvetlenül látott és hallott, anélkül, hogy – mint korábban – szavakra kellett volna lefordítania vagy egyáltalán: puszta szavaknak és szójátékoknak kellett volna értelmeznie.” Peter Handke: A kapus félelme tizenegyesnél. Ford. Tandori Dezső. In A kapus félelme tizenegyesnél. Négy kisregény. Európa Kiadó, Bp., 1979. 68. 83–84.

14. Niklas Luhmann: Rendszereket megértő rendszerek. In: Bónus Tibor et al. (szerk.): Intézményesség és kulturális közvetítés. Ráció Kiadó, Bp., 2005. 333. Ford. Kulcsár-Szabó Zoltán.