Január 2007
Nagyszeben — múlt, jelen


  Luxembourgtól Nagyszebenig
  Horváth Andor

  Megmutatjuk magunkat a városlakónak és a világnak
  Tibori Szabó Zoltán

  Nagyszeben mint erdélyi „főváros”
  Konrad Gündisch

  Nagyszeben gortiszi kövei
  Horst Schuller–Hajdú Farkas-Zoltán

  III. Zsoltár; XIII. Zsoltár (versek)
  Ştefan Aug. Doinaş

  Az alkotási folyamat és a többnyelvűség
  Joachim Wittstock–Fodor Bálint

  Óda Szebenhez gyermekhangra
  Lászlóffy Aladár

  Az én Nagyszebenem
  László Ferenc

  Újjászületés (vers)
  Lackfi János

  Temetés Szebenben
  Hajdú Farkas-Zoltán


EURÓPAI NAPLÓ
  Európa peremén
  Pomogáts Béla


TOLL
  A diplomácia nyilvános kérdés?
  Vladimír ©tefanovič


HISTÓRIA
  Nobilis vagy kliens?
  Flóra Ágnes

  Nagyszebeni diákok a brassói Honterus Gimnáziumban a 16. században
  Gernot Nussbächer

  A kisebbségi kérdés megoldásának egy pozitív példája: Dél-Tirol esete II.
  Gulyás László


VILÁGABLAK
  A pécsi kísérlet
  Takáts József


MŰ ÉS VILÁGA
  Nagyszeben német irodalma
  Balogh F. András

  Konténerlét
  Keszeg Vilmos


KÖZELKÉP
  Román bankélet az első világháború előtti Erdélyben
  Ion I. Lapedatu

  Nagyszeben: Európa ökumenikus vallási fővárosa 2007 szeptemberében
  Bodó Márta

  Szeben bánja
  Mihály László

  A Siebenbürger Zeitung életei
  Borbáth Zsuzsanna


LEVELESTÁR
  Rólunk szól a történet (Kántor Lajos bevezetőjével)
  


TÉKA
  Egy tündöklő árny Alexandriából
  Bogdán László

  Várostörténet dióhéjban
  Nagy Róbert

  Franz Hodjak kolozsvári megjelenései
  Végh M. Balázs

  A Korunk könyvajánlata (Balázs Imre József ajánlja)
  


TALLÓ
  Kortárs és alternatív
  Musca Szabolcs

  Húsz évig nem írt – bölccsé vált
  K. E.

  Ösztönemberek (film)világa
  Nagy Katalin



  LÉPCSŐHÁZ
  

  SZÁMUNK SZERZŐI
  

Bodó Márta

Nagyszeben: Európa ökumenikus vallási fővárosa 2007 szeptemberében

 

Sok jel mutatja, hogy a vallástalanodás folyamata – amelyet a kommunista hatóságok boldogan hirdettek mint az emberiségnek az obszkurusból való felszabadulása útját, s amelynek a szekularizáció inkább volt oka, mint az elmék felvilágosulása – megállt, sőt megfordulni látszik. Hogy ez az európai történelmi egyházakkal s általában az öreg kontinens kultúrájában ismerős, hagyományos intézményes formákkal milyen kapcsolatban áll, más kérdés. Úgy tűnik ugyanis, hogy a túlvilág, a transzcendens kérdései azok, amelyek a „posztfelvilágosult” embert ugyanúgy nem hagyják nyugodni, mint „pre-kommunista” – és sok más címkével ellátott – elődeit. Egyszerűen a végső kérdések, a földi lét korlátain túli nem közömbös a gondolkodó, értelmet kereső emberek számára.

A már intézményen kívül vallásossá, hívővé szocializálódott egyén vagy az intézményből ilyen-olyan okok (személyes csalódottság, az intézmény vagy az azt képviselő egyének hitelvesztése) miatt kihullott, kilépett személy nem szűnik meg a végső kérdéseket feszegetni. A hagyományos, történelmi egyházak a nagy struktúra és a nehézkes rendszer fékező hatása miatt lassabban és nehezebben tudnak a gyors változásokra reagálni. Az idők jeleit figyelő, azokra érzékeny képviselői azonban a tudományos vizsgálódás keretében már jó ideje foglalkoznak a jelenséggel, keresik a rá adandó választ. Ugyanígy a gyakorlatiasabb, a hagyományos egyházi keretek közt a mozgékonyságot képviselő (úgynevezett lelkiségi, megújulási) mozgalmak vezetői, tudatosabb képviselői gyakorlati lépéseket is igyekeztek tenni: közös imákra, virrasztásokra, zarándoklatokra, megbeszélésre, koncertekre hívták az érdeklődőket. Azaz a hagyományos nagy egyházak nehézkes struktúráit segítendő azokon belül is vannak kezdeményező, megújulásra, változtatásra törekvő csoportok, s ezek képesek kapcsolatba lépni az intézménytől és intézményes formától egyaránt idegenkedő, de az élet (-halál) legfőbb kérdéseit feszegető, kereső, gondolkodó emberekkel, csoportokkal. Az intézmény pedig a megvilágosodottság ihletettségével oda is áll egy-egy ilyen kezdeményezés mögé: II. János Pál pápa a maga karizmatikus személyiségével gyakran tette ezt, amikor a fiatalok csoportjainak kezdeményezéseit teljes erőbevetéssel nemcsak támogatta, de maga is részt vett ezekben.

Ehhez a vonulathoz sorolható az a kezdeményezés is, amely Nagyszebenhez kapcsolódik 2007-ben. Amikor ugyanis 2007 januárjától Románia az áhított európai belépőt megkapja, ezzel hivatalos elismerését is nyeri Európához tartozásának, éppen egy romániai, erdélyi város kezdi európai kulturális főváros létét. E tény már közismert, és elegendő publicitást kapott. Ezzel egy időben azonban vallási főváros is 2007-ben Nagyszeben: a III. Európai Ökumenikus Találkozó (3EÖT) helyszíne 2007. szeptember 4–9. között. E tény kevésbé ismert, pedig nem kevésbé jelentős.

Az esemény fő szervezőinek egyike az európai püspökkari konferenciák tanácsa (CCEE): ez Európa 34 katolikus püspökkari konferenciáját összefogó szervezet, titkársága a svájci St. Gallenben van. A másik fő szervező az Európai Egyházak Konferenciája (CEC): ez az Európa országaiban található 125 ortodox, protestáns, anglikán és ókatolikus egyházat, valamint 40 társult egyházi szervezetet összefogó tanács, amelyet 1959-ben hoztak létre három központtal, ezek Genf, Brüsszel és Strasbourg.

 A szebeni, sorrendben harmadik európai ökumenikus találkozó témája: Krisztus világossága mindannyiunknak világít. Európa megújulásának és egységének reménye. Krisztust a központba állítani tudatos döntés a szervezők részéről, a találkozó célja: Krisztust, aki a világosság szimbólumának hordozója, Keleten és Nyugaton egyaránt a keresztény hagyomány jelentős része, a mai Európa magát (még tételesen is) kereszténynek nevező rétege elé állítani, ezzel Európa keresztény gyökereire irányítani a figyelmet. Mindezt azért is teszik és tartják fontosnak, mert különösen Európa nyugati felében úgy tűnik, míg a beköltöző muzulmánok vallási aktivitása és identitása erős, jelentősen befolyásolja a napi életet, akár politikai szinten is, addig a hagyományosan kereszténynek vélt értékek éppen képviselői szemérmessége, kisebb mértékű aktivitása miatt elvesznek. A szebeni találkozó alcíme ezért is hangsúlyozza a mai Európa keresztényeinek szerepét. A felelős gondolkodók ugyanis rájöhettek: nem elég jogi vagy intézményes eszközökkel erőltetni például egy definíció hivatalos elismerését egy dokumentumban (Európa keresztény gyökereinek megnevezése az európai alkotmány preambulumában), ha ezt az igényt az érintett populáció nem tudja, nem meri, nem akarja felvállalni és képviselni. Hiszen míg egy bántónak tekintett karikatúra miatt a muzulmán közösség egy emberként az utcára vonult, addig a többséginek deklarált keresztény népesség esetleg csendben sopánkodott és dohogott otthonában az elmaradt definíció miatt, így aztán a kereszténységre való utalás ki is maradt a hivatalos iratokból.

A harmadik európai ökumenikus találkozóra érkező küldöttek – mert csupán küldöttek fogják képviselni a különböző, az eseményen részt venni kívánó szervezeteket, felekezeteket, egyházi közösségeket – kilenc témakörön gondolkodnak majd együtt Nagyszebenben. E témák mindegyike a szervezők szerint aktuális a mai európai kontextusban: egység, lelkiség-szellemiség, tanúságtétel, Európa, vallások, migráció, teremtés, igazság(osság) és béke. Mindezeket a keresztény gondolatkörbe helyezve, illetve ebből a perspektívából szemlélve, a találkozó mottójával összhangban.

E nagyszebeni találkozó újdonsága ugyanakkor, hogy nemcsak egyszeri esemény, hanem egy egész folyamat. Ennek oka részben az, hogy az előkészítők, szervezők ráébredtek: egyszeri tömegmozgatással legfeljebb múló lelkesedést tudnak felkelteni, ám ha tartós eredményt szeretnének, a pillanatnyi hangulati felfokozottságnál többre, hosszabb távú hatásra van szükség. Másrészt az is nyilvánvalóvá vált első percben: Nagyszeben igen kis város ahhoz, hogy az Európa minden szögletéből idesereglő tömeget kényelmesen és civilizált körülmények közt be tudja fogadni.  Így hát egy hosszabb előkészítést terveztek, amely négy szakaszból áll, s szimbolikus zarándoklatot jelent, amely arra hivatott, hogy megismertesse a különféle keresztény hagyományok gazdagságát, és újra felfedezze/felfedeztesse Európa keresztény gyökereit.

Az előkészületek első szakasza Rómában zajlott le (2006. január 24–27. között), egy következő, immár 2007-ben, Wittenberg-Lutherstadtban lesz, Németországban (február 15–18. közt). Ez a két alkalom a különböző egyházak, ökumenikus szervezetek, katolikus püspöki konferenciák, közösségek és mozgalmak 150 küldöttének találkozója. Ezek közé ékelődik be az úgynevezett második szakasz: a nemzeti/országos és/vagy regionális találkozóké, amelyekre Európa-szerte 2006 második felében és 2007 elején kerítettek-kerítenek sort. Végül a folyamat záróeseménye, csúcspontja és összegezése a tulajdonképpeni, a szeptemberi szebeni találkozó, ahol 2500 küldött vesz majd részt, s amellyel egy időben, az adott lehetőséghez mérten, Európa különböző városaiban is szerveznek hasonló találkozókat.

Hogy mi várható egy ilyen léptékű és mértékű megmozdulástól?

A találkozót előkészítő nagyszebeni történelmi egyházak vezetői 2006 közepén levélben fordultak a város és a régió egyházi közösségeihez, papjaihoz és a hívők seregéhez, többek közt azt is kifejezve, mi mindent remélnek e találkozótól: hogy sok jó származik majd abból, hogy népek és kultúrák közt cserekapcsolat jön létre; hogy új(ra) világosság gyúl azon az úton, amely a keresztények megbékéléséhez vezet; hogy a közös ünneplés által sikerül közösen tanúságot tenni az Európában már korábban is létező keresztény egységtörekvésekről; hogy a résztvevők jobban megismerik a különböző lelkiségi hagyományokat, ezáltal szélesebb körben jobban tisztelik is majd ezeket – mindezt az európai ökumenikus kapcsolatok megerősítése érdekében. Ugyanakkor, szintén a szervező egyházak kívánsága szerint, azokat a kihívásokat is megvitatják, amelyeket egyrészt a szekularizáció, másrészt a lelkiek iránt tapasztalható növekvő szomjúság, vágy állít az európai egyházak elé. „A jelen történelmi pillanatban mind égetőbb a megbékélés szükségszerűsége. Imáitokba ajánljuk ezt a folyamatot. Isten áldja meg ezt a tervet!” – olvasható a nagyszebeni egyházfők levelében.

Mire számíthatunk hát e találkozó nyomán? Azon a nyilvánvaló és nagyon is gazdasági mutatókkal mérhető hasznon kívül, amit 2500, Európa különböző részeiből érkező látogató jelent, s azon a turisztika számára ígéretes hozadékon túl, amit a város, a régió megismerése távlatilag jelenthet, nyilván lelki-szellemi gazdagodásra, eredményekre várnak a szervezők, kezdeményezők. Ezek sorában elsőként talán arra, hogy a szalmalángnál tartósabb lelkesedés, kitartó tevékenykedés, nagyobb és lemondásoktól vissza nem riadó szeretet következik majd a találkozó nyomán, a keresztények tudatosabban és bátrabban lesznek jelen, nyilvánulnak meg az európai köztéren és közbeszédben. A mai Európa előtt álló kihívások közt ugyanis első helyen áll az egyre gyorsabban és jobban változó lakosság egyes rétegei közti szót értés. Felnőtt és felelős párbeszédhez szükséges a kiinduló pozíciók alapos ismerete és egy erős önazonosság-tudat. A muzulmán lakosság körében ez adott. A keresztény Európát megjeleníteni akaró gondolkodók, vezetők ehhez hasonlót szeretnének a maguk körében építeni, erősíteni, a hagyomány fundamentumán, de nem fundamentalista módon. Nagyszebenben erre kívánnak esélyt teremteni.