November 2006
Újgazdagok— újszegények


  Bevezető
  

  Egy bölcső felett; Gyilkos-tó; A megvert lány balladája (versek)
  Eszteró István

  Társadalmi változás, térségi rétegződés
  Biró A. Zoltán

  „Lecsúsztunk, és egyszerre mindent elveszítettünk”
  Oláh Norbert-Sándor–Péter László

  A megtört idő (vers)
  Bordy Margit

  Szegénység és depriváció a Székelyföldön
  Telegdy Balázs

  Falusi kisvállalkozók életmódja
  Oláh Sándor

  Gazdag cigányok, szegény romák
  Rareş Beuran

  A Becali-jelenség
  Cseke Péter Tamás

  Az „erkölcsi ellenzék” nemzedéke
  Interjú Láng Gusztávval


1956–2006
  Egy 1956-os erdélyi utazás folytatása
  Gömöri Györggyel beszélget Cseke Péter


Toll
  Merjük az igazságot kimondani
  Degenfeld Sándor

  Borbáth Károly történészi alapvonásai
  Egyed Ákos

  Vargyasi leltár 1980 tavaszán
  Demény Lajos

  Európa szelíd bája
  Kalinovszky Dezső

  Barna reménytelenség
  Csekéné Kolcsár Irén


Világablak
  Integrációs kérdőjelek
  Pomogáts Béla

  Mentalitásválság–mentalitásváltás
  Péntek Imre

  Világsiker – kérdőjelekkel és új esély a magyar futballnak
  Frenkl Róbert


Közelkép
  A deprivált népesség
  Mihály Emőke

  Európai örökségünk
  Eckart Wilfried Schreiber

  Roma holokauszt
  Nágó Zsuzsa Emese


Levelestár
  A személyi kultusz virágzásának éveiben...
  K. L.


Téka
  Hol élne ma Ovidius?
  Gál Andrea

  Kölcsönfény
  Rigán Lóránd

  Dumapolitika
  Demeter M. Attila

  Glokális dilemmák
  Ambrus Attila

  Árvíztörténet – mentalitástörténeti tanulságokkal
  Bodó Márta

  A Korunk könyvajánlata
  


Talló
  Társadalom- és gazdaságfejlesztési modellek versenye az Európai Unióban
  Ráduly Zoltán

  Dan Perjovschi nemzetközi sikereirõl
  K. E.

  Gyermekszegénység
  Cs. K. I.



  Abstracts
  

  Számunk szerzői
  

K. L.

A személyi kultusz virágzásának éveiben...

 

Sütõ András és Gáll Ernõ levélváltásaiból

 

„Az új Korunk pedig legyen bátor a dogmatizmus agyelmeszesítő következményeinek felszámolásában.” Sütő András írta le ezt a mondatot az Utunkban (1956. aug. 31.), Álmodozás az új KORUNK-ról című cikkében. És így folytatta: „Ez a folyamat hazai magyar sajtónkban erősen akadozik, szélesebb medret kellene vágni neki, főleg a társadalomtudományok területén, ahol a legtöbb hiányt szenvedtük.” (Széll Zsuzsát emlegeti, aki ugyancsak az Utunkban értekezik a dogmatizmusról, ám csupán általánosságokban.) A még harmincadik életévén innen járó, de korai novelláival országos elismertséget szerzett – és éppen 1956-ban a Félrejáró Salamonig eljutó – prózaíró (és szerkesztő) szóvá teszi, hogy nem lehet tudni, mi történik a nagyvilágban, nincs képünk „a szomszédos népi demokratikus országokban zajló tudományos vitákról, vagyis milyen perspektívában látja most a világot az értelmiségi, aki a személyi kultusz virágzásának éveiben úgy érezte, hogy bizonyos tudományos nézetek nem nézetek, hanem rendeletek”.

A félszázados évforduló alkalmát most szomorú időszerűség nyomatékosítja: Sütő András halála. A lezárult életmű irodalomtörténeti értékelésére nem ez a pillanat kínálkozik, mint ahogy Korunk-beli jelenlétét sem lehet ily gyorsan összegezni, érdemlegesen kitérve a művekre és vitákra. De a folyóiratot 1957 és 1984 között főszerkesztőként jegyző Gáll Ernő feldolgozás alatt álló levelezése bepillantást enged ebbe a kérdésbe is. (A Korunk-történet Sütő-vonatkozásait bizonyára nem kevésbé bőven tartalmazzák a Balogh Edgárral váltott levelek, mint ahogy nem lényegtelen adalékkal szolgálnak majd e sorok írója, az akkori irodalmi szerkesztő által őrzött Sütő András-levelek is.)

A Gáll-hagyatékban őrzött (1968-cal kezdődő) anyagból most kiválasztott négy és fél levél (az 1994 nyarán írott ugyanis még S. A. kifejezett akarata szerint nem kerülhet teljes terjedelmében az olvasó elé) elsősorban azokra a művekre és kezdeményekre, közösségi vállalásokra utal, amelyekkel a közülünk most távozott író, illetve a 2000-ben elhunyt Korunk-főszerkesztő, elméleti ember a nemzeti-nemzetiségi sors jobbítását, elviselhetővé tételét kívánta szolgálni.

K. L.

 

Sütő András – Gáll Ernőnek

 

Mv., 1972. június 19.

Kedves Ernő!

Köszönöm leveled, meleg szavaid; későn válaszolok, mivel – ugyancsak Bethlen-ügyben – elhúzódtam néhány napra Zsögödre, Imre bácsihoz. A folytatással eléggé nehezen haladok. Hát majd meglátjuk. Meg aztán, rengetegen úgy gondolják, hogy most már alelnöki mivoltomban mindent, amit a társadalom, az illetékes felépítmény nem old meg, majd én… Miközben – amint magad is jelezted a jelenséget – kartársaim, részint legalábbis, egymást kölcsönösen megfojtanák egy kanál vízben, lecsirketolvajozzák egymást stb. Ez már cigánykodás; ehhez Vajda kellene, aki rendet teremtsen. Ezen – úgy vélem – csak az Idő meg az élet segíthet. Minden jel szerint el is következik a megbékélés, amikor ki-ki rádöbben arra, hogy a másikra szüksége van.

Ölellek, Ernő!

András

 

 

Gáll Ernő – Sütő Andrásnak

 

Cluj-Kolozsvár, 1976. XI 29.

 

Kedves Andris,

szükségesnek tartom, hogy visszatérjek felszólalásomra, nem azért, mintha azt hinném, hogy nem ismerted volna már fel igazi szándékomat, hanem a magam gondolatainak a tisztázása végett is. Olyan sokszor megzavartak a jövések-menések, hogy a lényeg talán elsikkadt. Amire fel akartam hívni édes-mindannyiunk figyelmét, az a bizottságunkban rejlő kiaknázatlan egyedi lehetőségek nemcsak irodalmunk, hanem egész művelődésünk néhány sorsdöntő problémájának megvitatására s talán megoldásuk elősegítésére. Hivatkozhatnék a magyar és a romániai magyar irodalom hagyományaira, az ideológiai pótlás, az öneszmélés, az önfenntartás síkján. Utalhatnék arra, hogy világszerte az alkotók fogalmazzák meg legkövetkezetesebben a haladás, a humanizmus követelményeit. Hangsúlyozhatnám, hogy az Írószövetség s ezen belül a nemzetiségi bizottság kivételes státusznak örvend, s olyan protokoll- és bürokráciamentes keretet kínál, amely, ismétlem, egyedi a mi viszonyaink között.

Mindezeket figyelembe véve intéztem a humoros invokációt magamhoz és Hozzád, vegyük még komolyabban ezt a fórumot, mert az az öntevékenység, amit magasabb szintre emelve keretei között kibonthatunk, szélesebb összefüggésekben is ösztönözhető lehet. Adottságok, potencialitások tudatosítása volt egyedüli és kizárólagos célom, nem pedig holmi akadékoskodás vélt vagy tényleges mulasztások miatt.

Még kevésbé lehet a célom, hogy más szervek feladatkörét kisajátíttassam; nagyon is jól ismerem a reálpolitika igényeit. És egyáltalán elképzelhetetlen – ezt Te tudhatod a legjobban – bármilyen személyed ellen irányuló praktika a részemről. Ez olyan nevetséges, hogy végső soron feleslegesnek is tartom leszögezését. Amit viszont nem tartok feleslegesnek, az annak a sajnálatos ténynek a konstatálása, hogy még ebben a kis körben is, amelyre oly nagy tényleges és virtuális felelősség nehezedik, milyen rosszak az emberközi kapcsolatok. Bármennyire is érzékenyek a költő s az író, az a felfokozott bizalmatlanság és ingerlékenység egymással szemben már meghaladja a tolerálható dózist, s nemcsak egy ilyen testület munkáját akadályozza, hanem vétek az egész irodalom, művelődésünk ügyével szemben. Pedig milyen nagy szükség volna az elvi egységre, ezt legjobban a fiataloknak nyújtandó támogatás s még inkább a nekik biztosítandó védelem mutatja!

Kedves Andris, műveddel, amely oly magas szinten tolmácsolja egy nép létét és törekvéseit, akarva, nem akarva, nagy terhet is vettél magadra. Tudnod kell, hogy igen nagyra értékelem irodalmi és közéleti munkásságod, becsüllek és tisztellek, s igényeim pont ezekből az erkölcsi-érzelmi forrásokból fakadnak.

 

Baráti szeretettel ölel

Gáll Ernő

 

 

Gáll Ernő – Sütő Andrásnak

 

Kolozsvár-Napoca, 1978. január 10-én

 

Kedves Andris!

Tegnap jutott el hozzám az Igaz Szó friss száma és benne új drámád. Sietek megköszönni azt a nagy erkölcsi és művészi élményt, amelyet elolvasása, az eszmei mondanivalójával való azonosulás nyújtott. A bevezető villáminterjúból is kiderül, hogy sürgető közösségi elvárások késztettek az emberi méltóság értékének tudatosítására. Mint az utóbbi években oly gyakran, most szintén az idők parancsát értetted meg és tolmácsoltad – hála nagyszerű tehetségednek.

Jómagam évek óta foglalkozom – mind egyéni, mind nemzetiségi vonatkozásaiban – a méltóság kategóriájával, amelyről könyvet is készülök írni. A nemrég elhunyt nagy marxista gondolkodó, Ernst Bloch vezetett rá arra a felismerésre, amelyet oly szépen közvetítettél Káin szájába adva a nagy igazságot: „Emberként meg nem maradhatunk az alázat porában.”

Talán láttad e kérdésről írt cikkemet az Utunkban. Ha elkerülte volna a figyelmed és érdekel, mellékelem tájékoztatásodra. Számodra különösen figyelemre méltó lehet, hogy Bloch Kolhaast is érinti a méltóság és természetjog kapcsán.

A napokban fejeztem be egyébként egy tanulmányt a kérdés nemzetiségi vetületeiről. Remélem, hogy a közeljövőben közölni tudom.

Alkalomadtán (ezek a lehetőségek azonban az utóbbi években alig adódnak) el kellene mindezekről a hic et nunc jegyében beszélgetni.

Baráti üdvözlettel

Gáll Ernő

 

 

 

 

Sütő András – Gáll Ernőnek

 

1988. II. 26.

Kedves Ernő!

Köszönöm új könyvedet. Percekkel ezelőtt vettem át; alig várom eljövendő szabad óráimat, hogy elmerüljek benne. Mert – ahogy hirtelenében végiglapozom – úgy sejtem: alapkönyv. Ha egyáltalán nyugvóra jut ez a kérdés, a nemzetiségi, utódaink úgy hivatkozhatnak majd rád mint az ügynek klasszikus teoretikusára. Csak akadna hozzá cselekvő nemzedék. Ez egyelőre késlekedik. Első fecskéi börtönben ülnek, vagy elszóródtak a világban. Az utánuk jövők valószínűleg arra kényszerülnek majd, hogy eszméidet radikalizálják, s lebontsák róluk a „legalitás” cenzort békítő fátylait.

Nézegetem – most csak kívülről – a művet és felháborít a fülszöveg. Írójának fogalma sincs a könyv tartalmáról, szerzőjét pedig egyenesen sértegeti a dicséreteivel. „Imponáló olvasottság” – mondja hatalmas apparátusodról, a kérdés hatalmas ívű átkarolásáról. Hát akad-e zsurnaliszta, aki Lukácsot, Király Istvánt (pld. Ady kapcsán) „olvasott” embernek fumigálja? Arról nem beszélve, hogy a fülszöveg írója hozzá se szagol a tulajdonképpeni kérdéshez. Nyilván ez is csak egyik jele az általános magyar nyomorúságnak. Hadd tegyem hozzá: a kelet-európai „nyomorúság”-ról le kellene szedni az idézőjelet. Mert hisz abszolút nyomorúságról van szó. Ezen nincs mit enyhíteni. Ez így fölháborító, így kiabál radikálisabb fellépésért, ahogy van! Remélem, sorsom lehetővé teszi majd, hogy saját nézeteim tükrében is írásban szembesítsem magam a könyveddel. Mert ihlető és bátorító; mert továbbgondolkodásra serkentő. Ezt annak alapján mondom, amit már ismerek belőle.

Hát most csak ennyit, Ernő. Csupán a könyv nyugtázásaként.

Köszönöm, Isten áldjon érte!

Ölel

András

 

 

 

Sütő András – Gáll Ernőnek

 

1994. július–augusztus

Kedves Ernő!

Köszönöm új könyvedet, a nacionalizmus színeváltozásainak tőled megszokott, bölcseleti szintű, ám mégis napjaink véres konkrétumaihoz is kapcsolódó összegezését. Maradék látásom újabb romlása, szemem (s ezen félszemnek is a felét kell érteni) folytonos gyulladt állapota miatt most még csak úgy kukucskálok be könyved kerítésén gondolataid kastélykertjébe, mint gyermekkoromban a Kemény bárók titokzatos, fehér sétányokkal, repkényes lugasokkal csábító parkjába. A genetikus gyűlölködésről szóló tanulmányra vethettem ilyenformán figyelmet, hiszen a legfontosabb és legdrámaibb kérdéseink közül való. S mindazon túl, amiben a lényeglátó, kisebbségi létünk ügyeiben a legmélyebbre ható szerzővel egyetértek, megüti „szemem” egy ilyen mondat: a balkáni népekhez (így tehát a románhoz is) „több empátiával” kellene közelednünk. (Vérzivataros múlt stb.) Nos! Azt hiszem, Ernő, mindig minden néphez, minden emberhez több empátiával kellene közelednünk. Ez a követelmény elvi és általános. Egyként érvényes Nagy Sándor perzsiai hadjárataira és a dorongos hodákiak marosvásárhelyi betörésére. (Hiszen ők is, ez utóbbiak, papjaik és szekus rokonaik áldozatai!) Csakhogy: vajon lehetséges-e empátiával fogadnom a bárdjával fölém hajló hóhért, arra gondolva, miszerint szegény embernek ez a mestersége, és bizonyosan püspök szeretett volna lenni, ám a szegénysége folytán így, nyakazással kénytelen rajongva szeretett gyermekeit eltartani. (És vajon ha empátiáról van szó: mindenek és mindenki előtt nem önmagunkra kellene-é együttérzéssel tekintenünk? Hiszen – íme! – nem szánjuk immár saját ügyünket, nem viseltetünk kellő empátiával önmagunk létfontosságú küzdelme iránt.[...]

Évával együtt szeretettel köszönt

András