November 2006
Újgazdagok— újszegények


  Bevezető
  

  Egy bölcső felett; Gyilkos-tó; A megvert lány balladája (versek)
  Eszteró István

  Társadalmi változás, térségi rétegződés
  Biró A. Zoltán

  „Lecsúsztunk, és egyszerre mindent elveszítettünk”
  Oláh Norbert-Sándor–Péter László

  A megtört idő (vers)
  Bordy Margit

  Szegénység és depriváció a Székelyföldön
  Telegdy Balázs

  Falusi kisvállalkozók életmódja
  Oláh Sándor

  Gazdag cigányok, szegény romák
  Rareş Beuran

  A Becali-jelenség
  Cseke Péter Tamás

  Az „erkölcsi ellenzék” nemzedéke
  Interjú Láng Gusztávval


1956–2006
  Egy 1956-os erdélyi utazás folytatása
  Gömöri Györggyel beszélget Cseke Péter


Toll
  Merjük az igazságot kimondani
  Degenfeld Sándor

  Borbáth Károly történészi alapvonásai
  Egyed Ákos

  Vargyasi leltár 1980 tavaszán
  Demény Lajos

  Európa szelíd bája
  Kalinovszky Dezső

  Barna reménytelenség
  Csekéné Kolcsár Irén


Világablak
  Integrációs kérdőjelek
  Pomogáts Béla

  Mentalitásválság–mentalitásváltás
  Péntek Imre

  Világsiker – kérdőjelekkel és új esély a magyar futballnak
  Frenkl Róbert


Közelkép
  A deprivált népesség
  Mihály Emőke

  Európai örökségünk
  Eckart Wilfried Schreiber

  Roma holokauszt
  Nágó Zsuzsa Emese


Levelestár
  A személyi kultusz virágzásának éveiben...
  K. L.


Téka
  Hol élne ma Ovidius?
  Gál Andrea

  Kölcsönfény
  Rigán Lóránd

  Dumapolitika
  Demeter M. Attila

  Glokális dilemmák
  Ambrus Attila

  Árvíztörténet – mentalitástörténeti tanulságokkal
  Bodó Márta

  A Korunk könyvajánlata
  


Talló
  Társadalom- és gazdaságfejlesztési modellek versenye az Európai Unióban
  Ráduly Zoltán

  Dan Perjovschi nemzetközi sikereirõl
  K. E.

  Gyermekszegénység
  Cs. K. I.



  Abstracts
  

  Számunk szerzői
  

Frenkl Róbert

Világsiker – kérdőjelekkel és új esély a magyar futballnak

 

A vártnál is nagyobb sikert hozott – hangulatban, üzletben és talán még a sportot tekintve is – a 18. Labdarúgó-Világbajnokság.

Nem véletlenül került az első helyre a hangulat. Az elmúlt évtizedekben, főként a televízió térhódítása révén általánosan elfogadottá vált, hogy a futball a szórakoztatóipar része. A 12 németországi városban, építészeti csodáknak minősíthető stadionokban, 31 nap alatt sorra került 64 mérkőzés világszerte 30 milliárd nézőt vonzott, ültetett a képernyők elé. A FIFA 207 tagországa közül csak Türkmenisztánban nem közvetítették a meccseket.

A televízió olykor többet mutat egy-egy mérkőzésből, az ismétlések révén reálisabb képet is nyújt, mint amit a helyszínen a nézők láthatnak, mégis akár egy-egy VB-mérkőzés megtekintése fantasztikus élményt jelentett a jegyhez jutó kiváltságosoknak. Sok mindent nyújt a tv, de a pályán, a nézőtéren uralkodó hangulatot nem adhatja vissza. Szakmailag az a többlet, hogy a helyszínen a pálya egésze, a csapatok mozgása folyamatosan áttekinthető. Persze a tv itt is versenyben volt azzal, hogy 25 kamera követte a mérkőzés eseményeit. Így tudta a döntőben a rendező gyorsan megkeresni a Zidane– Materazzi affért és közvetíteni a világ számára. De ne szaladjunk ennyire előre.

A hangulathoz tartozott még, hogy a nézőtérről kiszorulók minden városban óriási kivetítőkön láthatták az összecsapásokat. A szurkolóseregek felejthetetlen hangulatot teremtettek, és igen örvendetes, hogy alig volt atrocitás, alig volt szükség rendőri intézkedésre.

Bizonyos, hogy a német válogatott vártnál jobb szereplése, az, hogy végig versenyben voltak, jó futballt játszottak, jelentősen fokozta ezt a hangulatot. A német szurkolók mindenütt együtt ünnepelték a világ talán legnagyobb figyelemmel kísért eseménysorozatát a külföldi szurkolókkal.

Az üzleti siker eleve garantált volt a 800 millió dolláros tv-közvetítési díjak révén, ami egyrészt a FIFA helyzetét stabilizálja, másrészt forrást jelent a csapatok részére biztosított, a helyezéstől függő összegekre. A német gazdaság számára is kedvező volt a rendezés. 0,3 százalékos növekedést eredményezett, ötvenezer új munkahely létesült. A 2010-ben Dél-Afrikában rendezendő világbajnokság üzleti sikere a már milliárd dolláros nagyságrendű tv-jogdíjak révén máris biztosra vehető.

Nincs ma még egy olyan tényező, mely annyira erősítené – ráadásul többnyire egészségesen – a nemzeti érzést, a nemzeti kohéziót, mint a szurkolás a nemzeti válogatottnak, az azonosulási élmény az együttessel. Lehet, hogy a vezető politikusok őszinte futballrajongók, mindenesetre nem véletlen, hogy a különböző nemzetek kormányfői, politikusai ott feszítettek a díszpáholyokban, a német kancellár asszony éppúgy bízhatott népszerűsége növekedésében, mint a francia vagy éppen az ukrán elnök.

Mégiscsak a lényeget, a sportot tekintve is sikeres volt a VB. Nem is lehet ez másként, hiszen a jó játék, a közönség érdeklődésére számot tartó játék a jó üzlet alapja. Zárójelben jegyezzük meg, hogy valahol itt csúszott el a magyar futball. Úgy akarták a rendszerváltozást követően bevezetni az üzleti alapú labdarúgást, hogy közben szakmailag fokozatosan leépült a sportág. Ha felborul a szakmai és a gazdasági összetevők természetes egyensúlya, akkor jön a mélyrepülés. És ebből a helyzetből egyre nehezebb kikecmeregni. Lehet, hogy a FIFA-világranglistán a 84. helyre szorult Magyarország talán helytállt volna a VB-n Trinidad és Tobago vagy Costa Rica ellen – ez sem bizonyos –, de hogy a hazai színvonal pillanatnyilag fényévekre van akárcsak a világ középmezőnyétől, az sajnos nem kétséges.

Elég megemlíteni, hogy a minket a VB-szerepléstől elütő horvátok és svédek sem alkottak maradandót Németországban. A horvátok, nagy csalódást keltve, nem jutottak tovább a csoportból, a svédek a 16 között simán kaptak ki a házigazdától. De a csoportban is szenvedtek. Trinidad és Tobago ellen egy félidőt emberelőnyben játszottak, mégis 0:0 lett, Paraguay ellen a hosszabbításban elért góllal érték el a továbbjutást (1:0), az angolok elleni meccs sokak szerint bunda volt (2:2). Ezzel ugyanis Anglia az első, a svédek a második helyen biztos továbbjutók voltak. Pozitívum, hogy más mérkőzést nem övezett bundagyanú.

Végül a 48 csoportmeccset követően a 8 csoportból 16 gárda jutott tovább, a vártnál talán kevesebb meglepetéssel. Tanulság annál inkább akadt. Számunkra a legfontosabb Kelet-Közép-Európa leégése volt. Ez annál inkább feltűnő, mert Európa viszont szenzációsan szerepelt. A 32 együttes között 14 európai válogatott volt. Tízen jutottak be a legjobb tizenhat közé. Hat európai gárda verekedte be magát a legjobb nyolc közé, az elődöntőbe pedig már csak európai csapatok kerültek: Németország, Portugália, Olaszország és Franciaország.

A csoportmérkőzések után kiesett négy európai együttes kivétel nélkül a mi régiónkat képviselte. A horvátokról már esett szó. A brazil 0:1 még belefért, de sem a japánok, sem az ausztrálok ellen nem tudtak nyerni (0:0, illetve 2:2). Az ausztrálok ellen kétszer is vezettek, a győzelem továbbjutást ért volna. A csehek kiesése volt talán igazi meglepetés, főleg a FIFA-ranglistán elfoglalt második helyükhöz képest. Az Egyesült Államokat szenzációs játékkal verték (3:0), viszont elvesztették centerüket, Kollert, megsérült, akit azután nem tudtak pótolni. Igaz, Ghána óriási napot fogott ki ellenük (0:2). Az olaszok a ki-ki meccsé előlépett csoportrangadón addigi legjobb játékukkal nem adtak esélyt a korábbi évtizedben sok sikert elért, de leszálló ágba került cseheknek (0:2). A legkínosabb az egykori jugoszláv futballhagyományok letéteményesének számító Szerbia és Montenegró csődje volt. A hollandok elleni 0:1 volt a kezdet, de az igazi csapást a fantasztikus napot kifogó Argentína elleni 0:6 jelentette. Megismételték a mi 1986-os szovjetek elleni katasztrófánkat, sovány elégtételt nyújtva azért is, hogy az 1998-as VB-pótselejtezőn 12:1-gyel (7:1 és 5:0) búcsúztattak minket. Végül déli szomszédaink 2:0-s vezetés után Elefántcsontparttól is kikaptak 3:2-re. Így azután 2:10-es gólkülönbséggel, pont nélkül simán kiestek az eredetileg halálcsoportnak tartott kvartettből. És kiestek a nagy reményekkel érkezett lengyelek is. Talán lebecsülték Ecuadort, 0:2 lett a vége, és hiába játszották az egyik legjobb csoportmérkőzést a németekkel, a házigazdák a hajrában begyötörtek egy gólt (0:1). Becsületből még megverték Costa Ricát (2:1), de ez már nem osztott, nem szorzott. Így is került egy kelet-európai gárda a tizenhat közé. Ukrajna, bár tragikusan kezdett (0:4) a spanyolok ellen, de ezt kompenzálta Szaúd-Arábia hasonló arányú legyőzésével, a Tunézia elleni 1:0 a továbbjutást jelentette.

A kelet-közép-európai gárdák gyengébb szereplését a szakértők döntően az elavult, túl statikus, kiismerhető játékkal magyarázták. Azaz jó iparosként daráltak a lengyelek és a többiek, de hiányzott a szellemesség, az improvizatív játék, és hiányoztak a jó egyéni teljesítmények.

A többi csoportban a várt sorrendet csak a franciák borították fel. Két döntetlennel kezdtek Svájc és Dél-Korea (0:0 és 1:1) ellen, így a Togo elleni mérkőzés előtt még a továbbjutásuk is kétséges volt. A 2:0-s győzelemmel, 5 ponttal továbbmentek Svájc mögött. Az igazsághoz tartozik, hogy Svájc ellen egy egyértelmű tizenegyest nem kaptak meg – a svájci védő kezén csattant a gólba tartó labda –, Dél-Korea ellen pedig egy szabályos góljukat nem adták meg. Vieira fejesét a koreai portás a gólvonalon túlról halászta vissza.

Mindez csak azáltal vált érdekessé, mert így a tizenhat között Svájc Ukrajnával, Franciaország pedig Spanyolországgal találkozott. Svájc véghezvitte azt a „bravúrt”, hogy kapott gól nélkül, veretlenül esett ki. Tizenegyesekkel vesztettek Ukrajna ellen, az ukránok így a nyolc között találták magukat, emlékezetessé téve első VB-szereplésüket. Így könnyebb lett az olaszok dolga a nyolcaddöntőben (Olaszország–Ukrajna 3:0). Ha ugyanis érvényesül a papírforma, akkor spanyol–svájci és francia–ukrán összecsapás lett volna a tizenhat között. Ha továbbra is a várt eredmények születnek, akkor a nyolc között francia–olasz és brazil–spanyol meccs lett volna. Bármennyire nincs értelme a „Mi lett volna, ha” kezdetű mondatoknak, mégis érdekes, hogy minden másképp alakulhatott volna. Mindezzel az olykor lebecsült csoportmeccsek jelentőségét emeltük ki.

Bár a 2002-es ázsiai VB után most gyengébben szerepeltek ennek a kontinensnek a csapatai, de játékuk színvonalával nem volt gond. Várat magára Afrika áttörése is. A kilencvenes években Kamerun és Nigéria jeleskedett, majd Szenegál váltott ki elismerést, most Afrika braziljai, a ghánaiak kápráztattak el technikás és erőtől duzzadó játékukkal. Taktikailag kell még fejlődniük, és talán akkor 2010-ben bekövetkezik az áttörés.

Végül a nyolcaddöntöbe bekerült 6 korábbi világbajnok – Németország, Brazília, Argentína, Anglia, Olaszország, Franciaország –, valamint Portugália és Ukrajna. Az említett olasz–ukrán meccsen túl mind a három további mérkőzés igazi drámai csatát hozott. És kiélezte a VB-vel kapcsolatos legkeményebb szakmai vitát.

Nyolc évvel ezelőtt 171 gól esett, 4 éve 161, ezúttal 147. Ez 2,29-es gólátlagnak felel meg. Édeskevés. A játék sava-borsa mégiscsak a gól. Legalábbis a közönség számára. Mert a szakemberek csaknem kivétel nélkül úgy vélték, hogy a gólszegénység ellenére magas színvonalú, fantasztikus, minden igényt kielégítő mérkőzéseket láttunk.

Ez bizonyára így van. De azért jó lenne, ha a szakemberek a védekező futball szinte tökélyre emelését követően a támadó játékot is megújítanák. A FIFA is ezt szorgalmazza. Előkerültek természetesen a szabálymódosító elképzelések, melyek a gólgazdagabb játékot céloznák meg. A kevesebb mezőnyjátékos, több, netán permanens csere lehetősége, a leshatár megváltoztatása a 16-os vonal megjelölésével, a sorfal megtiltása stb. Valószínű azonban, hogy maradnak a szabályok, legfeljebb az értelmezések változnak, vagy apróbb módosítások lesznek. Mint az „egy vonal nem les” szabálymódosítás, illetve értelmezés, de ennek ellenére bántóan sokszor intettek be tévesen leshelyzetet az asszisztensek. Hasonlóan sok vitát váltott ki a sárga és a piros lapok alkalmazása. A FIFA, helyesen, fokozottan védeni akarta a játékosokat, előírva, hogy a hátulról becsúszó, a másik lábát eltaláló játékosnak sárga lapot kell adni, könyöklésért pedig azonnal piros lap jár. A szabályt betű szerint alkalmazó orosz bíró, Ivanov, a Portugália–Hollandia (16 között) – 1:0 – mérkőzésen 16 sárga és 4 piros lapot osztott ki. Ezt a FIFA elnöke, Joseph Blatter is túlzásnak találta, igaz, később elnézést kért kritikus megjegyzései miatt. De az addig sokat foglalkoztatott bíró nem vezetett több meccset a VB-n.

A játékvezetést ezúttal is sok bírálat érte, de az előző VB-hez képest pozitívum volt, hogy részrehajlás fel sem merült, a tévedés viszont benne van a játékban.

Az említett gólszegénység alapvető oka az uralkodóvá vált, túlzottan a biztonságos védekezésre összpontosító játékrendszer volt. Gólt nem kapni, erről szólt a taktika. Ezt az elvet követte a második: megpróbálni találni egy gólt és utána tartani az eredményt. Kevés gól született igazi akcióból, több váratlan helyzetekből, kavarodásból, lecsurgó labdákból.

A korábbi 1:4:4:2-es domináns játékrendszerrel szemben az 1:3:4:2:1 vagy 1:4:3:2:1, akár az 1:4:5:1 felállás vált uralkodóvá. Az elődöntőbe jutott négy válogatott közül csak a németek játszottak két csatárral, Klose és Podolski, az olaszoknál Luca Toni, a franciáknál Henry, a portugáloknál Pauleta volt az egy szem csatár.

Sokan vártak argentin–brazil döntőt. Az argentinokat a németek állították meg, igaz, csak a tizenegyesek döntöttek. Argentína vezetést szerzett a második félidő elején, de Pekkerman kapitány elkövette azt a hibát, hogy korán kezdtek el védekezni. Lecserélte irányítóját, Riguelmát, és a defenzív játék megbosszulta magát. A nagy küzdő németek egyenlítettek. Az egész tornán enerváltan játszó címvédő brazilok a legjobb napjaira emlékeztető Zidane által vezérelt franciáktól kaptak ki (0:1).

A portugálok, Európa braziljai 40 év után kerültek ismét az elődöntőbe. Ez siker, de ennek oltárán sokat feláldoztak a rájuk jellemző ötletes sziporkázó futballból. Az angolok ellen a nyolcaddöntőben a hosszabbítással együtt közel egy órát játszottak emberelőnyben, mégsem tudtak gólt rúgni, végül tizenegyesekkel jutottak tovább. Hasonlóan gólképtelenek voltak a döntőbe jutásért vívott ütközetben a franciák ellen (0:1). A bronzmeccs a németekről szólt. A portugálok csak a hajrában, 0:3-nál, amikor Scolari becserélte Figót és Nuno Gomezt, értek el egy gólt, közel 300 percnyi játék után. Figo beadását fejelte be Nuno Gomez.

A németek lélekben már a tizenegyes-rúgásokra készülődtek, amikor a hosszabbítás utolsó két percében a mindent egy lapra feltevő olaszok – Lippi szövetségi kapitány már négy támadót szerepeltetett – két támadásból Grosso és az álomgólt lövő Del Pierro révén (2:0) elérték az áhított döntőt.

A házigazdák a bronzmeccsen vigasztalódtak, amely Bastien Schweinsteiger jutalomjátékává vált. A szőke, erőteljes középpályás lőtt két nagy gólt. A harmadik német gólt is az ő lövése előzte meg, ebbe tette bele a portugál Petit a lábát, így lett öngól. A német játékos teljesítménye rávilágított hiányérzetünkre, kevés kimagasló produkció akadt a VB-n. Így is felfigyeltünk az eddig kevésbé ismert olasz Grosso, a francia Ribery, az argentin Maxi Rodriguez, a spanyol Torres és Villa játékára.

De ez a VB elsősorban nem a nagy figurákról, hanem a csapatokról szólt. A leginkább szervezett, leginkább egységes két együttes került a döntőbe, amelyeknél a sztárok is alárendelték játékukat a csapatérdeknek. A döntőt is beleszámítva az olaszok 2, a franciák 3 gólt kaptak 7 mérkőzésen.

Olaszország megérdemelten lett világbajnok. Akkor is, ha a döntő második félidejében és a hosszabbításban a franciák föléjük nőttek, és irányították a mérkőzést. De az olaszok a torna legjobb kapusával, Buffonnal és a védőjáték csúcsát produkáló Cannavaróval az élen minden elképzelést meghiúsítottak. Zambrotta, Camoranesi és Gattuso mindenhova odaért, hihetetlen futásmennyiséget produkált. Így maradt az 1:1, a tizenegyesek, a rulett döntött a világbajnoki címről. 64 mérkőzés minden izgalma a francia Trezeguet kapufájában összpontosult. Néhány centin dőlt el a világbajnokság, mert ezúttal – és ez is a döntőbe jutott két gárdát dicséri – szinte hibátlanul rúgták a fiúk a büntetőket. Talán ha Domanech kapitány nem mellőzi Trezeguet, nem csak a döntő hosszabbításában jut érdemi szerephez, akkor ő is biztonságosabb megoldást választ, nem akar bombagólt lőni.

Felmerült – várhatólag ebből sem lesz semmi –, hogy a nyolcaddöntőtől, legalább az elődöntőtől, de a döntőben feltétlenül ne dőlhessen el tizenegyesekkel a csata, legyen egy újrajátszási lehetőség.

A világbajnokság maradandó témái közé tartozik Zidane afférja Materazzival. A jelenetben sűrűsödött életünk teljes ambivalenciája, bizonyítva, mennyire igaz a mondás, hogy a futball az élet tükre. A döntő 110. percében történt. A két játékos egymás mellett haladt, az olasz láthatóan folyamatosan cukkolta a franciát, mezét is huzigálta. Egyszer csak a francia belépett az olasz elé, szembefordult vele, és olyan erővel fejelte mellbe, hogy az hanyatt esett. A játékvezető kiállította Zidane-t. Abban egységes a sportvilág, hogy elítéli Zidane tettét. Alapelv, hogy a sportszerűség minden helyzetben kötelező, az önbíráskodás nem megengedett. De aki futballozott, azt is tudja, hogy vannak olyan helyzetek – nem mentség, magyarázat ez –, amikor a halvérűek is elborulhatnak. És Zinedin Zidane éppenséggel nem halvérű. Az ambivalenciát élesen mutatja, hogy a történtek ellenére a francia sztárt választották a VB legjobbjává. Elsősorban az ő teljesítménye tette emlékezetessé a világbajnokságot, ha végül el nem fogadható cselekedetet követett is el.

Olaszország negyedszer lett világbajnok. Az élet bonyolultságát mutatja, hogy amíg a játékosok Németországban küzdöttek, Itáliában zajlott a szigorú vizsgálat minden idők legnagyobb bundabotránya ügyében. Senki nem tudja megmondani, hogy a VB-arany egyfelől, a bundabotrány másfelől milyen hatással lesz a 2012-es EB-rendezési pályázatra. Befutnak-e a favorit olaszok, vagy megnőttek a rivális horvát–magyar, netán a lengyel–ukrán pályázat esélyei? Kiderült, hogy a lengyeleknek is van bundabotrányuk, cinikusan mondhatnánk, hogy tehát e téren is egyenlők az esélyek. Figyelembe véve, hogy nálunk meg az FTC-t kellett – licencproblémák miatt – az NB II-be sorolni.

Jó lenne, ha végre egy világbajnokságon – legközelebb Dél-Afrikában 2010-ben – szurkolhatnánk a mieinknek. Ugyancsak szép lenne – ez a jelenlegi feladat –, ha kijutnánk a 2008-as, Ausztriában és Svájcban rendezendő Európa-bajnokságra. Nem kellene lerágnunk a körmünket a 2012-es rendezésért, abban az összefüggésben, hogy akkor végre a rendező jogán biztosan részt vehetnénk egy világversenyen.

Felemásra sikeredett a Bozsik Péter– Détári Lajos kettős által vezérelt magyar labdarúgó-válogatott bemutatkozása az EB-selejtezőkön. De a legfontosabb, hogy még él a remény. Az új mérkőzéssorozaton az is kiderül, kinek mennyire sikerült hasznosítania a VB tapasztalatait. Nos, a budapesti, norvégok elleni nyitómeccs kiábrándító volt. A védelem mondott totális csődöt. Pedig mint láttuk, éppen a jól szervezett védekezés alapvető volta jelentette a VB legfőbb szakmai tanulságát. A döntőt játszó két csapat elsősorban e téren emelkedett ki. Négy gólt kaptunk a norvégoktól. Ebből három olyan kapitális védelmi bakikból esett – centerharc, kapus, szélső hátvéd egyaránt ludas volt – , ami serdülő kettőben sem fogadható el (hazaadás, amellyel az ellenfél csatárát szöktettük, a kapus lába között bevánszorgó lövés). Így azután nem egyszerűen a 4:1-es sima vereség volt elcsüggesztő, hanem ennek mikéntje. Megajándékoztuk a vikingeket egy izzadság nélküli sikerrel.

A futball varázsa, csodája, hogy négy nap múlva, egy összetételében alig különböző, mégis kicserélt magyar csapat lépett pályára Zenicán, Bosznia-Hercegovina ellen. Az ellenfél, mely Máltán 5:2-re győzött, amikor mi szenvedtünk az északiak ellen, saját közönsége előtt fiesztára készült. Mégis mi nyertünk 3:1-re, versenyben maradva a csoportban. Talán a csapat önbecsülése jelentette a riadót. Mindenesetre végre valós tudásukat megközelítve játszottak a sokat bírált játékosok, és csapatként is egységesnek bizonyultak. Netán a szövetségi kapitány és a szövetségi edző kettőse is rátalált a testhezálló szereposztásra. A túl finom modorú Bozsik Péter mellett szükség van az egykori világválogatott Détári Lajos keményebb hangjára. Nagy kérdés persze, mit sikerül majd elérni a lényegesen magasabban jegyzett török és görög válogatott ellen, illetve sikerül-e hoznia a majdnem kötelezőt a moldovaiakkal és a máltaiakkal vívott ütközetekben. Meglátjuk.*

Persze nemcsak a válogatott, de az egész magyar futball újra kritikus korszakot, egyben újabb esélyt él át. Az első osztályban több csapat – Debrecen, ZTE, Újpest, Győr, Vasas, Tatabánya – mögött áll valódi potens tulajdonos. Rendezettek a viszonyok, beérett, új színt hozva a bajnokságokba az MTK sportakadémián nevelkedett, korszerű futballt játszó fiatal gárdája. A legnépszerűbb magyar csapat, a Fradi a másodosztályban morálisan megújulva visszanyerte közönségét. Több mint 10 000 néző biztatja újra  a zöld-fehéreket. Helyére került az edzőképzés és az utánpótlásnevelés. Az elmúlt két évtizedben mindig a kisszerű csoportérdekek, a zavarosban halászók jöttek ki jól a konfliktusokból, krízisekből, a futball mind mélyebbre süllyedt Magyarországon. Talán most a muszáj-herkules, belülről jött vezetésnek sikerül, türelmes munkával, tartós javulást elérve, elindulni felfelé. Szép lenne.

*A magyar válogatott mélyrepülése – a törökök és főként a Málta elleni vereséggel – azóta folytatódott. A szövetségi kapitány, Bozsik Péter pedig lemondott. (Szerk.)