November 2006 Újgazdagok— újszegények |
Bevezető Egy bölcső felett; Gyilkos-tó; A megvert lány balladája (versek) Eszteró István Társadalmi változás, térségi rétegződés Biró A. Zoltán „Lecsúsztunk, és egyszerre mindent elveszítettünk” Oláh Norbert-Sándor–Péter László A megtört idő (vers) Bordy Margit Szegénység és depriváció a Székelyföldön Telegdy Balázs Falusi kisvállalkozók életmódja Oláh Sándor Gazdag cigányok, szegény romák Rareş Beuran A Becali-jelenség Cseke Péter Tamás Az „erkölcsi ellenzék” nemzedéke Interjú Láng Gusztávval 1956–2006 Egy 1956-os erdélyi utazás folytatása Gömöri Györggyel beszélget Cseke Péter Toll Merjük az igazságot kimondani Degenfeld Sándor Borbáth Károly történészi alapvonásai Egyed Ákos Vargyasi leltár 1980 tavaszán Demény Lajos Európa szelíd bája Kalinovszky Dezső Barna reménytelenség Csekéné Kolcsár Irén Világablak Integrációs kérdőjelek Pomogáts Béla Mentalitásválság–mentalitásváltás Péntek Imre Világsiker – kérdőjelekkel és új esély a magyar futballnak Frenkl Róbert Közelkép A deprivált népesség Mihály Emőke Európai örökségünk Eckart Wilfried Schreiber Roma holokauszt Nágó Zsuzsa Emese Levelestár A személyi kultusz virágzásának éveiben... K. L. Téka Hol élne ma Ovidius? Gál Andrea Kölcsönfény Rigán Lóránd Dumapolitika Demeter M. Attila Glokális dilemmák Ambrus Attila Árvíztörténet – mentalitástörténeti tanulságokkal Bodó Márta A Korunk könyvajánlata Talló Társadalom- és gazdaságfejlesztési modellek versenye az Európai Unióban Ráduly Zoltán Dan Perjovschi nemzetközi sikereirõl K. E. Gyermekszegénység Cs. K. I. Abstracts Számunk szerzői | Eszteró István Egy bölcső felett; Gyilkos-tó; A megvert lány balladája (versek) Egy bölcső felett Követtük a mozdulatát, szemét, mely tétován a lámpa felé fordult, ez hát az otthon, s benne a világ vonzó, ijesztő újdonság, csoda, amit csecsemő köré von a bölcső, imbolygó árnyak közt derengő hangok. Ahogy szavak közt röpdöső visszhangok, száz forma, szín környékezte szemét, az ajka közt, mint ringatózó bölcsőn véletlen hangsor értelembe fordult, elhalványult akkor minden csoda, mivel hasonlót nem látott világ. Minden látó lélekkel új világ pitymallik szerte, ébredező hangok, belülről néz kifelé a csoda, mikor egy tárgyra fordítja szemét, s mint napraforgó, mind feléje fordul, aranyló napként míg sugárzik bölcső. Amit magából hozzáad a bölcső, fényrácsain kitágul a világ, akár előre, visszafelé fordul, nem engedik se kint se bent a hangok túl rajta, míg nem érzi micsoda mély magasság kápráztatja szemét. S ha elborítja napját rongy, szemét, tekergő kígyók rácsozzák a bölcsőt, vad rettegésbe révül a csoda, hogy elsötétül minden volt világ, meghallja szavunk, valahol a hangot, mely oltalmazó fénnyel felé fordul. Talán míg néztük, sorsa merre fordul hulló csillagra függesztve szemét, elvéthettünk bizony ezt, azt, egy hangot Isten kegyére bízva, hiszen bölcs ő, ki tudja, nincs tökéletes csoda, s elromlik, kihuny velünk a világ. Ha volna bölcső másik és világ, hová csecsemő fordítná szemét, egyetlen hozzá fogható csoda… Gyilkos-tó Sétáltunk Gyergyószentmiklóson, Tünde nyomába léptem fehér falú templom kövezetén, ahol csak azt kívántam, hogy az enyém lehessen mindörökre, habár mint mondta, szerelmi csalódás miatt volt szíve zordon, mint Gyilkos-tó. Napot a vízzel tönkujjal Gyilkos-tó, figyeltük másnap, hogy fog össze tünde örömfoszlányra fércelve csalódás árnyékát, mely sötétbe süllyedt templom vak boltozatán vergődik örökre, elhessegetni bárhogy is kívántam. Kegyére méltó lenni hogy kívántam, vörös torokkal lángolt a Gyilkos-tó elnyelni készen csónakunk örökre, – ha néha-néha rám tekintett Tünde, a mélyben mindig összedűlt egy templom, s hullámkörökbe hurkolt a csalódás. Hegyeket hurkolt szél, vihar, csalódás, s ölelni hű imádattal kívántam menyasszonyomként fehér falú templom oltáránál, míg meg nem öl Gyilkos-tó, mint monda pásztorát nyájastul, Tünde kezét az égtől vártam mindörökre. Hiába hogyha másé mindörökre, mint tavak tükre, érzéki csalódás, egy viszonzatlan csók semmibe tűn, de szomját enyhítni hasztalan kívántam, míg téli palástot nem ölt Gyilkos-tó, s száz gyertyaláng fölött libeg a templom. Fohászomat majd ismétli egy templom fehér falak közt bennem mindörökre, s mint szenteltvízbe mered a Gyilkos-tó sok üszkös ujján égbe a csalódás, szerelmét, csókját mennyire kívántam, ki nem fürkészi napsugár, a tünde. De versek fodrán néha-néha Tünde szemét próbálja elfogyó Gyilkos-tó, melyet kiinni hiába kívántam. A megvert lány balladája „Amott kerekedik egy fekete felleg, alatta repül el egy fekete holló, izenek apámnak, izenek anyámnak, izenek anyámnak, jegybeli mátkámnak, ha kérdik, hogy vagyok,” talpig sebben vagyok, sebeimnél jobban csak a lelkem sajog. Lányom, virágszálom közkórházi ágyon, szüvem hasad meg így esszetörve látnom, átkozott legyen a csillag is felette, melyik rabló, gyilkos tevéled ezt tette. Nem rabló, nem gyilkos, nemzetem szavára mutaték útirányt hazai honába, odajöttek osztán verekedők hármon, üttek, ahol értek, rúgtak gyomorszájon, de még pandúrok is nyűttek étlen, szomjan, hogy rút panaszomat tüstént visszavonjam. Bíró urak, kérem, mondjanak ki törvényt, mit érdemel, aki megveti a törvényt gyönge virágszálom tiporva avarba, vérrel írva ingén: halál a magyarra! Állj meg némber, megállj, ne zavard a vizet már kavicsos főddel, mint lányod a vizet, van-é gyanúsított, doktori látlelet? ’Sze mi van, az nincsen, ami vót, nem lehet, cseles komédia, ahogy kieszelte, cseléded imázsunk jól sz’ rba keverte. Ne sírj, lányom, ne sírj árva virágszálom, Isten oltalmazzon tömleci vaságyon, el is elmenek én brüsszeli bírókhoz, mert nincs bizodalmom a kutya bírókhoz. Bíró urak, kérem, volt ott huszonöt is, írt, jegyzetelt rögtön mind a huszonöt is, jöve az ajánlás törvény szerint éppen otthoni bírákhoz veretés ügyében keresni a vétkest, ha túl hét határon, írmagját irtani hetedhét országon. „Amott kerekedik egy fekete felleg, alatta repül el egy fekete holló,” mondjad, hogy a világ csak feketén ragyog, akinek az egén nincsenek csillagok. |