Február 2006
Történelmünk a Kárpát-medencében

Balázs Lajos

Az ,,idomított” fenyő

Gondolatok a sorsfordulórítusok egy sokjelentésű szimbólumáról1

 

A fenyő rituális szerepéről, szimbolikus tartalmairól, jelentéséről már közöltem tanulmányokat, az emberi sorsfordulóknak szentelt monográfiákban szintén írtam róla.2 Aztán utólag újabb és újabb jelentésekre, jelképtartalmakra jöttem rá. Ezért keresem most, a korábbi csapáson továbbhaladva a fenyőág3 másabb, mélyebb, összetettebb jelentéseit, szerepeit, összefüggéseit, ezúttal nemcsak a lakodalom, hanem a temetés rítusaiban is.

Néhány szót még arról is kell szólnom, hogy én hogyan látom eddigi munkáimban a tárgyak és a folklór viszonyát.

Az átmeneti szokások rituális eszközeit, tárgyait, szimbólumait, Victor Turner kifejezésével élve, az expresszív kultúra4 eszköztárának tekintem. A szimbólumok számbavétele egy közösség expresszív műveltségének megismerését, metaforikus, analógiás látásának feltárását eredményezheti. Vagyis a mi esetünkben azt, hogy a vizsgált paraszti közösség (bármelyik közösség) pragmatizmusa és absztraháló képessége milyen egyetemes és sajátos tárgyakban, eszközökben látja meg a sorsfordulók különböző helyzeteivel, mozzanataival kapcsolatos vágyait, céljait, érdekeit, eszmeiségét, üzenetét, visszautasításait, tagadásait, félelmeit stb. Ahogyan egy közösség értelmezi, amilyen jelentést tulajdonít az eszközöknek, jeleknek, tárgyaknak, ahogyan figyelemben részesíti, úgy elmondja viszonyát ezekkel szemben, ugyanakkor érzelmi, szellemi világának kifejezőeszköztárát szaporítja. Más szóval, és ez csaknem általánosítható specifikuma a paraszti kommunikációnak, nemcsak verbális, nem föltétlen cselekvési, nem deklaratív kommunikációs rendszert működtet az átmeneti rítusok idején és azokba integrálva, hanem olyan kódolt jel-, jelző- és szimbólumrendszert is, amely szándékait, vágyait akár művészi szinten is ki tudja fejezni. És ha hozzátesszük, hogy mindezeknek mágikus varázserőt is tulajdonít, akkor a vágy megvalósulását is irányítani képes általuk. A születés, házasság, halál sok emblematikus, ma már kisebb jelentőséggel bíró szimbólumai a megfelelőségek csatornái révén a rítusok mélységéről, finomságairól könnyen érthető, máskor rejtett vagy nem mindig azonnal érzékelhető üzenetekről beszélnek. Egy közösség expresszív kultúrája, az élet lényegét megragadó, művészi tükrözést is nyújtó képessége csak a szimbolikus tárgyak és jelenségek kapcsolata, szimbólumok-jelenségek és közösség viszonya értelmezése révén érthető meg.

,,A szimbólumok lényegi részei a társadalmi folyamatoknak… a pszichológiai folyamatoknak is.” Turner eme reflexiója számomra azt sugallja, hogy a tárgyakból lett szimbólumok nem statikus dolgok, szemantikai dinamizmus jellemzi őket, a szimbólumokat a közösségek, ahogy ő mondja, ,,hozzáidomítják saját társadalmi és kulturális, illetve fizikai és biológiai környezetük-höz”.5 Ebből a szempontból fordulok ismét Turnerhez, aki azt mondja, hogy ,,a rituális szimbólum a társadalmi cselekvés alkotóelemévé válik, pozitív erő a cselekvés mezején”.6 Erre a legszemléletesebb példa a fenyő mint faszimbólum, amely sajátos alaki formájának, természeti tulajdonságainak köszönhetően a lakodalom és fiatal halott rítusaihoz van ,,idomítva”, az ember két igen fontos sorsfordulójának rítuskörébe van transzponálva, mivel az életfa lényeget, szubsztanciát–kontinuitást, erőt, vitalitást  sugárzó ősi mitikus fa.7 A fiatal halott fenyője pedig egy emberi sors történetének tragikus végkifejletét jeleníti meg: olyan, mint egy szobor, amely egy csúcspillanatot rögzít, de sejteti az előzményt és azt, ami tovább következik. Ez a lakodalmas fenyőszimbólum-variáns egy jövőtlen lakodalom szimbóluma. A fenyő hegyének/keresztjének visszakötése fekete pántlikával az életfa növekedési irányának föld fele fordítását, a porba való visszatérést ,,mondja el”. A domokosi fiatal fenyő példázza Jankovics Marcell megállapítását, hogy ,,a világfa az élet és halál fája”.8

Turner arra is reflektál, hogy a szimbólum ,,kapcsolatba kerül az emberi érdekekkel, célokkal, célkitűzésekkel és eszközökkel, egyéni és közösségi vágyakkal (kiemelés tőlem) és eszményekkel, attól függetlenül, hogy ezek kifejezésre jutnak-e világosan, vagy a megfigyelt viselkedés alapján kell őket levezetni”.9 Továbbgondolva Turnert, a szimbólum nemcsak kapcsolatba kerül az emberi érdekkel, hanem – a mágikus gondolkodás szellemében – annak szolgálatába van állítva. Úgy is fogalmazhatok, hogy a szimbólum a vágy projekciója, aminek érzelmi és akarati dimenziói vannak, hatást gyakorolnak – és ez benne van az átmeneti rítusok teljes hiedelemvilágában, gondolatiságában – mindazok pszichológiai állapotára és viselkedésére, akik szembesülnek vele. A szimbólum a cselekvésnek, rítusnak irányt kíván szabni, a rendteremtés szándékával10 a rítust érzelemmel, vággyal telíti. Vagyis azt vetíti ki, hogy az átmenetel milyen legyen: Szentdomokoson a házasulandók kapuira, házaira ütött fenyők ,,nyilván két fiatal párosodásának jelképei, hirdetői: azt a kívánt ember- és életmodellt, amit máshol szóban, költeményben, rituális szövegekben fogalmaznak meg, itt a fenyőjelkép sajátos nyelvezetével lehet és kell elmondani. A lakodalmi fenyő a lakodalomban (a fiatal halott temetésén is) a nem szóbeli közlés egyik sajátos, metaforikus eszköze.”11 És hogy kivédjem a szubjektív látásmód gyanúját, elmondom, hogy a lakodalmi fenyők Szentdomokoson nem csupán szemnek tetszeni akaró díszítő kellékek, és maguk a fenyők díszítése sem mítosztalan játék. Csak ámulok adatközlőm szavain, amikor azt hallom, amit szememmel is számtalanszor láttam: ,,Az ágakat meghántották szép fehérre a bukrától felfelé, s kígyóvonalat festettek reá.” Eliade az egyik ausztráliai törzsről azt írja, hogy a beavatási ünnepek során ,,a férfiak spirál alakban lehántanak egy darabot egy fa kérgéből, s ez az Ég és Föld közötti utat jelképezi. Úgy tűnik, hogy itt az emberi és az égi, isteni világ közötti kapcsolat misztikus felélesztéséről van szó. […] Az égbe emelkedés szimbolikája más beavatástípusokban is jelen van.”12

Továbbmenve, Domokoson az ágak kiválasztása céltudatos cselekvés eredménye. Összetársításukra, párosításukra különös gonddal vigyáznak, mintha ,,famenyasszony” és ,,favőlegény” lennének, és maguk is házasságot kötnének, kivetítvén az összeillőség és harmónia vágyát. James G. Frazer hívja fel a figyelmünket arra a felfogásra, hogy ,,a fák és a növények lélekkel bíró lények,” amiért ,,úgy bánnak velük, mintha férfiak és nők lennének, akik a szónak nem csupán átvitt vagy költői értelmében, hanem a valóságban is házasságra léphetnek egymással”.13 Jankovics írja, hogy ,,a megszemélyesítés az animizmus, a mitologikus gondolkodás lényege”, és megfogalmazza a növénytotemizmus gondolatát.14 A szentdomokosi fenyő különös összetett jelentése nem áll messze ettől a képzettől. Ezért idézem az alábbi domokosi narratív szöveget, amit didaktikai szándékkal sem lehetne különbül megfogalmazni. Az általam kiemelt szavak egyben olyan minőségi jegyek, melyek által a fenyő mély üzenetet, eszmeiséget és eszményt közlő nyelvvé változik: ,,Elmennek az erdőbe szekérrel az ágért. Gálkútjáról hordják, ott van a sok fehér bojt. Az ágat növendékerdőből hojzák, ahol sűrűn nőnek. Sokszor egész nap keresik, járják az erdőt, amíg megszemelik. Vigyáztak, hogy az ágak egyformák legyenek. Akkorát üttek [ti. állítottak], hogy a ház tetejin fejjel volt a hegye. Kettőt a ház elejibe s kettőt a kapuba. Az ág fehérfenyő lehetett, de nagyon meg kellett választani, hogy a kettő egyforma legyen, ne legyen egyik bukrosabb, mint a másik, s ne legyenek öreg ágak rajta. Virítson. Megnezik, hogy egyformák legyenek a keresztezések. Ha egyik magasabb, mint a másik, akkor elvágják a fát ott, ahol kell, s esszeillesztik úgy, hogy a kereszt ágazása találjon. Ha valamelyik hézagos, beléfúrnak a törzsbe, s egy másikról levágott odataláló ágat belészúrnak. A két ág úgy kell találjon, mint két esőcsepp vagy mint két tojás.” A szöveg, mely akár technikai leírásnak, útmutatónak is tekinthető, a latensen ma is működő analógiás mágia mesterpéldánya!

A megszemélyesített fenyő másik erőteljes rituális helyzete, szintén a turneri idomított szimbólum példája, a lakodalmi perec fenyője. Terjedelmi okok miatt nem részletezhetem a teljes szokást és rítusait.15 Annyit azonban el kell mondanom, hogy a menyasszony kikérésének analógiás játékával állunk szemben.

A perec a násznagy gazdag, szimbolikus jellegű ajándéka, melyet a vőlegény, illetve az új pár tiszteletére készít elő, és aminek domináns eleme egy karácsonyfa nagyságú fenyő.16 Átadása is teljesen eltérő az új házasok gazdasági megalapozását szolgáló ajándékozásoktól. Nem a násznagy vitte a legényes házhoz, hanem a legényes násznép ment el érte a násznagyhoz muzsikaszóval, a gazda vezetésével, az esküvő után, déltájban. A perec kivétele csaknem úgy történt, mint a menyasszonyé. A következőkben ennek a mozzanatait sorolom fel.

A perec a násznagy nagyházában (ti. a tisztaszobában) vagy valamelyik mellékhelyiségben várt kivételre (kikérésére), illetve elvitelre. A perec kivételére érkezett násznépet zárt kapu fogadta. A dörömbölésre, ujjogtatásra megjelentek a ház képviselői, és ezzel mulattató párbeszéd, játék vette kezdetét, melynek főhősei a násznépet vezető gazda és a násznagy házát képviselő személyek, illetve a násznagy.

Utóbbiak közül például egy férfi ,,lovat” vezetett elő és eladásra kínálta fel. A ló tulajdonképpen zekébe öltöztetett asszony volt, akinek a fejére egy cserépfazakat kötöttek, az arcát pedig elfedték. A lovat eladó férfi bal kezében a ló kantárszíját, jobb kezében pedig egy rudat tartott. Addig nem engedte be a szállást kereső fáradt utasokat, amíg a lovat meg nem veszik a kiszabott áron. Zajosan alkudoznak, de az árban nem tudnak megegyezni. ,,– Nem adod azon alul? – kérdezte a kérő gazda. – Nem! Inkább megütöm – s a rúddal fejbe ütötte a lovat, a fazék darabokra tört, a ló pedig összeesett. – S meg es nyúzom! – Ekkor a zekét lehúzták, az asszony pedig talpra ugrott.”

Úgy is csinálták, hogy a násznagy kapuját elkötötték kötéllel, s előtte állott a trihazai (ti. álmenyasszony). Addig nem oldották el a kötelet, amíg kalácsot nem adtak neki, s a gazda meg nem csókolta (mindenféle festékkel, korommal volt bekenve az arca), s amíg az elkötő legényeknek, férfiaknak nem adtak pálinkát. ,,A tirihazai ott egy csomó bolondságot mondott, hogy a vőlegény héza járt, s nem tom, mit csináltak. Én nem szeretem ezeket mondani… Úgy is volt, hogy találós kérdésekre kellett válaszolni.”

A késleltető akadályok17 elhárítása után a násznépet beengedték az udvarba. Itt újabb alkudozás kezdődött: a lakodalmas gazda ,,erdőt” akar vállalni kivágásra. ,,Van itt egy nagy fa, azt akarjuk kivágni s elvinni” – mondja. Fűrészt, fejszét szedtek elő, miközben az ár fölött vitatkoztak. Végül is a vásárkötést a gazda és a násznagy kézfogása pecsételte meg, mire megnyílt a nagy ház ajtója, négy legény felemelte a perecet s kihozta. Mindenkit pálinkával és kürtöskaláccsal kínáltak a háziak. Addig nem indultak el, míg az áldomásból a násznép mindenik tagja nem részesült.18 Abban az időben, amikor az esküvő reggel volt, a násznagy ebédet adott a perecet kivevő násznépnek.

Bár az alkut kézfogással szentesítették, a perec kivétele még mindig újabb akadályba ütközhetett. A kivevők a nagyházba való belépéskor hamis perecet találhattak: hasonló nagyságú, de torz növésű fenyőre sült burgonyát, burgonyaszeleteket, fenyőtobozokat, papírdarabkákat aggattak, és azt ajánlották elvitelre.19 Ilyen pereccel végigmenni a falun nagy szégyen lett volna, így az igazi keresésére indultak. Ezt a ház valamelyik helyiségében őrizte egy öregasszony, és csak pénz ellenében adta ki. A perecet s a tiszteletet, amelyben a násznép részesült, a gazda indulás előtt megköszönte.

A perecet négy legény vitte, s kétfelől a koszorúsleányok kísérték a lakodalmas menet élén, őket követték a ruhagyertyás20 leánykák, majd az új pár. Ha messzire kellett vinni, akkor szekérre tették. Végighordozták a falun, és az utat is elkötötték előtte, miként a templomból jövő násznép előtt (újabb analógia). Útközben végig mókáztak a perecvivőkkel: csalogatták be az udvarokra, egy-egy liter pálinkával próbálták megvesztegetni őket, hogy hagynák ott, vagy ennék meg együtt a perecet; vagy farkashúst rejtettek (!) olyan híd alá, amelyiken áthaladtak, hogy a lovak bokrosodjanak meg. A perec vitele alatt a vendégség a következőket énekelte: ,,Édesanyám férjhez adott, / Jaj, nekem, jaj! / Tizenhárom párnát adott, / Jaj-ja-ja-jaj! / Ha még egyet adott vóna, / Jaj-ja-ja-jaj! / De szép ágyat vettem vóna, / Aj-jaj-ja-jaj!”

A következő éneket csak a perecvivő legények énekelték: ,,Az a kutyabetyár, / Aki gyócsingbe jár, / Nem fekszik az én ágyamba, / Tudom én igazán. // Mer az én ágyamba / Széna-szalma vagyon, / Minden széna-szalmaszálon / Piros rózsa vagyon. // Piros a rózsája, / Rozmaring az ága, / Kihez jártam szombat este, / Nem jártam hejába.”

Az ének után ujjogtatnak: „Három hete, hogy menyünk, / S még egy cseppet se ettünk! / Ujj-ju-ju-ju-ju-ju-ju!”

Amikor a legényes házhoz értek – ekkor már estefele volt –, a perecindító nótát a következő szakasszal toldották meg: „Elment a tyúk vándorolni, / Aj-ja-ja-ja! / Nem jő haza többet tojni. / Ja-ja-ja-ja! / Majd hazajő sülve-főve. / Aj-ja-ja-ja! / Felül az asztaltetőre, / Aj-ja-ja-ja! // Elment a tyúk vándorolni, / Jaj, neki jaj, / S nem jő haza többet tojni, / Jaj neki, jaj. / Majd hazajő sülve-főve, / Jaj neki, jaj. / S nem fog nekünk többet tojni, / Jaj nekünk, jaj.”

Éneklés közben a legények a perecet az asztalfőre helyezték, a vőlegény és a menyasszony elé. Érintése tilos volt. Más szóval a perecet ugyanaz a hely illette meg a fő asztalnál, mint a menyasszonyt, ugyanazt a védelmet élvezte, mint ő.

Leszedésére csak a visszahívás estéjén kerülhetett sor (a menyasszonyi ruha és díszek levetése is később, éjfélkor történhetett meg!), amikor az anyatársak, apatársak, a két család közeli rokonsága jelen volt. A násznagy és násznagyasszony osztották szét, mindenkinek adtak belőle. A részesedés elfogyasztása kötelező volt, akárcsak a menyasszony által kínált deusz-pálinka, kontylé elfogyasztása. Szedés és osztás alatt a násznép újra a perec nótáját énekelte.

Mint látható, a lakodalmi perec, aminek fő eleme a fenyő, egész sor kérdést vet fel. Miért volt szükség egy második menyasszonyi kikérőre, amelyikben a menyasszonyt a fenyő helyettesítette? A rítusok kimunkált játéktelítettségére, minden elem szinkretizmusára, a szereplők beleélésére gondolok. Rítus, amely aztán beolvadt a lakodalomba attól fogva, hogy a perec a fiatal pár asztalára került, de gazdag szimbolikáját továbbra is, csaknem szuverén módon megőrizte. Vagyis kommunikatív funkciója továbbra is hatott. Felfogható-e egyfajta fiktív, szimulált lakodalomnak, a preliminális-liminális állapot rítusgyakorló iskolájának? A lakodalom rítusait gyakorló próbának, előpróbának abból az időből, amikor a rítusok tökéletes végrehajtása pozitív mágikus tényező volt, amikor bármilyen rítusvétség a hiedelem szerint rosszat hozhatott az új párra? Minek lehet a mítosza: nővásárlásnak, nőrablásnak? Lehet-e úgy értelmezni, mint a rablás elleni védekező vagy arra figyelmeztető célzatú kultikus szokást? A fáradt utasként érkező, pihenőt kereső násznép, a zárt kapu, a feltételekhez, próbatételekhez kötött beengedés az udvarba, a hamis perec, szóval a késleltetés sok-sok fogása, aztán a jelképes beszédrendszer elemei szerintem a nőrablásra, illetve az ellene való védekezésre is utalhatnak. A hosszas alkudozások, az áldomáspálinka kötelező közösségi elkínálása a nővásárlás emlékei lehetnek. És mindez abban a helyzetben, amikor a tét nem hús-vér menyasszony, hanem az őt helyettesítő/jelképező fenyő. Később pedig átkerült, illetve fennmaradt mint nagyszabású, térben, időben, sok szereplővel kibontakozó dramatikus, mágikus (?) célzatú játék.

A fenyőnek egy másik szellemiségét is szóba hozom. Arnold van Gennepet tanulmányozva egy különös, ezúttal egészen jelképes küszöb, illetve jelképes térhatár-jelenségre is felfigyeltem a szentdomokosi lakodalmi rítusok kelléktárában. ,,Azt a rítust, amely egy kettőbe vágott tárgy, két ág közötti vagy valamilyen tárgy alatti [kiemelések tőlem] áthaladást tételez fel, közvetlen átmeneti rítus gyanánt kell értelmezni, aminek az az alapgondolata, hogy kilépünk előző világunkból azért, hogy átlépjünk egy újba.”21

Éppen ez történik a szentdomokosi hazai leányasszonnyal az ágsirató rítusának esetében,22 amikor leánysági állapotából lép ki, nemi közösségét hagyja el, attól búcsúzik, illetve amikor a lakodalom napján családi fészkét hagyja el, amikor a vőlegény házába, jövendő otthonába lép be – mindenik esetben két fenyőág között halad át, és a többi proxemikai elemmel, határral (pl. küszöb, kapu) minőségi sorsfordulat következik be életében. Csaknem hasonló utat tesz meg a vőlegény is. Átmeneti rítus az átmeneti rítusban! A menyasszony átmenete a gennepi kép szerint Domokoson azzal is teljesebb, hogy nemcsak két fenyő között lép ki, hanem fenyőgirland alatt is, ami fehér virággal díszített, tehát szüzességi állapotából való kilépésének szimbolikus vizuális rítusa. Másrészt a két fenyőt – a famenyasszonyt-favőlegényt – összeköti, egyesíti.

A bemutatott példák számomra azt sugallják, hogy sem a lakodalom, sem a jövőtlen lakodalom, a halott lakodalmának egyetlen rituális eszköze, tárgya sincs az átmeneti rítusfolyamatban dramaturgiailag annyira kidolgozva, telítve üzenettel, mint a fenyőé.

 

Jegyzetek

1. Elhangzott a Tárgy és folklór konferencián. Vaja, 2005. október 7-9.

2. Balázs Lajos: A csíkszentdomokosi lakodalmi perec. In:Népismereti Dolgozatok 1976., Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1976.142–146.

Balázs Lajos: Ágsirató. Művelődés. 1978. XXXI. 8.  24–25.

Balázs Lajos: A lakodalmi fenyő erotikus szimbolikája. In: Kriza János Néprajzi Társaság Évkönyve 2. (Szerk. Zakariás Erzsébet–Keszeg Vilmos), Kolozsvár, 1994. 81–86.

Balázs Lajos: Az én első tisztességes napom. Párválasztás és lakodalom Csíkszentdomokoson. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1994.

Balázs Lajos: Menj ki én lelkem a testből. Elmúlás és temetkezés Csíkszentdomokoson. Pallas-Akadémia, Csíkszereda, 1995.

3. A szentdomokosi szokásszóhasználatban az ág nemcsak azt jelenti, ami a ,,szegény embert is húzza”, hanem a karácsonyfa méretű, de az 5–7–10 méter magas fiatal fenyőt is.

4. Victor Turner: A liminális és liminoid fogalma a játékban, az áramlatban és a rituáléban. In: Határtalan áramlás. Színházelméleti távlatok Victor Turner kultúrantropológiai írásaiban. Kijárat Kiadó, Bp. 2003. 11–55. 12.

5. Victor Turner: i. m.

6. Victor Turner: i. m.

7. Gyermekkoromban több, a fenyőről szóló Krisztus-legendát hallottam.

8. Jankovics Marcell: A fa mitológiája. Csokonai Kiadó, Debrecen. 1998. 177.

9. Victor Turner: i. m. 13.

10. Victor Turner: i. m. 14.

11. Balázs Lajos: i. m. 1994. 82.

12. Mircea Eliade: Misztikus születések. Európa Könyvkiadó, Bp. 1999. 35.

13. ,,Abból a felfogásból, amely szerint a fák és a növények lélekkel bíró lények, természetszerűleg következik, hogy úgy bánnak velük, mintha férfiak és nők lennének, akik a szónak nem csupán átvitt vagy költői értelmében, hanem a valóságban is házasságra léphetnek egymással.” James G. Frazer: Az aranyág. Osiris. Bp., 2002. 77.

14. Jankovics Marcell: i. m. 15.

15. Bővebben Balázs Lajos: i. m. 142–146.

16. Az 1950-es évek közepétől nem raknak perecet. Az utolsó perecrakó vallomása szerint Grinenkó Sándorné (az első világháborúból itt maradt férje után Orosz Sándorné) Bíró Anna volt, 1955-ben.

17. Ezeknek egész rendszere működik a domokosi lakodalom során.

18. Noha szembetünő, mégis ismételten felhívom a figyelmet a menyasszony kikérése (kivétele) és a perec kivétele közötti nagy párhuzamra, hasonlóságra.

19. Itt pedig az álmenyasszonnyal, a tirihazaival való párhuzam a szembe tűnő.

20. Ruhagyertya – rituális eszköz és jelvény a domokosi lakodalomban. Két leányka egy-egy ruhagyertyával a lakodalom minden preliminális és liminális rítusát (perefernum kivétele, menyasszony kikérése, az új házba való belépés) kisérte, de a lakodalmi perec fenyőjének csúcsára is kötöttek egyet. Bővebben Balázs Lajos: i. m. 1994. 254–257.

21. Arnold van Gennep: Riturile de trecere. Polirom, Iaºi, 1996. 28.

22. Bővebben Balázs Lajos: i. m. 1978; 1994.