Január 2006
Finnek–magyarok

Petri Nurmi

Otto Manninen – a magyar líra finn fordítója

Tavaly áprilisban avatták fel Otto Manninen (1872–1950) bronzból készült arcképét Petőfi szülőházának udvarán. A portrét a Petőfi fordítói számára létrehozott szoborpark közepén helyezték el. Ünnepi megnyitóbeszédet mondott Barkóczi Ferenc, Kiskőrös polgármestere és Pekka Kujasalo, Finnország magyarországi nagykövete. Jelen volt még a családot képviselő Jaakko Manninen, Otto Manninen unokája; és Leena Ahtola-Moorhouse, az Atheneum Szépművészeti Múzeum igazgatója, aki ismertette a műalkotás művészettörténeti hátterét. Manninen bronzképmása Wäinö Aaltonen 1921-ben készített eredetijének másolata. A portré készítésének ideje azért is találó, mert Manninen ugyanezekben az években fordította Petőfi líráját, amelyet négy kötetben 1922–26 között meg is jelentetett. Érdekes módon nem Manninent kérték fel először Petőfi verseinek fordítására, hanem Eino Lenót, az elismert költőt. Csak miután ő megbetegedett, került a fordítói munka Manninenhez. Ez a választás irodalmi szempontból is szerencsésnek bizonyult. Otto Manninen a 20-as években elismert költőnek számított, de a köztudatban mégis inkább fordítóként volt ismeretes, s legnagyobbrészt fordítói minőségben dolgozott. Napi munkáját befejezve tudott csak saját verseire koncentrálni, mikor szabad ideje adódott.

Manninen nyelvi tehetsége korán nyilvánvalóvá és ismertté vált. Már huszonhárom évesen részt vett Johan Ludvig Runeberg munkáinak finnre fordítási munkálataiban. Miután néhány évig a Valvoja (Őrző) segédszerkesztőjeként dolgozott, tanulmányútra ment Svéd-, Német-, Francia- és Olaszországba (1899–1900). Ezek az utazások is hozzájárultak látókörének szélesedéséhez és nyelvtudásának megszilárdulásához. Visszatérése után a fordítói munkái a korábbiakban nem tapasztalt mértékben fölszaporodtak. Rengeteg irodalomtörténettel és történelemmel foglalkozó munkát fordított, együttesen majd négyezer oldalt. Élete során kb. tízezer sornyi lírát fordított. Munkásságának csúcsát Homérosz-fordításai jelentik, sőt az Íliászt (1919) s az Odüsszeiát (1924) még az előtt fordította le, hogy tudott volna görögül. Hasonló biztonság tükröződik verseinek nyelvében is. Költészetünkbe belopta a régi finn irodalmi nyelv és a nyelvjárások szókincsét, de mindenekelőtt a nyelvi fegyelmezettségre mutatott példát. Gyakran az egzakt nyelvi kifejezésmód még a szintakszison is átívelt, amely megint csak új nyelvet teremtett. Ezért nyelvét helyenként nehézkesnek is tartották, mint ahogy Lauri Viljanen is fogalmazott, hogy ez „nyelv a nyelvben, egyfajta homéroszi savo” (finn nyelvjárás – a ford.) (Viljanen, 1972, 402). Habár Manninen nyelve nem mindenképpen nyílik meg azonnal a maga gazdag eredetiségében, akkor is azt mondhatjuk, hogy Manninen fordítói munkássága kétségkívül kultúrtörténetünk egyik legpéldásabb vívmányai közé tartozik. Azt is nehezen lehet elképzelni, hogy Manninen ötven éves fordítói pályafutásába milyen hatalmas munka belefér.

Manninen érdeme volt, hogy megkedvelték Petőfit Finnországban. Több szavaló is érdeklődött az érzékeny és közvetlen költő iránt. Petőfi lírája majdnem olyan szimbolikus jelentőséggel bírt a finn társadalomban, mint amilyen a Kalevala volt Magyarországon. Bár a Kalevalától eltérő módon olyan szimbólummá soha sem vált, annak ellenére, hogy helyenként nagy figyelemmel illették. Emellett érdekes megjegyezni, hogy Manninen Petőfi-fordításai a Finn Irodalmi Társaság ajándékaként Bán Aladár professzor közvetítésével még Horthy Miklós kormányzóhoz is eljutottak. Erre reagálva Horthy válaszlevelében megígérte, hogy hosszabb időre Finnországba látogat, „mihelyst a körülmények nyugodtabbak lesznek”. (Unkarilainen, 1923.). De, mint ahogy jól tudjuk, erre a látogatásra soha nem került sor.

Igen kevés figyelmet szenteltek azonban egy másik magyar költőnek, Arany Jánosnak, akinek Toldi és Toldi estéje című epikus költeményeit Manninen szintén kiválóan fordította (1927, 1937). Az Arany epikájában fellelhető ábrándvilág, kultúra, barbárság és lovagiasság Otto Manninen kecses és hajlékony alexandrinusain át ugyanolyan színes és zenei. Manninen emellett a magyar népköltészetből fordított dalokat is közreadott a Heimokannel II (1927) kötetében. A válogatás úgy készült, hogy a Kalevala Társaság megbízta Faragó Jánost, válogasson olyan költeményeket a kötetbe, amelyek legsokoldalúbban tudják bemutatni ennek a költészetnek a sajátosságait. Az így keletkezett anyagot Manninen fel is használta a kötetben, de előbb válogatását két szakértővel, Vikár Bélával a Kalevala híres magyar fordítójával és Solymossy Sándor professzoral is véleményeztette, akik mindketten megfelelőnek találták a verseket.

A Heimokantele utószavában olvasható, hogy a népdalok fordításakor, amennyire lehetséges volt, megpróbálták minden egyes esetben megtartani azok versformáját és speciális hangzását (Heimokannel, 1927, 206).  Néhány szóvégi rímet nem tartalmazó elbeszélő és lírikus négyütemes verselésű költeményt Manninen a régi finn versmérték szerint ültetett át, amely hullámzásában valamennyire a magyar népdalok hangsúlytól független ritmusát idézi. Hasonló technikát alkalmazott Vikár is a Kalevala fordításakor, mikor a Kalevala bimetrikus rendszerét dinamikussá alakította, ugyanolyanná, mint amilyent a magyar népdalköltészet is használ. Saját kutatási munkámban én is azt vizsgálom, hogyan jelentkezik az ilyenfajta transzformáció a fordítói folyamatban. Mindenekelőtt Manninen Arany és Petőfi fordításait elemzem szerkezeti és metrikai megoldások szempontjából.

Amennyiben Manninen fordítói munkássága az előbb említettekben ki is merült volna, a finn fordításhagyományban akkor is jelentős lett volna. Manninen azonban saját maga is kicsinyíti teljesítményét, például abban a köszönőlevél-vázlatban, amelyet a magyar Pen Klubhoz írt, miután a klub díjjal tüntette ki. A levél megírásának idején Finnországban a téli háborút követő folytatólagos háború idejét élték, s az ágyúdörgés egészen Manninen Kangasniemiben lévő otthonáig elért.

„Így a magyar vers, Petőfi tüzes versei is bátorították a finneket a harcban, s Finnország oldalán küzdöttek. Amikor erre a harcra gondolok, s az ezt megkövetelő áldozatokra – akiket ezek a sorok is dicsérnek, mert ők tették lehetővé, hogy írhattam – akkor furcsának tűnik és szégyellem magam, hogy elismerést kapok egy igen szűkös közvetítő munkáért, mikor az idő mérlege az elismerést azoknak ítéli, akik saját életük árán mentették meg Finnország jövőjének létét (Manninen, 1943).”

Manninen előtérbe hozza azt a szimbolikus jelentést, amit Petőfi a finneknek jelentett a háború idején. A rokonnépből kiemelkedett költő hőst megfelelőnek tartották a finn frontromantika hírnöke szerepére. Erre szolgálnak például a Suomen Sotilas (Finn katona) és a Vapaussodan Invaliidi (A polgárháború sérültje) című lapokban 1939 és 1942-ben megjelent, Petőfi szabadságharcosi hírnevét öregbítő cikkek is.

Petőfi lírája továbbra is aktuális a finnek olvasmányai közt, de egyre inkább nem biográfiai szempontból. Csupán négy évvel ezelőtt jelent meg Manninen Petőfi-fordításainak átdolgozott, újraszerkesztett kötete Hannu Launonen kiadásában. A könyv szíves fogadtatásban részesült. Petőfi lírája példaszerűnek találtatott, melynek közelségében érzékelni lehet, hogy „a költészet életté válik, s az élet maga is költészet minden bánatával és könnyével együtt” (Kormilainen, 2001, 47). Manninen néhány bírálója ma már elavultnak látja fordítómunkáját, amely a maga idejében megállta a helyét. Jelenleg nem tervezik Petőfi műveinek újabb fordítását, bár a téma korántsincs még kimerítve. Hiszen Petőfi több mint hétszáz költeményt írt életében, amelyből csak néhány száz van finnre fordítva. De addig is, míg várjuk az újabb fordításokat, élvezhetjük Manninen mesteri fordításait, amelyek tökéletesen megfelelnek Paul Verlaine lírai eszményének: De la musique avant toute chose –!

 

Irodalom

Heimokannel II 1927: Suom. Otto Manninen. Porvoo. WSOY.

Kormilainen, Risto 2001: „Petőfin liekehtivissä jalanjäljissä”. Arvostelu lehdessä, Kaltio, s. 47.

Lahdelma, Tuomo 1993: „Mitta mitasta. Suomen ja unkarin metristen systeemien vertailua”. Artikkeli julkaisussa Hungarologische Beiträge 1, s.147-178.

Manninen, Otto 1947: Otto Mannisen luonnos kiitospuheeksi Penn-klubille. Säilytteillä SKS:n arkistossa

Nurmi, Petri 2005: Lunnahiksi kanteleeni saatte. Sándor Petÿfin suomennokset suuruhtinaskunnan ajoista nykypäivään. Pro gradu–työ. Taiteiden ja kulttuurintutkimuksen laitos. Jyväskylän yliopisto.

Salokannel, Juhani 2004: „Otto Manniselle patsas Unkariin”. Artikkeli kausijulkaisussa Suomi-Unkari N:ro 2, s.10.

Unkarilainen (nimimerkki) 1923: „Unkarin kirje”. Satakunnan Kansa, 19.3 1923.

Viljanen, Lauri 1972: „Kangasniemen viulu”. Artikkeli kausijulkaisussa Parnasso N:ro 22, s. 402-408.