Január 2006
Finnek–magyarok

Bartis Imre

Homogén tér, szerelem, sors

A szekularizáció dimenziói Rosa Liksom Unohdettu vartti
(Az elfeledett negyed, 1986) című novelláskötetében

„Tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy az irodalomelmélet gondosan fenntartja a szöveg belseje és külseje közti megkülönböztetést, és a nyelvi univerzumot övező számos vizsgálatot saját területén kívülinek tekint. Így a szöveg elemzése annak határáig terjed, s a szövegen kívülre irányuló minden tapogatózás szigorúan tilos. Számomra úgy tűnik, hogy a belső és a külső közti megkülönböztetés az említett szövegelemzési módszernek [strukturális, nyelvészeti alapú szövegfelfogás] köszönhető, és nem áll összhangban az olvasói tapasztalattal. Ez az oppozíció a nyelvészeti munkákra jellemző alapegységnek (fonémáknak, lexé-máknak, szavaknak) az irodalomra való kiterjesztéséből ered, hiszen a nyelvészet szempontjából a való világ nyelven kívüli.” (Thomka Beáta idézi Paul Ricoeurt [1991]: Life in Quest of Narrative. In: David Wood ed. On Paul Ricoeur. Narrative and Interpretation. Routledge, London and New York, 20–33. In: Kulturális és kontextuális narratológia [2004], kézirat, 3–4.)

 

Matti Paavolainen 1986-ban publikált recenziójában megállapítja, hogy „Az elfeledett negyed szereplői annyira háttérbe szorult, mellőzött emberek, hogy életük alakulása még csak a szerelem lehetőségét sem teszi reálissá számukra”.1 Szerelem és mellőzöttség, érzékiség és izoláltság: ezek a témák kétségtelenül központi szerepet töltenek be Liksom2 könyvében. Ezt bizonyítja többek között a Mie jätän tämän rakkauen ja ikävän (Hátat fordítok a szerelemnek és a bánatnak) is, melynek elbeszélője, megpillantva a falinaptáron látható modellt, a „világ összes nőire” gondol, „Ázsiában és Rómában”, akiket, mondja ő, „soha nem láttam és nem is érintettem meg. Ott valahol biztosan akadna egy számomra is, de az ördög tudja, hol.“ („Aasiassa ja Roomassa, joita en ole koskaan nähny enkä koskettanu. Siellä jossaki olis varmasti yks mulleki, mutta eihän sitä piruhkaan ossaa arvata missä.”) (UV 62.)

Miként az idézetből kiderül, a periferikusság sokkal inkább lelkiállapot, mint geopolitikai tény. Az említett novella elbeszélője akár azzal a tudattal is élhetne otthon, Lappföldön, hogy az a világ közepe. Hogy ez miért nincs így, erre – amennyiben nem tartjuk kizártnak azt, hogy a novella fiktív világa és a „valóság” között nemcsak eltérések, hanem analógiák is léteznek – a modern korban lezajlott tér és hely különválása nyújthat választ: „A premodern társadalomban a tér és a hely nagyrészt egybeesik, mivel a társadalmi élet térbeli dimenzióit a lakosság többsége számára [...] a jelenlét, a helyhez kötött cselekvés uralja [...]. A modernitás egyre inkább elszakítja a teret a helytől, mivel kapcsolatokat létesít a »hiányzó« többiekkel, akikkel szemtől szemben sosem érintkezünk. A modernitás körülményei között [...] a helyszíneket tőlük egészen távol levő társadalmi hatások befolyásolják és formálják. Nemcsak egyszerűen az strukturálja a helyszínt, ami éppen a színen van; a helyszín »látható formája« elrejti azokat a távoli viszonyokat, melyek meghatározzák a természetét.”3

Tér és hely különválásával egyidejűleg egy olyan szekularizációs folyamat is lejátszódott, amely, mint arra Mircea Eliade A szent és a profán című művében rámutat, ember és hely viszonyára is rányomta a bélyegét. Eliade szerint egy olyan világban élünk, amelyből hiányoznak a szent helyek, a transzcendens lét küszöbei.4 A tér ilyen értelemben vett homogenitása nem idegen attól a felfedezéstől, hogy a lakosság mobilitási lehetőségeinek növelése a huszadik század végén, azaz az országhatárok „megnyitása” – jelenség, mely inkább a nyugati államok egymás közötti viszonyára jellemző, mint a világ többi részére –, valamint e lehetőségek kihasználása nem feltétlenül tölti el az egyént a szabadság örömével. Liksom könyvében az Äitini synnytti minut kylpyhuoneen lattialla (Édesanyám a fürdőszoba padlóján szült meg engem) szolgáltat erre példát: a novellában szereplő világcsavargó család, belső viszályaival és rendezetlen életkörülményeivel távol áll a boldog világpolgár ideáljától. Az ebbe a családba beleszületett főszereplő sem azzal a vagyonnal, sem azzal a befolyással nem rendelkezik, amely egy nemzetközi cég igazgatójával azt tudja mondatni, hogy világpolgárnak tartja magát, aki történetesen XY ország útlevelét hordja a zsebében. Számára a hely lényegtelensége (the irrelevance of place) nem tartalmazza ugyanazt a pozitív jelentéstöltetet, mint egy világjáró üzletember számára: mindegy, hogy a világ melyik sarkában üti fel sátrát, a másság bélyegétől és a szegénységtől nem tud megszabadulni. Helyzetéből adódóan nem tudja elkerülni a kulturális különbségek szülte kellemetlenségeket, viszont ennek köszönhetően élete ugyanakkor változatosabb is az ún. „globalizátorénál”, aki bármerre is utazik, nagy vonalakban ugyanolyan díszletek között, nagyjából ugyanolyan, magafajta „kozmopolita” emberekkel van körülvéve.5

Azonban nem mindenik novella szól explicit földrajzi példázatokkal a gyökértelenségről. Az állandó félhomályban levő, túlzsúfolt panellakásokban a tévé, képregények, lemezek és videó között hányódó szereplők esetében nem igazán lehet földrajzi elszigeteltségről beszélni, sőt látszólag a hely jelentéktelenségéről sem. Ez az utóbbi benyomás viszont téves, a rendszerező tudás e betonban konkretizálódott építészeti „remeke” (a tömbház) ugyanis érthető módon megnehezíti a helyhez való kötődést. Ezekben a novellákban mégis inkább a kötődésnek egy másik dimenziója kerül előtérbe, nevezetesen az emberek közötti érzéki kapcsolatok problematikussá válása. A szerelem témája egyébként majdnem minden novellában szerepel. A már említett két novellában a szerelem az elszigeteltség gyógyíthatatlanságának fájdalmas bizonyítéka, a Toisena joulupäivänä… (Karácsony másodnapján...) kezdetű elbeszélésben elemi csapás, kisebbségi érzést szülő megalázó emberi viszony, míg a Kun olin lapsi, pääsin isän kanssa markkinoille (Gyerekként édesapámmal eljutottam a piacra) címűben az öngyilkos elbeszélő számára csak a halálban elérhető, tökéletes megértést és örök nyugalmat ígérő szirén alakját ölti magára (a saját képzelete szülte teremtménybe szerelmes fiú esete egyébként rámutat arra az individualista mozzanatra, mely a romantikus szerelem altruizmusa mögött rejlik, vagyis arra, hogy a szerelemben saját idealizált énünk felfedezését éljük meg: „Már rögtön az elejétől fogva a szerelem szenvedélye képtelen objektívan látni a másik személyt vagy bármiféle empátiát érezni iránta. A szerelem sokkal inkább legmélyebb elmerülés önmagunkban, egy olyan ezerszeres magány, amely, úgy tűnik, átível saját magányunkon és kitágítja azt egy mindent magába fogadó világgá, mintha ezer csillogó tükör venne bennünket körül”6). Ezektől eltérően az Älä sie tyär syksyä pölkkää (Ne félj, kislány, az ősztől), Huhtikuun lopun sumuisena sunnuntaina (Egy április végi ködös vasárnapon), Minä heräsin puolenpäivän jälkeen kylmyyteen (Félnapi alvás után arra ébredtem, hogy fázom) főszereplői a szerelem naposabb oldalát tapasztalhatják meg, viszont ők sem kerülhetik el az időbe-vetettség átkát: csak egy fájdalmasan rövid pillanatra élhetik meg a boldog együvétartozás érzését. Ezekben a szövegekben egy olyan társadalom körvonalazódik, amely a fejétől (a transzcendentális jelölttől) megvált, „önállósodott” testként működik, és amelyben az érzékiség, a romantikus szerelemideál formájában, felváltotta a túlvilági üdv ideálját.7 A szerelem keresésének alárendelt élet azonban vagy saját magát ássa alá (mint ezt a Gyerekként… története is bizonyítja), vagy a nemiség elhatalmasodásához és az érzelmek elsatnyulásához vezet.

A szerelem és a helyhez való kötődés/kötöttség közötti korreláció azokban az írásokban a legszembetűnőbb, amelyekben az otthon maradt szerelmes szemszögéből kapunk belátást a „nagyvilág” vonzásába került kedves okozta szenvedések poklába (Sinä kesänä pilvet roikkuivat matalalla [Azon a nyáron a felhők alacsonyan lógtak], Lumi oli paksuna pakettina maalla ja merellä [Vastag hótakaró borította a földet és a tengert], Hátat fordítok…). A globalizáció vesztese – azaz a mobilitás korában nehézkesnek, lassúnak bizonyuló egyén, akinek ráadásul nehezére esik környezetet cserélni – egyúttal a szerelem vesztese is: a helyhez való kötődése és a világjáró vagy a szűk közösség kötelékeiből újra és újra kitörő partner iránti szeretet kettős csapdájában vergődik. Ez a szenvedés éles kontrasztban áll a nagyvilág vonzásának engedő kedves szenvtelenségével, ez utóbbi ugyanis feltehetőleg már elsajátította az állandó utazás nagy leckéjét, az emberi kapcsolatok átmenetiségének, illékonyságának „természetes” mivoltát. A szerelem vesztese nem véletlenül mindhárom esetben egy kis, elszigetelt település lakója: a „valóságban” a (nagy)városi ember, gyorsan változó, heterogén környezetének, választási lehetőségei nagy számának köszönhetően („szabadságának” áldozataként) közelebb áll a világjáróhoz a szerelem tünékeny, nem egy életre szóló varázsának megértésében8 (ami nem jelenti azt, hogy ugyanakkor nem áhítja a biztonságot, az átmenetiség legyőzését; példa erre a Huoneessa oli hämärää ja kuumaa [A szobában sötét volt és hőség] szerelmes kislánya, aki rettegve mondja barátjának: „Soha el ne hagyj engem és édesanyámat” [„Ethän jätä minua ja äitiä”] (UV 18.). Ha azonban elfogadjuk, hogy a vesztesek tábora a romantikus szerelmi ideál követőiből áll,9 akkor azt is be kell látnunk, hogy „ellenfeleik” – azaz a normákra fittyet hányó szeretett lények, akiket azonban a legnagyobb jóindulattal sem nevezhetünk nyerteseknek – alapvetően nem különböznek tőlük, hiszen ők is végső soron a szerelem (annak úgynevezett kötetlenebb változata) bűvöletében élnek. Az említett három novellában szereplő világjáró, illetve otthonról rendszeresen elszökő személyek bármelyikének mozgatórugója lehet az a fogyasztói társadalomra jellemző, a mértéktelenség és a szabadság között egyenlőségjelet tevő meggyőződés, miszerint „csak te saját magad számítasz, az lehetsz, aki lenni akarsz, te választod az életmódodat, sőt még a kinézetedet és az érzelmeidet is. Az oltalmon és a függőségen alapuló régi hierarchiák már nem léteznek, csak szabad megállapodások vannak, amelyeket szabadon meg lehet szüntetni.”10 A határ vesztesek és veszteni képtelenek között könnyen áthágható, sőt mintha arra teremtették volna, hogy állandó jelleggel, újra és újra átlépjék, amint a szerelem áldozata naiv lángolásból keserű kiábrándulásba zuhan, hogy majd újból elinduljon az igazi, egyre elérhetetlenebbnek tűnő szerelem keresésére. E folyamat egyik mozzanatát, a romantikának posztromantikába való hajlását illusztrálja a Mie jätän… elbeszélőjének végső döntése: „Felhagyok az iránta táplált szeretettel. Lemondok Tarjáról, legalábbis ebben az értelemben. Egyszerűen nem leszek többé szerelmes belé. Így könnyebb lesz az életem, és az élet napos oldalát is megismerhetem… […] Soha többé álmatlan éjszakák, szorongás és rémálmok. […] Ezentúl olyan lesz számomra, mint a gazda, a gazdasszony vagy Antti. Jó leszek hozzá, és megteszek minden tőlem telhetőt, de lelkem mélyén már nem fogom többé azt az égető érzést érezni. […] Szabad ember leszek, és boldogan élek majd vele késő öregkorig.” („Mie lopetan sen rakastamisen. Mie luovun Tarjasta siinä mielessä. Mä vain en rakastu sitä ennää. Silloin elämä on helpompaa ja silti kaikki elämän parhaat puolet pääsee paremmin esille. […] Ei ennää unettomia öitä, ei ahistusta eikä painajaisia. […] Mie otan tästä lähtien Tarjan niinko isänän ja emänän ja Antin. Molen sille hyvä ja tehen kaikki parhain päin, mutta syvimmässä en vain tunne ennää sitä palavaa poltetta. […] Mie olen vappaa mies ja elän Tarjan kanssa onnellisena vanhuutheen asti.”) (UV 64–65.) Az elbeszélő, aki egyszerre szenved a helyi közösség értetlenségétől („Persze hogy a falubeliek nevetnek rajtam és gúnyolódnak. […] Fatökűnek tartanak engem, mert hagyom, hogy Tarja más férfiakkal flangáljon, de ők ezt úgysem tudják megérteni. Rosszul hiszik.” „Kyllä kyläläiset on minua naurahneet ja pilkahneet. […] Minua ne pittää tuhkamunana ko Tarja lähtee liituahmaan muitten miesten kanssa, mutta ei ne tiä. Väärin luulevat.” (UV 63.) és az ettől a közösségtől, ebből az isten háta mögötti faluból menekülni próbáló, a tökéletes szabadsággal, helytől és emberektől való függetlenséggel kecsegtető nagyvilágba (ebben a konkrét esetben Svéd-országba) vágyódó szeretett lény önzésétől („Mindig féltem, akárhányszor volt távol, és ez így ment három évig. Tudja ő is ezt, persze, de nem törődik vele. A szabadság fontosabb számára.” „Molen pöläny kolmatta vuotta, jokanen kerta ko se on lähteny. Kyllä se sen tietää, mutta ei se välitä. Vaphaus on sille tärkeämpi.” (UV 64.) A narrátor-főszereplő abban látja a kiutat ebből a kutyaszorítóból, hogy követi Tarja példáját, és érzelmileg függetleníti magát tőle. „Minusta tuntuu, että tänä päivänä mie olen päässy uuenlaisseen elähmään. Elähmään vailla tuskaa ja vaivaa” (UV 64.) („Úgy érzem, hogy mától fogva új életet kezdhetek. Egy olyan életet, amely nem tartogat számomra sem fájdalmat, sem gondot”) – jelenti ki az elbeszélő, megtalálván a megoldást. E kijelentés érdekessége (ha azt még kiegészítjük az előbb idézett „Szabad ember leszek…” mondattal) abban áll, hogy ugyanarról a tévedésről árulkodik, mint ami a mai orvostudományban is tetten érhető: a fájdalmat a boldogság útjába gördített akadálynak szokás tekinteni, egy olyan kifejezetten negatív jelenségnek, melyet teljességgel meg kell szüntetni (ugyanennek a mentalitásnak a társadalmi dimenzióban való alkalmazása az az elképzelés, mely egyenlőségjelet tesz biztonság és boldogság közé).

A fájdalom kiküszöbölését célzó törekvéseknél látványosabb – habár legalább ugyanannyira felemás – eredménnyel járt és jár mind a mai napig a (többek között fájdalmat is okozható) kötöttségek elleni harc. Ez az individuális szabadság nevében vívott harc, paradox módon, akár az individuum identitástudatának széthullását is eredményezheti (ahol nincsenek határok/korlátok, a tartalom elveszíti tartalom mivoltát; ezt az individuum akár holisztikus megvilágosodásként is megélhetné, feltéve, ha a kiindulási pont nem éppenséggel egyediségének keresése lenne), már amennyiben az egyén valóban következetes próbál lenni a kötöttségek elvetésében. E szakadék szélén megtorpanók megpróbálnak megkapaszkodni azon kevés kötöttségek valamelyikében, amelyeket a poszttradicionális társadalom nyújtani képes nekik, így például a szerelem érzésében. Innen a szerelem kettőssége, mely más-más novellákban, helyenként akár ugyanazon novellán belül is megmutatkozik Liksomnál: egyrészt a szerelemnek tulajdonított abszolút pozitív érték, annak szinte misztikus aurája (mely többek között abból is fakadhat, hogy pótolnia kell minden egyéb társadalmi, vallási vagy bármilyen más jellegű „fogódzók” nyújtotta egzisztenciális biztonságérzést), másrészt teherként, kínként való megélése, mely – az eddig említett okok mellett – talán annak is köszönhető, hogy az individuum identitásának záloga, annak egyedüli alapja és önzetlenségének, antiindividualizmusának próbaköve egyszerre. A szerelemcentrikus életmód problematikussága viszont elsősorban épp annak az illékonyságából, változékonyságából adódik, amin alapszik, vagyis az érzelmek szeszélyes hullámzásából. Ezt bizonyítja az A szobában… szereplőjének idézett mondata (mellyel, ha akaratlanul is, azt a végkifejletet sürgeti, amitől retteg) vagy a Vastag hóréteg… elbeszélőjének „útja” a feltétlen odaadástól a gyűlöletig és a közönytől a bánatig (melyet a saját érzéseinek való kiszolgáltatottsága okoz) vagy éppen a kétéves távollét után hazatérő kedvesének elhidegülése tőle, valamint az említett Hátat fordítok… története.

A városi környezetben játszódó novellák, melyeket átitat a szereplők világvége-hangulata, összezártságuk nyomasztó érzése és egy-egy meglepő gyengédségről tanúskodó gesztus mindent átszellemítő szépsége, a szexuális és a pszichológiai deviancia (vagy ha úgy tetszik, másság) kérdését is elénk tárják. Az Egy április végi ködös vasárnapon például a pszichológiai kategóriák (őrült/normális) létjogosultságát kérdőjelezi meg. A zenélésben és a zene hallgatásában egymásra találó szereplők, valamint a szerelmi együttlétet brutálisan megszakító ápoló megjelenése (ekkor derül ki, hogy a zenész egy szanatórium páciense, akit a kedvese meglátogatott) akár azt is sugallhatja, hogy a kreatív, eredeti ember itt – a novella fiktív világában, mely természetesen nem azonos a nyolcvanas évek Finnországának társadalmi realitásával, de ugyanakkor nem is lehet teljességgel elválasztani tőle – őrültnek, kezelésre szoruló embernek számít, míg az, aki lemond kreativitásáról a társadalmi alkalmazkodás kedvéért, „normális”. Az ápoló gesztusai („katonás gesztussal intett az ajtó felé” (UV 85.) a foucault-i fegyelmi társadalom „ideális” embertípusára emlékeztetnek. A normalitás és a másság problematikájának központi alakja Foucault szerint a nem alkalmazkodó ember, egy olyanfajta individualizálás produktuma, mely az egyén karakterét teljesen átvilágítani akaró módszeren, az instrumentális ráción alapul, és melynek nyilvánvaló szándéka az egyén átalakítása, annak veszélytelenné és hasznossá tétele a hatalmi gépezet számára. A tökéletes aszociális egyén, aki fekete lyukként szippantja fel a ráció fényét, az őrült.11 A hagyományos társadalmakban neki kijáró félelemmel vegyes tisztelet hiánya a szekularizációnak ugyanolyan megnyilvánulási formája, mint a hely szakralitásának elvesztése vagy a mennyei üdv áhítása helyébe lépő, a földi paradicsom és/vagy a szerelem utáni sóvárgás járványszerű elterjedése a modern korban.

A Mä tapoin sen (Megöltem őt) a másság kérdésével egyetemben az erőszak problémáját is felveti. Az elbeszélő arról számol be a lelkiismeret-furdalás legkisebb jele nélkül, hogy megölt egy homoszexuálist. Az intolerancia effajta megnyilvánulása, vagyis a bűnbak megölése nem kifejezetten modern jelenség. Másrészt viszont az a tény, hogy a bűnbak homoszexuális, arra a fontos szerepre utalhat (amennyiben nem zárkózunk el a referenciális olvasattól), amelyet a szexualitás játszik a poszttradicionális társadalomban. „A szexualitás indokoltan vált a modern világ rögeszméjévé: ő a transzcendens szurrogátuma egy olyan civilizáció számára, mely elválasztotta magát a fejétől.”12 Az új szélsőjobboldaliság diskurzusa, az erőszak ideológiájának megnyilvánulása ugyanakkor nem a normanélküliséggel szembehelyezkedő hagyományt képviseli, hanem a fundamentalizmust, mely ugyanannak a mértéktelenségnek a fordított tükörképe – tehát ő maga is mértéktelenség –, melyet elítél. A rasszista nem bevándorló, nem homoszexuális, egyszóval nem rendelkezik saját identitással (ezzel természetesen nem azt akarom mondani, hogy – a rasszistától eltérően – a bevándorló vagy a homoszexuális társadalmi stigmájának köszönhetően „valódi” individuum, hanem egyszerűen a tagadásra mint az identitásépítés paradoxonjára szeretném felhívni a figyelmet). Egzisztenciája nem autentikus, és ennek tudatából, valamint abból, hogy – a náci ideológia ész- és testkultuszához híven – elveti azt, ami hitelessé tehetné életét, táplálkozik agresszivitása. Valóságszomja erőszakra ösztönzi, lévén, hogy olyasmit keres, ami szerinte nem létezik. Másfelől számára az erőszak az egyedüli módszer arra, hogy felhívja magára a figyelmet. „A vétkes ember, aki leggyakrabban tragikusan-patetikus gesztusokkal ad hírt magáról, valójában névtelen ember, aki inkább névtelensége (láthatatlansága) ellen lázad, mint a motívumok ellen, amelyekről beszél, s amelyekkel voltaképpen inkább racionalizálja, legtöbbször nagyon ellentmondásosan, e törekvését (hogy kilépjen a névtelenségből), semmint kifejezné saját valódi lényegét, valószínűleg mindenekelőtt azért, mert nem tudja és nem meri tudatosítani azt. Valótlan, és valós akar lenni. Láthatatlan, és azt akarja, hogy lássák. Ellentmondásos, és nem képes megoldani ellentmondásait – őt csak az építi, ami pusztítja, mivel Énjét kizárólag a világ nem-énje adja meg neki: ez az Én az összetűzés Énje, mely azonban akarja is az összetűzést: az erőszak Énje.”13 Az erőszak mint a transzcendens szurrogátuma (és nem – mint azt Girard mondaná Nietzsche nyomán – az erőszak mint a transzcendens valódi arca, mint egy „szörnyűség”, melyet az emberiség a szakrális „hazugságába” burkolt), az értelem- és értékadó dimenziójától megfosztott élet dühödt tébolya tárul fel véleményem szerint a Megöltem őt elbeszélőjének diskurzusában.

Egy fogalom, mely gyakran felbukkan a novellákban, hosszabb-rövidebb eszmélkedések témájaként, a sors. Így például az Azon a nyáron a felhők alacsonyan lógtak címűben, melynek elbeszélője ekképp tolmácsolja édesanyja gondolatait a szerelmi bánatban meghalt testvérével és az azt elcsábító világjáró Arvival kapcsolatban: „Olisi ilmeisesti halunnut sanoa ettei se Arvia syyttänyt. Jumalan määräyksestä oli tapahtunut niin kuin oli, sillä hänellähän ne viimeiset suitset oli käsissä.” („Valószínűleg azt szerette volna mondani, hogy nem vádolja Arvit. Az, ami történt, Isten akaratából történt, ugyanis a sors gyeplői végső soron az ő kezében vannak.”) (UV 29.) A Ne félj...-ben ugyanaz az emberfeletti erők által kormányozott emberi életbe és a sors elfogadásának helyességébe vetett hit (vagy a novella szomorú tónusához hívebben fogalmazva, a sorsba való beletörődés) fogalmazódik meg az elbeszélő csábításának ellenállni akaró házasembernél is: „Rakkaus sekottaa pään, varo sitä. Elämä on paljon parempi jos ei sekota pääthään. Se on semmosta, että aina jostaki on luovuttava. Täytyy osata ellää kohtalonsa mukhaan. Niinko on määrätty.” („Vigyázz, a szerelem összezavarja a gondolataidat. Az élet sokkal jobb, ha gondolataid rendezettek. Az van, hogy mindig le kell mondani valamiről. Tudni kell a sorsodnak megfelelően élni. Úgy, ahogy az meg van írva.”) (UV 42.) E nézet szerint a szabadságvágy, úgy, ahogy azt manapság értjük, vagyis az „én” akaratának szembehelyezése a világgal és az egyéni vágyak – ebben az esetben a szerelmi vágy – maximális kielégítésére való törekvés a hübrisszel egyenlő, azaz automatikusan Isten haragját vonja maga után: „Jos alkaa nousseen taistehluun korkeampaa vastaan, niin käypi huonosti. On ymmärrettävä että harvoin elämä mennee niinko sie itte ajattelet tai tahot.” („Ha harcba szállsz a fennvalóval, annak nem lesz jó vége. Meg kell értened, hogy az élet ritkán alakul úgy, ahogyan te magad gondolod, vagy szeretnéd, hogy alakuljon.”) (UV 42.) Más szóval: „a szabadság legmagasabb fokát akkor értük el, ha azt mondhatjuk: »Uram, legyen meg a te akaratod.«”14 Ez az alázat, amely a Mie jätän elbeszélőjére is jellemző (annak ellenére, hogy a véletlenszerűség elfogadása – szerinte az, hogy sikerül-e találni magának egy nőt a nagyvilágban, a véletlenen múlik –, valamint végső, csendes, de annál határozottabb lázadása a fájdalom ellen belső ellentmondásról, hagyományos és modern szemlélet ütközéséről árulkodik), betekintést nyújthat az individualizmus, a hatalom és az erőszak közötti összefüggésbe. Amennyiben elfogadjuk, hogy „a hatalom ugyanaz, mint az egodominancia, kísérlet arra, hogy semminek ne rendeljük alá magunkat, hogy akaratunkat másokra kényszerítsük”,15 a hatalom(vágy) ellentéte az alázat, vagyis annak a belátása, hogy „enhän minä voi päättää muitten ko itteni elämästä” („nem dönthetek másnak az életéről, csak a saját magaméról”) (UV 64.). E felismerés eredményezi azt, hogy a féltékenységében már a gyilkosság gondolatával játszadozó elbeszélő eláll eredeti szándékától: az alázat győz az erőszak felett. Nem így a Megöltem őt novellában, amely a hübrisz és a sorsban való hit mésaliance-áról szóló példázatként is olvasható: „Mä luulen, ett se oli ylhäältä määrätty juttu, et se delas. Se oli niinku sen kohtalo ja mä vain satuin just silloin paikalle, kun kohtalon kello kilkatti.” („Azt hiszem, Isten keze volt abban, hogy ő kinyúlt. Így volt ez megírva, és egyszerűen úgy adódott, hogy én pont akkor értem oda, amikor be kellett teljesüljön a sorsa.”) (UV 96.) Ugyanakkor más novellákban (pl. Pittää vissiin viä tuo mopo heinälathoon [Lehet, hogy el kellene már vinni azt a robogót a szénapajtába], Maantien reunassa oli venäläinen koivikko [Az országutat nyírfaerdő szegélyezte]) az elbeszélő nem a sors kezének, hanem a sors áldozatának tekinti magát. A reménytelenség, a céltalanság érzése viszont, mely a kötet legtöbb novellahősére jellemző, arra enged következtetni, hogy az egyik legelterjedtebb probléma Az elfeledett negyed fiktív világában (mely, hangsúlyozom, meggyőződésem szerint nem azonos az adott „társadalmi realitással”, de nem is idegen tőle) nem a „sors kiválasztottja”-, még csak nem is a „sors áldozata”-szindróma, hanem maga a sorsnélküliség.

Mindazonáltal, mint azt már előbb jeleztem, elhamarkodott lenne azt állítani, hogy e novellák egy normák nélküli világról szólnának, ennek ugyanis ellentmond a két világkép ütközésére utaló külső, illetve belső konfliktusok és egymásnak ellentmondó vonások ábrázolása. Szerencsésebb talán úgy fogalmazni, hogy egy normátlanság felé tendáló világot tár fel ez a kötet. Liksom ezt a tendenciát többek között a vidéki, illetve a városi környezetben élők világképének különbségeivel érzékelteti. Az előbbiekről szóló novellákban helyenként szó esik Istenről, sőt még az ördögről is (Azon a nyáron…), valamint a hit kérdéséről, még ha azt a „visszájáról” is közelíti meg a narrátor, méghozzá közvetve, az ünnepnapok deszakralizációja felől, mint például a Toisena joulupyhänä (Karácsony másodnapján) című novellában, melynek elbeszélője azt állítja, hogy „Mie en ole koskaan välitäny mistään pyhistä. Enkä juhlimisista. Se on semmosta tyhjänpäivästä. Minusta jokanen päivä on samanlainen. Ensiksi aamu, sitten päivä, ilta ja yö. Ei sen kummempaa.” („Engem soha nem érdekeltek az ünnepnapok. Sem az ünneplések. Időpocsékolásnak tartom őket. Szerintem minden nap ugyanolyan. Előbb van reggel, aztán nappal, este és végül éjjel. Ennyi az egész, nincs ebben semmi különös.”) (UV 47.) A vidéki szereplők elgondolkoznak az (elveszett) hagyományokon („ajattelin […] niitä ihmisiä jotka olit joskus tulheet jostaki ja alkahneet asuttahmaan näitä kairoja. Ei niistä ollu ennää liikheelä tarinoita, ei niistä varmasti kyläläläisistä kukhaan ajattelukhaan.”) („azokra a ki tudja honnan származó emberekre gondoltam […] akik valamikor idejöttek, és benépesítették ezeket a vadonokat. Senki nem mesél már róluk történeteket, a falusiak közül senki nem is gondol rájuk, az már egyszer biztos”) (UV 62.), és vannak közöttük olyanok is, akik imádkoznak, még ha nem is hisznek imájuk eredményességében (Az országutat…). A városi környezetbe helyezett történetekből viszont szinte teljességgel hiányzik ez a témakör. Illetve van egy kivétel: a Rouva heräsi jokaisena viikonpäivänä kello kuusi (Az asszony a hét minden napján hat órakor kelt) című novella, melyben megemlíttetik egy (a főszereplő számára szent) szűzanyás kép, itt viszont a hangsúly énszerintem azon a védőangyal-funkción van, amelyet a főszereplő a képnek tulajdonít, és amely így még szánalmasabbnak láttatja azt az amúgy is tökéletesen biztonságosnak tűnő és legalább ugyanannyira unalmas, sivár életmódot, amit ő folytat. Visszatérve a vidéki és városi környezetbe ágyazott történetek közötti különbségekre: az előbbiekben a problémaokozó faktorok a közösség és az egyén közötti viszony (Azon a nyáron…, Hátat fordítok…, El kell már vinni…), a normák és azok áthágása (Ne félj, kislány…, Mie hellustin sitä akka kaks vuotta [Két évig kerülgettem azt a fehérnépet]), a bűn és a lelkiismeret (Karácsony másodnapján), illetve a bűn mint lázadás a kereszténység (annak keretén belül feltehetőleg a protestantizmus) aszketizmusa ellen (Nainen oli neljissäkymmennissä [A nő negyven-valahány éves lehetett]). E novellák szereplői belső ellentmondásként is megélhetik a két világ (a régi és az új) összecsapását; így például a Ne félj… fiatal elbeszélője, aki ugyanolyan meggyőződéssel állítja, hogy „Kyllä minäkin tiesin, ettei rakkautta ollut. Oli vain tapa oppia elämään toisen ihmisen kanssa.” („Én is nagyon jól tudtam, hogy a szerelem nem létezik. Nem jelent az mást, mint megtanulni, hogyan lehet együtt élni egy másik emberrel”) (UV 42.), mint rögtön utána azt, hogy „näin kuinka rakkaus täytti huoneen” („láttam, mint tölti be a szerelem a szobát”) (UV 43.). A városi környezetbe ágyazott történetekben viszont nincs helye sem a lázadásnak, sem a lelkiismereti problémáknak. Ezekben a novellákban kizárólag a szerelem és esetenként annak „dekonstruált” variánsa, a szexualitás a problémák fő okozója: az egyedüli, de ugyanakkor – amint ezt már említettem – igencsak illékony természetű „fogódzó”, amelynek segítségével még meg lehet kísérelni a harcot a semmi ellen. Ami nem azt jelenti, hogy Az elfeledett negyedben egyes-egyedül a szerelem van „mitologizálva” (vagyis idealizálva, illetve „démonizálva”): rajta kívül a gyerekkorra, a bűnbeesés/felnőtté válás előtti szakrális állapotra is ráhárul a transzcendentális jelölő szerepe („Minä kuljin kaukana lapsuuteni hiekkaisilla pihoilla, missä aurinko paistoi heinäkuussa kuumasti kohtisuoraan ja värjäsi metsän vihreäksi ja järven pienet aallot sinisemmiksi kuin sinisimmät ajatukset ikinä saattoivat olla.” „Messze sétáltam gyerekkorom homokos udvarain, ahol a delelőre hágott forró júliusi nap az erdőt zöldre, a tó apró hullámait pedig olyan ragyogó kékre festette, amilyenek a legkéklőbb gondolatok sem lehettek volna” (UV 122.).16

Mint az előbbi idézetből is kiderül, Liksom novelláiban a hangulatfestő és -teremtő stilisztikai elemek igen fontos szerepet töltenek be az olvasó véleményét szinte észrevétlenül befolyásoló írói módszerek alkalmazásában. Akár azt is lehetne mondani, hogy bennük szólítja meg a legközvetlenebbül a mű az olvasót: ami a leginkább „lejön” bennünk (bennem?) Az elfeledett negyed olvasása után, nem annak a gondolatisága, még csak nem is a szereplők alakja vagy maguk a történetek, hanem a novellák hangulata. E stilisztikai jellegzetességek közül elsősorban az elbeszélői technikát említeném meg, ugyanis Liksom már a hangvétellel, az elbeszélőnek a „történethez” való viszonyával megteremti azt a distanciát, amelyet a legjobban talán a saját szavaival lehet jellemezni: „A távollét maradandó állapota” („Poissaolon pysyvää tilaa”) (UV 40.). Függetlenül attól, hogy milyen elbeszélői perspektívát és fokalizációs technikát alkalmaz Liksom az adott szövegben, a hangvétel ugyanaz: távolságtartó, majdhogynem higgadt szemlélődésre emlékeztető, helyenként szenvtelen, illetve fojtottan, önfegyelmezően szenvedélyes. Itt nincs helye a részletezésnek és a magyarázatoknak: a ritka, de pontosan ezért intenzív „érzelmi kisülések” éppen csak hogy felvillantják a „mélységeket” és „magasságokat”, hogy aztán az elbeszélő gyorsan visszakanyarodjon a történetéhez, az események higgadt felsorolásához vagy az impresszionista tájleíráshoz, mely a romantika óta jól ismert módon a szereplők belső világának tükörképét nyújtja. Ami viszont már cseppet sem romantikus (a szó egyik értelmében sem), az egyrészt maguk azok az érzelmek, amelyekről a tájleírások árulkodnak, másrészt az, hogy szinte kizárólag csak közvetve, a táj leírásából kapunk információt a szereplő(k) lelkiállapotáról. Ami szinte belénk (belém?) ivódik a novellák olvasása során, az a – már említett – zsúfolt, félhomályos, rendetlenségükben széteső mikrokozmoszt formáló szobák, az esők, a fagyok, a nyomasztó csend, a lepusztult épületek, az „októberi szorongás”, a „hideg álmok” hangulata, a „táj sivársága” (UV 119.). (a lohduttomuus [sivárság] szó ugyanakkor vigasztalanságot is jelent). A Félnapos alvás című novella, amelyből az előbb idéztem, iskolapéldája a liksomi hangulatteremtő „arzenál” felvonultatásának. Ezt a kijelentésemet alátámasztandó tovább idéznék e műből, ezúttal egész mondatokat, melyek átfogóbb képet nyújthatnak Liksom elbeszélői technikáiról: „Koko pitkän yön oli satanut vedensekaista räntä. Keltaiset muoviämpärit lattialla olivat puolillaan ja katosta tippuivat raskaat pisarat harvakseltaan ämpäreihin ja kaislamatolle.” („Egész éjjel esett a havas eső. A padlóra tett sárga vödrök félig megteltek, és a tetőről kövér cseppek hulltak egyenként a vödrökbe és a gyékényszőnyegre”) (UV 117.); „Päivän olimme istuneet pienessä tunkkaisessa baarissa kahden tien risteyksessä ja antaneet synkkien ajatusten valua pois sydämestä, päästä ja käsistämme.” („Aznap egy kis dohos bisztróban üldögéltünk, egy útkereszteződés mellett, és hagytuk, hogy sötét gondolataink kicsorduljanak szívünkből, fejünkből, és kiáramoljanak kezeink közül”) (UV 119.); „Se silitti hiuksiani ja minä tunsin olevani syväsatamaan ankkuroitu rahtialus, jonka miehistö on jättänyt ja poistanut hiljaisuudessa maihin jäädäkseen sinne.” („Megsimogatta a hajamat, és nekem az az érzésem támadt, hogy egy mély vizű kikötőben lehorgonyzott teherhajó vagyok, melynek legénysége csendben eltávozott a szárazföldre, hogy többé vissza se jöjjön”) (UV 121.). Ebben a novellában – és még sok másban (Az országutat…, Tytöllä oli oikeassa käsivarressa kolmivärinen tatuointi [A lány bal karján háromszínű tetoválás látszott], Kun heräsin ensimmäistä kertaa oli jo aamu [Amikor először felébredtem, már reggel volt], Satamassa nukkuivat isot valkoiset autolautat [A kikötőben nagy fehér autókompok aludtak])  egyszerre szólal meg a Kalevala tragikus vonulata (a Tule mulle lohduksi [Nyújts nekem vigaszt] Väinämöinen és Aino történetét juttatja eszünkbe), a finn táj kaurismäkis „vigasztalan” szépsége és a napjaink „tömegtermék-paradicsomában” lezajló élet csendes kétségbeesése.

 

Jegyzetek

1. Paavolainen, M.: Sydämen murheet, Uusi Suomi, 1986.10.23

2. Rosa Liksom finn író (igazi nevén Anni Ylävaara, szül. 1958) műveiben általában vagy a nagyvárosok kallódó ifjúságának, vagy Lappföld elszigetelt településein élő embereknek az ábrázolásával találkozhatunk. Ami a nyelvezetét illeti, ugyanolyan könnyedén ír helsinki szlengben, mint lappföldi tájszólásban. Liksom a rövid próza mestere; novelláiban, melyek gyakran monologikus jellegűek, az érzékiség/szexualitás, az elégedetlenség, az erőszak és a halál kérdése kulcsszerepet tölt be. Sokszor sokkoló hatású társadalmi ábrázolása megkérdőjelezi a nyugati civilizációban uralkodó rend morális alapját. Eddigi művei: Yhden yön pysäkki (1985), Unohdettu vartti (1986), Väliasema Gagarin (1987), Go Moskova Go (1988), Tyhjän tien paratiisit (1989), Roskaa (1991), BamaLama (1993), Kreisland (1996), Värityskirja (1998), Perhe (2000), Reitari (2002), Finlandia (2005).

  3. Stuart Hall parafrazálja Anthony Giddenst A kulturális identitásról c. tanulmányában. In: Feischmidt Margit (szerk.): Multikulturalizmus. Budapest, Osiris Kiadó, Láthatatlan Kollégium 1997, 77.

  4. Ennek ellenére, állítja Eliade, a szakralitás nyomai még mindig fellelhetők abban, hogy bizonyos dolgokat (például a családot, a hazát, egy bizonyos ideológiát) szentnek tartunk. Szerinte a transzcendentális jelölő – a Másik – „halála” nem szünteti meg az individuum által irányítható univerzum határain túl található értékre való igényt (Eliade, 1988). A rajongói kultuszokat nagyító alá állító újabb tanulmányok (mint pl. Urpo Kovala, Tuija Saresma [szerk.]: Kulttikirja – Tutkimuksia nykyajan kultti-ilmiöistä. Helsinki, SKS 2003) látszólag rácáfolnak Eliade kijelentéseire. Az Eliade-féle hely homogenitására az ellenpélda itt a futball- vagy zenerajongók által kialakított házi „szentélyek”, az Eliade által említett eszmék pedig – talán a család kivételével – manapság inkább a szabadidő- és fogyasztói kultúra nyújtotta értékekkel helyettesítendők. Ha az eszmék kérdése fölött el lehet siklani, lévén, hogy maguknál az ideáloknál fontosabb itt az áttérés a szentről a profánra, a hely homogenitásának, illetve heterogenitásának kérdését túlságosan fontosnak tartom ahhoz, hogy ne térjek ki rá egy-két mondat erejéig. A rajongói kultuszokkal kapcsolatban két aspektusra szeretném felhívni a figyelmet: a) Ezeket a kultuszokat a szakrális társadalmakban gyakorolt kultuszok szurrogátumának tekintem, annál az egyszerű oknál fogva, hogy előbbiek nem a világ isteni mivoltára építenek. A nézőpontom természetesen könnyen támadható, lévén, hogy végső soron személyes meggyőződésen alapul, melynek valóságértéke nehezen vagy talán egyáltalán nem ellenőrizhető. Léteznek olyan elméletek, amelyek kétségbe vonják a szakralitás Másik-irányultságát – vagyis amelyek szerint a világ isteni mivoltának hangoztatása önlegitimizáló aktus –, és emiatt nem is látnak/láthatnak semmiféle törést a szakrális társadalmak és a mai társadalom kultuszai között: szerintük mindenikre ugyanaz az Ön-/antropocentrikusság jellemző. Genett Girard például, Nietzsche nyomán, a kultuszokat az erőszak intézményesítésére való próbálkozásokként értelmezi: az erőszak ezek szerint a transzcendens valódi arca, egy „szörnyűség”, melyet az emberiség a szakrális „hazugságába” burkol (McKenna 1992). Paul Radin a szakrális diskurzust az egzisztenciális bizonytalanság mérsékelésére való törekvés megnyilvánulásának látja, vagyis végső soron a vallás vigasznyújtó funkciójában véli meglelni a szakralitás lényegét (Bauman 1989. 8–21.). b) Amikor szakrális és profán társadalomról beszélünk, nem szabad elfelejteni, hogy általánosítunk, és hogy igenis vannak átfedések, vagyis olyan jelenségek, amelyek mind a premodern, mind a mondjuk posztmodern társadalomban meglelhetők, viszont az egyikben széles körű hatást fejtenek ki, a másikban pedig inkább marginálisaknak nevezhetők. Amennyiben azonban – előbb kifejtett álláspontommal ellentétben – elfogadjuk azt, hogy a rajongó-kultusz nem szurrogátum, feltevődik a kérdés: mennyire jellemző napjaink emberére a házi „szentélyek” készítése és a híres zenészek, színészek, sportolók sírjához/(volt) lakásához való zarándokolás? Valóban annyira elterjedt jelenségek ezek, hogy azt lehessen állítani: visszatértünk a hely heterogenitásához?

  5. A nemzetközi igazgató, valamint a „globalizátor” példáját Baumantól kölcsönöztem (Bauman 2001).

  6. „From the very beginning the passion of love is incapable of objectively seeing another person or having any empathy with that person. It is rather our deepest penetration into ourselves, a thousandfold loneliness, but of a kind which seems to broaden out and arch over our own loneliness into an all-encompassing world, as if surrounded by a thousand sparkling mirrors”  (Beck, U. & Beck-Gernsheim, E. idézi Andreas-Salomét [1986. Die Erotik. Frankfurt & Berlin, 191.] In: The Normal Chaos of Love. Polity Press, Cambridge, 1995).

  7. Raschke, C.A.: The Deconstruction of God in Thomas J.J. Altizer, Max A. Myers, Carl A. Raschke, Robert P. Scharlemann, Mark C. Taylor, Charles E. Wonquist: Deconstruction and Theology. New York, Company 1982, 24.

  8. A párkapcsolatok problematikussá válásának egyik lehetséges oka az a „lehetőség-bőségzavar”, mellyel inkább a városi (a társadalmilag marginalizált, szegény réteg kivételével), mint a tanyai életet élő (ebbe az életbe beleszületett és nem a tudatosan ezt az életmódot választó) embernek kell szembenéznie. Manapság ezen a téren teljesen más a helyzet, mint a nyolcvanas években: az, hogy valakinek nincs internetes hozzáférése és/vagy mobiltelefonja, gyakran többet elárul az adott személy elszigeteltségéről, mint lakóhelyének földrajzi koordinátái.

  9. Ismét elkövetve azt a bűnt, hogy átlépem a mű fiktív világának és az ún. „történelmi valóság” határát: a párkapcsolat modern kori felértékelődésére lehetséges választ Charles Taylor nyújt. Szerinte a premodern társadalmakban nagyrészt a társadalomban betöltött hely határozta meg azt, amit manapság egyéni identitásnak nevezünk. Ezt a társadalmi identitást aláásta az autenticitás ideálja, mely arra szólítja fel az egyént, hogy belsőleg alakítsa ki saját eredeti életmódját. A romantikus szerelem és az autenticitás ideálja közötti kapcsolatra Taylor a következőképpen hívja fel a figyelmet: „A szerelmi kapcsolatok nem csak azért fontosak, mert a modern kultúra általában is nagy súlyt fektet a mindennapi szükségletek kielégítésére. Azért is jelentősek, mert e kapcsolatok a belül kialakított identitás olvasztótégelyei.” (Charles Taylor: Az elismerés politikája. In: Feischmidt 1997, 128).

10. „all that matters is you, you can be what you want to be; you choose your life, your environment, even your appearance and your emotions. The old hierarchies of protection and dependancy no longer exist, there are only free contracts, freely terminated.” (Ehrenreich, B. & English, D.: For Her Own Good: 150 Years of the Experts’ Advice for Women. London, 1979. 276.)

11. Foucault, M.: Discipline and Punish – The Birth of the Prison. New York, Vintage Book, 1979.

12. Raschke: i.m. 24.

13. Konstantinovic, R.: A vidék filozófiája. Bp., Kijárat Kiadó 2001, 66.

14. Dethlefsen, T.: A sors mint esély. Bp., Magyar Könyvklub 1995, 97–98.

15. Dethlefsen: i.m. 165.

16. A „gyerekkor mint szakrális idő” gondolatát szemléletesen fejti ki Vida Gábor: „Az ember nem a profán világba születik bele. A gyermeki lét nem profán tér. De a felnőtté válás kötelező érvénnyel a profán világba való lépéssel kezdődik. Ennek fokozatos vagy drasztikus asszimilálása a teljesség világából való kiesést jelenti. Ez az öntudatra való ébredés, a végesség, a halál tényének felismerése, a condition humainnel való szembesülés ideje. Kamaszkor. A felnőtté válás a bűnbeesés történetét mintázza. Alapjában tragikus.” (Vida Gábor: Mózes Attila prózavilága [avagy a pusztulás fizikája és metafizikája]. Nem publikált szakdolgozat, Kolozsvár, 1994. 11.)

 

Felhasznált irodalom

Altizer, T.J.J.–Myers, M.A.–Raschke, C.A.– Scharlemann, R.P.–Taylor, M.C.–Wonquist, C.E. (1982): Deconstruction and Theology. Company, 1. New York.

Bauman, Z. (1989): Legislators and Interpreters – On Modernity, Post-modernity and Intellectuals. Polity Press, Oxford.

Bauman, Z .( 2001): Community – Seeking Safety in an Insecure World. Polity Press, Cambridge.

Beck, U. – Beck-Gernsheim, E. (1995): The Normal Chaos of Love. Polity Press, Cambridge.

Beck, U. – Giddens, A. – Lash, S (1994): Reflexive Modernization – Politics, Tradition and Aesthetics in the Modern Social Order. Polity Press, Cambridge.

Dethlefsen, T. (1995): A sors mint esély. Magyar Könyvklub, Bp.

Eliade, M. (1988): A szent és a profán. Európa Kiadó, Bp.

Ehrenreich, B. & English, D. (1979): For Her Own Good: 150 Years of the Experts’ Advice for Women. Pluto Press, London.

Feischmidt, M. (szerk.) (1997): Multikulturalizmus. Osiris Kiadó, Bp. Láthatatlan Kollégium.

Foucault, M. (1979): Discipline and Punish – The Birth of the Prison. Vintage Books, New York.

Foucault, M. (1996): A szexualitás története. Atlantisz Könyvkiadó, Bp.

McKenna, A. J. (1992): Violence and Difference – Girard, Derrida and Deconstruction. University of Illinois Press, Urbana and Chicago.

Konstantinovic, R. (2001): A vidék filozófiája Kijárat Kiadó, Bp.

Kovala, U. – Saresma T. (szerk.) (2003): Kulttikirja – Tutkimuksia nykyajan kultti-ilmiöistä, SKS, Helsinki.

Paavolainen, M.: Sydämen murheet. Uusi Suomi, 1986. 10. 23.

Vida G. (1994): Mózes Attila prózavilága (avagy a pusztulás fizikája és metafizikája). Kolozsvár. Nem publikált szakdolgozat.