November 2005
Pályázó ifjúság megélhetési pályázások

Szántai János

Két metrófilm avagy Besson kontra Antal

Sokféle alvilág létezik, vagy nem létezik, ez köztudott. Száz-egynéhány éves története során a film a maga részéről igyekezett feltérképezni ezeket az alvilágokat, a lehető legváltozatosabb módon, az esztétikustól a borzalmasig. Az archetipikus Orpheusztól kezdve számos hős és antihős megfordult az alvilág valamelyik bugyrában, hogy sorsa elől meneküljön, vagy éppen azzal szembenézzen. Ez az egyik tipikus alvilág-film. A jelzett típus inkább az „art mozi” „felvilág”-ában fordul elő. Ott van például Jean Cocteau 1949-es Orpheusza vagy Marcel Camus 1959-es Fekete Orpheusza (érdekes, hogy a franciák különösen gyakran foglalkoztak a mítosz filmre vitelével), de ide sorolhatnánk akár Kusturica Undergroundját is. És még nagyon sok mozgóképes alvilági utazást. Ezen filmek ideológiai közös nevezője, hogy a hősnek egyfajta próbatételként kell bejárnia az alvilágot, hogy akár a halál árán is teljesítse vagy legalábbis megpróbálja teljesíteni küldetését. A másik jellegzetes alvilág-filmtípus, amely jellemző módon inkább a kommersz film „alvilág”-ában lelhető fel, a két világ között feszülő ellentétre alapoz. Leggyakrabban azzal az esettel találkozni, amikor a Felvilág a Jó, az Alvilág a Rossz megtestesítője. Ebben az esetben az Alvilág küldöttei arra tesznek kísérletet, hogy megbontsák a Felvilágban honoló harmóniát, és megteremtsék saját rendjüket, amely felvilági perspektívából Káoszként értelmezendő. Természetesen a Felvilág sem marad tétlen: csatasorba állítja hőseit, akik alászállnak, vagy a felszínen csapnak össze a Gonosszal, hogy helyreállítsák az Al-, illetve Felvilág közötti kibillent egyensúlyt. Itt van például a Buffy, a vámpírvadász. A mérleg két világ között ingadozó nyelvét az odalentről feltörekvő démonok igyekeznek a maguk oldalára billenteni. Ez persze nem olyan egyszerű, hiszen a Felvilágnak van egy nőnemű Szentgyörgye, vagy ha tetszik, Jeanne D’Arcja, aki epizódról epizódra a szó legszorosabb értelmében vért izzad (a legnagyobb áldozatot hozza azaz) a világközi mérleg kiegyensúlyozása érdekében.

Ritkábban ugyan, de az említett képlet fordítottja is előfordul, nevezetesen, hogy a Felvilág a Gonosz, az Alvilág pedig valamilyen szinten a Jó inkarnációja. Például Tim Burton új filmje, A halott menyasszony ilyen. A Felvilág szürke, kietlen, érzelemidegen közegével éles ellentétben áll az Alvilág vidám, harsány és végeredményben kedves miliője. A rendnek ebben az esetben is meg kell születnie, ez a rend azonban nem visszaállíttatik a hős interuniverzális kalandjai következtében, hanem megteremtődik. Tehát nem volt, de lesz.

Ami mindezen típusokban és altípusokban közös, a két világ szembenállása, legyen az akár másvilág, akár gonosz, akár jó. A párhuzam létezik, és a filmbeli feszültség éppen ettől válik tapinthatóvá. Ebben a perspektívában szeretnék néhány megjegyzést fűzni két modern alvilág-filmhez: Luc Besson 1985-ös Metrójához, illetve Antal Nimród 2003-as Kontrolljához.

 Mindkét alkotó az alvilágnak egy igen találó metaforáját használja. A metró valóban másvilág, bármely jelentésszintet vizsgál is meg a kutató. Érdekes egyébként, hogy a földalatti vasút megnevezésére használt angol köznyelvi kifejezések, a „subway” (szabad fordításban, alanti út) és az „under-ground” (földalatti) fokozottan hangsúlyozzák a jelölt más-világiságát. Továbbá, noha Besson filmjének korszaka a flitteres, hidrogénezett frizurás, diszkófényektől csillogó-villogó nyolcvanas évek, Antal Nimródé
viszont a posztindusztriális, virtuális valóságtól terhes 21. század, mindkét film metrója ugyanazt a másodlagos (ugyanakkor archaikus) metaforát hordozza. A labirintusról van szó. A két alvilág nem egyenes, nem célirányos, ha tetszik. Ariadnéi fonalak nélkül menthetetlenül eltéved benne a vakmerő utazó, a halálnak haláláról nem is beszélve. Tehát a néző rögtön két metaforával találkozik a filmekben. Ezeket a metaforákat (fel)is-merve talán körvonalazódik is a kiválasztott két opusz típusa. Mind a Metró, mind pedig a Kontroll az alvilág-filmek első csoportjába tartozik, amikor is a hős valamilyen, saját és ezáltal mások sorsát befolyásoló okból kifolyólag alászáll a föld mélyébe. Besson dolgozatában az alászállásnak kézzelfogható oka van, amit a néző lát is. A történet bájos, a cyberpunkot megelőlegező hajzatú hősét, Fredet a Felvilág karhatalma kényszeríti az alámerülésre. Fred ugyanis bűnöző, a rendőrség pedig a nyomában van. Antal Nimród filmjében az alvilági túra oka nem ismert, legalábbis a film elején nem. A Bulcsú névre hallgató hőssel már az alvilágban találkozunk, ahol ráadásul rangja is van, nem is akármilyen. Ő a metróellenőrök koronázatlan királya, a bátor, a gáncs nélküli lovag, szóval sok tekintetben hős. Ebben a vonatkozásban az Antal-féle metrófilm alulmarad Besson alkotásával szemben, ugyanis a történetnek valamelyik pillanatban plusz köröket kell futnia ahhoz, hogy a néző számára világossá váljon, mit keres, mi elől menekül ez a figura a föld alá, és miért nem hajlandó például elhagyni a metró területét. Ráadásul az említett kör egy újabb figura bevezetésével futtatik meg, ami végleg érthetetlen az egyébként jobbára feszes dramaturgiájú filmben.

Adott tehát a labirintus, amelybe Fred bemenekül, mert a Felvilágban nincsen számára hely, ugyanis ellopott bizonyos iratokat, illetve ahol Bulcsú már ott van, éjszaka halálos versenyfutásokban vesz részt a síneken, a peronon alszik, nappal pedig végzi a dolgát. Ezen a ponton észlelhető egy másik klasszikus motívum, amely a western sajátos jellemzője. A western idegenje, aki alászáll a hegyekből a síkságra, belép a közösségbe, hogy aztán a Gonosszal való leszámolás után visszatérjen oda, ahonnan jött, mindkét filmben fellelhető. Mindkét főhős közösségformáló erőt hordoz magában. Fred összeboronálja a metró labirintusában szellemekként lappangó árnyakat, és egy rockzenekart alapít, amely fergeteges sikert arat a film végén. Bulcsú szellemi vezérsége alatt összekovácsolódik egy ötösfogat, amely minden tízbalkezessége ellenére emberarcú, sőt nagyon is szeretetre méltó. Kísérteties, ahogy mindkét alkotó ugyanazt a hibát követi el ezen a szinten. A főhősök kivételével a „csapattagok” képregényfigurákra vagy árnyszínházi bábukra emlékeztető kétdimenziós alakok. Holott mindkét banda esetében megvan a nézői szimpátia premisszája a karakterek kibontására. Sem Besson, sem Antal nem foglalkozik ezekkel a karakterekkel, valószínűleg azért, mert a maguk idejében mindketten a filmkészítés elején jártak: Bessonnak ez volt a második, Antalnak az első nagyjátékfilmje. Annyit azért hozzátennék, hogy Bessonnak ezúttal is van egy orrhossznyi előnye, amennyiben különbőző szinteken rájátszik a figurák képregény-jellegére.

A történetszövés szintjén mindkét sztori ugyanazt a pergő ritmusú elbeszélésmódot alkalmazza. Besson is, Antal is stílusbravúrra törekedik, ezért nem bonyolítják túl a történetet. Besson talán annyival öregebb rókának nevezhető, hogy ha egyszer deklaráltan szórakoztató filmet akart készíteni, akkor nem tért el ettől a vezérgondolattól. Nem cifráz, nem esik bele a művészfilm-motívumok ugyancsak kínálkozó csapdájába. A történet nyílegyenesen halad végig a metrólabirintuson, ha szabad ezzel a paradoxonnal élnem. Fred megtalálja azt, amit a Felvilágban elvesztett: a tisztességet a tisztességtelenségben, ha tetszik. Az alvilágban nem fekete bárány immár. Aztán megtalálja a szerelmet, végül pedig a feltámadást. Besson a mítosz szabályai szerint játszik. A film végén a dokumentumok tulajdonosa, egy nagymenő felvilági, ám annál alvilágibb üzletember, mellesleg Fred szerelmének férje, lelöveti a férfit, aki a koncert közben meg is hal, ám percekkel később kinyitja a szemét. (Két zárójeles megjegyzés: 1. A párhuzamos világ, ahol a feltámadás elképzelhető, újabb metaforával gazdagítja a jelentésszinteket. 2. Besson kiválóan alkalmazza és ezáltal újra is írja a horrorfilmek egyik klasszikus zárómotívumát.) Antal Nimród filmje ugyanezen a nyomvonalon halad, olyannyira, hogy időnként megkísérti a nézőt a gondolat, hogy a rendező gondosan elvégezte a házi feladatot, már ami Besson filmjének tanulmányozását illeti. Amit viszont egyes kritikusok kifogásolnak a filmben, az nekem tetszik. Arról van szó, hogy Antal filmje nagyon is magyar. Minden motívum, szójáték, poén, fordulat – azokra gondolok, amelyek ülnek – hungarikum. Ezt hangsúlyozza a metró vezérigazgatójának film eleji szerepeltetése is. (Nagy poén.) Ezt a filmet, így, máshol nem lehetett volna jól elkészíteni. Antal filmje ott kezd sántítani, ahol az alkotók ki akarnak lépni abból a világból, amely számukra otthonos. Ez az ingoványos talaj ugyanakkor egybeesik az alkotók művészfilmes törekvéseivel. Mintha bizonyos pontokon nem tudták volna eldönteni, hogy akkor ez most szórakoztató vagy elgondolkodtató legyen. Antal és csapata beleesett abba a csapdába, amit Bessonnak sikerült elkerülnie. A metróban dolgozó elkárhozott lelkek mellé kellett egy olyan negatív figura, aki Besson Felvilági Gonoszának pandanja. Ez a csuklyás gyilkos, akiről nem tudni, kicsoda, de időnként felbukkan, és a vonat elé löki, akit éppen előtalál. A film vége felé a nézőben felmerül a gyanú, hogy ez a figura talán nem létezik (olyan, mint Bob a Twin Peaksben), talán Bulcsú lezáratlan múltja, talán lényének sötét oldala. Ettől a pillanattól kezdve azonban kételkedni kezd a dolgok valós mivoltában. A képek a befogadást is ingoványos talajra sodorják. Egyre több kérdés fogalmazódik meg: mi van, ha ez sem igaz, ha az is csak hallucináció stb.? Úgy gondolom, Besson könnyebb utas megoldásához képest ez a módszer kisiklatja az egyébként remek ritmusú, feszes és rendkívül szórakoztató dialógusokkal, figurákkal megtűzdelt filmet. Ez persze nem jelenti azt, hogy Antal Nimród Kontrollja alulmarad Luc Besson Metrójával szemben, legfeljebb a befogadás szintjeit és minőségét befolyásolja. Mindkét film sikerének kulcsa valahol a típusban keresendő. „Orpheuszi” filmről van szó mindkét esetben, ami, miként azt korábban jeleztem, a művészfilm világában találja meg inkább a helyét. Ehhez képest mindkét rendező a kommersz film eszközeivel dolgozza fel a témát. Ez pedig önmagában véve is bravúr, mégpedig a javából.