November 2005
Pályázó ifjúság megélhetési pályázások

Péntek Imre

Pályázati kényszerpályák

Az utóbbi évek egyik legjelentősebb tudományos eredménye az emberi genom szekvenciáinak föltérképezése. A kutatási eredményeket a Science 2001. februári számában összegezte a 274 kutatóból álló szerzőgárda. Nem elírásról van szó, valóban 274 kutató tudományos hozzájárulásának eredményeképpen született meg az emberi genom térképe. Úgy tűnik, a tudományos kutatás arculata jelentősen megváltozott az utóbbi években: amíg az eddigi jelentős felfedezések – kevés kivétellel – egy ember nevéhez fűződtek, addig napjainkban egyre gyakoribb, hogy a legjelentősebb felfedezésekért járó Nobel-díjat több kutató között osztják meg. Persze a forradalmi jelentőségű tudományos gondolatok ma is géniuszi elmékben fogalmazódnak meg, azonban azok ellenőrzésén és részletes kidolgozásán kutatócsoportok munkálkodnak. A kuhni tudományos forradalmaknak inkább a második típusát szemlélhetjük, ezeknek legfőbb mozgatórugója olyan mérési eljárások kifejlesztése, amelyek addig technikailag kivitelezhetetlenek voltak. Így az új mérési eredmények tükrében átértékelhetők bevett elméleteink, és új elméletek válnak tesztelhetővé. Nehéz lenne pontos képet adni arról, hogy ezzel egy időben a kelet-európai térségben hogyan változott a tudományos kutatás arculata. A változásoknak két lényeges aspektusát emelném ki: az egyik az erős regionalizálódás, a másik az, hogy a jelenségek mögött meghúzódó rendszer és annak belső logikája fontosabbá vált, mint maga a jelenség. Feynman ez utóbbit úgy fogalmazta meg, hogy kétféle kutató létezik: a babiloni és a görög. A babiloniakat az érdekelte, hogy bizonyos módszer beválik-e, segítségével leírható-e pontosan a jelenség. Ők tették meg a nagy lépéseket a számok, az egyenletek és a geometria megértésében, mégis a görögöket tekintjük a matematika és a tudományos gondolkodás létrehozóinak, mert a görögök egy állítást csak akkor tekintettek igaznak, ha az tételesen megfogalmazott axiómák egzakt logikai következménye, azaz egy logikai rendszerbe tökéletesen illeszkedik (Mlodinow, 2003). Persze, a tudomány fejlődésében mindkét gondolkodásmódra szükség van. Gödel (1931) óta jól tudjuk, hogy azokban az axiómarendszerekben, amelyek saját objektumként kezelik saját formuláikat, nem lehet a rendszeren belül megfogalmazható összes igazságot levezetni (lásd részletesebben Geier 2004).

A kelet-európai térség tudományos kutatására pontosan a „görögösödés” jellemző: egyre fontosabb a rendszer, a rendszerből levezethető következményeket keressük a természetben. Ritkábban találkozunk „babiloni” kutatókkal, akiket többnyire a jelenség és a jelenségek magyarázata érdekel, és kevésbé az, hogy a magyarázat beleillik-e a tudomány logikai rendszerébe. Ez a tendencia részben a kutatás alulfinanszírozottságával is magyarázható. Sokszor könnyebb logikai rendszerek koherenciáját megvizsgálni, azok következményeit kidolgozni, mint természeti jelenségeket szisztematikusan megfigyelni és a mögöttük meghúzódó összefüggéseket feltárni. Ugyanakkor a „babiloni” gondolkodásmód azzal jár, hogy elméleteink nehezen illeszkednek a „görögös” logikai rendszerekbe, így sokkal lassabban válnak elfogadottá, és gyakran a tudományos közösség komoly ellenállásába ütköznek.

A másik erős tendencia a regionalizálódás. Számos olyan tudományág létezik, amely természeténél fogva regionális. Ilyen a nyelv- és irodalomtudomány, a történettudomány, részben a jogtudomány. Ez nem azt jelenti, hogy ezeknek a tudományágaknak nincs univerzális vonatkozásuk, vagy hogy módszertanuk tekintetében eltérnének a nemzetközi irányvonalaktól. Az a megkülönböztető jellegzetességük, hogy a kutatás tárgya és tematikája nagyrészt nyelvhez és kultúrához kötött. Ezek a legegészségesebben fejlődő tudományágak. Habár ezeken a területeken is vannak lemaradások, ezeknek a tudományágaknak viszonylag gyorsan sikerült bekapcsolódniuk a térség kutatóhálózatába. A regionalizálódás azonban megfigyelhető olyan tudományágak esetében is, amelyek kimondottan univerzálisak, például a természettudományok és a társadalomtudományok (a történet- és jogtudományok kivételével). Többnyire az alulfinanszírozottság és a szakemberhiány miatt nem képesek érdemben komoly kutatási eredményekkel hozzájárulni a kortárs tudományos vitákhoz. Ennek az a következménye, hogy vagy alkalmazott kutatással foglakoznak, vagy „lerágott csontokat ropogtatnak” meghaladott módszerekkel, lényegében ezáltal önmagukat teljesen elszigetelve a tudományos körforgástól. Ez részben adaptatív tendencia; megpróbálnak olyasmivel foglakozni, amivel lehet, de ez csak nagyon ritka esetben célravezető (itt az alkalmazott kutatásokra gondolok). Az egyértelmű törekvés ezekben a tudományágakban az kellene legyen, hogy minél hamarabb bekapcsolódjanak az európai térség kutatóhálózatiba (ennek nehézségeiről lásd részletesebben Bódis, 2003).

A tudományos elméletek fejlődésének egyik fontos tényezője a tudományos vita, amelyben a kollégák szkepticizmusa konstruktívan járulhat hozzá az elméletek finomításához, esetleg elvetéséhez. Ezek a viták elképzelhetetlenek nemzetközi publikációk nélkül. Manapság térségünkben egy-egy speciális témán néhány kutató dolgozik; a nemzetközi visszajelzések, a tágabb vita nélkül elkerülhetetlen ezeknek a tudományágaknak a belterjes, torz fejlődése, ez pedig további elszigetelődéshez és „egészségtelen” regionalizálódáshoz vezet. Összegzésképpen elmondható, hogy térségünkben a tudományos kutatás fejlődését a rendszerző, kategorizáló, leíró kutatások túlsúlya a magyarázó elméletek rovására, valamint a tudományok túlzott regionalizálódása egyaránt rossz irányba tereli.

Hogyan tükröződik mindez a kutatás finanszírozásában? Nemzetközi szinten a magánszféra egyre jelentősebb összegekkel járul hozzá, különösen a gazdasági potenciállal rendelkező kutatásokhoz. Egyes területeken ezek az összegek messze meghaladják az állami vagy a nonprofit szervezetek részéről érkező támogatást. Az állami támogatások (pl. NSF, ESF) elosztása két szempont alapján történik: 1) a kutatás intellektuális értéke, amihez hozzátartozik a kutatási probléma tudományos jelentősége, eredeti kreatív megközelítése, a pályázó (egyén vagy csoport) kompetenciája a kutatás elvégzésére; 2) a kutatás tágabb hatása, a tudomány fejlődésére, az oktatásra, a technológiai-gazdasági fejlődésre. A legtöbb állami szervezet kiemelt fontosságúnak tekinti a kutatás és az oktatás összefonódását, a fiatalok részvételét a tudományos kutatásban.

A hazai alapítványok, kutatást finanszírozó szervezetek ugyanerre a nemzetközi kaptafára húzzák rá pályázati rendszereiket, megpróbálják többnyire igazságosan elosztani a rendelkezésükre álló, a nemzetközi kutatáshoz viszonyítva jelentéktelen összegeket. Kutatóink, kutatócsoportjaink nagy része olyan intézmények keretén belül dolgozik, amelyek csak a diskurzus szintjén támogatják a tudományos kutatást, azonban anyagi támogatást nem biztosítanak, sőt a kutatóik által pályázott kutatási kereteknek egy részét kezelési költségre és más szolgáltatásokra hivatkozva „eltulajdonítják” (ez jogos gyakorlat azokban az intézetekben, ahol az intézmény versenyképes infrastruktúráját a kutatás szolgálatába állítja). Ezzel egy időben a szakemberek értékelésében az egyik fő kritérium a kutatómunka. Ilyen körülmények között az a paradox helyzet áll elő, hogy az intézmény elvárja alkalmazottaitól, hogy intenzív kutatómunkát végezzenek, anélkül hogy ahhoz maga hozzájárulna.

Jogosan tevődik fel a kérdés: hozzájárulhat-e egyáltalán egy jelentéktelen anyagi erőforrásokkal rendelkező tudományos közösség a tudományos felfedezésekhez (azon túl, hogy számítógépének feldolgozó kapacitását az interneten keresztül időnként a NASA rendelkezésére bocsátja, vagy „éles elméket” exportál a világ legjobb kutatóközpontjaiba)? Nemcsak arról van szó, hogy „kis pénz, kis foci”, hanem arról, hogy elképzelhető-e hatékonyabb stratégia a helyi kutatócsoportok revitalizációjára, beillesztésére a nemzetközi tudományos életbe.

Az egyik komponense lehet ennek a stratégiának az ifjúságnak más szellemben való nevelése. Ha a gimnazista fiatalokat megkérdezünk, hogy néz ki egy kutató, nagy részük egy torzonborz, őszülő, fehér köpenyes, szakállas úriemberként fogja leírni, akivel nehezen tudna azonosulni. Ezek a sztereotípiák csak saját élményeken keresztül bonthatók le. Ha azt kérdezzük, hányan néztek már bele mikroszkópba, szintén kevesen fognak jelentkezni, mert kevés tanár van, akinek az órájáról „koszos kézzel” jönnek ki a gyermekek. A fiatalokba viszonylag korán el kellene ültetni a tudományos gondolkodás „csíráit”. Lehetőséget kell adni, hogy egyszerű helyzetekben kutatási tapasztalatokat szerezzenek. Jelenleg az az elképzelés: ha a gyermeknek beszélünk a tudományos kutatásokról, akkor a gyermek abból képes leszűrni, hogy mi is az a tudomány, pontosan mi különbözteti meg a tudományos ismereteket egyéb ismeretektől. Ez a módszer eredménytelennek bizonyult; jól ismerjük a nemzetközi felmérések eredményeit, amelyek azt mutatják: gyakorlati tudományos problémák megoldásában fiataljaink jóval a nemzetközi átlag alatt helyezkednek el. A legjobb eredményeket a skandináv országokban érik el, ahol kisebb tudományos projektekben több tanuló együttműködő munkáján keresztül próbálják a tanárok rávezetni a diákokat a tudományos gondolkodásra. Saját kutatásaink alapján, amelyekben a 16–19 éves fiatalok gondolkodási stílusát vizsgáltuk, arra a következtetésre jutottunk, hogy az iskola bizonyos típusú gondolkodási stílusokat fejleszt és jutalmaz más gondolkodási stílusok rovására. Individuális gondolkodásra ösztökéli a diákokat. Azokat jutalmazzák, akik önállóan képesek problémákat megoldani. Ezáltal a gyermekek kooperációs készségeinek fejlesztése háttérbe szorul, holott jól láttuk, hogy a tudományos kutatásban ezekre a készségekre legalább olyan szükség van, mint az individuális hatékonyságra. Ugyanígy előtérbe kerül a hierarchikus gondolkodási stílus (a „görög” rendszeresség), amely több iskolában magas korrelációt mutat az iskolai eredményekkel. Az új problémákkal való szembesülés, a kreatív megoldások preferenciája jóval alacsonyabb, mint a gondolkodásban mutatkozó konzervativizmus. Úgy tűnik, a gondolkodási stílusok legalább olyan fontosak az iskolai eredmények meghatározásában, mint a kognitív képességek. Habár a tanárok gondolkodási stílusa is különböző, az intézmény arra szocializálja a fiatal tanárokat, hogy bizonyos gondolkodási stílusú gyermekeket preferáljanak. Érdemes lenne odafigyelni, hogy azok a készségek, amelyek a tudományos kutatáshoz és gondolkodáshoz feltétlenül szükségesek, kellő figyelmet élvezzenek az oktatásban.

A másik komponense lehet ennek a stratégiának a pályázati pénzek elosztási stratégiája. Leggyakrabban azt tapasztaljuk, hogy a pályáztató alapítványok, szervezetek megpróbálják az amúgy is kis összegeket nagyon sok pályázó között elosztani, ami ahhoz vezet, hogy minden pályázó olyan kis összegekhez jut, ami inkább szociális segélyként értelmezhető, mint tudományos kutatásra szánt keretként. Ilyen alacsony összegekből komoly kutatások nem valósíthatók meg, különösen akkor, ha a pályázó amúgy sem rendelkezik a megfelelő infrastruktúrával a pályázás elvégzésére. Nem hunyhatunk szemet afelett, hogy ezáltal pontosan a kutatások megvalósítását kompromittálják. Azt gondolom, elsősorban a nagyobb kutatóműhelyeket kell támogatni, amelyekben megfelelő arányban reprezentáltak a fiatal kutatók és a doktorandusok, ezáltal a kutatók csoportosulását és a fiatalok fejlődését is ösztönözve. Kevesebb projektet kellene támogatni lényegesen nagyobb összegekkel, elsősorban a kutatásnak a pénzügyi és egyéb erőforrásokkal való megvalósíthatóságát tartva szem előtt. Főleg olyan tematikusan célzott projektekre gondolok, amelyek hosszabb lejáratúak (2-3 évesek), és megteremtik az infrastrukturális feltételeket, olyan kutatások elvégzésére, amelyekre már európai uniós keretekből is lehet pályázni, vagy amelyekben a magánszektor is gazdasági potenciált lát. Ugyanígy támogatandók azok a pályázatok, amelyek külföldi partnerintézményekkel közös kutatást céloznak meg. Egyértelmű célként tűzhető ki a regionalizálódó tudományok esetében a pályázat eredményeinek nemzetközi publikációja. Örvendetes tendencia, hogy a kutatási pályázatok elbírálásában egyre gyakrabban vonnak be külföldi elismert kutatókat. Akkor, amikor a tudományos közösséget amúgy is a belterjesség veszélyezteti, ennek az irányvonalnak az erősítése föltétlenül szükséges.

A kutatás átgondolatlan finanszírozási politikája jelenleg negatív irányban befolyásolja a térség kutatási tendenciáit. Az ifjúságnak a kutatásba és a tudományos gondolkodásmódba való korai bevezetése, a kutatáshoz szükséges készségek kialakítása, az ésszerű finanszírozási politika elősegítheti a térség kutatóműhelyeinek a nemzetközi tudományos kutatásba való bekapcsolódását.

 

IRODalom

1. Bódis Jenő: Oktató- vagy kutatóegyetem a Babeş–Bolyai Tudományegyetem? In: Cseke Péter–Kozma Kiss Erzsébet (szerk.): Minőségi igények és módszertani követelmények a felsőoktatásban. Egyetemi Kiadó, Kolozsvár, 2003.

2. Geier J.: „Ha”, avagy a Gödel-paradoxon érvényességének határai. In: Pléh Cs. Kampis Gy.–Csányi V. (szerk.): Az észleléstől a nyelvig. Gondolat, Bp., 2004.

3. Gödel K.: On formally undecidable propositions of principia mathematic and related systems I. In: S. G. Shanker 1988. Gödel’s Theorem in focus. Croom Helm. London, 1931.

4. Kuhn, Th.: A tudományos forradalmak szerkezete. Gondolat, Bp., 1984.

5. Mlodinow, L.: Feynman szivárványa: szépség a fizikában és az életben. Park Könyvkiadó, Bp., 2003.

6. Venter, J. C. et al.: The sequence of the human genom. Science, 2001. 291. 1304–1351.