Október 2005
Alternatív Skóciák

Janice Galloway

Vér

Térdét nekitámasztotta a lány mellének, felkészülve a húzásra, a fogót megdőltve. Bocsánat, mondta. Bocsánat. Az arcát nem láthatta. Ujjai hátán a pórusokból szőrszálak álltak ki egyesével, fekete drótok göndörödtek a csukló sápadtfehér bőrén, melyen átlátszottak a vérerek. Látott egy ütőeret a felszín alatt mozogni, amikor nagyokat szuszogva egy pillanatra lazított a szorításon; arca lilás színűre vált, amikor valamit megfordított a szája belsejében. Csontos bütykei égetően nyomták az ajkait. Aztán a hang, amikor a fogíny visszarándult attól, amit csinált, és az állkapocs recsegése. Az ő állkapcsáé. Hogyha lehunyod a szemed, szédülni kezdesz, ahogy beleképzelsz, a négy érzéstelenítő után is, akkora volt a tű, mint egy fúrófej. Mégiscsak jobb, ha nyitva tartja a szemét és megpróbál az elmosódott bütykökön túl a repedezett plafonra koncentrálni. Próbált kivenni valamilyen mintát, összerakni a vonalakat valami felismerhetővé, amikor a szája kezdett valami olyat csinálni, amire nem adott engedélyt. Egyfajta szívást. Következett egy pillanat semmi, míg ő megtámasztotta a kezét, mintha a lány csak elképzelte volna a megadást. Hallotta magát, amint nyel, és megáll a lélegzése. Azután a gerincét emelkedni ívben a székből, az ínyét megnyílni olyan hanggal, mint amikor krumplit rántanak ki a földből, valami hűvöset a szájában, és a férfi előtte tartott valamit a fogóban: egy nagy, véres csomót, melyben a vörösből ki-kitetszett a fehér. Elégedettnek látszott.

– Megvan, né. Még sose láttam ilyet. A probléma gyökere, he-he.

Látszottak az összes tömései, amikor kacagott, maga elé tartva azt az izét, hogy ő is nézze. A vér tócsába gyűlt a nyelve alatt, belepte a garatot, hátra kellett döntenie a fejét. A szája túlságosan zsibbadt volt, hogysem előrehajoljon: ráfolyt volna a blézerére.

– Öblíts – mondta. – Öblíts és köpjél.

Amikor felült, megmutatta neki egy tűrés gézen a fogát: a gyökerek a végén olyanok voltak, mint egy körmös kalapács feje, egyiknek a hegye körülfogta a másikat.

– Látod, hogy össze vannak csavarodva? Egészen szokatlan. Ez a kicsike csavar a gyökereknél.

Mint egy deformált petrezselyemgyökér. És volt rajta egy húscafat is, egy darabka íny a keresztbefonódó csontvégek között.

– A kis csirkefogó – mondta.

A szája lassan megtelt, és a fémtál fölé hajolt, amikor a férfi újra énekelni kezdett: Hallottam, elment a lány, mer az ajtót is becsapta, majd dúdolt tovább. Nem tudta rendesen a szöveget. Sűrűt és vöröset köpött a tálba. Amikor újból felemelte a fejét, őt nézte és a kezét törölte valamibe, ami leginkább egy mosogatórongyhoz hasonlított.

– Egy darabig még vérezni fog, ennyi balhé biztosan nem tett jót neki. Maradj fekve egy darabig, nem kell sietni. Csak nyugodtan.

Lecsúszott a szék peremére, és kényszerében, hogy valamibe fogózzon, nekiütődött a kampóknak és szondáknak. A fémes hangtól megsajdultak a fogai. Szörnyen émelygett, és mozdulatlanul kellett ülnie, várva, hogy elmúljon.

– Mindjárt rendben leszel. Egy kicsike séta a friss levegőn. Egy kicsike séta az iskoláig.

Már nem törölte a kezét, és szélesen vigyorgott, valamit feléje nyújtva. Valami kemény tárgyat gézben. A fogát.

– Kibírtad, megkapod, hehe. Tessék, vedd el. Hogy van az állad?

Bólintott, és a szájára mutatott. Ez a szinte hallható hang – egy tartály feltelése, emelkedő hullám a nyelve peremén.

– Egy darabig még vérzik, ahogy mondtam, de nem kell megijedni. A vörös hajúak mindig jobban véreznek a többi népeknél, hehe. Sandra mindjárt hoz neked valamit, nehogy összekoszold magad.

Sandra máris ment, ő pedig nekilátott elrendezni a műszereket, melyeket az előbb a lány hozzájuk ütődve kizökkentett példás rendjükből a zöld huzaton.

– A vöröshajúak, bezony. Ne vidd a szerelmed a városba.

Lehet, hogy viccnek szánta. Próbált visszamosolyogni rá, míg el nem kezdett újból szivárogni a vér. A férfi átsétált az ablakhoz, és Sandra visszajött egy fehér felkötőpárnával. A végén géz volt, nagyon sűrű, féloldalt kék csíkkal. Kötések. Egy betét. A fogorvos még mindig elfordulva állt, nézett ki az ablakon, a szemüvegét törölgette, és beszélt. Egy percébe telt, amíg rájött, hogy hozzá. Körülbelül egy óra alatt el kell állnia, mondta. De legrosszabb esetben három. Sandra kibontotta neki a kötést. Hogyha hat óráig nem áll el, hívja fel, majd adnak neki egy injekciót, rendben? Végig kifelé nézve az ablakon. Próbált odafigyelni, miközben visszatűrte a kötés szélein a gézt, hogy ne látsszon, elvörösödve, amikor feltette a szájához. Lehetetlen volt kitalálni, komolyan beszélnek-e vagy sem. A fogorvos feléje fordult, és rávigyorgott a szemüvegére, amit a kezében tartott.

– Kaptál Sandrától egyet a mi speciális kicsikéinkből. Ez a minimum, he-he. Ezek a vörös hajúak. Ó Rúúúúbíííí, oda se nézve, még mindig ugyanazt a lencsét dörgölve egy ronggyal.   

 

A friss levegő jólesett. Két mély lélegzetet vett, mielőtt sálját szájánál a kerek kötés köré tekerte, és elindult. A legjobb a sebészetről a kiugró ablakfülkés, kertes háztömbök mentén menni. Egyik-másik előtt fák nőttek, krókuszok és néhol nád is. Jobb volt, mint elmenni az építőtelep előtt, mely mindig tele volt kiabáló férfiakkal. Egyikük folyton utánakiabált, s olyan hangosan füttyögött, hogy az egész utca megfordult bámészkodni. Még legjobb kedvében sem szívesen járt arra. Ma egyenesen borzalmas lenne. Ez az út hosszabb volt, de kellemesebb is, és kedvére nézelődhet. Igazolták a hiányzását. Nem kellett azon izgulnia, vajon odaér-e egy bizonyos csengő egy bizonyos csengetésére. Engedéllyel minden más. Orrát megkapta a kávéház előtt a szalonnás tekercsek szaga: kávé és csokoládé. De elment az ízük, amikor a szájába értek tele gézzel, melyen át még mindig szivárgott a vér. Nyelve a puha hely felé csavarodott, a horpadásba, ahol a foga volt, majd vissza a nyelvgyöktől a fogai külső peremén. Sűrű váladék. Egy férfi ment át az úttesten, szürke agarat vezetett pórázon, egy nő jött szembe babakocsival a telefonfülke felől. Különben is, a lányok nem köpködnek az utcán. Az iskola amúgy sem volt már túl messze, hogyha gyorsít egy kicsit. Keményen megmarkolta a fogát a zsebében, és lehajtott fejjel lépkedett. A babakocsi hamarabb odaért eléje, mint számította: mielőtt még felnézett volna, fémküllők hirtelen túl közel a cipőjéhez, két szem és egy orr a fehér fátyolszövet szegélye fölött. A nő még csak észre sem vette, ment, tovább szántva a járdát, mialatt ő a járdaszegélyen várt, szemét a lefolyóra szögezve, minden erejével azon, hogy ne nyelje le. Még hat utca és egy park. Hat utca.

 

Az iskolának nem volt kapuja, csak egy nyílás a falban, kétoldalt pillérekkel, mely a játszótérre vezetett. Az elsötétített ablak volt a tanárié; a többiben időnként feltűnt egy-egy fej vagy bámészkodó fehér arc. A zeneépület volt a legközelebb. Háromnegyed tizenkettő. Lehetne várni valamelyik gyakorlóteremben az ebédszünetre szóló csengetésig és délutánig ott maradni. De nem volt olyan hangulatban, még ehhez sem. Még a zenéhez sem. Nem lehetne jól játszani így. De a hazamenésnek sincs értelme, mert mindent hússzor el kellene magyarázni, amikor az anyja hazajön, és úgysem hinné el. Minden lehetetlen. Szája körül a pólya már iszamos volt, és a széleken kezdett kihűlni a nedvesség. Átmehetne Mrs. McNivenhez kérni egy másik felkötőt, elmehetne egyszerűen kicsit lefeküdni vagy ilyesmi, de ehhez át kellene gyalogolnia a másik épületbe, vissza a játszótéren végig, és azok a kibámuló arcok mind tudnák, hová megy, mert a felsős lányok csak olyankor mennek oda. Ráadásul ezzel az izével a szája körül. A gyomra is kavargott. Hirtelen azt szerette volna, hogy újra egy zeneteremben legyen, hogy zenével nyugtassa magát. Valami csitítóval. Az odamenéstől máris jobban érezné magát, egyszerűen azért, hogy ott van. Nem olyan, mint otthon. Ott azt játszhatsz, amihez kedved van. Milyen jó volna most, ebben a pillanatban, felmenni és játszani valamit: a Mozartot, amit gyakorolt, valami frisset és tisztát. Megfordulva, hagyva becsukódni az üvegajtót érezte, hogy a torka szorítani kezd, megtelik lepedékkel. És az a sűrűség, mely azt jelentette, hogy még mindig vérzik. Belesóhajtott a kötésbe, és ettől égni kezdett a szeme. A női mosdó a következő lépcsőfordulón van.

 

Sárga. A fény, a tükrök csillogása. Mindig szörnyű volt belépni ide. Általában úgy intézte, hogy a napot átvészelje anélkül, hogy ide kelljen jönnie, kivárva a hazamenést, inkább nem ivott semmit. A legtöbb lány ugyanezt tette, már csak azért is, hogy elkerüljék a szétmázolt filcrajzokat a lányvécék ajtaján: a legtöbb hasított dinnyére emlékeztetett, de persze nem azok voltak. Úgy tenni mindig, mintha nem vennéd észre őket útközben és ami hozzátartozott, A LÁNYOK MIND EGY RAKÁS PINA még jól kivehetően a takarítónők Vimjének átlós sikálásnyomai alatt. Nem lehetett vitatkozni vele, így egyszerűen úgy tettél, mintha nem volna ott, elhúzva a PINA szó előtt, bár a folyosó túlsó végéről érezted, hogy úgy süt, mint egy fekete nap. Rémes. Belül pedig, ahol mindig égtek a sárga fények, majdnem minden tükör el volt repedve vagy be volt horpadva. Az arcát látta sárgán visszatükröződni a szemközti kagylósor fölött. Amilyen erősen csak tudta, összeharapta a száját, és kinyúlt a papírtörölköző-tartóig. Ahogy lehámozta, hirtelen hideget érzett a száján. A gézpárna középen meggyűrődött, kidudorodva ott, ahol összeharapta, és egyik oldalán bíborszínűre mázolódott. Nem is volt olyan szörnyű, mint várta, de arra, hogy visszategye, nem vállalkozott. Inkább becsavarta három réteg papírtörölközőbe és beletömködte a drótfonatú szemétkosárba legalul, papírdarabok és a jó ég tudja, mi minden alá, aztán ráhajolt a mosdókagylóra, állán a zsibbadtságot dörzsölve, öblíteni. Nagy vörös cseppek, amikor megpróbálta kitátani a száját. És valami más is. Nézte a lassú vörös folyást a fehér zománcon, minden figyelmét erre összpontosítva. Valami elindult a gyomrában, tompán, lassan, amitől nehéz volt újra összeszednie magát. Aztán egy szúrás a hátában, egy felismerhető görcs. Hát ez volt az izzadás, a kavargás a hasában. Nemcsak az émelygés, mert lenyelte és elképzelte a dolgokat. Jézus. Csak egy hét múlva kellett volna megjönnie. Most azt a rémséges vécépapírt kell használnia, ami megkeményedik, és egész nap csúszkálni fog. De még ez is jobb, mint kérni egy pár betétet Mrs. McNiventől, minden jobb, mint Mrs. McNivenhez menni. A hidegvizes csap felspriccelte a blézere egyik ujját. Rossz irányba csavarta. Egy rémületes pillanatig nem tudta, hogyan zárja el, végül aztán mégiscsak sikerült, zihálva, mélyen előredőlve. Jó volna innen eltűnni, jó volna valami friss és tiszta, mint Mozart és az emeleti fehér szoba. Valamit összeszedne, és egyszerűen úgy tenne, mintha nem is vérezne olyan nagyon, megmosná a kezét, és fitt lenne. A fehér billentyűk. Homlokát a szemközti fal hűvös betonjának támasztotta, és nagyokat nyelt. A vér íze a szájában, mint a réz, összeszorított ajkakkal.

 

Szabad volt a legkisebb gyakorlóterem. A legjobb – a rózsafa pianínó és a hangszigetelés miatt melegnek tűnt. A másik kettőben sem volt senki, csak a konzinövendék, aki csellót tanított. Nem tudta a nevét, csak azt, hogy konzis. Sosem beszélt. Csak ült, és várta a növendékeit, csellózott, vagy nézett ki az ablakon. Bármit, hogy ne kelljen embereket látnia. Mr. Gregg szerint fél a lányoktól, és bizonyára okkal, ha-ha-ha. Sosem értette igazán ezt a viccet, de úgy tűnt, nem rossz. Sokszor még az ajtót se nyitotta ki, ha kopogtak az ajtón, és úgy ment el melletted a lépcsőn, mintha nem vett volna észre. Így hát nyugodtan mondhatta, hogy egyedül van, hogyha csak a konzinövendék volt ott rajta kívül. Lazíthat. Leült a zongoraszékre, kétrét görnyedve hintázott. C-dúr akkordfelbontás. Ennek a zongorának nagyon kellemes hangszíne volt, világos és csengő. A másik kettőé sokkal sötétebb, tompább. Ez karcsúbb is volt, mindenképp a Mozarthoz való. Jobb kéz ereszkedő kromatikus skála. A bal a blézerzsebben matatott, bevetésre készen, valami puhát tapogatva. Összegyűrt papírzsebkendő, középen valami kemény. A fog. Majdnem megfeledkezett a fogról. Kiegyenesítette a hátát, hogy kivegye, kibontotta a papírfecniket, hogy a fény felé tartsa. Volt egy dudor a felső harmadánál, ahol a zománc fénye véget ért. Alatta a gyökerek óriásiak voltak, és fénytelenek, mint a fordítottbőr. Hatalmasat csavarodtak, és még mindig volt vér ott, ahol összeértek. Bőrdarab vagy bármi is volt az, ami kijött vele, már eltűnt. Nehéz elfogadni, hogy az ő testében nőtt ez a valami. Mosolygott, és letette a billentyűzet felső végénél a fakeretre. Úgy feküdt ott, mint egy rossz helyre került intarziaelem. Nem talált a színe. A billentyűk fehérebbek voltak.

 

Máris letelt az óra. Négy perc múlva csengetnek, és elkezdődik a zsivaj: emberek nyitnak be, hogy termet követeljenek, bebámulnak az ajtóüvegen. A szomszéd szobából pattogó arpeggiók hangzottak fel. A konzis biztosan bemelegít valakinek az órája előtt, vár. Sóhajtott, és visszafordult a billentyűkhöz. A szája újból megtelt, a feje tompán zakatolt. Az ujjai sárgák voltak, amikor kinyújtotta őket a billentyűkön. Görcsösen összerándult a gyomra. Hogyha sikerülne koncentrálnia, megfeledkezni a testéről és hagyni jönni a hangokat, nem számítana. Ellenne a dolgokkal így is, úgy tenne, mintha nem léteznének. A billentyűk fölé hajolt, megpróbálva átalakulni valami mássá: egy zenedarabbá. Mozart, a friss gyakorlás. Fülelve a tiszta, éles hangsorokra. Hallgatva a zenét. Nem vett tudomást a fájdalomról a hasában, a papírbetét horzsolásáról a combjai közt, és a billentyűket nézte, az ujjai nyomását, melyek leütötték és elengedték őket. És nézve, Mozartot hallgatva hagyta, hogy a zene felerősödjön, és kinyílt az ajtó, az ajtótömítők hirtelen hasítása marokra szorította a gyomrát. A konzis hirtelen ott állt, mosolyogva, hogy leplezze homlokán a gyűrődést, melyből kitetszett a félelme, úgy mosolyogva, mint aki bevetésre kész, és azt mondta, Ne állj meg, ez gyönyörű: Haydn, ugye? és ő kinyitotta a száját, képtelenül arra, hogy megálljon, kinyitotta a száját, hogy azt mondja, Mozart. Ez Mozart – mielőtt eszébe jutott volna.

 

Kibuggyant az alsó fogsora mögül, az alsó ajkán keresztül, ahogy előredőlt, hogy a ruháját védje. Ráfröcskölt a fehér billentyűkre, és lecsöpögött a tiszta parkettre. Látta, hogy a fiú arca megváltozik, a tekintete a zsebkendőben a harapófogószerű gyökerekre villan, mielőtt keményen bevágta az ajtót, nem tudva, mi mást tegyen. És megszólalt a csengő, azzal a kitartó visítással, kinyíltak a külső ajtók, és lépések gyülekeztek a folyosón, mint egy lavina. Itt lesznek, mielőtt még csinálhatna valamit, némán gubbasztva a zongoraszéken, képtelenül arra, hogy megmozduljon, hogy lélegezzen, és a vér csíkokban a billentyűkön, leülepedve a hangszer mechanikáján. A csengő visítása. Az ujjain keresztül szivárog a megállíthatatlan vörösség nyitott szájából.

Mihálycsa Erika fordítása