Edwin Morgan A következő élet (The Second Life); A kéve (The Sheaf); Egy szál cigaretta (One Cigarette); Trió (Trio)
A következő élet (The Second Life)
Negyvenévesen vajon így érez minden férfi? –
olyan ez, mint Thomas Wolfe New Yorkja, az ő
zsongító fényei, a káprázatos meredek kanyonok, szépség –
sápadó csillagok intenek a párás belvárosnak: itt az idő,
és a téli hold elárasztja a felhőkarcolókat, északról –
felfelé törekvő hely, hidak dicsősége, a ködkürtök
roppant üzenete és a fenyegető hatalom,
mely megragadja a fiatalember zsigereit,
amíg úgy nem érzi: abban a levegőben, abban az emelkedő lélekben
minden lehetséges, együtt emelkedik vele,
amíg úgy nem érzi, sosem halhat meg –
Lehetséges ez? És vajon azt jelenti,
amit most, Glasgow-ban, ahol írok, s közben repülők zúgnak el
az építőtelep fölött, ebben a meleg nyugati fényben,
a nárciszos partokon, melyek sosem virágoztak még ilyen buján –
zöld a május, és a sárga daruk alatt
lassú, nagy háztömbök emelkednek, beton, üveg és acél
ott, ahol a törmelékkupacokon csak mezítlábas gyerekek játszottak –
Vajon csak a lassú indulás, a város megújult élete
indít meg így, megindíthat-e így,
mint a május, és vajon a május elindíthatja-e
a vágyat és erőt, amit most érzek,
mint egy kar, mely köszönti a napot?
Januárban, februárban végig örülhettek
Bingham tavának a korcsolyázók, csípős, fagyos estéken
suhantak, fel-felvillanva az autólámpák közt,
a sofőrök ott parkoltak a kivilágítatlan tó körül,
hogy nézzék és bevilágíthassák őket: micsoda kacagás
és öröm a Great Western Roadtól alig néhány yardnyira,
a zúgó kerékáram ritkás szüneteiben!
A jég feltöredezett, de előbújtak a csónakok.
Festett csónakok, örömre készek.
A hosszú fényben nem kell kocsilámpa.
Sötét evező hasítja át a ragyogást: itt a földi éden.
Igaz vajon, hogy nem egyszer, de sokszor
kelünk életre?
Visszavonz a sötétben szunnyadó mag képe
s a kígyó szürkés bőre, amely alatt ott az új, a fényes –
lelökődik az elhasznált anyag, még
a szem is kicseréli filmjét –
Meglehet, a világ változatlan, és mi nem,
és így a világ mégsem változatlan,
a második szem újra megalkotja
ezt a helyet, a tornyokat, a vizeket,
s ezek mind újra emelkednek,
ahogy a szem köszönti a napot.
Sok a kimondatlan dolog
egy férfi életében, és a kimondatlan
szerelem is ott lapul egy titkos helyen,
búvópatakként, sodrásként, várva, hogy eljöjjön az idő.
Egy nagyszerű hely és népe nem újul meg könnyen.
A szenny megkövült rétegei
felmelegednek, mint rég hordott kabátok.
Levethetik őket ugyan,
de jut az embereknek meleg.
A régi kabátokat levetik.
A régi jég fellazul.
A régi magok felébrednek.
Bújj elő a sötétből, itt az idő.
A kéve (The Sheaf)
Mint esőfüggöny a szürke
agyagmezőkről, az életem
a szomjas csendben felitatódik, elillan.
Nem látom
a gyökereket, de a föld neszeiben, melybe
belehalok, hallom lélegezni őket. Hadd hulljon ez az eső
a szívem gyermekeire,
más senkim nincsen.
A nemzedékekre,
a duzzadó sejtekre, álmodó csírákra hulljon ez a csepp,
a kipróbálatlan reményekre, a jóra, amely elkövetkezik,
és oldódjon minden benne fel.
Egy szál cigaretta (One Cigarette)
Nincsen füst nélküled, tüzem.
Miután elmentél,
a hamutartómban tovább izzott cigarettád,
s hosszan eregette a halk-szürke fonalat.
Mosolyogtam: elhinné-e valaki, milyen nagy szerelem
jele ez. Egy szál cigaretta
a nemdohányzó hamutartójában.
Míg reszketve föltekereg az utolsó spirál,
arcomba fújja a hirtelen léghuzat.
Illat vagy íz?
Itt vagy újra, én pedig, részegülten, dohány-ajkaidon.
Eloltom a fényt.
Időzzön a sötétben a füst.
És míg hallom a kihunyt parázs
sóhajait a rézvirágok között,
lélegezni fogom, hosszan éjfél után is, utolsó csókodat.
Trió (Trio)
A Buchanan Streeten fölfelé siet egy csípős téli estén
egy fiatalember és két lány a karácsonyi díszkivilágítás fényeiben –
a fiatalember egy új gitárt visz karjában,
a lány a belső oldalon egy nagyon pici babát,
a külső oldalon levő pedig egy csivavát visz.
És nevetnek mind a hárman, leheletük
boldogságfelhőként száll, s ahogy elhaladnak,
azt mondja a fiú: mi lesz itt, mikor ezt meglátja!
A csivaván parányi Royal Stewart skótmintás kabátka, mint egy teáskanna-tartó,
fehér kendőjében a baba csupa ragyogó szem és száj, mint tortán a friss
marcipándísz,
a gitár kidudorodik fehér műanyag tokjában, a nyakát ezüstflitteres szalaggal s fagyöngyhajtással kötötték át.
Orpheuszi hajtás! Olvadó baba! Meleg csivava!
A siralom völgyének nincs hatalma rajtatok.
Akár megszületik Krisztus, akár nem, ti eligazítottátok
a sorsot: leköszön
a karácsonyi díszkivilágítás fényeiben.
Az év rémei
színehagyottan szóratnak szét,
nem győzhetik le a hármak vonulását.
– És a hármak mentek, eltűnve a tömegben
(és mégsem tűntek el, mert karjukon gombolyítják
emberek és állatok életét s a zenét,
s őrként csilingeli őket körül a nevetés),
ahogy e téli nap véget ér.
Mihálycsa Erika fordításai