Október 2005
Alternatív Skóciák

Edwin Morgan

A következő élet (The Second Life); A kéve (The Sheaf); Egy szál cigaretta (One Cigarette); Trió (Trio)

A következő élet (The Second Life)

Negyvenévesen vajon így érez minden férfi? –

olyan ez, mint Thomas Wolfe New Yorkja, az ő

zsongító fényei, a káprázatos meredek kanyonok, szépség –

sápadó csillagok intenek a párás belvárosnak: itt az idő,

és a téli hold elárasztja a felhőkarcolókat, északról –

felfelé törekvő hely, hidak dicsősége, a ködkürtök

roppant üzenete és a fenyegető hatalom,

mely megragadja a fiatalember zsigereit,

amíg úgy nem érzi: abban a levegőben, abban az emelkedő lélekben

minden lehetséges, együtt emelkedik vele,

amíg úgy nem érzi, sosem halhat meg –

Lehetséges ez? És vajon azt jelenti,

amit most, Glasgow-ban, ahol írok, s közben repülők zúgnak el

az építőtelep fölött, ebben a meleg nyugati fényben,

a nárciszos partokon, melyek sosem virágoztak még ilyen buján –

zöld a május, és a sárga daruk alatt

lassú, nagy háztömbök emelkednek, beton, üveg és acél

ott, ahol a törmelékkupacokon csak mezítlábas gyerekek játszottak –

Vajon csak a lassú indulás, a város megújult élete

indít meg így, megindíthat-e így,

mint a május, és vajon a május elindíthatja-e

a vágyat és erőt, amit most érzek,

mint egy kar, mely köszönti a napot?

 

Januárban, februárban végig örülhettek

Bingham tavának a korcsolyázók, csípős, fagyos estéken

suhantak, fel-felvillanva az autólámpák közt,

a sofőrök ott parkoltak a kivilágítatlan tó körül,

hogy nézzék és bevilágíthassák őket: micsoda kacagás

és öröm a Great Western Roadtól alig néhány yardnyira,

a zúgó kerékáram ritkás szüneteiben!

A jég feltöredezett, de előbújtak a csónakok.

Festett csónakok, örömre készek.

A hosszú fényben nem kell kocsilámpa.

 

Sötét evező hasítja át a ragyogást: itt a földi éden.

 

Igaz vajon, hogy nem egyszer, de sokszor

kelünk életre?

Visszavonz a sötétben szunnyadó mag képe

s a kígyó szürkés bőre, amely alatt ott az új, a fényes –

lelökődik az elhasznált anyag, még

a szem is kicseréli filmjét –

Meglehet, a világ változatlan, és mi nem,

és így a világ mégsem változatlan,

a második szem újra megalkotja

ezt a helyet, a tornyokat, a vizeket,

s ezek mind újra emelkednek,

ahogy a szem köszönti a napot.

 

Sok a kimondatlan dolog

egy férfi életében, és a kimondatlan

szerelem is ott lapul egy titkos helyen,

búvópatakként, sodrásként, várva, hogy eljöjjön az idő.

Egy nagyszerű hely és népe nem újul meg könnyen.

A szenny megkövült rétegei

felmelegednek, mint rég hordott kabátok.

Levethetik őket ugyan,

de jut az embereknek meleg.

A régi kabátokat levetik.

A régi jég fellazul.

A régi magok felébrednek.

 

Bújj elő a sötétből, itt az idő.

 

 

A kéve (The Sheaf)

Mint esőfüggöny a szürke

agyagmezőkről, az életem

a szomjas csendben felitatódik, elillan.

Nem látom

a gyökereket, de a föld neszeiben, melybe

belehalok, hallom lélegezni őket. Hadd hulljon ez az eső

a szívem gyermekeire,

más senkim nincsen.

                                    A nemzedékekre,

a duzzadó sejtekre, álmodó csírákra hulljon ez a csepp,

a kipróbálatlan reményekre, a jóra, amely elkövetkezik,

és oldódjon minden benne fel.

 

 

Egy szál cigaretta (One Cigarette)

Nincsen füst nélküled, tüzem.

Miután elmentél,

a hamutartómban tovább izzott cigarettád,

s hosszan eregette a halk-szürke fonalat.

Mosolyogtam: elhinné-e valaki, milyen nagy szerelem

jele ez. Egy szál cigaretta

a nemdohányzó hamutartójában.

Míg reszketve föltekereg az utolsó spirál,

arcomba fújja a hirtelen léghuzat.

Illat vagy íz?

Itt vagy újra, én pedig, részegülten, dohány-ajkaidon.

Eloltom a fényt.

Időzzön a sötétben a füst.

És míg hallom a kihunyt parázs

sóhajait a rézvirágok között,

lélegezni fogom, hosszan éjfél után is, utolsó csókodat.

 

 

 

Trió (Trio)

A Buchanan Streeten fölfelé siet egy csípős téli estén

egy fiatalember és két lány a karácsonyi díszkivilágítás fényeiben –

a fiatalember egy új gitárt visz karjában,

a lány a belső oldalon egy nagyon pici babát,

a külső oldalon levő pedig egy csivavát visz.

És nevetnek mind a hárman, leheletük

boldogságfelhőként száll, s ahogy elhaladnak,

azt mondja a fiú: mi lesz itt, mikor ezt meglátja!

A csivaván parányi Royal Stewart skótmintás kabátka, mint egy teáskanna-tartó,

fehér kendőjében a baba csupa ragyogó szem és száj, mint tortán a friss

marcipándísz,

a gitár kidudorodik fehér műanyag tokjában, a nyakát ezüstflitteres szalaggal s fagyöngyhajtással kötötték át.

Orpheuszi hajtás! Olvadó baba! Meleg csivava!

A siralom völgyének nincs hatalma rajtatok.

 

Akár megszületik Krisztus, akár nem, ti eligazítottátok

a sorsot: leköszön

                                    a karácsonyi díszkivilágítás fényeiben.

 

Az év rémei

színehagyottan szóratnak szét,

nem győzhetik le a hármak vonulását.

– És a hármak mentek, eltűnve a tömegben

(és mégsem tűntek el, mert karjukon gombolyítják

emberek és állatok életét s a zenét,

s őrként csilingeli őket körül a nevetés),

ahogy e téli nap véget ér.

Mihálycsa Erika fordításai