Szeptember 2005
Politika, filozófia, szabadság

R. L.

Foucault futó kalandja

Kínos eset. Méghozzá növekvő népszerűsége, halálának tavaly nyári huszadik,  sikerkönyve, a Surveiller et punir. Naissance de la prison (Gallimard, 1975) publikálásának idei harmincadik évfordulója ellenére is. Előbb a hazai Idei în dialogban megjelent Foucault-esszé (Bogdan Ghiu: Cheia franceză. Treizeci de ani de la apariţia cărţii A supraveghea şi a pedepsi) margójára egy bekezdést a könyvről, majd a német Merkur márciusi számában közölt, élesebb körvonalakkal megrajzolt filozófusportré alapján (Jörg Lau: Der Meisterdenker und der Ajatollah. Michel Foucaults iranischer Abenteuer) még néhányat arról a bizonyos iráni fiaskóról.

Képeskönyv, állapítja meg a kései recenzens. Valóban képpel indít, méghozzá nem is akármilyennel. Rögtön az elején a királygyilkos Damient kínozzák meg, majd négyelik fel. Foucault mindezt vitalista módon a hús és a vér borzongatóan fenséges ünnepélyének lát(tat)ja, szemben a modern büntetőjog racionálisan hideg, kimért démonával. A nagyszabású történelmi tablón a fegyház szelleméből végül nem kevesebb mint a modern társadalom (torz)képe születik meg. De nem arról van szó, amint azt az ID-ben Bogdan Ghiu is megállapítja, hogy Foucault esetleg a börtön, a fogva tartás reális alternatíváit keresné. A hangsúly itt sokkal inkább az igazságszolgáltatás történelmi-taktikai szerepére esik. Tágabb értelemben arra, hogy a humántudományok, élükön a pszichiátriával, létrejöttüket egy, az emberek felett gyakorolt ellenőrzés új, rugalmasabb módozataira vonatkozó sajátosan modern igénynek köszönhetik. E folyamat végén jelenünk a szabadságvesztés netovábbjaként képződik meg, mely állapotában az egyén, a szub-jektum (így, kötőjellel!) saját maga smasszerévé lesz. („A hatalom organikusan integrált minket. Már nem akar semmit sem tőlünk. Legfeljebb belőlünk...” – zárja Foucault-értelmezését Bogdan Ghiu.) Kár is volna tovább ragozni, a foucault-i genealógiák alapmotívuma (állandó basszuskísérete, mint Jörg Lau mondja) kellőképpen világos (vagy fülbemászó, tetszés szerint). A felszabadítás igazából alárendelés, a felvilágosítás pedig elnyomás volt.

Egyszóval, ahogyan talán a hajdani baloldali diáklázadásos folklór mondaná, radical chic! Jórészt ezen is alapult Foucault jelenleg, harminc év után sem csorbuló hírneve – habár gondolkodása persze nem merül ki pusztán ennyiben: állítólagosan jótékony, hagyományosan tiszteletre méltó intézményeket (kórházakat, iskolákat, egyetemeket), a modern társadalom hűséges támaszait (orvostudományt, pszichoanalízist, pedagógiát) és nagy előrelépéseit (francia forradalmat, büntetőjogi reformot, jóléti államot) a humanitás felvilágosodási és fejlődési állomásainak kijáró tisztelgés helyett az egyre rafináltabbá, alattomosabbá és átfogóbbá váló hatalom eszközeiként leplezni le; kimutatni, hogy a tudás szó szerint és az eredeti baconi jelmondathoz viszonyítva fordított előjellel ténylegesen nem más, mint hatalom.

Még fontosabb azonban, teszi hozzá Jörg Lau, hogy az emígy megfeddett értelmiséginek javallott magatartás se nem a politikai absztinencia, se nem a szerény reformizmus, hanem a politikum mint olyan egészének forradalmi meghaladása.

Ehhez is kapcsolódik a Merkurban felidézett anekdota.

1978 májusában Foucault elvállalja, hogy a Corriere della Serának az iráni forradalomról tudósítson. Első expedíciója szeptember 16-tól 24-ig, a második november 9-től 15-ig tart. E két rövid látogatása között Khomeinivel személyesen is találkozik az ajatollah száműzetésének helyén, a Párizs melletti Neauphle-le-Châteu-ban. Az iráni eseményekkel kapcsolatos szövegek (riportok, interjúk, olvasói levelekre adott válaszok) 1978. szeptember 28-tól a következő év május 11-ig látnak napvilágot, középpontjukban az iszlám Foucault által üdvözölt radikálisan politikum- és modernitásellenes funkciója áll. Az iráni rezsim haláltusája szerinte azon dugába dőlt kísérlet végső fázisa, hogy az iszlám országokat európai minta alapján modernizálják.

Forradalmi turistánk a Corrierében megfogalmazott tanulságokat az október 16-i Nouvel Observateurben még egyszer levonja. Mit kíván a nép a szent embertől? Foucault kijelenti, hogy erre a kérdésre egyetlenegyszer sem válaszolták azt, hogy forradalmat (ez egyébként is a Nyugat hitvány politikai diskurzusára emlékeztet). Öt esetből négyben azonban, írja, úgy nyilatkoztak, hogy „iszlám államot”. Mi is ez, milyen előírásokkal szolgál a Korán egy ilyen állam számára? – kérdez vissza. Mire egy klerikus, feltehetőleg Shariat-Madari aja-tollah, aki az eljövendő állam alkotmányozásában rövid időre Khomeini ellenlábasa volt, a következő ismerős címszavakat említi: a magántulajdon védelme, személyes szabadság, kisebbségi jogok, többségelv a politikum terén. Ennek hallatára tudósítónk érezhetően csalódott: de hiszen ezek éppen a polgári avagy forradalmi demokrácia alapformulái! A 18. század óta lépten-nyomon ismételgetjük őket, ám Ön is jól tudja – emlékezteti beszélgetőtársát –, hogy mihez vezettek...

A karizmatikus Khomeini alternatívája, a „politikai spiritualitás” ébredése (Foucault) ehhez képest végül egy „szemi-archaikus fasizmushoz” vezethet, figyelmeztet a Le Monde 1978. decemberi számában Maxine Rodin, ez idő tájt a franciák irányadó iszlámszakértője.1 És 1979 tavaszán már „a nép ellenségei” ott állnak a kivégzőosztagok előtt, megalakul a forradalom őreinek csoportja, amely a fátyolhordást megtagadó nőket, a homoszexuálisokat és másokat a kellő alapossággal veszi kezelésbe. Foucault nyílt levelet intéz az új kormányfőhöz, és láss csodát, visszakozván a néhány hónappal azelőtt meginterjúvolt liberális mullah szája íze szerint az állam kötelezettségeire, a polgárok érinthetetlen jogaira hivatkozik.       

Az általában vett hatalom kapcsán Foucault-nál és nemzedékénél nem kevésbé szkeptikus (!), ám az ellenmodernitás szinte szükségszerűen terrorba torkolló alternatíváját ugyancsak elutasító mai értelmiségi számára, akit az iráni és a 20. század folyamán filozófusok és nem filozófusok által oly sokszor megismételt türannofil kalandok perspektívái alkalmasint elborzasztanak, a tanulság világos.2 Foucault méltán kiérdemelt jelenlegi népszerűsége és aktualitása is inkább ebben a tanításban áll: mindenfajta felelősségteljes elkötelezettség, szilárd álláspont és meggyőződés, kivéve az örök ellenzékiséget, a folytonos negativitás és az (ön)ellent-mondás kritikai virtuozitását, veszélyes. Az állandósuló földrengés állapotában az egy irányba, bármilyen irányba való fegyelmezett masírozás helyett tánclépésekben kell... haladni. Elvégre a filozófia iskolája amúgy is „csak” tánciskola. (ID, 2005. 6./Merkur, 2005. 3.)

JEGYZETEK

1. A Foucault iráni szövegeire adott válaszokhoz lásd: Janet Afray–Kevin B. Anderson: Foucault, Gender and the Iranian Revolution. The Seduction of Islamism. University of Chicago Press, Chicago, 2005.

2. „Foucault reakciója a forradalom diktatúrába való tagadhatatlan kisiklására nem a gyász volt, hanem a sértődés. Miért is gyászolt volna? Hiszen nem a szabadságharc volt az, ami őt Iránban lebilincselte. Hanem inkább mindazon ellentmondásos érdekeltségekkel és rögeszmékkel közelítette meg ezt az országot, amelyek életművén is végigvonulnak. Rövid időre úgy tűnt, hogy Iránban valósággá válik, ami politikai elméletét hajtotta: a nyugati modernitás valahára nemcsak a párizsi értelmiségiek pamfletjeiben vallott kudarcot. Foucault jött, és azt látta, amit látni akart: egy politikaellenes politikát; a tiltakozás egy új formáját a polgári felvilágosodás gyűlöletes jelszavai ellen; az egyén spontán meghaladását pártok és tömegszervezetek nélkül; nép, értelmiség és vezér halálmegvető egységét a politikai spiritualitás jegyében. [...] Úgy tűnik, Michel Foucault számára nem tudatosult, hogy az iszlám ellenmodernitásra vonatkozó ábrándjának zátonyra futásával politikai elmélete is kiszenvedett.”  Jörg Lau: Der Meisterdenker und der Ajatollah. In: Merkur, 2005. 3.

 

 

 

Hibaigazítás

Folyóiratunk ez évi májusi tartalomjegyzékében Balon Ruff Zsolt neve technikai hiba folytán hibásan szerepelt. Nagy Mihály Zoltán: Adalékok Wass Albert népbírósági bűnperéhez (Korunk, 2005. július)  című tanulmányába néhány sajnálatos hiba csúszott be, melyeket az alábbiakban javítunk: a 105. oldalon helyesen: „ a Kolozsvári Magyar Királyi Honvéd Törvényszék iratai között nem találhatók…”; a 107. oldalon „Wass András” helyett „Wass Endre”; a 33. lábjegyzet szövegében „magtorlás” helyett „megtorlás”; a 36. lábjegyzet szövege helyesen: „A vasszentgothárdi, cegei eseményekre vonatkozólag lásd W. Kovács Andrásnak e lapszámban megjelenő forrásközlését.” Az olvasók szíves elnézését kérjük.