Augusztus 2005
Terrorizmus – szemben álló kultúrák

Keményfi Róbert

Szemben álló kultúrák, térbeli határok, kontaktzónák

A kontaktzóna fogalmát a hazai néprajzi szakirodalomban Gunda Béla használta először. Az etnológiai kontaktzónákat mint kulturális érintkezési övezeteket jelölte meg, olyan sávokként, ahol keverékkultúrák jöhetnek létre. Ez a kifejezés fokozatosan teret nyert a kultúrák találkozásait, kölcsönhatásait vizsgáló más néprajzosok körében is, mivel valamilyen kulturális szempontból eltérő területek elkülönítése akár egy-egy kulturális elem szintjén vagy az elválasztás plasztikus ábrázolása (térképen) lehetetlen volt. Így a kiszélesedő interetnikus kutatások eredményeképpen a kulturális határok merev területi kijelölésétől napjainkban már eltekint a néprajztudomány. Az árnyalt vizsgálatok az egyszerű határvonalakat érintkezési vagy kontaktzónákká szélesítették ki. Olyan sávokká, ahol a két egymással határos nyelvterület, népterület vagy kulturális terület nyelvi, népi, kulturális kölcsönhatásai különösen erősek, sőt ezen érintkezési zónát mint különálló területi típust különböztetik meg. Még a néprajzi kartográfiák készítői is, akik kénytelenek jól kivehető, egyértelmű határokat húzni, felhívják a figyelmet arra, hogy megfelelő kritikával kell kezelni a térképeken látható, határozott választóvonalakat, és hogy a különböző kultúrákat, kulturális elemek elterjedését lezáró határok inkább csak tájékozódási jellegűek, mivel a szerkesztők kénytelenek voltak a határ két oldalán kimutatható kevert műveltségű területektől eltekinteni. A vékony vonalak jobbára átmeneti formákkal teli határövezeteket jelölnek. Paládi-Kovács Attila egy tanulmányában bemutatja a kontaktzóna terminus használatát, és elemzi a különböző típusait. A különböző érintkezési sávok közül sajátos karaktert tulajdonít a két egymással határos nyelvterület, nyelvhatár, etnikai határ menti övezetnek, melyek jelentőségükben felülmúlják a népterületen belüli (pl. felekezeti-vallási, nyelvjárási) kontaktzónák szerepét. A kontaktzónákról szóló irodalomban körvonalazódott, sokszínű és ma is használatos típusoknak vannak közös jellemzői. Például hogy a fogalomban – bár nem véletlenül – a (magában az összetett szóban is jelen lévő) zonális, nagy érintkezési (számos települést magában foglaló) területet átfogó vizsgálati szemlélet érvényesül. Ám a települési szintek akár modellezhetik is a nagyobb régiók szintjét.

1. Egy-egy vegyes lakosságú településen belül, az ott élő etnikumok között is kialakulhatnak érintkezési sávok. Például ilyen település többek között a ro-mán–magyar Várasfenes (Finiº), Bihardiószeg (Diosig) és a német–román Dolmány (Daiai; Thalheim) és a hatvanas évekig  a szlovák–magyar Szkáros (Skerešovo). Ha etnikai tömbökben élnek a lakosok az adott településen, akkor a vizsgálat feltételeként először azokat az okokat, kulturális, történelmi folyamatokat kell feltárni, melyek az elkülönülést eredményezték, mivel csupán földrajzi tényezők (pl. domborzat, talajminőség) nem indokolják egy község kis kiterjedésű területén az etnikai szétválást. Ám e települési érintkezési sávok eseténél precízen kell fogalmaznunk és az (ennél az esetnél idézőjelbe is kerülő) „kontaktzóna” terminust használnunk! Mint említettem, a kontaktzóna fogalmának értelmezésénél nagy érintkezési területet átfogó vizsgálati szemléletre volt szükség, hiszen még ha van is egy-egy vegyes településen térszerkezeti elkülönülés, az túl kicsi ahhoz, hogy ott valóban élő, néprajzi értelemben kevert műveltségről lehessen beszélni. Ha egyáltalán kimutatható ilyen községi térrész, azok például nem a kartografálható kulturális elemek szintjén, hanem sajátos társadalmi-etnikai megnyilvánulások térkereteként működhetnek. (Hasonló terminológiai különbségekre hívja fel a néprajzi kartográfiai módszer kapcsán nyomatékosan a figyelmet Voigt Vilmos is egy tanulmányában, melyben a népi kultúra térbeli be-, illetve elhatárolásának lehetőségéről értekezik.)

A szegregációt elősegítik, ám térszerkezetileg nem kimutathatók a mindennapi, egyébként harmonikus együttélés különleges eseményei. Fenesen a mindennapi munkát nemzetiségi különbségek nélkül együtt végző, a falu vezetésében különböző kérdésekben együtt döntő közösségben bármilyen hétköznapi összeütközés etnikai színezetet kap. Az esetleg tettlegességig fajuló viták „lerendezésére” ebben a térrészben került sor. Ebben a községben tehát kimutatható, hogy létezik egy területileg is elkülöníthető nemzetiségi „kontaktzóna”, ami azonban csak bizonyos szituációkhoz, elsősorban konfliktusokhoz kötötten, azaz nem másként mint az etnikumok közötti feszültségek levezető közegeként működik. Ha azonban ezekre a sávokra nem kulturális elemek, mentális megnyilvánulások szintjén kérdezünk, tehát a tárgyalt térrészekre a néprajzi kontaktzónánál pontosabb fogalmat keresünk, akkor a földrajztudomány területére kell átlépnünk: a geográfia is ismeri az összekötő funkciójú térszerkezeti egységet, melyet a kontaktuszóna kifejezéssel jelöl, ám ez csak az egyik jelentése a határfogalomnak. Jelen esetben kifejezőbb a határ másik földrajzi típusát, az ütközőzónát (frontier) használni. Az ütközőzónák egyik tipikus, a szegregált települési-nemzetiségi szerkezetekben nem azonnal szembetűnő, de az esetleges konfliktusokra utaló térszerkezeti  „kelléke” a településen élő két etnikum között található valamilyen puffer közeg. Fenesen ez egy érdekes vallásföldrajzi szituációt eredményez, mivel a puffer közeg a baptista felekezet. Tagjai az ortodox románok és a református tömbben élő magyarok közé telepedtek le. Bár a baptisták is magyarok, de ennek a felekezetileg elkülönült kis közösségnek fontos egyensúlyi szerepe van a két nagy egyház között. Nincs éles határ tehát a román ortodoxok és a református magyarok között, de létezik egy szélesebb – kontaktzóna helyett „határsáv”. Az etnikai kettéválást ebben az esetben tehát felváltja egy vallási-felekezeti tompító térszerkezet. Ám néprajzos szemmel megfigyelhető az is, hogy egy ünnepi, az egész falut érintő időn és téren kívüli (szakrális) szituációban (pl. lakodalomban) a mindennapi egyéni és csoportfélelmek feloldódnak. A község térszerkezeti különállása szimbolikusan elmosódik és egységessé válik.

Hasonló puffer szerepet játszott az etnikai területi elkülönülés lassú bomlásáig a szlovákiai szlovák–magyar Szkáros esetében a mindkét nemzetiség nyelvét értő és beszélő cigányság, amely etnikum a két nemzetiség között telepedett meg. De lehet ez az elválasztó térrész egy temető, templom (Dolmány) vagy valamilyen természeti forma (patak, kiemelkedés) is.

Az ilyen módon elkülönülve, bár mégis együtt élő, kevert nemzetiségű közösségekben fontos vizsgálandó jelenség a vegyes etnikumú házasságok lassú elszaporodása. Az említett Szkáros esetében például megfigyelhető, hogy a vegyes házaspá-  rok és a kapcsolataikból származó utódok oldják és gyakorlatilag feloldották a település századunk közepén még kimutatható szegregált etnikai térszerkezetét. Ám e nemzetiségi térformáló erő kialakulási módjának, megjelenési folyamatának a bemutatása már olyan jellegű kutatásokat igényel, ami túlmutat a települési nemzetiségi szerkezetek vizsgálatán.  

2. A vegyes etnikumú települések térszerkezete tehát modellezi a hasonlóan kevert nemzetiséggel rendelkező, de nagyobb közigazgatási egységekben, megyében vagy régióban kimutatható néprajzi kontakt- vagy földrajzi kontaktuszónákat. E tétel alapján, néhány Gömör és Kishont megyei település nemzetiségi térszerkezetét alapul véve vizsgáltam a többnemzetiségű megyében a kontaktzóna milyenségét. Az etnikai érintkezés sávját a megye az 1920-as trianoni és az 1938-as bécsi döntéssel kijelölt (a korábbi és a későbbi időszakban csak kijelölhető) országhatárok közötti kevert nemzetiségű (szlovák–magyar) térrésze jelenti. A megyének ebben a sávjában húzódott több száz éven keresztül egészen napjainkig az északi szlovákok és a déli magyarság közötti, statisztikai adatok alapján meghúzható nemzetiségi határ is. A kutatás az etnikai határ változására és a többnemzetiségű területek térszerkezeti mozgására irányult, ám az elemzés a megyei kontaktzóna, illetve határövezet lehetséges értelmezési kereteit is megadta. A vizsgálatok azt mutatják, hogy a statisztikai alapon elvileg bipoláris megyei etnikai térszerkezet (észak: szlovákság, dél: magyarság) és az élesen meghúzható etnikai határ szétesik, pontosabban a határozott vonalú etnikai határ nem csupán kulturális (néprajzi), hanem földrajzi értelemben is egy széles érintkezési zónává szélesedik ki. A mikrovizsgálatok, azaz a településszintű kutatások az etnikai határ fogalmát árnyalták. Bár a községek népesedéstörténetének 1920 utáni szakasza mérhető számokkal nyomon követhető, a településeken lezajlott nemzetiségi folyamatokat az adatok mégsem tükrözik pontosan. A tereptapasztalatok a megye etnikai jellegének alakulásáról azt mutatják, hogy itt egy bizonytalan vegyes etnikumú  települési sávról van szó, amelyben hol a szlovák, hol a magyar nemzetiségi karakter dominanciája nő. Ez az állandó ingadozás a már mért nemzetiségi adatok alapján a többszöri határváltozások és ezek következményeiként (pl. mimikri, kitelepítések, reszlovakizáció) a 20. században is megmaradt. A tapasztalatok azt is mutatják, hogy a hivatalos adatoknál jóval magasabb a cigányság aránya minden településen. Az etnikai arányokat tehát egy harmadik nemzetiség, a cigányság is módosítja. Átfogalmazásra szorul így a történeti megye területén a nemzetiségi határ fogalma, és az abszolút vagy relatív magyar többségű etnikai választóvonal behúzása mellett azt kell mondanunk, hogy a gömöri etnikai határ fokozatos feldarabolódását figyelhetjük meg, azaz nem lehet már a nemzetiségi adatok alapján Gömörben geográfiai értelemben különálló etnikumokról beszélni. Helyette etnikai földrajzi szemszögből is a nemzetiségek teljes keveredésével (magyar, szlovák, cigány) találkozunk. Sőt a cigányság (Vécsey Károly igen találó kifejezésével élve: a „rejtőzködő etnikum”) minősítéssel való megjelentetése, „előhívása” azt eredményezte, hogy a statisztikai etnikai határ feldarabolódott. A cigányság önálló etnikumként való felvételezése több, addig abszolút magyar többségű települést relatív többségűvé csökkentett, sőt beékelődtek a hivatalos statisztika alapján kevert vagy tiszta, szlovák, magyar települések közé abszolút cigány többségű községek is! A cigányság – hasonlóan a települési részben bemutatott példákhoz – a két etnikummal bár keveredve, de döntő súllyal a tiszta déli magyar és az északi szlovák karakteres megyei etnikai tömbök között helyezkedik el. Így igen nehézkes a megyében két nemzetiség között húzódó etnikai választóvonal geográfiai értelmezése. Nagyon nehéz egy ennyire kevert és gyakorlatilag háromnemzetiségű területen valamelyik etnikum szempontjából az abszolút többségű községeket leválasztani. Az etnikai kutatásokban a néprajzzal szemben a térszerkezeti vizsgálatok terén a földrajz igen sokáig – a néprajztól eltérő kérdésfeltevéséből adódóan is – a kevert lakosságú területeken merev etnikai választóvonalakról beszélt. De a kilencvenes években ezekre a kevert nemzetiségű terekre megjelent a településeknél már említett kontaktuszóna fogalma.

A határ fogalmához kapcsolódva szeretnék itt Rónai András munkásságára utalni, aki a két világháború között Teleki Pál mellett az Államtudományi Intézetben etnikai térképszerkesztési módszerek kidolgozásával tudományos téren kétségkívül mindent elkövetett, hogy az „egyszer majd” elkövetkező revíziós tárgyalásokhoz minél több, pontosabb nemzetiségi térkép álljon a döntőbizottságok rendelkezésére. Ám több tanulmányában ő maga is elismeri és felismeri (!), hogy Közép-Európában a „jónak” tekintett természeti tájhatárok (tenger, folyó, hegy) vagy egységes gazdasági körzetek mint államhatárok szerepét oktalanul háttérbe szorítja a tiszta politikai-etnikai határokra való törekvés. A nemzetiségi kérdés ilyen irányú, azaz területi megoldása nem vezethet megnyugtató eredményre, mivel egyrészt nem lehet Közép-Európa tarka etnikai képét egyértelmű politikai-nemzetiségi határokkal feldarabolni, másrészt az etnikai határ mozog, ezért nem lehet azokat stabil, mindenkorra érvényes politikai határokká emelni. Rónai gondolkodásában megjelenik tehát a köztes etnikai tér fogalma. Ugyanerre a korszakra, azaz a két világháború közötti időre visszapillantva Kocsis Károly így ír az etnikai kontaktzóna fogalmáról: „A politikai határ, általában az »ideális határ« kritériumait régóta keresik. Az etnikai kritérium érvényesítése során az új államhatárt az etnikai kontaktzónában az érintett etnikumok elválasztása és a köztük lévő feszültségek minimalizálása érdekében kísérlik meg rögzíteni. Egyetlen kritériumként való érvényesítése lehetetlen a világ hallatlanul tarka etnikai térszerkezete miatt.”

3. Következő lépcsőként, a települési és a megyei példa után az etnikai kontaktzóna kérdéskörére nagyrégió szintjén szeretnék még utalni. A régió tartalma, hogy mit és mekkora nagyságú területet értsünk rajta – bizonytalan. A régió fogalmát az adott kutatás kereteihez igazítva kell tehát meghatározni. A kulturális régió például elsősorban néprajzi értelmű kifejezés: kulturális régiónak azt a földrajzilag kijelölhető nagytájat nevezzük, amelyen a kultúrának egy történelmileg kialakult, viszonylag stabil, folytonosságot mutató, a környezetétől eltérő szerkezete létezik. E régiók között széles, a településekkel ellentétben már kulturálisan ténylegesen kevert átmeneti területek jelölhetők ki. Ezeket az öveket „külső” (kvantitatív) szempontból számos módon lehet (pl. mozgó, statikus vagy lassan változó) osztályozni, de feleslegesnek vélem, hiszen az ilyen megközelítés az adott övezet természetéről, kulturális jelentőségéről nem sokat árul el. Merevek és nehezen kezelhetők. (A néprajzi szlovák–magyar régiószintű kontaktzóna „belső” [kvalitatív], kulturális elemzésére is találunk viszont példát.) Ha azonban nem kulturális, hanem földrajzi (térszerkezeti) oldalról közelítjük meg e nagyobb térségeket (akár Közép-Európát), akkor lényegében megfigyelhetjük ugyanazt az érintkezési zónatípust, amelyet a települési részben elemeztem, és amely modellértékűnek tekinthető. A század első felében az európai hármas felosztású térmodell középső tagjaként a geopolitikai gondolkodásban* megjelent a köztes jelző, amely felváltotta Közép-Európa fogalmának első tagját, és Köztes-Európa mint a Kelet és a Nyugat nagyhatalmi terei közötti egyensúlyi állapot fenntartását biztosító régió jelent meg. Ebből a célból adódóan az első világháborút lezáró békeszerződéssel tudatosan hoztak létre elsősorban francia érdekeket szolgáló, kisállami ütközőzónát. A második világháború után a zárt, merev határokkal kettévágott, kétpólusú Európában a Köztes jelzőt felváltották a térség politikai berendezkedésére utaló Kelet-Közép vagy Nyugat-Közép (Kelet-Közép-Európa, Közép-Kelet-Európa: a szocialista országok; Nyugat-Közép-Európa: Nyugat-Németország és Svájc) kifejezések, majd a nyolcvanas évek második felétől és a rendszerváltás éveitől ismét visszatért a geopolitikai értelmű Köztes-Európa fogalma. A kifejezés (Köztes-Európa) visszatérésében az az ismételt geopolitikai bizonytalanság is közrejátszott, hogy az apró nemzetállamokra szétesett térség egyrészt az ellentétes kisállami területi (szeparációs) nemzetiségi törekvéseknek, másrészt újfent bizonytalan, „határszéli” pozíciójával az egyesült Nyugat-Európa és a széthulló Szovjetunió közötti átmeneti ütközőövként állandó válsággóccá válik. Pándi Lajos szerkesztésében jelent meg a több száz térképet tartalmazó Köztes-Európa című kötet. Ebben a klasszikus hármas térmodellel (kelet, nyugat, közép) találkozunk. A térképek – többek között – Köztes-Európa 200 éves történelmének térvetületét tartalmazzák. Pándi meg is fogalmazza, hogy az általa Köztes-Európának (amely eltér a hagyományos szűken vett Közép-Európa fogalomtól) vélt térséget Nyugat-Európa és Oroszország közötti heterogén régióként, mi több, természetes (!) ütközőzónaként kezeli a történetírás. („Természetes” ütközőzónának nem csak Köztes-Európát jelölheti meg a történelem. Ilyen régió Európában pl. a történeti Magyarországon a hegység és síkság találkozásánál fekvő Partium. A Pripjaty-mocsarak és a Bug közé beszorított lengyel–ukrán területek [a Curzon-vonal zónája] vagy Elzász-Lotaringia térsége.) Ez a térszerkezeti (puffer) elem és szemlélet mint lehetséges konfliktuskezelő közeg tehát napjainkig megmaradt a politikai gondolkodásban. (Jó példa erre a volt Jugoszlávia. Jugoszlávia szétdarabolásában döntő jelentősége volt annak a helyzetbe beletörődő és nem megoldó nemzetközi törekvésnek, hogy megpróbálják a lehetetlent: pengeéles etnikai határok mentén megszervezni az új és nemzetiségileg tiszta államalakulatokat. A sikertelenség egyik jele az „IFOR, majd SFOR puffer”. A csapatok köztes, bizonytalan hovatartozású etnikai területeken való jelenlétükkel csupán kezelik [elodázzák?] és nem rendezik a válságot.) A települési modell alapján elmondhatjuk, hogy a puffer közeg a nagyobb térszerkezetek esetén is igen változatos lehet. Köztes-Európa esetében a puffer jelleget a két világháború között és napjainkban az etnikai, kisállami széttagoltság jelenti.  Puffer szereppel említhetjük az ütközőövezetekbe kimondottan védelmi funkcióval, de kiváltságokkal megerősítve letelepedett (telepített) Kárpát-medencei székelyeket, szászokat is. Általánosabb értelemben véve a határövezeten belüli puffer típusai igen változatosak, és nem feltétlenül tisztán védelmi, geopolitikai értelmű, hanem kulturális választóközegek is lehetnek: például a nyugati és a keleti keresztények között geográfiai értelemben is köztes területen élő görög katolikusok vagy a Kárpát-medencében élő „köztes” helyzetű kis létszámú etnikumok (lásd pl. regionális példaként: ruszinok, zsidók, svábok).

A fent bemutatott, főként védelmi funkciójú érintkezési zónák tárgyalása fokozatosan elvezet a hadászati fontosságú köztes terek ősi alaptípusához: a gyepű és a gyepűelve fogalmához. Hiszen a fenti értelmű Köztes-Európa úgy is megközelíthető, hogy ez egyfajta védelmi vagy gyepű szereppel is rendelkezik. Ám a két fogalmat csak nagyon körültekintően és óvatosan állíthatjuk párhuzamba: egyrészt azért, mert a gyepű és az ütközőzóna terminus nem fedi teljesen egymást. A gyepű ugyanis olyan típusú védelmi övezetet jelöl, ahol a formálódó társadalom számára nemkívánatos események (fegyveres összecsapások) és elemek (bűnözők) kapnak helyet, szemben a kontaktzónával, amelyre ez a másodlagos szerep eredendően nem jellemző. (A gyepűnek a néprajzi kontaktzónához pedig még ennyi köze sincs!) Másrészt a gyepű fogalmát a magyar geopolitikában csak megfelelő körültekintéssel szabad használni, mert – hasonlóan a német nemzetiszocializmusban lejáratódott földrajzi-néprajzi nyelvsziget (Schprachinsel) kifejezéshez – a nyilaskeresztes párt ideológiájában betöltött szerepe miatt a gyepű terminus lejáratódott. (Ennek az ideológiának egyik pillére: „Hungária” egyesített [földjeinek] magyarsága védi a kulturált nyugatot, hiszen gyepű a germán és a szláv népek között.)

A gyepű és a gyepűelve kettőse a térségünkben a magyar honfoglalás időszakában és az államszervezet kiépülésének kora előtt a szomszédos népeket elválasztó biztonsági övezet, amolyan senkiföldje volt. E térrész (védelmi) szerepét, amelyre ebben az esetben is igaz, hogy a társadalmon belüli konfliktusok lecsendesítője is, a fokozatosan megszilárduló territoriális vármegyerendszer, a szervezett katonaság, a kiépülő határvédelem (gyepűvédőhelyek, majd később várak) és a megszerveződő őrgrófságok vették át, így elsorvadtak a gyepűk.

Ennek ellenére a gyepű (mint határövezet) és köztes tér (Köztes-Európa) között a párhuzamot abban látom, hogy az egyesült Európa ezt a térséget nem csupán védelmi, puffer közegként értelmezi, hanem a gyepűnél említett, a nyugati egyesült kontinensfélen nemkívánt jelenségek „lerakodó területi” funkciójával is feltölti. Olyan „barátivá” tett államokkal veszi magát körül az egyesült Európa, melyeket szerződésekkel, gazdasági érdekeltségekkel, segélyekkel hajlandóvá tesz arra, hogy kezeljék pl. az EU felé irányuló menekültek befogadását (toloncegyezmények), ideiglenes letelepítését, miközben saját határait az ilyen jelenségek előtt igyekszik mereven lezárni (lásd a Schengenben kötött szerződést). Kérdés az, hogy térségünk (Köztes-Európa) és benne Magyarország hosszú távon megmarad-e a köztes tér szerepében, vagy olyan geopolitikai elképzelések érvényesülnek, melyek ezt a helyzetét megszüntetik. Ez a szándék különösen az Európai Uniótól gyakran eltérő német külpolitikában érvényesül. Németországnak az az elemi érdeke, hogy megszüntesse az EU-ban elfoglalt „határszéli” helyzetét, és a keleti határait is már a szövetséghez tartozó államokkal vegye körül, ezzel biztosítva centrum helyzetét és tartós biztonságát. Ez a törekvés bár Köztes-Európát már az egységesült Európán belülre helyezi, ám továbbra is peremi, tranzit területként. A magyar törekvés ennek kivédésére, hogy azonnal át tudja venni az uniós, zárt határvédelmet (a felkészülés már megindult), és ezzel az ország bizonytalan, („ülepítő”) peremi helyzetét enyhítse (és egyben a „bizonytalan zónát” keletebbre tolja). De ez már nagyon távol vezet minket: a néprajzi értelmű kontaktzónáktól a földrajzi köztes tereken keresztül a geopolitika tudományterületére.

A földrajzi modellek és a történelem Köztes-Európa sávját makroregionális elemzéseiben tehát egyrészt szűrőzónaként (filter) és folytonosan mozgó, térben előrehaladó, kiterjedését változtató, ütközőzónaként (frontier) mutatja be.

A néprajzi elemzések viszont nem az elválasztó jellegét emelik ki az itt élő népeknek, vallásoknak, hanem műveltségük alapján a határt mint összekötő, összekapcsoló sávot (kontakt- vagy kontaktuszóna) vizsgálják.

Mint látható, hasonló térszerkezeti egység figyelhető meg a három tudomány területén. Ám csak külső szemlélőként fedezhetünk fel azonosságot. A hasonló térszerkezeti elem tartalma más és más a tudományok kérdésfeltevésének eltéréséből adódóan. Elhatárolásuk, megnevezésük pontos használata érdekében nem kerülhető meg a funkcionális vizsgálatuk.