Augusztus 2005
Terrorizmus – szemben álló kultúrák

Chris Hann

Eurázsia antropológiája Eurázsiában

Írásomban felvázolom a kozmopolitizmus és Eurázsia lehetséges újraértelmezéseit. Az antropológiában és azon kívül is többnyire negatív kicsengésű fogalmakról van szó. Saját értelmezésemben a kozmopolitizmus az összehasonlító társadalomtudomány irányzatához tartozó antropológia természetének központi összetevője, a néprajzi (Volkskunde) hagyomány ellentéte. Különböző szinteken lehet gyakorolni. Amellett érvelek, hogy történelmi szempontból Eurázsia az összehasonlító elemzésre különösen alkalmas terep; hosszú távon és rövid távon egyaránt. Eurázsiát az Atlanti-, Csendes-, Indiai- és Jeges-óceán által közrefogott földrészként határozom meg. Ázsia és Európa mellett a Szahara északi részét is ide sorolom történelmi alapon. Az így megrajzolt óriáskontinens egyes részeit megjeleníti az antropológiai szakirodalom, más részeit viszont elhanyagolja.

Ezen megfontolásokat néhány gyakorlati kihívással vetem össze írásom második részében. Ezekkel többen szembesültek, mikor kozmopolitább stílusú antropológiát próbáltak megalapozni ott, ahol mindmáig a Volkskunde a domináns. Pontosabban azt sugallom, hogy Eurázsia újraértelmezett fogalma új tanítási és kutatási alapot szolgáltathat a volt szocialista államokban. Továbbá ez megkönnyítheti a meglévő szellemi hagyományokra épülő új antropológiai programok átültetését, elősegítheti a fokozatos áttérést a kozmopolitizmusra, és elkerülheti az imperializmusra és misszionárius térítésre hajlamos tudományosság veszélyeit. Nyilvánvaló, hogy az eurázsiai szint nem meríti ki az összehasonlító antropológia lehetőségeit.

Bevezetés

Az antropológia önmagában továbbra is véget nem érő zavart keltő fogalom. Írásomban az antropológiát széles skálán elhelyezkedő kutatási hagyományokat felölelő diszciplínaként határozom meg, így magában foglalja a kulturális és szociálantropológián kívül az etnológiát, etnográfiát és ezek különböző nyelvű változatait is. A biológiát és filozófiát kizártam elemzésemből, noha befolyással bírnak a szakterületet leíró szemantikai mező alakításában.

Annak ellenére, hogy a legnépszerűbb antropológusok erősen kozmopolita értelmiségiek, kutatási tárgyunkat széles körben a helyi gyökerek ünnepléseként fogják fel. Még az antropológia intézményesülése előtti 19. századi Európában is jelen volt egyfajta feszültség az emberiség egységét, illetve a különbségeket hangsúlyozó nézetek között. Az „univerzalisták” és relativisták, ahogyan manapság szokás megnevezni a fenti nézeteket képviselő táborokat, vitái a diszciplína történetének szerves részét képezik. Megtévesztő, hogy az ellentétes táborok ugyanazt a fogalmat különbözőképpen használják. Az univerzalisták a kultúra fogalmát egyes számban használták a civilizáció vívmányainak szinonimájaként. Számos kortárs kognitív antropológus az egész fajra jellemző értelmezési struktúrák és szimbolikus kommunikációs készségek egyetemes jellegét hangsúlyozza. A relativisták viszont többes számban használják a fogalmat, kultúrákról értekeznek, és hangsúlyozzák a kultúrák közötti átfordítás nehézségeit, sőt a különböző kultúrák kognitív és etikai összemérhetetlensége mellett érvelnek.1

Bevett eljárás az utóbbi szemléletet Johann Gootfried von Herder munkájára és a francia felvilágosodás egyetemes elvi alapján született németországi romantikus reakciókra visszavezetni. Számos kelet-európai nemzeti mozgalom lelkesen követte a herderi biztatást. Itt az antropológia művelése inkább a Volkskundéhez, mintsem a Völkerkundéhez kötődött, a saját nemzet népi anyagi és szellemi kultúrájának kutatásához és nem az összehasonlító társadalomtudományhoz. A nemzeti néprajzosok Franz Boas és Bronislaw Malinowski kozmopolita antropológusok – az angolszász antropológia megszilárdításának kulcsszereplői – ellentétei voltak. Mindemellett az alapító atyák is a közép-európai tanulmányaik során elsajátított többes számú kultúrafogalom használata felé hajlottak. Mi több, mindkettő elképzelését a terepmunka központi jelentősége jellemezte, mely meghatározó volt az antropológia 20. századi szakmai kikristályosodásában. Ebben a felfogásban a kis közösségek életét bemutató árnyalt etnográfiai beszámoló lett a diszciplína alapvető ismérve, következésképpen művelői a pozitivizmus vádja mellett mindinkább elutasították a régebbi összehasonlító kutatási programokat. Ebből a szempontból a posztmodernizmus térhódítása a Malinowski, Boas és tanítványaik által elindított áramlatok felerősödésének tekinthető.

Marshall Sahlins és Clifford Geertz, a közelmúlt legbefolyásosabb antropológusai, természetesen kozmopolita értelmiségiek. Mindketten a különböző kultúrák életerejét és kreativitását hangsúlyozzák. Ebben Herderhez és 18. századi kortársaihoz hasonlítanak, mivel számukra a kozmopolitizmus egyfajta arisztokratikus kifinomultságot tükröz, és annyit jelent, mint más európai országokba utazni és nyelveket tanulni. Kevés jeles antropológus fordította tekintetét saját kultúrája megértésére (David Schneider figyelemre méltó kivétel). A világ más részein másként alakult a történet. Kelet-Európában a szocializmus elterjedése sem hozott radikális törést a nemzeti hagyomány elterjedt szokásaival és kutatási gyakorlatával szemben, állítólagos egyetemes és internacionalista ideológiája ellenére. A Szovjetunióban az etnográfusok átkeresztelték mesterségüket, etnológusokká váltak, és kötelesek voltak megerősíteni a marxista–leninista elméleteket, Engels evolucionista modelljét, melyet L. H. Morgan munkája alapján dolgozott ki. Viszont Yulian Bromley, az utolsó szovjet generáció legbefolyásosabb tagja ethnoszemléletei tulajdonképpen megerősítették az etnikai-nemzeti identitás „primordialista” szemléletét. Röviden, a szovjet és kelet-európai, valamint a kozmopolita nyugati antropológusok között tátongó szakadék elmélyült a szocializmus utolsó éveiben tapasztalható gyakori érintkezések ellenére.2 Ez továbbra is befolyásolta a kutatási módszereket és elméleteket. Mivel a szocialista kutatók zöme saját országában kutatott, csak kevesen látták szükségesnek felváltani „expedícióik” hagyományos modelljét a nyugatiak által előnyben részesített Malinowski-féle hosszú távú terepmunkával.3

A szocialista rendszer bukása bizonytalanságot keltett az akadémia számos területén. Egypár antropológus jó kommunistaellenes ajánlással rendelkezett, és nagyon kevesen veszítették el pozícióikat politikai okokból. Viszont egyáltalán nem volt nyilvánvaló, hogy az új kormányok hogyan tekintenek majd az antropológiára mint diszciplínára. Hogyan reagálnak az idősebb kutatók fiatalabb kollégáik kezdeményezéseire, az angolszász nyelvterületről származó új programok bevezetésére. Hogyan viszonyulnak a külföldi antropológusok kísérleteihez, hogy új stílusú terepmunkát végezzenek Kelet-Európa országaiban, melyek egy része zárva volt előttük. Mivel kutatási programunk jelentős részét képezik, a Max Planck Szociálantropológiai Intézet (MPISA) nyilvánvalóan érdekelt ezekben a kérdésekben. Írásom az utóbbi évek során a régióban élő kollégákkal folytatott beszélgetések alatt tanultakon alapul.4 Írásom két részre oszlik. Az első rész rövid számadás a MPISA gondolati hátteréről, különösen Eurázsia megnevezését illetően. A második részben az antropológia intézményesülését a kutatási régiónkban fékező gyakorlati akadályokról beszélek. Élek az alkalommal, és saját preferenciámat és javaslataimat vázolom fel azzal kapcsolatosan, hogy milyen antropológiát kellene művelni, és hogyan érjük el céljainkat az akadémián belüli politikai szövetségek révén és a friss antropológus generáció karrierlehetőségeit illetően. Végezetül a következtetésben ismételten felhívom a figyelmet arra, hogy további összehasonlító munkára buzdító javaslatomat nem kell félreérteni és a Volkskunde vagy az europäische Ethnologie magasabb szintű megismétlésének tekinteni. Az Eurázsiára fordított fokozott figyelem csupán egy régóta esedékes lépés egy átfogóbb kozmopolitizmus irányában.

I. A kozmopolitizmus szintjei

Kozmopolitizmus I: Régiók

Az antropológia kozmopolitizmusa egyszerűen az emberi változatosság nemzeti hovatartozástól független kutatása iránti elkötelezettséget jelenti. Teljességében összemérhető Radcliffe-Brown „összehasonlító szociológiájával”, habár nincs feltétlenül szükség ilyen mértékű természettudományos rigorózusságra törekedni. A kozmopolitizmusból nem következik, hogy a kutató eredeti kulturális hovatartozása nem fontos. Az sem következik, hogy a kozmopolitizmus nem gyakorolható a saját társadalom kutatásában. Ellenkezőleg, az akadémiai globalizáció ellenére, úgy gondolom, az antropológusok továbbra is saját társadalmukban élik életük nagy részét. Kapcsolatba lépnek a világgal, de nem a kozmopolitizmus negatív sztereotípiákkal telített, közhelyszerűen jellemzett „gyökértelen értelmiségiek” módjára, legyen az Kelet-Európa vagy más terület. Minden egyéb nyilvánvaló összehasonlítás mellett, melyre az antropológus törekedhet, szinte minden esetben jelen van a saját társadalommal való összehasonlításnak egy rejtett összetevője.

Gyakorlati értelemben nem minden esetben egyszerű vagy ésszerű az összehasonlítás globális szintű megragadása. A kozmopolitizmus legelemibb szintje (a szintek metaforája nem ideális, de nem találok jobbat) szükségszerűen magában foglalja a sajátunktól különböző társadalom iránti érdeklődést: tudatosítanunk kell legalább a közvetlen regionális kontextust. Saját társadalmán belül az antropológusnak úgyszintén tudatosítania kell a domináns nemzettől vagy csoporttól különböző közösségek hagyományait. A cigányok társadalmi szerkezetét sokáig figyelmen kívül hagyták, mert kevésbé vagy egyáltalán nem volt érdekes a nemzeti etnográfia paradigmájában dolgozó kutatók többsége számára. Egy új kozmopolita antropológus generáció csak most kezdi újraértékelni ezt a helyzetet.

A 20. században a nemzetek egy része többé-kevésbé erőszakos „etnikai tisztogatásnak” volt alávetve. Ennek következtében gyakran gyökerestől megváltozott a népesség összetétele nyelvi, vallási vagy más kulturális jellemzők mentén. Magyarország és Lengyelország ma sokkal inkább magyar, illetve lengyel, mint száz évvel ezelőtt. De a jelenre összpontosító, a nemzeti homogenizálás korszakát követő társadalmi életet leíró kutatásokban is érdemes a korábbi változatosságra figyelni. Szinte biztos, hogy a többetnikumú régiók kutatásának – beleértve a posztszocialista jelenben tetten érhető múltra irányuló átdolgozásokat kutató tanulmányokat is – kritikailag számolnia kell a történetírás és néprajz nemzeti hagyományaival.

A régió a modern szóhasználatban homályosabb fogalom, mint a nemzet, ország vagy állam. A nem kozmopolita néprajzosok rendszerint nemzeti területükön belül egy vagy több jellegzetes régióra összpontosítottak. Itt most én nem erre gondolok. Inkább olyan közös jellemzőkkel rendelkező országok csoportjára, mint ökológiai adottságok, közös történelmi tapasztalat (gyarmatosítás), vallás stb. Például a keletbalti térség három országát, melyek a Szovjetunió bukása következtében nyerték el függetlenségüket, bizonyos kontextusban számos közös, de megkülönböztető jellemzőkkel rendelkező régióként foghatjuk fel. Rein Ruutsoo (2003) észt politológus rámutatott, hogy a három államban a civil társadalom alakulása jelentősen eltért a két világháború közötti periódusban. A kozmopolita antropológus elvégezhet egy hasonló összehasonlító elemzést arról, hogy miképpen alakul a civil társadalom (bárhogyan is határoznánk meg) ebben a régióban ma. Más kutatási témák szempontjából, hasznosnak bizonyulhat kiterjeszteni a „balti régió” fogalmát a skandináv országokra és a régió történelmét befolyásoló nagyobb gyarmati hatalmakra: Németországra, Lengyelországra és Oroszországra. Másképpen szólva, a „régió” meghatározását gyakorlati szempontok és az aktuális kutatási tervhez való kapcsolata vezérlik.

Délkelet-Európára gyakran úgy tekintenek (kívülről, de bizonyos mértékig belülről is), mint egyetlenegy viszonylag egységes – „a Balkán” – területre. Ebben az esetben is léteznek történelmi okok – jelesül, az Ottomán Birodalom közös tapasztalata –, melyek feljogosítanak az így meghatározott régió kutatására. Mégis (eltekintve Görögország nyilvánvaló kivételes helyzetétől, ami az Európai Közösséghez való jellegzetesen gyors csatlakozásának köszönhető) az albán, jugoszláv, bolgár és román szocializmus tapasztalatai merőben különböznek egymástól. Adott kutatási tárgy mellett bizonyos irányultságú összehasonlítások nagyobb érvényességet szerezhetnek. Például hasznosabb lehet a nyugat-balkáni etnikai konfliktusokat adott kaukázusi régiókkal összehasonlítani, ahelyett hogy a kelet-balkáni, többnyire békés és stabil államokkal hasonlítanánk össze. Ebben az esetben úgy tűnik, a kozmopolita antropológia elemzése túlmutat a földrajzi régió szintjén, de a földrajzi közelség számos kutatáshoz megfelelő alapot teremt.

Ezeken túl gyakorlati érvek szólnak a regionális földrajzban gyökerező szemlélet bátorítása mellett. Rendszerint szomszédos országok kutatói számára könnyebb személyes kapcsolatokat kialakítani és együttműködni a kutatás és oktatás területén. Ezért örömmel fogadjuk az újonnan létrejött regionális csoportokat, mint például a délkelet-európai antropológia nemzetközi egyesülete és a vilniusi (Litvánia) első balti antropológiai konferencia szervezői kezdeményezését 2003 szeptemberében.

Kozmopolitizmus II: Eurázsia, nem Európa

Itt az olvasó rákérdezhet arra, hogy valóban szükségünk van-e a régiók szintjén meghatározott új szervezetekre és kutatási kezdeményezésekre. Végül is a szocializmus bukása egybeesett a Szociálantropológusok Európai Társaságának megalakulásával: nem ez a legmegfelelőbb vonatkoztatási pont az európai kozmopolita antropológus számára? Miért kellene arra gondolni, hogy Szarajevót a Kaukázussal hasonlítsuk össze, mikor az etnikai erőszak annyi más európai régió közös tapasztalata?

Nem itt a helye az EASA értékelésének, aminek jómagam is tagja vagyok.5 De nem meggyőző az ajánlat, hogy a régiókat magában foglaló entitást Európára korlátozzuk. Nyugat gazdasági és politikai uralma, a szovjet hatalom bukása és az Európai Uniónak a volt szocialista országok integrációját célzó terjedése együttesen hozzájárul az európai irányultság és szemlélet kialakításához. A közös európai identitás ezen szemlélete nagyon népszerű Kelet-Európában. Az Európai Bizottság rendszeresen arra törekszik, hogy az európai identitás „kulturális” dimenzióit futtassa az európai örökséget bemutató tankönyvek, az európai állampolgárság diskurzusa, a közös szimbólumok megteremtése stb. révén.6 Ezzel szemben arra szeretném felhívni a kozmopolita antropológusok figyelmét, hogy szkeptikusan viszonyuljanak az Európa feltalálására fordított kezdeményezésekhez. Bár gyakorlati szempontból tartható az európai óriáskontinens mint összehasonlítási alap, kozmopolitizmusunk nem ragadhat meg ezen a szinten. Ha mégis megtörténik, fennáll annak a veszélye, hogy az európai antropológusok csupán a nemzeti néprajz helyi elfogultságát erősítik, és az elképzelt európai közösséget ugyanúgy sajátosságokkal ruházzák fel, mint ahogyan elődeik tették a nemzeti közösséggel a nemzeti identitás kialakításának és elterjedésének folyamatában.7 Ha elutasítjuk Európát két időkeret viszonylatában, az antropológus a teljes eurázsiai földrészt mint eredeti történelmi egységet választhatja összehasonlítási keretnek. Eurázsián itt a rendszerint különválasztott kontinensek összességét értem: Európa, Ázsia és Észak-Afrika. Ebben az értelemben használta Jack Goody a fogalmat éveken keresztül, első kutatási terepével, a szubszaharai Afrika régiójával szemben (1976).8

Az első időkeretet a közelmúltban széles körben elterjedt szocialista uralom közös élménye szolgáltatja. A marxista–leninista rezsimek ugyanúgy, mint Kínában honos maoista változata, elég hosszú ideig fennmaradtak ahhoz, hogy kitörölhetetlen nyomokat hagyjanak. Traumát és tragédiát okoztak, de tömegeket megnyerő gyors modernizációs programokat és egyfajta haladáseszményt is gyakorlatba ültettek, illetve propagáltak. Az MPISA-projektek többsége a szocialista örökség ellentmondásait kutatja. Azt vettük észre, hogy Kelet-Németországtól Közép-Ázsiáig, a Balkántól Csukotkáig és Kamcsatkáig a szocialista korszak még mindig a legfontosabb vonatkoztatási pont, még a fiatalok számára is, akik egyébként túl fiatalok ahhoz, hogy felnőttkori élményeket idézzenek fel a szocialista kormányzat alatti életmódról.9 Tehát a térség nagy részében a szocialista intézmények által véghezvitt 20. századi nagyfokú homogenizálás képezi az első időhorizontot, mely Eurázsia egysége mellett szól. De ez nem teljes és nem elégséges. Jobb, ha egy hosszú távú történelmi szemléletet sajátítunk el. Eurázsia mellett szóló második időhorizontot a neolittól származtatható és az ekés mezőgazdaság elterjedésén és a fokozottan összetett, rétegzett társadalom kialakulásán alapuló történeti tapasztalat döntő egysége szolgáltatja. Goody is amellett érvelt, hogy a longue durée folyamán a távol-keleti anyagi és szellemi kreativitás központjai nem csak méltó párjai voltak a távol-nyugati központoknak, legalábbis a néhány évszázaddal ezelőtt kezdődő fejleményekig. Kelet és Nyugat természetesen nem fejlődött csodás elszigeteltségben. Létezett kölcsönösség, diffúzió. De fontos felismerni a hasonló feltételekre reagáló hasonló struktúrák, hasonló társadalomszerkezeti minták fejlődését is. Még olyan nagyszerű kutatók is, mint Max Weber, kudarcot vallottak, mivel Európa-centrikus szemléletükben nem értékelték kellőképpen a közös fejlődési minták jelentőségét.10

Patricia Crone történész dolgozta ki azt a makroperspektívát, mely egyáltalán nem volt divatos a 20. századi antropológusok körében, de amelyet szükség lesz újból bevezetni az antropológiai programokba, ha az aprólékos esettanulmányokon túl szeretnénk lépni. Könyve záró részében felvázolja az iparosítás előtti társadalmak ideáltipikus tulajdonságait, és arra kérdez rá, hogy a kései 18. századtól kezdődően miért sodródott a világ olyan új társadalmi, politikai és gazdasági berendezkedések felé, melyekre nem volt előzmény a keleti és nyugati letűnt agrárcivilizációkban. A következőképpen foglalja össze a folyamatot: „Nincs semmi meglepő abban a tényben, hogy éppen az eurázsiai civilizáció került világhatalmi helyzetbe. Az eurázsiai földrész (Afrika észak-szaharai részét is beleértve) előnyre tett szert a világ többi részéhez képest abban a momentumban, ahogy megindult az élelmiszertermelés. A világ legterjedelmesebb földrésze volt, és nagyobb számú lakossággal rendelkezett, mint a többi kontinens. Ökológiai környezete változatos, és jobban el van látva termesztésre alkalmas növényzettel és szelídíthető állatokkal. Mindenekelőtt itt találhatunk szállításban használt és nehéz munkákra befogott, nagy testű növényevőket (ló, szarvasmarha, teve). Feltűnik ezek hiánya más kontinenseken, vagy azért, mert soha nem is voltak ezeken a helyeken, vagy pedig az első gyarmatosító csapatok a kiirtásig vadászták őket. Afrikától és Amerikától eltérően Eurázsia szélesebb kelet–nyugat irányban, mint észak–dél irányban. E látszólag közönséges ténynek óriási következménye van, mivel a honosított növények és háziasított állatok sokkal könnyebben terjednek ugyanazon klímában, mint különböző éghajlati övezetekben. Ugyanez igaz az emberekre is. Kereskedők és hódítók terjesztették az új technológiákat, eszméket és kórokat (és immunitást is). [...] A növények, állatok, emberek, tudás és eszmék viszonylag könnyen terjedtek Eurázsia egyik részétől a másikig, és a görögök, rómaiak, perzsák, indiaiak és kínaiak tudtak egymásról már időszámításunk első évszázadában. Keveset vagy semmit nem tudtak ekkor Szibériáról vagy Afrika nyugati részéről. Eurázsiában a folyamatos interakciók újszerű fejleményekkel jártak, melyek életben tartották és gyorsították a különböző központok közötti versengést.”11

Crone és Goody számára jelentősebb az eurázsiai agrárcivilizációk hosszú története, mint Európa hatalmi felülkerekedésének kérdése. Az európai identitás mai építői hangsúlyozzák az „európai örökségi területen” belüli kulturális kapcsolatokat, elfeledvén, hogy a terület domináns vallása a régión kívülről ered, a Közép-Kelet héber kultúrájából. Évezredek során többé-kevésbé intenzív interakciók hálózata jellemezte Eurázsiát. Owen Lattimore könyvében rámutat arra, hogy Közép-Ázsia kínai és portyázó, fosztogató birodalmai sajátos formáit hosszú távú kölcsönös interakcióik alakították. Lehet valami igazság Crone célzásában, miszerint néhány periferikus régió, jelen esetben Szibéria, nem integrálódott a kontinens makroszintű folyamataiba. De még itt is a történeti antropológiai kutatások felfedték Szibéria többszázados kapcsolatát az államokkal és metropolisz központokkal, melyek adót próbáltak behajtani a peremvidéki társadalmaktól. Eurázsia bármelyik részére figyelünk, nyilvánvaló, hogy a kortárs terepmunkában le kell mondanunk a romantikus antropológia gyakorlatáról, mely az érintetlen társadalmi és kulturális formákat látszólag elhagyatott helyeken vélte felfedezni.

Ez tehát a két időkeret, mely ajánlja Eurázsiát. Az egyik a még ma is az egyéni és kollektív emlékezetbe vésett közelmúlt szocialista történetére vonatkozik. A másik a hosszú távú, legalább a mezőgazdaság felfedezésétől mostanig terjedő földrajzi közelségre és társadalmi kapcsolatokra vonatkozik. Ez utóbbi szemlélet különösen idegen a modern antropológusok számára, mivel szokásos munkájuk a Malinowski-féle terepkutatásra helyezi a hangsúlyt, ami a maga során a kis közösségek jelenére összpontosít, és figyelmen kívül hagyja a tágabb tér- és időbeli környezetet. Ha azt akarjuk, hogy más diszciplínák vagy éppen a brüsszeli bürokraták felfigyeljenek az antropológiára, és komolyan vegyék, úgy gondolom számunkra fontosnak bizonyulhat kitágítani a horizontunkat. Végül is maga Malinowski (1944) is utolsó könyvét a szabad és demokratikus társadalomépítés össztársadalmi képzete leírásának szentelte, mindazonáltal, hogy a kis közösségek apró részleteit feltáró terepkutatások iránti elkötelezettségét hangsúlyozta.

Kozmopolitizmus III: Eurázsián túl, gyakorlatilag

Az antropológia kiterjesztett meghatározása értelmében nyilvánvaló, hogy Eu-rázsia nem képezheti kozmopolita törekvésünk határát. Itt érdemes ismét Goody újabb munkájára hivatkozni. Korábbi tanulmányai Eurázsia és a szubszaharai Afrika közötti szakadékot hangsúlyozták, azonban újabb kiadványaiban árnyalja álláspontját. Először azonosítja az összes társadalomra – tekintet nélkül a termelési eszközökre vagy az írásbeliség fokára – érvényes alapvető feszültségeket, és ezáltal felhívja figyelmünket (1998) az emberiség egyetemes kognitív képességeire. Másodszor a közelmúltban mindenütt észlelhető gyors változások, különösképpen a demográfiai átmenet terén, nagy hatással voltak a szerzőre. Goody beismeri, korábban nem számított arra, hogy Afrikában a szülést korlátozzák, mivel Afrikában föld elégséges mennyiségben van, és gyakorlatilag a „szabad javak” körébe tartozik, viszont a migráció és oktatás kettős hatásának köszönhetően a helyzet megváltozott. Valóban, rendkívüli konvergens folyamatok zajlanak világszinten, és Eurázsia történelmi sajátossága mindinkább jelentéktelenné válik.

Mit jelent mindez az összehasonlító antropológia jövőjére nézve? Úgy gondolom, itt is, ugyanúgy, mint a többi szint leírásában, a gyakorlatiasság kell hogy vezéreljen. Jelen terveink számos esetében – a „Tulajdonviszonyok” címűre gondolok – értelmesnek tűnt a volt szocialista Eurázsia térségére szűkíteni az összehasonlítást, a szovjet típusú kollektív vagy állami gazdaságok elterjedésének ismérve alapján. Még ezen kezdeményezésekre nézve is igen hasznosnak láttuk kiegészíteni néhány máshol zajló egyéni kezdeményezéssel. Folyamatban levő „Vallás és polgári társadalom” kutatásunkkal is hasonló a helyzet. Mivel a szocialista ideológia kontextusa és a vallási türelmetlenség eléggé elterjedt jelenségek, ezek adják a kutatás alapjait. Ha részletkérdésekre térünk (pl. a pünkösdista egyház hatása a szocialista társadalomra), nyilvánvaló, hogy érdemes tágítani a keretet és figyelemmel kísérni a kutatott csoportokról közzétett jelentéseket a világ minden táján. A vallásban fellelhető kozmopolitizmus és helyi beágyazottság különböző variációi általánosan szemléltetik a globalizációs folyamatok kettősségét.

II. Nevek, intézmények, szándékok és karrierek

Mit takar egy név?

A következőkben az antropológia posztszocialista országokban folyamatban levő intézményesüléséhez kapcsolódó gyakorlati kérdésekre térek ki. Igyekszem megmutatni, hogy az Eurázsia egységes szemlélete mellett szóló érv egybecseng az intézményesítés jelenlegi kihívásaival. A probléma tárgyalása elkerülhetetlenül szubjektív.12

A megnevezések kérdése továbbra is zavart kelt nemcsak a nemzetközi szinten észlelhető következetlenség miatt, hanem az antropológiai oktatás tartalma tekintetében számos helyen tapasztalható növekvő bizonytalanságnak köszönhetően is. Az antropológia megnevezés továbbra is a legelterjedtebb nemzetközi elismerésnek örvend, viszont a legtöbb kelet-európai országban meghonosodott terminusok a német Volkskunde vagy Ethnologie (általában ezek magukban foglalják a következő szakokat is: folklór, tárgyi kultúra, muzeológia, noha ezek néhol bizonyos mértékű autonómiát élveznek). Az utóbbi években lehetségesnek bizonyult egyszerűen átnevezni a tanszékeket, régi nevüket megtoldani az antropológia (rendszerint a „kulturális antropológia”) terminussal. Másutt az ehhez hasonló próbálkozások ellenállásba ütköztek. Úgy tűnik, nem alakult ki egy konszenzus a név fontosságát illetően. Néhány kutató számára a kutatás és oktatás tartalmi része kell hogy megfeleljen az angolszász terület normáinak, a név pedig nem mérvadó. Mások úgy gondolják, fontos, sőt szimbolikus megfontolásokból elengedhetetlen az új „antropológia” megnevezés bevezetése. Gyakorlatban viszont kevesen vesződnek ennek pontos meghatározásával, és néhányan a korábbi paradigmában dolgoznak továbbra is. Megint mások amellett érvelnek, hogy a név pozitív jelentéstársulásai miatt fontos, de az antropológia konkrét tartalmát szándékosan többértelműnek kell hagyni a diplomások elhelyezkedési lehetőségei javítása érdekében.13

Álláspontom a következő: nem kívánatos a tárgy meghatározásában a szándékosan fenntartott homály, diákok és művelők számára egyaránt fontos egy elemi szintű fogalmi tisztaság az antropológia elméleti és gyakorlati raison d’être körülírásában. Ésszerű és tanácsos a diákoknak bemutatni a „klasszikus” forrásokat, mint amilyenek Malinowski vagy Boas írásai, és több figyelmet fordítani a tárgykör történetének, mint amennyit szokásos volt az 1970-es években Nagy-Britanniában, amikor én kezdtem el tanulni az antropológiát. Véleményem szerint szükséges kiállni az összehasonlító társadalomtudomány iránti elkötelezettség mellett, vagyis az új antropológiát megkülönböztetni a korábbi nemzeti néprajzi hagyománytól. Ennek ellenére nem látom szükségesnek az utóbbitól való teljes elszakadást. A Volkskunde irányzat szerves része az antropológia szellemi örökségének. Sok kiváló munka látott napvilágot, beleértve a nemzeti kereten átívelő összehasonlító tanulmányokat is (pánszláv vagy pángermán folklórelemzések, de nyelvi vagy származási közösséggel nem jellemzett csoportok magasabb szintű összehasonlító elemzése is). Tévedés lenne azt állítani, hogy a múlt nemzeti néprajzművelői mind hajlottak a nacionalista politika felé. Többen üdvösnek találják, hogy a mai körülmények mellett más iskolákban nevelt kollégákkal dolgozhatnak. Néhány helyen már egészséges közeledésnek lehetünk szemtanúi: a németországi és svédországi innovatív európai etnológia karok elsőrendű példák. Azt sugalltam fentebb, hogy ezt az átalakítást nem vitték elég messzire. Intézményi szinten, úgy tűnik, valamilyen apartheid él tovább az általam ismert német egyetemeken. Mindenesetre egy név, mely az Európa terminust tartalmazza, nehezen kelti fel a régi birodalom ázsiai környékén élő posztszocialista etnográfusok érdeklődését. Ehelyett Eurázsia közös örökségének elismerése, mint ahogy azt fentebb körvonalaztam, szélesebb alapot szolgál, és mindenütt katalizátorként hat a régi nemzeti paradigmák meghaladására.

Több név alatt működni, az antropológia terminust bevezetni a nemzeti etnográfiát jelölő régebbi nevek mellé, jó megoldásnak tűnik rövid távon. Mindenki valamilyen nyereségre számít az új kísérleti jellegű szövetségekből. Az új antropológusok az általuk ismert diszciplína elméleti és módszertani világszintű fejlődéséről való tudást hozzák, és tágítják az összehasonlító elemzés keretét. A nemzeti etnográfusok jellegzetes etnográfiai hagyományuk megkérdőjelezetlen szemlélete mellett történeti tudást és szakértelmet hoznak a múzeumantropológiában és az archeológiában. Nem nehéz olyan kérdéseket találni, ahol a kettő együttműködése gyümölcsöző lehet. Például a sajátos népi hiedelmek vagy „babonák” átadása a vallás modern kognitív megközelítéseivel kapcsolható össze, a tárgyi kultúra elemzését kreatívan lehet összekapcsolni a fogyasztás és identitás feltérképezésében olyan szinten, léptékben, melyet előzően nem érintett a nemzeti néprajz, a tradicionális folklorisztikus motívumok elemzése alkalmazható olyan mértékben, hogy megvilágítsa a modern etnikai és nemzeti mozgalmak ikonográfiájának működését és jellegét. És a többi.

Érzésem szerint az intellektuális, a vázolt utak mentén történő átmenet már több helyen folyamatban van. Simábban alakul azokon a helyeken, ahol a kutatók egy része az újszerű antropológiát gyakorolta már a szocializmus bukása előtt (Budapest, Poznañ). A címke változása csupán formálisan elismeri a létező tanítási és kutatási megközelítések plurális jellegét, összetételét. A régióban találkoztam olyan esetekkel, ahol a posztszocialista feltételek mellett kezd kialakulni egy egészséges „szinkretizmus”. Például Biskekben (Kirgizisztán) elindítottak egy olyan kulturális antropológia programot a közép-ázsiai amerikai egyetemen, mely magában foglalta az előző kirgiz etnográfia-programokat, az egyetemi tanárok folytatják sajátos helyi kurzusaikat, de az új tanerő toborzása, ide értve a külföldi tanárokat is, segít tágabb szemléletet bevezetni. A vilniusi egyetem sikeresen együtt dolgozott skandináv kollégákkal, és a Lithuanian Ethnology folyóirat etnológiai és antropológiai cikkeket közöl angol és litván nyelven. Szlovéniában a Meditterranean Ethnological nyári egyetem szervezői példás szerepet játszottak több mint egy évtizeden keresztül, összehoztak különböző irányzatokhoz tartozó antropológusokat stb.

Nem mondom, hogy minden fél egyformán lelkes az ilyen együttműködés terén. Néha a párbeszéd udvarias meghallgatás és nem aktív szerepvállalás vagy egymástól tanulni akarás. Minden idézett példa hordozza saját feszültségeit, az antropológusok számára egységes jövő semmiképpen nem biztosított.

Másutt lehetetlennek bizonyult bármiféle együttműködés. Új antropológus csoportok létesültek bárhol, ahol helyet találtak, például a szociológia, történelem vagy politikatudományok karokon. Innen folytatnak egyfajta gerillaharcot a nemzeti néprajzosokkal. Számomra sajnálatos, noha megértem a konfliktushoz vezető személyes és politikai nyomásokat. Ott is, ahol a nemzeti etnográfusok „régi gárdája” a legerősebbnek látszik, azt gondolom, hogy a külön útkeresést csak végső megoldásként kell választani. Felaprózása következtében valószínű, hogy az antropológia gyenge és sérülékeny marad.14

Elvileg egyetértek azokkal, akik azt állítják, hogy a kozmopolita antropológia természetes otthonát más társadalomtudományokkal együtt kell megosztani. De rövid távon veszélyek fenyegetik. Az új antropológia a társadalomtudományokon belül valószínűleg csupán módszereiben különbözik az erősebb szomszéd arcélétől – és lehet, hogy ezekben sem, ha a feltételek nem engedik meg a huzamos terepmunkát. Sajátosan antropológiai tervet fenntartani nehéznek bizonyulhat, különösen ha létezik egy másik antropológiafrakció másutt. Ezért határozottan a létező állomány feljavítása, azaz a széles körű antropológiai hagyomány (mely felöleli a nemzeti etnográfiát és ágazatait, mint például a folklórt) támogatása mellett érvelek. Az ilyen típusú antropológiát inkább a történelem vagy filozófia fakultásokon lehet adaptálni, aminek persze komoly történelmi okai vannak, de nem látok veszélyt arra nézve, hogy átfogó fakultáson integrálják az antropológiát. Hosszú távon egy ilyen szinkretizmus katalizátorként aktiválható, hogy ledöntse azokat az akadályokat, melyek túl sokáig elválasztották a társadalomtudósokat a bölcsészektől.

Melyek a legsürgősebb kutatási problémák az új antropológus számára? Rengeteg van, és nem igazán merek fontossági sorrendet, prioritásokat sugallni. De bárhol is helyezkednek el intézményi szempontból az antropológusok, remélem, „tömeg” jelentőségű témákat ragadnak meg. Más szóval nem kell megrekedniük a marginális csoportoknál, a kihalással fenyegetett kulturális elemek „átmentésénél”, az egzotikumnál, ami az antropológia nyilvános észlelésében központi helyet foglal el. Ugyanakkor a termékdifferenciálódás szempontjából – más társadalomtudományokkal szemben vagy mellett – nem bölcs elhagyni a hagyományos témákat (etnikai kisebbségek, rituálé, sámánizmus). A legjobb ok arra, hogy miért érdemes a peremhelyzetet (mely természetesen nem csak földrajzi peremet jelent) továbbra is figyelemmel kísérni, egyszerűen az, hogy más társadalomtudósok látóköréből kiesik. De terepmódszerünk olyan helyeken és társadalmi csoportokra nézve is fontos eredményeket hozhat, ahol más kutatók is aktívak. Ezért tehát vonakodom prioritásokat felvázolni. Azt gondolom, néha jobban kellene törekednünk rámutatni, hogy a látszólag elszigetelt, távoli, egzotikus jelenség is rávilágíthat a tágabb társadalmi mezőre – és az emberi közösségek egyetemes aspektusára.

Hazai antropológia Eurázsiában

Amellett érveltem, hogy az elsősorban saját népére összpontosító antropológiai hagyomány, mint amilyen a kelet-európai antropológia, alkalmazható vagy belülről módosítható egy inkább összehasonlító, kozmopolita jellegű antropológia irányában. Milyen következményei vannak a fiatal, pályakezdő kutató számára? A nyugati új típusú antropológiához vonzódó kutatók szeretnék alkalmazni az új modelleket saját társadalmuk megértéséhez, hogy kiemeljék megközelítésük újszerűségét a nemzeti néprajzosokkal szemben. Megfigyelhetik azt, hogy a saját társadalmukat kutató nyugati antropológusok száma jelentősen megnőtt az utóbbi években, aláásva a régi megkülönböztetést a Volkskunde és Völkerkunde között. Ennek ellenére határozottan buzdítom a fiatal antropológusokat, hogy saját társadalmukon kívül kutassanak doktori tézisükhöz (legfontosabb szakmai tapasztalatszerzési periódusuk). A manapság divatos  „többhelyszínű” (multi-sited) terepmunka (aminek alkalmazása teljesen jogosult bizonyos kérdésfelvetések kapcsán) térhódítása ellenére, úgy vélem, a klasszikus módszerek nem idejemúltak: legalább egyéves kutatás egy kis közösségben, melyet belülről alaposan megismerhetünk. Más helyszínek feltérképezése, a vizsgált jelenség mélyrehatóbb történeti beágyazása vagy a tágabb makroszintű összehasonlítás jöhet egy későbbi időpontban. Alapos elvi meggondolások szólnak amellett, hogy egy másik társadalommal való szembesülés tapasztalata – melynek egyik fontos eleme a nyelvi másság – később a saját társadalom kutatásában is pozitívan hasznosítható, antropológusi öntudatunkat erősíti. Eurázsia széles lehetőségek skáláját kínálja a választás előtt álló képzeletbeli kezdő kutatónak. A földrajzi régió történelmi egységének hangsúlyozása teljességgel összefér a létező társadalmi formák elképesztő változatosságával. Az antropológia összes ágazata oktatható eurázsiai anyag segítségével, noha a forgalomban levő tankönyvek alapján ez lehetetlennek tűnik.15

Amint már fentebb is említettem, nem gondolom, hogy valaha is olyan világban fogunk élni, ahol a földkerekség bármelyik táján meghirdetett állásokra gyökereiktől elszakadt értelmiségiek jelentkeznek majd. Valószínű, hogy Vilniusban a tanárok nagy része továbbra is litván eredetű értelmiségiekből kerül ki (habár a tanerő toborzásában a szomszédos vagy távolabbi országokkal is számolni kell). Továbbra is „saját társadalomra” figyelő kutatásokat terveznek. Ennek ellenére továbbra is fenntartom, hogy minden tanár számára előnyt jelent, ha karrierje kezdetén más társadalomban kutat. Ha a volt Szovjetunióról van szó, nagy előnnyel indulnak azok a kutatók, akik elég idősek ahhoz, hogy az iskolában tanulták az oroszt. Bátorítanék mindenkit, hogy kelet felé nézzen, azon egyszerű ok miatt, hogy a terepmunka költségei ezen országokban sokkal kisebbek, mint az európai unió bármelyik országában. Az eu-    rázsiai szintű kozmopolita antropológia megvalósítási lehetősége így nagyon gyakorlatias. Természetesen tudom, hogy a közelmúlt történelmi terhe csökkenti Oroszország vonzóerejét sok kelet-európai szemében (tulajdonképpen a legtöbb közép-európai szemében). Inkább a világ bármely más táján kutatnak, mintsem keleti szomszédaiknál. Le kell győznünk a Kelettel szembeni előítéleteinket, ha nem akarjuk, hogy az Európai Unió a Nyugat megkövesedett erődítményévé váljék. Az antropológusok kulcsszerepet játszhatnak ebben a feladatban.

Sajnos az orosz nyelv eurázsiai lingua franca minőségében teret veszít olyan régiókban, mint például a balti országok, a Kaukázus és Közép-Ázsia. Az angol nyelv veszi át a helyét, eredetileg egy kis part menti sziget nyelve, mely mára az indiai szubkontinens sokkal számosabb népességének közös nyelve. Egyetértünk vagy sem, az így kialakult helyzet több lehetőséget nyújt a diákok akadémiai mobilitására. Valószínű, hogy a „kisebb” országok is követik majd a Hollandiában és a skandináv országokban elterjedt gyakorlatot, miszerint néhány kurzust angol nyelven oktatnak. Lehet, hogy ez lesz a kozmopolitizmus motorja a kontinens nagyobb országaiban is, beleértve a legnagyobbat is (Kínát), és Eurázsia eredeti angol anyanyelvű népessége egyedülállóan az egynyelvűség korlátai közé szorul.

Következtetések

A társadalomtudósok okkal azonosították a kortárs világ gyorsuló globális hálózatát és az egyének és a tőke növekvő mobilitását a „deterritorializálással”. Anakronisztikusnak tetszhet ilyen feltételek mellett bármely területi entitásra koncentrálni, még ha Eurázsiához hasonlítható méretű is, ahogy ebben az írásban meghatároztam. Mindazonáltal amellett érvelek, hogy a kelet-európai intézményépítés jelenlegi akadémiai kontextusa és az antropológiatörténet tükrében érdemes friss szemmel tekinteni Eurázsiára, noha ez nem jelentheti a végső célt.

Valamennyire leegyszerűsítve két alapvető irányvonalat különböztethetünk meg az antropológián belül. Egyes országokban külön névvel illetik őket, és különálló intézményekben találtak nekik helyet: a németországi Volkskunde és Völkerkunde a változatosság összehasonlító tanulmányozását, illetve a saját nemzet intenzív tanulmányozását jelenti. Angliában az utóbbinak csekély szerepe volt az antropológiai eszmék történetében, de a gyakorlatban az általánosításokra törő összehasonlító szociálantropológia mindig is a déli, írott kultúrát nem ismerő társadalmakat tanulmányozta előszeretettel, mindenekelőtt az angol gyarmatokat. Hasonlóképpen a francia antropológia története is a francia gyarmatok felé való elhajlásról és az európai folklór iránti megvető attitűdről árulkodik. Számos kelet-európai országban éppen ellenkezőleg, a Volkskunde valamelyik verziója uralkodott. A kelet-európai nemzeti etnográfiát gyakran szoros szálak fűzték a nemzetépítéshez. A német nyelvű területeken az utóbbi években, a második világháború politikai csődjét követően a Volkskunde némileg kiszorult, és helyét az europäische Ethnologie nevű diszciplína vette át. Ez utóbbi kapcsolódása az európai identitáshoz semmiképpen nem tekinthető azonosnak a Volkskunde és az adott területek és nemzetek identitása közötti kapcsolódással, viszont nem töltheti be a globális összehasonlító diszciplína szerepét. Eurázsia melletti elkötelezettségemet nem ebben az összefüggésben kell értelmezni. Egyszerűen amellett érvelek, hogy Eurázsiára fordított figyelmünk érvényességét, jogosultságát legalább két történelmi keret szavatolja: egy rövid távú (a szocializmus utóhatása) és egy hosszú távú (a közös fejlődési folyamat, melyet a mezőgazdaság felfedezése indított el). Mi több, az eurázsiai közös örökség kiemelése gyakorlati eszköz lehet különböző tradíciók egyesítésében, például Kelet-Európában, ahol a szétválás továbbra is bizonytalan. Más szóval Eurázsia antropológiája mint a kutatás és oktatás mérföldköve jelentős szerepet játszhat a diszciplína felerősödésében az egész kontinensen.

Mindezek után a következő kijelentéssel zárom írásom: várom azt a napot, amikor a közép-ázsiai, kaukázusi és balti országok antropológiai egyetemein találhatunk saját Latin-Amerika-, Ausztrália-, Afrika- stb. szakértőket. (Nem látom pontosan azt a napot, amikor a területi szemlélet teljesen érvényét veszti az antropológiában.) Ugyanakkor nyilvánvaló tény, hogy a modern nyugati antropológia hosszú egzotikumvadászó történetében elhanyagolt sok eurázsiai társadalmat. Remélem, hogy a posztszocialista Eurázsia jelenbeli kiváló lehetőségei lehetővé teszik a kontinens teljes körű társadalmi és kulturális kutatását a legmegfelelőbb regionális vagy annál magasabb szintű kontextusokban, és így egyetlen kozmopolita összehasonlító keret részévé válik.

Kozák Gyula fordítása

JEGYZETEK

  1. Hann, C.: All Kulturvölker Now? Social Anthropological Reflections on the German-American Tradition. In: Richard G. Fox and Barbara J. King (eds): Anthropology Beyond Culture. Berg, Oxford, 2002a. 259–276.

  2. Gellner, E. (ed.): Soviet and Western Anthropology. Duckworth. London,1980.

  3. A fenti általánosítás természetesen jókora változatosságot takar. A marxista dogmák és a nemzeti tradíciók elutasítása a Német Demokratikus Köztársaságban volt a legszembeötlőbb. Oroszország, Eurázsia gyarmati hatalma, a herderi modellhez képest egy tágabb antropológiai hagyományt dolgozott ki, mely jobban illett Kelet-Európa kisebb országaira. Néhány ebben a térségben élő kutató munkája túlmutatott a nemzeti etnográfia keretein.

  4. Az írás 2003-ban különböző helyszíneken tartott előadásokra, bemutatott tanulmányokra és beszélgetésekre is hivatkozik: International Association of South East European Anthropologists (Graz, február), University of Poznañ (május), Congress of Ethnologists and Anthropologists of Russia (Omszk, június), University of Fribourg (Coppet, június), University of Cluj-Napoca/Kolozsvár (szeptember), Mediterranean Ethnological Summer Symposium (Piran, szeptember) és First Baltic States Anthropology Conference (Vilnius, október). Köszönet a kollégáknak megjegyzéseikért. Köszönet Joachim Otto Habecknek, Keith Hartnak, Kimberly Hartnak, Patrick Headynek és Sárkány Mihálynak egy korábbi változathoz fűzött hasznos megjegyzéseikért.

  5. Sajnálatos, hogy az EASA egy korábbi, elsősorban a nemzeti hagyományt képviselő szakmai társulással (Société Internationale d’Ethnologie et de Folklore) párhuzamosan működik, és nem sikerült Kelet-Európából több aktív tagot toborozni soraiba.

  6. Shore, C.: Building Europe: the cultural politics of European integration. Routledge, London, 2000.

  7. Ez nyilvánvaló Németországban is, ahol néhány karon az europäische Ethnologie megnevezést választották, elvetve a Volkskunde hagyomány politikai terhét. Az új diszciplína megismertetését célzó, közelmúltban megjelent gondolatébresztő bevezetésben Wolfgang Kaschuba – a megközelítések változatosságát és a globális kontextus iránti érzékenység hangsúlyozása mellett – a következőképpen határozza meg az europäische Ethnologie tárgyát: „Kultur in der Vielfalt ihrer Bedeutungen und Praktiken vor dem Horizont europäischer Geschichte und Gesellschaftlichkeit.” (Kaschuba, W.: Einführung in die Europäische Ethnologie. Beck, München, 1999.)

  8. Goody nyomán nyilvánvaló, hogy a kontinensekről nem földrajzi értelemben beszélünk, hanem mint kulcsfontosságú dimenziókban közös elemeket hordozó területi egységekről. Ilyen dimenziók a termelési módok, pusztítási módok és kommunikációs eszközök.

  9. Hann, C. and the “Property Relations” Group: The Postsocialist Agrarian Question: Property Relations and the Rural Condition. LIT Verlag, Münster, 2003.

10. Goody, J. R.: The East in the West. Cambridge University Press, Cambridge, 1996.

11. Crone, P.: Pre-Industrial Societies: Anatomy of the Pre-Modern World. Oneworld Publications, Oxford, 2003. 147–48.

12. „A szociálantropológiáért folyó küzdelemben” tőlem eltérő módon részt vevő egyének eltérő véleményeit lásd Skalník, P.: A Post-Communist Millennium: the struggles for sociocultural anthropology in Central and Eastern Europe. SET OUT, Prague, 2002.

13. Ez Robert Kilis a fentebb említett vilniusi konferencián elhangzott „Anthropology as a Marketable subject” című dolgozatában megfogalmazott érve.

14. Az új antropológiának helyet adó új karok létesítését azzal indokolják, hogy növeli az antropológia rendelkezésére álló forrásokat. A tanszékek elvesztésének távlata megakadályozta a német Volkskunde és Völkerkunde egybeolvasztását. Nem valószínű, hogy az indoklás érvényes Kelet-Európára is, ahol kevés remény van új tanszékek létesítésére egy amúgy is szegény akadémiai kontextusban.

15. Patrick Heady hívta fel a figyelmem Eurázsia „maximális változatosságára” (személyes közlés). A lényeg nem egy kizárólag Eurázsiára vonatkozó tankönyv megszerkesztése, hanem egyszerűen rámutatni a létező tankönyvek hiányosságára.

Irodalom

Crone, P.: Pre-Industrial Societies: Anatomy of the Pre-Modern World. Oneworld Publications, Oxford, 2003.

Gellner, E. (ed.): Soviet and Western Anthropology, Duckworth, London, 1980.

Goody, J. R.: Production and Reproduction: a comparative study of the domestic domain. University Press, Cambridge, 1976.

Food and Love: a cultural history of East and West. Verso, London, 1998.

Globalization and the Domestic Group. In: Urban Anthropology, Vol. 32 (1), 2003. 41–55.

Hann, C.: All Kulturvölker Now? Social Anthropological Reflections on the German-American Tradition. In: Richard G. Fox and Barbara J. King (eds). Anthropology Beyond Culture. Berg, Oxford, 2002. 259–276.

Hann, C.: (ed.): Postsocialism: ideals, ideologies and practices in Eurasia. Routledge, London, 2002.

Hann, C. and the “Property Relations” Group: The Postsocialist Agrarian Question:Property Relations and the Rural Condition. LIT Verlag, Münster, 2003.

Kaschuba, W.: Einführung in die Europäische Ethnologie. Beck, München,1999.

Lattimore, O.: Inner Asian Frontiers of China. American Geographical Society, New York, 1940.

Malinowski, B.: Freedom and Civilization. Roy, New York, 1944.

Ruutsoo, R.: European traditions and the development of civil society in the Baltic States 1918-1940. In: C. Giordano, A. Zvinkliene and D. Henseler (eds.). Baltic States: looking at small states on Europe’s margin. University Press, Fribourg, 2003. 29–55.

Shore, C.: Building Europe: the cultural politics of European integration. Routledge, London, 2000.

Skalník, P.: A Post-Communist Millennium: the struggles for sociocultural anthropology in Central and Eastern Europe. SET OUT, Prague, 2002.

The East in the West. Cambridge University Press, Cambridge, 1996.