Augusztus 2005
Terrorizmus – szemben álló kultúrák

Vörös Nóra

A biztonság-politika új kihívásai

Terrorizmus a 21. században

Jóllehet a nemzetközi terrorizmus csak mintegy három évtizede lépett látványos módon a világpolitika színpadára, mégis sok évezredes jelenségnek tekintjük, még annak ellenére is, hogy mint jogi kifejezés alig fél évszázada létezik. A terrorizmus mai formájában igen komoly kihívást jelent mind az érintett országokra, mind pedig a nemzetközi kapcsolatok rendezésére nézve.

Témaválasztásom igen szomorú aktualitása, hogy a külpolitikai események változásai miatt a 20–21. század polgárai saját bőrükön kell hogy megtapasztalják a terrorizmus megváltozott módszereinek alkalmazását, melyek az új évszázad beköszönte óta egyre több áldozatot követelnek. Világosan látszik mindannyiunk számára, hogy ez a megváltozott helyzet megváltozott biztonságpolitikai felfogást követel. A biztonság korábbi években használatos fogalma multidimenzionális teret nyerve immáron társadalmi, humán biztonságként értelmezendő.

Noha a modern terrorizmus már legalább száz esztendeje fenyegeti az egész világot, főként Európát és Amerikát, mégis meglehetősen nehéz megtalálni a rá vonatkozó legmegfelelőbb definíciót. A hétköznapi terrorfogalmak általában eltérő fogalmi területeket ölelnek fel, míg a jogi meghatározások nemegyszer túlságosan leszűkítve értelmezik a terrorcselekedeteket. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy az egyes államok mindegyike fenntartja a politikai és jogi hatáskörét, hogy maga határozza meg, saját bel- és külügyeiben kit tekint terroristának, illetve mely cselekedeteket bélyegzi meg a terrorizmus jegyével. Bizonyos esetekben nehéz különbséget tenni a terrorizmus és a fegyveres bűnözés között. Megoszlik a vélemény a figyelemfelkeltés irányultságát illetően is. Destabilizáció?  Optikai cél? Sőt némely szélsőséges nézetek azt vallják, hogy a modern társadalmakban a tömegek változás, csoda iránti vágyát napjainkban a terrorizmus elégíti ki.

A terrorizmus jelensége erősen függ ideológiai, politikai tényezőktől, de hatással van rá a nemzeti, nemzetközi közvélemény értékelése, a jogi behatároltság is. Ebből adódóan a leghelyesebb, ha megpróbáljuk megkeresni azokat az általános ismérveket, melyek szinte minden megfogalmazásban fellelhetőek. A terrorizmus indítékai között mindig meghatározott politikai, etnikai, ideológiai motívumok húzódnak meg, és követhető egy bizonyos eszmei mondanivaló. Ez a cselekményt kiemelő magyarázat az, amely az erőszak legitimációjául szolgál, és elhatárolja a jelenséget a szervezett bűnözéstől és a köztörvényes bűncselekménytől. A terrorcselekmény nem nélkülözheti a tömegkommunikáció, a média érdeklődését, figyelmet követel magának a nemzetközi és a hazai közvélemény előtt, mivel nem remélheti, hogy az adott tevékenység más eszközökkel kivívhatná a közfigyelmet. A háttérben sok esetben marginalizálódott csoportok állnak, amelyek helyzetüket hátrányosnak tekintik, s céljaik megvalósítására az elfogadott, legális, politikai vagy jogi eszközrendszert alkalmatlannak tartják. Az áldozatok és a célpontok kiválasztása legtöbbször véletlenszerű, a terroristák listájára mindig újabb és újabb, potenciálisan veszélyeztetett objektumok, személyek kerülhetnek fel. Az akciók szinte kivétel nélkül átgondoltak, céljuk az elrettentés.1

Érdekes, hogy George Bush terrorizmusként definiál minden olyan erőszakos és törvénytelen támadást, mely személyek vagy tulajdon ellen irányul, illetve politikai, társadalmi célok elérése érdekében támadással fenyeget.2 A NATO meghatározása szerint a terrorizmus egyenlő a politikai, vallási vagy ideológiai célkitűzések elérése érdekében kormányok és társadalmak kényszerítésére vagy megfélemlítésére tett kísérlettel, az egyének vagy javak elleni erő vagy erőszak törvénytelen alkalmazásával, illetve az azzal való fenyegetéssel.3 Benjamin Netanjahu szerint a terroristák által alkalmazott erőszak az elkövetők céljaitól és egyedi sajátosságaitól függetlenül mindig politikai célokat akar megvalósítani. A terroristák a társadalom szélesebb rétegét akarják megfélemlíteni, ki akarnak csikarni politikai irányváltást, vagy bosszút akarnak állni a kormányon, mert az nem teljesítette követeléseiket. A terrorizmus igazi üzenete a társadalomnak, hogy valójában mindenki „bűnös”, s így bárkiből lehet áldozat, ezért senki sem lehet biztonságban.4

A terror sokkal nagyobb közvetett befolyást tud gyakorolni a közhangulatra, mint az összes többi erőszakos történés együttvéve. Megannyi emberéletet követelő tetteivel nem is az az elsőrendű célja, hogy sok ember haljon meg, hanem hogy minél nagyobb legyen a figyelemfelkeltő ereje. Ebből kifolyólag a média igen fontos szerepet játszik a terrorizmus eszközeinek vizsgálatakor. Ahogy azt Conor Greaty is megfogalmazza: a terrorizmus szörnyűségei azért sikeresek, mert kénytelenek vagyunk odafigyelni rájuk. Minden gépeltérítésnél vagy emberrablásnál iszonyodó érdeklődéssel követjük nyomon a túszok sorsát. És nemcsak a tettek szörnyűséges voltán döbbenünk meg, hanem eltűnődünk az elkövetők személyiségén s az okokon, amelyek ilyen rémségekre indítják őket.5

A terrorizmus standard eszközeit nem nehéz behatárolni: lényege a kiszemelt ország valamennyi társadalmi rétegére kiható pánikkeltés, az államhatalmi rendszer gyengítése-bénítása és bizonyos politikai változások elérése. A terrorizmus ma igen magas technikai bázisra épít. Illegális, mélyen konspirált, ugyanakkor tetteiben megrettentő és exhibicionista, rendkívüli és nagyszabású akciókat produkál, államtól és legitim politikai szervezettől független, nemzetközi, s mindezeket a rendelkezésére álló – többnyire jelentős – pénzügyi lehetőségekből finanszírozza.

A politikai, ideológiai elképzelésekkel fellépő terroristák azok, akik leginkább vállalják az államapparátussal szembeni nyílt konfrontációt. Taktikájukra jellemző, hogy illegalitásban működve a szimpatizánsok táborából legális személyekkel építenek ki szorosabb kapcsolatot. Ugyanis ők lesznek azok, akik segítik majd a terroristák összeköttetéseit, társadalmi pozíciójuk felhasználásával hozzájárulnak a szükséges fegyverek és gépjárművek megszerzéséhez, illetve közrejátszanak a támaszpon-tok létesítésében is.

A terrorista akciók szinte mindegyikére jellemző, hogy kifinomult módszerekkel, hosszas felkészülést követően, fegyveresen, robbanóanyagok felhasználásával követik el őket. Természetesen a robbanóanyagokat kiválthatják más, azonos célt szolgáló eszközök is. (2001. szeptember 11 esetében például maguk az elrabolt utasszállító gépek váltottak ki „bombahatást”.) Megfigyelhető tendencia, hogy manapság a kevesebb kockázattal járó robbantásos cselekmények elkövetése került előtérbe. Azonban a követelések leghatásosabb módszerének továbbra is a túszejtést és az emberrablást tartják.

A terrorakciók végrehajtásának időpontját szigorú titok övezi mindig. Erről néhány vezetőn kívül legtöbbször a csoport tagjai csak az utolsó pillanatban értesülnek.  A célba vett területek környezetét általában alaposan előre feltérképezik. Álcázásra sok esetben a helyi lakosság öltözetét, a „helyi asszimilációt” használják. A terroristák manapság leginkább kisebb csoportokban élnek (a nagyobb szervezetek is kisebb helyi szerveket képeznek), a különböző helyen megbúvó alegységek tagjai nem is ismerik egymást, így elkerülhető, hogy akár egy tag leleplezésével az egész szervezet megsemmisüljön. Bevett gyakorlat az is, hogy különböző legális életformát választva, álnevekkel spekulálva igyekszenek beépülni a helyi társadalmak életébe.

A terrorizmus mint erőszakos cselekedet évezredek óta jellemzi az emberiség történelmét. Felforgató cselekmények azóta léteznek, amióta megdöntendő „kormányok”. A klasszikusnak mondható terrorizmus gyökereiként, illetve eredeteként három nagyobb történelmi korszakot szoktak megnevezni. Ezek időrendben: 1) szikaszírok6 és asszaszínok7 kora; 2) a francia terror időszaka; 3) az ír nacionalisták és az orosz anarchisták kora.

A 18. századtól kezdve a terrorizmus egyfajta változáson ment keresztül. Egyrészt a politikai tartalom hangsúlyosabbá vált, másrészt a technikai fejlődés hozzájárult a módszerek, elkövetési módok hatékonyabbá válásához. Az intézményesített terror alkalmazása is ebben a korszakban jelentkezik igazán. A francia rezsim 1793–94 között számos olyan módszert alkalmazott, amely a félelem politikáját vette alapul. Kiemelkedő személyiségei a kornak Saint-Juste és Robespierre.

Az ír nacionalizmus és az orosz anarchizmus korát tartják a klasszikus és a modern terrorizmus határának. Az 1870-es években az államokban többnyire az anarchizmus volt jellemző, mely fő eszközének az erőszakot tekintette. Célja az állam mint szükségtelen rossz megdöntése volt.

A 19. századi modern terrorizmus kialakulását több tényező is magyarázza. Egyrészt a nemzetiségi mozgalmak és az etnikai, nemzeti alapon szerveződő szabadságharcok, más részről a jobb-, illetve baloldali eszme- és ideológiaáramlatok összekülönbözése. Ott, ahol a nemzetté válási folyamat és a nemzetállam megalakításának lehetősége nehézségekbe ütközött, vagy éppen lehetetlen volt, a felszabadító mozgalmak eszköztárában megjelent a terrorizmus.

A 20. század első felének erőszakhulláma minden képzeletet felülmúlt, ám ehhez a terrorszervezeteknek semmi közük sem volt. Az erőszakos cselekedetek elterjedésének okait maguk az államok vállalták fel. E korszakot az erőszak intézményes szponzorálása különbözteti meg az előzőektől. A 20. század első felének terrorja korántsem merült ki a nemzetek egymással való háborúiban (például az első és második világháborúban). Az a fajta erőszak, amellyel Sztálin és Hitler irtotta saját népét, legalább ilyen brutális és terrorisztikus volt (zsidó, cigány népirtások). A modern és nemzetközi terrorizmus mérhető és érzékelhető jelei valójában az 1960–80-as években mutatkoztak először. A terrorista megmozdulásokra jellemzővé vált a kiszámíthatatlanság. A korábbi évek „lokális terrorizmusának” helyébe a nemzetközivé kiszélesedő, transznacionális erőszak- megnyilvánulások kerültek. Ebben az időszakban két fontos történeti mozzanat is meghatározó jelentőségű volt: egyfelől megjelenik az ún. szponzorállamok intézménye, másfelől létrejön a terrorszervezetek „konszernje”. A kilencvenes évek változásai, a konfliktusterületek szaporodása pedig merőben új teret nyitott a terrorizmus előtt. A rendszerváltás felszínre hozta az ellentéteket, amelyek számos országban – így a volt Jugoszlávia, valamint az egykori Szovjetunió területén – a terrorizmus jellemvonásait is magán hordozó polgárháborút robbantottak ki. Mindez jó táptalajt jelentett mind a szélsőséges irányzatoknak – amelyeknek képviselői kihasználhatták a gazdasági nehézségeket és a társadalmi feszültségeket –, mind a terrorista erőknek, a polgárháború körülményei között zavartalanabbá téve az együttműködést, egyebek mellett az illegális eszközök, fegyverek beszerzése terén. Mindemellett a korszakban egyre uralkodóbbá és hangsúlyosabbá vált a Kelet és a Nyugat közötti ellentét, mely leginkább az iszlám államaival való állandó konfliktushelyzetben nyilvánult meg.

2001. szeptember 11 óta közhely az a megállapítás, hogy az Egyesült Államokat ért terrorakciókkal új biztonságpolitikai időszámítás vette kezdetét. Mind szervezettebb erőfeszítések történnek a gazdasági egyenlőtlenségektől a környezeti ártalmakig húzódó globális problémák felszámolására. Ebben a politikai környezetben a nyugati civilizáció egészét fenyegető terrorizmus első számú közellenséggé lépett elő.

A nemzetközi terrorizmus logisztikai, pénzügyi és műveleti háttere megnövekedett a 21. század elején. A katonai erő szerepének egyes részeit több országban átvette az államilag szponzorált terror. Újabb jelenség, hogy megjelentek a terrorcselekményeket finanszírozó magánszemélyek is. A terrorszervezetek – melyek több ponton kapcsolódnak a szervezett bűnözéshez (pl. illegális fegyver- és kábítószer-kereskedelem, pénzmosás) – destabilizáló hatása globális veszélyforrás. Az elkövetett cselekmények politikai válságokat, kultúrák vagy etnikumok közötti konfliktusokat, a gazdasági és a kereskedelmi kapcsolatok visszaesését, tömeges migrációt idézhetnek elő.

A Washingtont és New Yorkot ért terrortámadás megmutatta, hogy a végrehajtásához komoly pénzügyi források helyett néhány fanatikus személyre, egy akciótervre és a konspirációs szabályok érvényesítésére van szükség. Az internet szabad utat biztosít a radikalizálódásra hajlamos elemeknek. A szélsőséges szervezetek és csoportok együttműködésének erősödése többleterőket szabadíthat fel. Növekszik azon honlapok száma, amelyek befolyásoló, megtévesztő és gyűlöletkeltő szövegeket tartalmaznak. A terrorista szervezetek körében sajátos szimbólumok jelentek meg, amelyben harci jelképek, valamint különböző vallási mozgalmakra utaló elemek keverednek.

A terrorizmus gyökereinek feltárására már többféle kísérlet is történt.  A kutatások eredményeit összegezve leginkább két lehetőséget tudunk megnevezni. Ebből az egyik a szegénység és nyomor, a másik pedig az etnikai, vallási és társadalmi problémakör. Számos nézet vallja azt, hogy a terrorizmus kialakulásáért a szegénységet és a nyomort lehet felelőssé tenni. Sokan az etnikai, vallási, társadalmi problémakörhöz kapcsolják az ideológiai hátteret is. A terror gyakorlói a múlt egyetlen zsarnokát sem tekintik igazán szellemi atyjuknak, de a korszakalkotó eszmék jegyei fel-fellelhetőek az egyes terrorszervezetek által hirdetett eszmékben. A modern felforgató tevékenység általános ihletője Lenin volt, akinek politikaiterror-taktikája nagyban hozzájárult a terrorizmus kialakulásához. A terrorszervezetek három dolgot tanulhattak tőle: 1) A forradalom szempontjából a város, illetve a városi elit a legfontosabb. Aktualizálva: a terrorakciók sikerei és hatásainak növelése szempontjából igen fontos, hogy a merényletekkel a nagyvárosokat (fővárosokat) célozzák a stratégák (pl. New York, Madrid). 2) A Nyugat a gyarmati kizsákmányolásnak köszönheti gazdagságát, ez a kapitalista kizsákmányolás, ami szemben áll a marxista–leninista antiimperializmussal. Ezt figyelembe véve nem véletlen, hogy a szeptember 11-ei merénylet is a világméretű gazdasági hatalom jelképét, az amerikai World Trade Center-t sújtotta! 3) Ajánlatos a helyi konfliktusokat saját célra felhasználni. Például a madridi merénylet azért is volt igazán fontos, mert egyrészt büntetett egy országot, amely elsőként támogatta Amerika Irak elleni háborúját, másrészt egy olyan országban sújtott le, amelyben mindennaposak a globalizmus elleni tüntetések és a belpolitikai nézeteltérések.

Az ideológiai háttér másik jelentős személyisége Mao Ce-tung. A régi felfogást elvetve Mao felfrissítette a jól bevált gerillahadviselés eszközeit. Gyengeségéből (a helyi problémák iránti érzékenységéből) erőt kovácsolt, és kidolgozta a népi háború elméletét. „A népi hadsereg által alkalmazott irreguláris erőszak azért feltartóztathatatlan, mert az emberei egyszerűen elvegyülnek a baráti és segítőkész tömeg között, és úgy úszkálnak közöttük, mint halak a vízben.”8 A modern terrorizmus legtöbb követője előszeretettel azonosult ezzel a gondolattal, azonban az 1990-es évek második felére ez a tenger, úgy tűnik, már csak „tavacska” formájában tudott létezni, ugyanis egyre inkább megszűnni látszik a katonai erőszak ezen formája. A 21. század terroristái már újabb és még radikálisabb eszközökhöz folyamodnak

A 1990-es évektől kezdődően egyre élesebbé vált a Nyugat–Kelet konfliktus, s vele együtt a vallási különbözőség problémája is. Sőt a 2001. szeptemberi merényletek után szinte természetesen tevődött fel a kérdés: vajon mennyire vannak jelen az iszlám szélsőséges mozgalmak a világban? S mennyire veszélyesek a nyugati civilizációkra nézve? Az iszlám és a Nyugat „küzdelme” által bebizonyosodni látszik Samuel Huntington nézete, miszerint a 20. század a civilizációk és kultúrák harcának kora. Ebben az összecsapásban az egyik oldalon a liberalizmusáról, korlátlan szabadság-felfogásáról közismert Amerika mint a Nyugat megtestesítője áll, vele szemben pedig a szabályokhoz, szigorú elvekhez kötődő, radikálisnak is nevezhető iszlám, azaz a Kelet.

Az iszlám civilizáció történelmi fejlődése meghatározó pontokon különbözik a nyugatiétól. Az iszlámnak nehéz alkalmazkodnia ahhoz az igen erős liberális szabadelvűséghez, amely a Nyugat számára természetes, számukra pedig idegen. A vallás radikális jegyeinek magyarázatakor a legtöbb szakember az iszlám fundamentalista jegyeit helyezi előtérbe. Számos tény ugyanis ezt a meggyőződést támasztja alá, hiszen az iszlám „kiútkeresései” között az elmúlt évtizedekben egyre nagyobb jelentőséget kaptak bizonyos szélsőséges fundamentalista csoportok és államok (Irak, Afganisztán, Líbia), melyek bátran hirdették meg a keresztények ellen (s egyben a Nyugat ellen) folytatandó szent háborút. Azt a háborút, melyet tévesen, illetve félreértelmezve dzsihádként is emlegetnek, figyelmen kívül hagyva a szó eredeti értelmét és jelentését.9 A helytelen magyarázatnak köszönhetően pedig bizonyos terroristavezérek és ideológusok szerint minden eszköz megengedett, hogy a Kelet harca győzelemmel, a Nyugat totális leigázásával érjen véget. De vajon mennyiben magyarázza a terrorizmus különféle formáit, illetve a szélsőséges megnyilvánulásokat az iszlám szent könyve, a Korán, illetve a prófétai hagyomány? Erre ad választ a következő részlet: „A muszlimok számára a harc csak abban az esetben engedhető meg, amennyiben őket megtámadják, vagy a nem muszlim államokban a muszlim vallásúakat üldözik. S a harc is csak addig tarthat, amíg az ellenség vagy meg nem adja magát, vagy a kiűzése meg nem történt, egy béke feltételével együtt. Tilos megszegni a békét, melyet egy muszlim állam kötött, akár nem muszlimokkal.”10

A fundamentalisták szerint csak az alapvető tilalmak azok, amelyeket az iszlám konkrétan megszab, a politikai, gazdasági és társadalmi kérdéseket illetően csak az alapelveket fogalmazza meg, melyeket viszont az embereknek kell a konkrét helyzetekben legjobb belátásuk szerint alkalmazni. Így aztán ebben az esetben is igaz Goldziher Ignác megállapítása, miszerint: ,,nem annyira az a döntő az iszlám vallási jelenségeinek helyes megítélése során, hogy mit mond a Korán és a hagyomány, hanem hogy ezek kijelentéseit és értelmét a közösség hogyan értelmezi”.11

Az iszlám és a terror összekapcsolásának azonban létezik egy ellentmondó érvelése, melyet a török miniszterelnök fogalmazott meg, miszerint „a terrorizmusnak nincs vallása, s mindazok, akik az iszlámot saját céljaik érdekében használják fel, aligha sorolhatóak a hithű muzulmánok közé”. Az „igaz ügyért elesett harcosok” dicsőítése kiválóan alkalmas ugyanis arra, hogy a felnövekvő nemzedékeket gondolkodás nélküli fanatikus lényekké változtassák. A terrorban gyönyörködők ugyanakkor mélyen hallgatnak a Koránban lévő olyan tanításokról, amelyek deklaráltan elítélik például a nők és a gyermekek meggyilkolását.12 A fentiek ellenére még mindig nagyon erős támogatottsága és elfogadása van az iszlámot terrorista vallásként feltüntető nézetnek. Mi több, a százarcúnak nevezett iszlám terrorizmus legújabb megjelenési formájának tartják a privatizált terrort, melynek szülőatyjaként nem mást, mint Oszama bin Ladent nevezik meg.

A biztonság hagyományos katonai és legújabb humán értelmezése között az 1970-es években merült fel a gazdasági, majd az 1980-as években a technikai-technológiai biztonság fogalma. Az indusztriális és posztindusztriális társadalmak sajátsága, hogy az infrastruktúra felől erősen sebezhetőek, és ez a sebezhetőség a társadalom tagjai számára is azonnal érzékelhető. Az informatikai biztonságnak a cyber-terrorizmus egy olyan sajátos területét képezi, amely eddig kevés nyilvánosságot kapott, de a jövőben erre a nemzetbiztonsági szolgálatok többsége nagyobb hangsúlyt igyekszik fektetni. A bioterror előtérbe kerülése okán a fejlett országokban határozott félelemérzet alakult ki, amelynek alapja az a felismerés, hogy egyes tömegpusztító fegyverfajták alkalmazási lehetőségei nem szűkíthetők le pusztán katonai célokra, polgári célpontok ellen ugyancsak felhasználhatóak. Az Aum vallási szekta szarin idegbénító harcianyaggal elkövetett tokiói akciója nyomán egyértelművé vált az is, hogy az ilyen típusú bűncselekmények a jövőben gyakorlatilag bárhol előfordulhatnak.

Terrorellenes kommandók, antiterrorista, félkatonai-katonai szervezetek felállítását, felszerelését, cselekvési programját illetően érthető módon minden állam igyekszik a titkolózás burkába rejtőzni. Csupáncsak néhány olyan szervezetet ismerünk a meglévő több száz vagy akár ezer közül, amelyek terrorizmus ellen szakosodtak, és kifogástalan kiképzettségű és felszereltségű csapatokat képesek mozgósítani a világ bármely pontján, ha arra szükség van. Ilyen például az indiai Fekete Macskák csoportja, az izraeli YAMAN, az egyiptomi SAAKA, a spanyol GEO, a brit SAS, az amerikai NAVY Seals vagy éppen a német GSG 9.

A nemzetközi terrorista infrastruktúrák kívül esnek az államok nemzeti igazságszolgáltatásának hatáskörén, csak politikai, diplomáciai, titkosszolgálati és igazságszolgáltatási együttműködések révén valósulhat meg a terrorizmus tevékenységének ellenőrzése és felszámolása. A nemzetközi politikai környezet a legtöbb terrorista csoport számára megengedi, hogy az egyik téren támogatást szerezzen, a másikon pedig harcoljon. Sajnálatos módon a globális méretű stratégiák kialakítása még várat magára.

Igen nehéz meghatározni azt, hogy a terrorizmus elleni küzdelem akár a globális biztonságpolitikai költségvetést, akár a nemzeti honvédelmi kiadásokat tekintve mekkora befolyással bír a többi tényezővel szemben. Nehéz ugyanis pontos értékekkel megadni a terrorizmus megfékezésére szentelt összegek méreteit, hiszen részint ide kell sorolnunk a katonai eszközökre, a hadsereg fenntartására stb. szánt összegeket, illetve szintén ide tartoznak a belügyi költségvetés kiadásait képező különböző biztonsági felszerelések, mint például a repülőterek biztonsági kamerái, a különböző beléptető rendszerek stb. Elmondható azonban, hogy az egyes államok –  Románia például a 2002-től 2006-ig terjedő időszakban GDP-jének mintegy 2–2,5 százalékát szánja ilyen jellegű kiadásokra – egyre nagyobb hangsúlyt fektetnek a katonai kiadásaikra.

A világméretű terrorista csoportok eleddig komolyabb korlátok nélkül tudták terjeszteni propagandájukat, sikerrel lobbiztak a külföldi kormányoknál, és szereztek potenciális támogatókat és fegyvereket. Legtöbbjük a nemzetközi szervezetekre is igyekszik kiterjeszteni a befolyását. Némelyikük szimpatizáns szervezetek pályáztatásán keresztül szerez meg magának ENSZ és más kormányközi szervezetek által nyújtott támogatásokat. Mindeközben a nemzetközi szervezeteket illetően nincs egységes határozat a terrorizmus elleni fellépésre. A jogi hátteret tekintve pedig egy igen komoly dilemmával kell megküzdenie minden demokratikus kormánynak: vajon a polgárai szabadságjoga érdekében meddig mehet el a terrorizmus elleni harcban?

JEGYZETEK

1. Dr Balla Péter: Adalékok a terrorizmus fogalmához. Belügyi Szemle , 1995. 10.

2. Conor Greaty: Terror. Holnap Kiadó, Bp., 1994.

3. Tálas Péter: Válaszok a terrorizmusra. Chartapress, Bp., 2002.

4. Benjamin Netanjahu: Harc a terrorizmus ellen. Alexandra, Pécs, 1995.

5. Conor Greaty: i. m.

6. A szikaszírok a római uralom ellen harcoló zelóták voltak.

7. Az asszaszínok eredete a 11–12. századra nyúlik vissza. A közel-keleti síiták izmaelita szektái voltak, központi szerepet játszott „vallásukban” a mártíromság. Hasszan Szabbah így nyilatkozott erről: „Ha megölünk egy embert, azzal százezret félemlítünk meg. Azonban nem elég kivégezni és terrorizálni, de meghalni is tudni kell. Sőt meghalni még fontosabb, mint ölni. Gyilkolni azért gyilkolunk, hogy védekezzünk, s azért halunk meg, hogy térítsünk és hódítsunk.” Az asszaszínok szervezeti felépítése s gondolatisága kísérteties hasonlóságot mutat némely mai terrorszervezettel. Lásd Al-Kaida, Oszama bin Laden. (Avar János: Támad a terror. Terra nova Kiadó, Bp., 2001.)

8. Benjamin Netanjahu: i. m.

9. A harc, küzdelem jelölésére a Korán két kifejezést, pontosabban ezek különböző alakjait használja. Egyik a dzsihád, másik a gitál. A dzsihád a dzsah tőből származik, amelynek pontos jelentése erőfeszítés, törekvés, igei alakja dzsahada, jelentése: valaki erőfeszítést tesz, legjobb képességei szerint cselekszik. Eredeti értelmében a dzsihád mint szent háború az iszlám hit békés eszközökkel való terjesztését jelentette.

10. A Magyar Iszlám Társaság forrásmagyarázata alapján.

11. Idézi Rostoványi Zsolt: Az iszlám kihívásai a 21. század küszöbén.

12. Tálas Péter: i. m.