Július 2005
Irodalom és/vagy siker

Demény Péter

Szabédi László útja

Itt állunk egy ember sírjánál. Ezt nyilván nem azért mondom, hogy egy közhelyet ismét az emlékezetükbe idézzek (mindannyian emberek vagyunk, mindannyiunkra halál vár stb.), hanem azért, mert a görög tragédiákban és később Shakespeare-nél hozzátartozott az alak jelleméhez, hogy hogyan hal meg. Aki tud meghalni, az sorssá alakítja az életét – ez a tanulság szűrhető le az említett művekből. Gondoljunk csak Antigoné vagy Hamlet halálára, és gondoljunk ugyanakkor arra, milyen gyáván futkározik III. Richárd a csatatéren, gyáva kétségbeesésében azt kiabálva: „Országomat egy lóért!”

Szabédi László életét és halálát ismerve bízvást elmondhatjuk, hogy végigment az úton: elszámolt botlásaival és tévedéseivel, be tudta fejezni életét, tudott meghalni.

Itt állunk egy ember sírjánál. De mit tudunk erről az emberről? Emlékezések sora szól okosságáról és műveltségéről, arról, hogy milyen nagy tehetségű pedagógus volt. Én mégis Jékely Zoltánhoz fordulok, aki Szabédi arcélét „apáczaicserejánosinak” nevezte. Mi a közös ebben a két emberben? Sok minden, válaszolhatnánk, hiszen mindaz, amit az előbb felsoroltam, Apáczaira is érvényes. Nos, azt hiszem, elsősorban a magány jellemző mindkettőjükre; a magány, amely nem egyedüllétet jelent, hanem azt, hogy a magányra ítéltek többször és élesebben kerülnek szembe önmagukkal, és riadnak meg attól, amit látnak.

Itt állunk egy ember sírjánál. Nem véletlenül mondom ezt harmadszor is. Makkai Sándor 1933-ban írta a Harc a szoborral című tanulmányt, amelyben kifejti: azzal, hogy Kossuth „a legnagyobb magyarnak” nevezte Széchenyit, le is pecsételte, félre is állította egyben. Aki a legnagyobb magyar, azzal már nem is kell foglalkoznunk, azzal nem kell megküzdenünk, azt már meg sem kell értenünk. Valljuk be, az erdélyi magyarság tudatában Szabédi is egyfajta szoborrá változott. Talán azt kellene megígérnünk a sírjánál, hogy nem hagyjuk benne a magányban; meg próbáljuk érteni az életét; szembe próbálunk nézni önmagunkkal. Ez nem életkor, tapasztalat vagy helyzet, hanem lelki tisztaság és lelki tisztesség kérdése. Ha megtesszük, akkor jelképes értelemben is elmondhatjuk, hogy ott álltunk a Szabédi László sírjánál.

 

*Elhangzott 2005. május 14-én Szabédi László sírjának koszorúzásán, a Kolozsváron megrendezett Szabédi Napok keretében.