(A hírnév ravasz természetrajza)

Az irodalom, miként különben minden alkotótevékenység, bizony ki van szolgáltatva a népszerűség hullámmozgásának, és a hírnév nem csupán igazolása valamilyen értékteremtő tevékenységnek, nemegyszer csapda is lehet. A népszerűség egyszer felkapja, máskor leejti az írói életműveket, és ennek a mozgásnak nem mindig a valódi minőség szabja meg a törvényeit. A mögöttünk lévő ötven esztendő is azt igazolja, hogy az írói népszerűség és a hivatalosnak tekinthető értékrend meglehetősen bizonytalan. A második világháborút megelőző korszakban bőven akadtak olyan írók, akik különben értékes életműveket hoztak létre, a hivatalos intézmények vagy a sajtó ítélete mindazonáltal másokhoz képest a valóságos értéküknél jóval magasabb piedesztálra állította őket. Így történhetett, hogy például József Attila, Németh László vagy Radnóti Miklós ismertsége és elismertsége messze elmaradt Herczeg Ferenc, Csathó Kálmán vagy Surányi Miklós (és persze a hozzájuk képest is kevésbé időtálló életművet létrehozó irodalmárok) hivatalos megbecsülése mögött. Azután változtak az idők, Herczeget, Csathót és Surányit feledésre ítélte a marxista– leninista irodalompolitika, József Attilát és Radnótit meghamisította, Németh Lászlót elhallgattatta, és helyettük piedesztálra emelte Illés Bélát, Gergely Sándort, majd Hidas Antalt (közülük Illés volt az egyetlen, akit olvasni lehetett, mára persze az ő regényei is többnyire a szovjet-magyar irodalom erősen megfakult, időnként nevetségesen ideologizáló rekvizítumai!).

A mögöttünk lévő négy kommunista évtizedben olyan írók, mint Nyírő József, Wass Albert és Márai Sándor eleve tiltó listára kerültek, műveiket legfeljebb az antikváriumok titkos raktáraiból lehetett – némi protekcióval – előbányászni, és persze az irodalomtörténet-írás is igen mostohán bánt belük. A hírneves, 1966-ban közreadott „spenót”, azaz a Magyar Tudományos Akadémia gondozásában készült A magyar irodalom története című kézikönyv hatodik kötete például különálló fejezetet közölt Balázs Béláról, Gábor Andorról, Komját Aladárról és Illés Béláról (József Attila, Nagy Lajos, Déry Tibor, Szabó Lőrinc, Illyés Gyula, Németh László, Tamási Áron és Radnóti Miklós mellett), de csupán néhány lapon intézte el Márai Sándor és Nyírő József munkásságát, és csupán néhány sort szentelt Wass Albertnek.

Azóta nagyot fordult a világ, és ma Nyírő, Wass és Márai a legtöbbre becsült országos hírű klasszikusok sorában kapott helyet. Emlékszem, nyomban a rendszerváltozás után az Eötvös-kollégium igazgatója felkért, hogy egy továbbképzési programon részt vevő erdélyi magyartanár csoport számára tartsak bármiről előadást. Vagy harminc érdeklődő és rokonszenves fiatal pedagógus fogadott, s én egy hirtelen ötlettől vezérelve megkérdeztem tőlük, hogy vajon hányan olvastak Nyírő Józseftől és Wass Alberttől  valamit. Zavart csend volt a válasz, majd kiderült, hogy a harminc tanárból vagy heten találkoztak Nyírő és talán hárman Wass Albert könyveivel. Így azután előadásom e két erdélyi író munkásságát próbálta egy óra leforgása alatt megvilágítani.

Nagyot fordult a világ, és ma Nyírőnek is, Wassnak is két életműsorozata jut el az olvasóhoz, Nyírő Debrecenből, majd Budapestről, illetve Csíkszeredából, Wassé Budapestről és Marosvásárhelyről (a könyveit megjelentető magyarországi és erdélyi kiadó hosszú időn át perben is állott egymással). Nyírőnek szobrot állítottak Marosvásárhelyen és szülőfalujában, Székelyzsomborban, Wassnak a dunántúli Bonyhádon, a Bukovinából először a Bácskába átköltöztetett, majd Magyarországra menekült székelyek  fővárosában” (miután a fővárosi önkormányzat az író budapesti szobrának felállítását nem egészen demokratikus körülmények közepette nem engedélyezte, tudniillik az ez ügyben összehívott szakértői testület állásfoglalását nem fogadta el; mondhatnám, minek akkor egyáltalán szakértői testületet felállítani). Márai Sándor művei pedig életműsorozat keretében és ezenkívül is igen nagy példányszámban kerülnek az olvasók kezébe; neki egyébként Budapesten, egykori lakóhelye közelében emléktáblája, szülővárosában, Kassán pedig (igen szép) szobra áll.

De lássuk magukat az írókat: Nyírő Józsefet, Wass Albertet és Márai Sándort. Nyírő a leginkább népszerű erdélyi írók közé tartozott az 1945-ös korszakváltás előtt, művei mind az Erdélyi Szépmíves Céh, mind a budapesti Révai Könyvkiadó jóvoltából nagy példányszámban kerültek az olvasók kezébe, 1940-ben (Észak-Erdély és a Székelyföld visszacsatolása után) a magyar országgyűlés tagja lett, és megkapta az egyik legnagyobb magyarországi kulturális kitüntetést, a Corvin-koszorút. Az ő elbeszélései nyomán készült a kiváló filmrendező, Szőcs István rendezésében a korszak egyik legnagyobb magyar filmsikere, az Emberek a havason, amely a velencei filmfesztiválon nagydíjat kapott. Nyírő valóban kiemelkedő írói életművet hozott létre, első elbeszéléskötete, az 1924-ben közreadott Jézusfaragó ember a születőben lévő erdélyi magyar irodalom egyik első nagy sikere és hagyományt teremtő alkotása volt.

Elbeszélései mellett van két olyan regénye, amely mindenképpen a huszadik századi magyar prózairodalom élvonalába tartozik. Önéletrajzi regénye, az Isten igájában azt a rögös utat mutatja be, amely a papi szemináriumtól a falusi plébánián és az első világháború poklán keresztül a falusi molnárként végzett kétkezi munka idilljéhez és az erdélyi magyar író próbatételekben gazdag küldetéséhez vezet. Nyírő munkája egy lélek átalakulásának, egyszersmind az erdélyi magyarság önmagára találásának regénye, arról ad képet, hogy a kisebbségi létbe kényszerített erdélyi magyarság a román impérium berendezkedése után, kiszolgáltatva a nagyromán  nacionalizmus praktikáinak, miként kereste a megmaradás ösvényét, és miként ébredt rá arra, hogy az elveszített politikai hatalmat a szellem minőségével kell pótolnia. Másik kiváló nagyepikai műve a Néma küzdelem című történelmi regénye, amely egy minőségi magyar közösség szétszóródását és a románság nem minden erőszakot nélkülöző térnyerését mutatja be a kiegyezés utáni korszakból. Az író itt azokra a tragikus mulasztásokra figyelmeztet, amelyek a hivatalos magyar nemzetpolitika felelősségére utalnak az erdélyi magyarság érdekeinek elhanyagolása miatt.

A vesztes háború végeztével a bizonyára bekövetkező megtorlás elől Nyírő József Németországba menekült, majd Spanyolországban telepedett le, s a madridi rádió magyar adásának munkatársa lett. Részt vett az emigrációs irodalmi élet megszervezésében, alapító elnöke volt a müncheni Magyar Kulturális Szövetségnek, megjelentetett két regényt (Íme, az emberek; A zöld csillag), ezek a művei azonban nem érnek fel legjobb, Erdélyben készült munkáival. Élete végén már csak Erdély sorsával foglalkozott, utolsó, hosszú időn át kéziratban maradt műveit (Mi az igazság Erdély esetében?) annak a „metamorphosis Transilvaniae”-nek szentelte, amely a második világháború végeztével ismét felforgatta Erdély társadalmát, az ottani magyarság életét. (Ennek a művének máig sincs budapesti vagy erdélyi kiadása!)

Nyírő József munkái évtizedeken keresztül a tilalmi listákon foglaltak helyet, hol-ott ha nem is lehet maradéktalanul egyetérteni különösen a háború végén kifejtett nézeteivel, az erdélyi magyarság iránt kinyilvánított hűsége mindenképpen elismerést érdemel, és elbeszélőként, az említett regényeken kívül Kopjafák, Havasok könyve című elbeszélésköteteivel, Úz Bence című „székely” regényével, A sibói bölény és Madéfalvi veszedelem című történelmi regényeivel mindenképpen ott van a helye az erdélyi magyar irodalom élvonalában, persze Tamási Áron, Bánffy Miklós és Kuncz Aladár mögött, de Kós Károly, Molter Károly, Karácsony Benő és Kemény János mellett. Újólagos irodalomtörténeti és olvasói felfedezése és kultusza mindenképpen indokolt.

Kissé hasonló a helyzet Wass Albert írói teljesítményével és műveivel. Írói pályáját, miként oly sok sorstársa életét, erőszakosan osztották két részre a második világháború végének eseményei: a menekülés, majd az emigráció. Annak az erdélyi arisztokráciának a képviselője volt, amely társadalmi állását sohasem privilégiumok, hanem kötelezettségek forrásának tekintette. Hasonlóan a Helikon-alapító báró Kemény Jánoshoz vagy az egész életét az erdélyi irodalomnak és közéletnek áldozó gróf Bánffy Miklóshoz, ő is az erdélyi magyarság önvédelmében és felemelkedésében vállalt tevékeny szerepet. Az írói alkotómunkát nemzete szolgálatának tudta, azért idézte fel a távolabbi és közelebbi erdélyi magyar múlt eseményeit, hogy tanulságokkal szolgáljon egy biztosabb tartás és hatékonyabb politikai stratégia kialakítása végett.

Első nagyobb közönségsikerét Farkasverem című, 1934-ben megjelent regényével aratta. Ebben a művében a Mezőségen élő magyar földbirtokosok életével vetett számot. Hősei általában „felesleges emberek”, akárcsak a múlt századi orosz elbeszélő irodalom hősei, a megváltozott világban nem találják önmagukat, köznapjaikat egyedül a hagyományos vadászatok teszik változatosabbá. Wass Albert regényének erős kritikai éle van, elutasítja az arisztokrácia megszokott életformáját, a múltból átöröklött eszményeket, vigasztalást egyedül a természetben talál, már ebben a regényében feltűnik, hogy milyen kiváló érzéke van a tájleíráshoz, a természetábrázoláshoz.

Wass Albert írói indulásának az árnyalt és költői természetleírás volt a legnagyobb művészi erénye, ezt később a biztos lélekrajz és az atmoszférateremtés művészete egészítette ki. A titokzatos őzbak című novelláskötete a múltból megmaradt embereket mutatja be, a vidéki élet hangulatát idézi fel, egyszersmind teret ad a személyesebb emlékezésnek és vallomásnak. Ezekben az elbeszélésekben is mindig jelen van a mezőségi táj, a természet élménye és vigasza.

Az erdélyi író bizonyára legnagyobb és talán legművészibb írói vállalkozása a Mire a fák megnőnek és A kastély árnyékában című kétkötetes családregény. Az erdélyi magyar irodalom – Kós Károly, Nyírő József, Makkai Sándor és mások művei révén is – mindig gondos figyelemmel tárta fel Erdély múltját, ez a hagyományos írói igény jelent meg Wass Albert esetében is. Regényének két kötetében egy mezőségi magyar mágnáscsalád életét beszéli el a negyvennyolcas szabadságharc bukásától a századfordulóig. A mágnáscsalád krónikája ad alkalmat az erdélyi magyarság történetének megvilágítására. Az író – hasonlóan Bánffy Miklós Erdélyi történet című trilógiájához és Nyírő József Néma küzdelem című regényéhez – azt kívánta bizonyítani, hogy az 1918-as összeomlás nem a véletlen műve volt, hiszen a kiegyezés utáni korszak erdélyi politikája homokra épült – az erdélyi magyar társadalom végzetes meggyengülése ekkor következett be. Megfontolt telepítési politika híján román bankok vásárolták fel a magyar birtokokat, a székely „népfelesleg” kivándorlásra kényszerült, s a nagyromán irredentát csupán látszatintézkedések próbálták megfékezni.

Wass Albert ifjú íróként az Erdélyi Fiatalok mozgalmában keresett társakat, ennek a mozgalomnak az erős közéleti érdeklődése, nemzeti felelősségtudata őt is magával ragadta. Meggyőződése szerint az erdélyi birtokos rétegnek – az úgynevezett „történelmi osztály” leszármazottainak – az erdélyi magyar nép oldalán kell elkötelezett szerepet vállalnia. Kivált a kisebbségi sorsban, amelynek az erdélyi magyarságra nehezedő terheit mint író és mint közéleti férfi Wass Albert fokozottabban élte át. Meggyőződése volt, hogy az erdélyi magyarság lassanként fel fog morzsolódni a bukaresti uralom nyomása alatt. Ezért is fogadta lelkendező örömmel az 1940-es nagyhatalmi döntést, amely Erdély északi és keleti részét visszajuttatta Magyarországnak, és fogadta örömmel a honvédség bevonulását. Erről Jönnek! című riportkönyvében adott számot; ez azóta több új kiadásban is az olvasók elé került.

Tulajdonképpen e miatt a könyve miatt kellett 1944 nyarán szülőföldjéről elmenekülnie, ennek a könyvének a nyomán indultak ellene azok az indulatos támadások, amelyek máig tartanak. Az író először Németország amerikai megszállási zónájába, majd az Egyesült Államokba távozott, és Floridában  telepedett le. Az emigrációban írott műveit mindig áthatotta a szülőföldvesztés fájdalma, a honvágy keserű nosztalgiája. A távoli Floridában is mindig erdélyi szülőföldjének emlékei jelentek meg képzeletében és álmaiban. Ez a nosztalgikus érzés ad költői színezetet A funtineli boszorkány című regényének, amely különben – cáfolva az író románellenes indulatai-ról terjesztett rágalmakat – igen rokonszenvező módon ábrázolja az egyszerű román embereket. Valójában ez az a regénye, amelyben írói indulásának színvonalán érvényesült elbeszélő- és emberábrázoló készsége.

Haló porait végül is szülőföldje fogadta be, a marosvécsi kastély parkjában helyezték örök nyugalomra Kemény János sírjának közelében. Ezt a végső nyugalmat háborgatják azóta is azok a román részről érkező szélső nacionalista támadások, amelyek a politikai rágalmaktól sem tartózkodva próbálják bemocskolni Wass Albert emlékét. Néhány esztendeje egy kis székelyföldi iskolát neveztek el róla, ezt valóságos sajtóhadjárat követte, majd az író marosvécsi sírján elhelyezett márvány emlékművet is összetörték ismeretlen kezek. Annak idején magam tiltakoztam mindez ellen, a Magyar Írószövetség nevében, mint ennek elnöke. Erdélyben pedig Frunda György, az RMDSZ szenátora és neves ügyvéd igyekszik jelenleg peres úton igazságot szolgáltatni a súlyos, háborús bűntettekkel vádolt író emlékének. Valójában most sem csillapodtak le a viharok Wass Albert emléke körül: ez az emlék, az írói örökség ma is védelemre és gondozásra szorul.

Végül Márai Sándorról. A Kassáról Nyugat-Európába, majd Budapestre, végül az Egyesült Államokba került író olyan történelmi korszakban élte le hosszúnak mondható életét, amely minduntalan a szellem és a kultúra fájdalmas vereségét hozta. Egyidős volt a huszadik századdal: alighogy serdülni kezdett, kiderült, hogy a szabadelvűségnek és a józan észnek az a rendje, amely az európai liberalizmus történelmi sikereit követve alig egy évszázada kezdett felépülni, az erőszak érintésére egyszerre összeroppant. Az első világháború kitörése napok alatt söpörte félre mind a liberális, mind a keresztény hagyományokat és értékeket, a háborús vereség pedig elsodorta Márai szülőhazáját, a történelmi Magyarországot, elsodorta azt a polgári világot, amely nem egyszerűen az író származását és gyermekkorát jelölte meg, hanem megszabta gondolkodását és magatartását is.

Márainak szüntelenül védenie kellett írói függetlenségét. Alkotóműhelyét tulajdonképpen kedvezőtlen terepen kellett berendeznie. Hosszú élete az európai és magyar történelem szinte évszázados „válságkorszakára” esett: világháborúk, forradalmak, kegyetlen zsarnokságok jelölték meg a történelmi időt, s a szellem emberének naponta kellett megküzdenie a türelmetlenséggel, az erőszakkal, az értelmetlen indulatokkal. Márai még a húszas években, német és francia városokban eltöltött hosszú évei során döbbent rá arra, hogy a régi, szabadelvű és emberséges Európa talán örökre elveszett.

Írói életműve, így A zendülők, Idegen emberek, Féltékenyek, Sértődöttek, A hang, Jelvény és jelentés, Sereghajtók című regényei (ezeket élete végén A Garrenek műve című nagyszabású munkájában gyűjtötte egybe) nemes gondolkodásról és fölényes  írni tudásról tanúskodnak. Írói munkásságának csúcsait mindazonáltal Egy polgár vallomásai című önéletrajzi esszéregényében és emigrációs Naplóiban kell látnunk. Ezek a művei nemcsak a magyar elbeszélő irodalom nagy értékei, hanem az alig kifejlődött és mindig eltaposott magyar polgári mentalitás figyelemre méltó dokumentumai is.

Márai minden tekintetben polgárnak tartotta magát: családja a régi Szepesség szász városi polgárságából származott, és Kassán megtelepedve lateiner-értelmiségi pályákon talált hivatást és megélhetést. A polgárság az ő felfogásában nemcsak társadalmi helyzetet vagy életmódot jelentett, hanem műveltséget, gondolkodást: az értékek egy történelmileg megalapozott és meghatározott rendszerét. Ebben az értékrendben a józan értelemnek, az alkotómunkának, a szabadelvűségnek volt központi szerepe. Márai ősei szorgalmas igyekezettel alapozták meg azt a szerény vagyont és biztos társadalmi megbecsülést, amelynek birtokában megszerezhették és megőrizhették függetlenségüket. Ezt a függetlenséget kívánta ő is fenntartani alkotó értelmiségiként.

Mintha kívül helyezte volna magát a történelmen: a könyvek érdekelték, a művészet, a zene, esetleg elgyönyörködött Amerika változatos természeti látványosságaiban és Európa régi városaiban. Mint hivatásos „rezonőr” figyelte a jelent, különösen naplóiban számot adott minden fontosabb politikai és kulturális eseményről, igazából azonban a múltban élt. Hűségesen és sértődötten ragaszkodott valamihez, amit, úgy tetszett, magával sodort a múló idő. A megsértett hűségnek ez a mindent átható érzése és morálja jelölte meg emigrációs munkásságát: jelen van regényeiben és naplójegyzeteiben is.

Arról, hogy ezt a három írót milyen mértékben kell számon tartanunk irodalmunk huszadik századi kánonjában, vannak viták, és még sokáig lesznek viták. Az szinte bizonyosnak tekinthető, hogy a kánon magaslati pontján közülük egyedül Márai Sándor foglal helyet, Nyírő József kimagasló szerepét többen és Wass Albertét még többen vitatják. Azt azonban mindenképpen el kell ismernünk, hogy mind a hárman részesei annak a hagyománynak, amelyet fenn kell tartanunk. Talán ebben a tekintetben is érdemes megszívlelni a Wellek–Warren-féle irodalomelméleti kézikönyv (Az irodalom elmélete) megállapításait. „Tulajdonképpen – teszik fel a kérdést a tudós szerzők – miért is értékelik az emberek az irodalmat? Az érték, az érdem, az érdekesség miféle fajtáját lelik meg benne? Azt válaszolhatnánk: igen sok fajtáját. A horatiusi összegezést, a dulce et utilét többféleképp is lefordíthatjuk: »szórakozás« és »épülés«, »játék« és »munka«, »terminális érték« és »instrumentális érték«, »művészet« és »propaganda« – végül: a művészet mint öncél s a művészet mint közösségi rítus és kulturális kötőerő.”

Az minden bizonnyal elmondható, hogy valamilyen módon mind a három író munkássága, Márai Sándoré pedig bizonyosan, része a „művészetnek mint öncél”-nak, és mindhárom író munkássága elhelyezhető a „közösségi rítus és kulturális kötőerő” értékvilágában. Márpedig ma az erdélyi magyarságnak, az egész magyar nemzeti közösségnek igen nagy szüksége van ilyen „közösségi rítusokra” és „kulturális kötőerőkre”. Ebben lehet nemcsak Márai Sándor népszerűségének és írói rangjának a magyarázata, hanem Nyíró József és Wass Albert írói reneszánszának a magyarázata is.