Június 2005
A háló tudománya – művészetek hálója

R. L.

A történelem évszaka

Sütkérezni az egykori kincses Kolozsvár tradíciói fényénél, vagy sírni, mint annyi Marius Carthago romjain: valahogy ilyenformán merült fel a kérdés a 19. század nyolcvanas éveiben Kővári László számára. „A szebb múltat avagy a kevésbé szebb jelent állítsa munkája középpontjába?” – emígy fogalmazza át jelenleg „a város hűséges és építő kedvű történetkutatójának” dilemmáját a Rubicon előszavában Egyed Ákos és Kántor Lajos, megállapítván, hogy azóta is ez a két véglet foglalkoztatja a leginkább Kolozsvár helytörténészeit. És ami azt illeti, az imént kiragadott tézisféle a magyarországi történelmi folyóirat Kincses Kolozsvár címet viselő lapszámának preambulumából tapasztalatilag legtöbbször be is igazolódik. Ha már amúgy is két szemünk van, hát az egyik sír, a másik meg nevet – a fiatalabb, huszonéves doktorandusok és kutatók, valamint az idősebb historikusok szövegeinek olvasása közben egyaránt. Lám-lám, a (történet)tudomány, ráadásul ha még tétje is van, bizonyos értelemben mégsem lehet egészen értéksemleges.

A megnyerően színes kivitelezésű periodika egyébként afféle képeskönyv gyanánt is átlapozható, a gödrökről és a trikolór padokról készült ismerős felvételektől a régi pecséteken és címereken át egészen a templomokig és a sírokig, ám a benyomás ekkor a síró-nevető felemás „dialektika” helyett egyszerűen csak melankolikus. Persze ha tehetnénk, mint akinek egy jó meg egy rossz híre is van, inkább a sütkérezés, illetőleg a nevetés mellett maradnánk (maradtunk volna – múlt időben?), vagy legalább a jó hírt mondanánk először. Ám esetünkben ez bizony nem így megy, hanem sokkal inkább felváltva, és néha – furcsa kor- és egyszersmind kórtünet – akár egyszerre is: a sütkérezés és a hideg zuhany. Mintha csak a történelem évszaka, naptári évek-hónapok ide vagy oda, mindvégig a szeszélyes időjárású április volna.

Példának okáért a demográfiai mérlegnyelv hirtelen kilengése (Csetri Elek) ebbe az utóbbi kategóriába, vagyis a zuhanyé alá esne. Ezzel szemben az ókori és a korai Kolozsvárra, valamint a Kolozsmonostorra vonatkozó tanulmányok (Asztalos Lajos) inkább a sütkérezés derűjére adhatnának okot, akárcsak a kora újkori gyarapodó kincses város kézműveseiről (Jeney-Tóth Annamária) és ötvöseiről (Flóra Ágnes), joghatóságának (Pakó László) és településrendszerének (Kiss András) fejlődéséről, a modern Kolozsvár születéséről (Egyed Ákos) és megannyi másról, többek között a főterünkről (Mihály Melinda) és a temetőnkről (Gaal György) szóló szövegek. Kissé más, „profánabb” értelemben még ennél is derűsebbre hangolhatna a pletykálkodó és kocsmaházakkal is kielégítően felszerelt városnak a képe (Kovács Kiss Gyöngy). 

Ámde a lapszám leszálló ágán ismét csak egy jóval kevésbé otthonos, habár kronológiailag „szomszédosabbnak” mondható városba kalauzol el Hámori Péter (Trianon után. A megfélemlített Kolozsvár), Murádin János Kristóf (Kolozsváriak keresztútja az Urálban 1944-ben) vagy Gidó Attila (A kolozsvári zsidóság sorsa 1944-ben), és – jókora kihagyásokkal a lapszám végére érve – Stefano Bottoni (Az elveszett centrum. Kolozsvár a második világháború után). Ha már teljessé nem is, de legalább kellőképpen átfogóvá vált ez a bizonyos városkép (és ennek most valójában azt kellene jelentenie, hogy Janus-arcúvá, síró-nevetővé), Bottoni tanulmányának első és utolsó mondatát idéznénk: „1918 óta Kolozsvár a román–magyar etnikai, politikai, társadalmi és szimbolikus konfrontáció központja és egyben az erdélyi szupremáciáért folytatott versengés legfőbb színtere volt. [...] A »magyar« Kolozsvár története azonban már 1964-ben, még a Ceauşescu-korszak előtt szimbolikusan is véget ért, amikor is központi utasításra egy éjszaka leforgása alatt átnevezték a magyar utcákat, és eltávolították a kétnyelvű feliratokat. Bukarest ezzel jelezte, hogy számára lezárult a város »románná tételének« folyamata” (127,130).  

Módosítanunk kellene tehát a fentebbi címet: történelmünk évszaka olyan április, amire nem a május, hanem korán sötétedő, gázrezsó mellett letöltött téli éjszakák következnek, adott esetben áramszünettel. Vagy utasítást kellene adnunk a szedőnek: a Bottoni-tanulmány zárómondatában a számára jöjjön dőlt betűvel (mármint hogy Bukarest számára igen, de...). Továbbá tegyék idézőjelbe vagy esetleg zárójelbe az egész korszakot, a meggyalázottak, a hazatérők és haza többé már sohasem térők, a gödrök, szertefoszlott illúziók, kirekesztések, a menekülők és a törésvonalak korszakát, kiemelés tőlünk szerzői megjelöléssel. Ha lehetne. Habár ez persze csak vagy talán mégsem teljesen üres „retorika” volna. Kolozsvár jövője azonban még mindig megszólítható, legalábbis így áll a Kolozsvár Társaság felhívásának szövegében épp a Rubicon tanulmányainak tartalomjegyzékével szemközti oldalon. Az elveszített otthonosság újraszelídítése mint az elűzötteket a paradicsomba visszainvitáló kerubikon. Képzavar, tudom, ám így hirtelenjében ez az egyetlen olyan magyar szó, amely a Rubiconra rímelt. (Rubicon, 2005. 2–3.)