Június 2005
A háló tudománya – művészetek hálója

Rigán Lóránd

Térdnadrágos apostol

Hogy a kapitalizmus meghaladására tett nagyszabású történelmi kísérlet végül mégiscsak dugába dőlt, ezt még enyhén szólva elnéztük és túl is éltük volna valahogy. De mihez kezdjünk Lukáccsal? (Aki ráadásul a gaálgábori Korunk állandó szerzője volt.) Mihez az egyetlen olyan magyar filozófussal, aki egyelőre nemcsak nekünk, hanem világszerte, még a kapitalisták szellemi fellegváraiban is kötelező tananyag?

Szentté avatni, filozófusról lévén szó, nem szükséges és nem is szabad. Kiátkozni pedig még kevésbé. Ha másért nem, azért, mert udvariatlanság volna. Sokan még mindig hisznek benne, mások meg tisztelik, vagy ha már nem, vitatják. Nekem, ki nem vagyok felszentelt szakértője, se tanítványa, se ismerőse, kimondottan szimpatikus, ha szabad ezt így. Imponál, hogy híres, mi több: „a híres magyar filozófus”. Rendben, ismerjük el, miért ne imponálna. (Fociban is a magyaroknak drukkolunk, szilveszterkor pedig, ha a himnuszt játsszák, megbontjuk a második pezsgőt a magunk időzónájában.)

Még inkább imponál azonban valami másegyéb. Jelesül az, hogy (meg fognak cáfolni) az egyetlen olyan marxista, akinek jelentős gondolkodói karrierje nyílt még azelőtt, hogy marxista lett volna. És ez talán még magáról Marxról sem jelenthető ki ennyire egyértelműen. Még kevésbé a többiekről, róluk kicsikről és nagyokról. Lehet, hogy így is illik: a magunkfajta huszonévesek a fiatal Lukács felől olvassák az öreget, afféle Lukács-béligában. Romantikus antikapitalizmus és kész, semmi osztálytudat.

Mint mondják, aki kamaszkorában egy kissé nem baloldali érzületű, annak nincs szíve, aki pedig később is, ha már benőtt a feje lágya, az marad, annak meg esze nincs (erre később még visszatérünk). Ami azt illeti, neki nagyon is benőtt, különben beverték volna, vagy pedig később egyébként is benőtt, és emiatt ő sokkalta bonyolultabb.

Jobb társaságban manapság, utal vissza önmagára Lukács százhuszadik születésnapja kapcsán a Népszabadság hétvégi mellékletében Eörsi István, „Lukács György nevét nem illik kiejteni: a fiatal nők elpirulnak, a férfiak pedig cinkosan összeröfögnek”. Az övéhez hasonló roppant filozófiai műveltség birtokában hogyan is lehet és maradhat az ember csökönyös kommunista, pironkodunk és röfögünk egyszerre.

Hegel után szabadon, sőt lehetőleg rövidre fogva: merthogy góllabdát csak a mindenkori legjobb csatárnak passzol le a történelem (nana, szűkítsük csak ezt a filozófia történetére), lett légyen az akár Marx apostola is. Sohasem a huszadrangúaknak, akik adott esetben a marxizmus és az EU retorikáját, a „Föl, föl ti rabjai a földnek”-et és az Örömódát egyaránt kívülről, minden különösebb nehézség nélkül elfújják. Szakterminológiával élve: az Ész (futball)csele.

Mármost Lukácsnak tizennyolc vége táján egyértelműen góllabdája volt. Elutasítani a világháborút, „a tökéletes bűnösség állapotát”, ahogyan ő maga Fichtét idézve fogalmaz. Alternatíva: az orosz forradalom és a proletárdiktatúra az eddigi kompromittálódott osztályuralmak helyett. A szabadság rendjének megvalósításához vezető huszárvágás, avagy „Belzebubbal kiűzni a Sátánt”. Kockázatos sebészi beavatkozás!

(„Ne felejtse el, hogy a kétségbeesés éjszakájából pillantottuk meg a forradalom lángját. Én első pillanattól gyűlöltem a világháborút. A tömegek háborús eufóriáját. Az értelmiség nacionalista tébolyát. [...] A magam bűnét azért vállaltam fel, hogy segítsek felszámolni a totális bűnösség korszakát” – mondatta Eörsi István fiktív és mellesleg pazar interjúkötetében Lu- kács Györggyel. – Az interjú. Lap- és Könyvkiadó Kft., Bp., 1989. 25).

1918 végén és 1919 elején Lukács legégetőbb problémája az volt, írja Eörsi István, hogy elfogadható-e ez az alternatíva. Lehet-e, szabad-e a jót rossz eszközökkel, a szabadságot az elnyomatás útján elérni? – teszi fel a kérdést Lukács György A bolsevizmus mint erkölcsi probléma című cikkében 1918 novemberében. E tanulmány végén, summázza Eörsi, „Lukács kijelenti, hogy ő nem képes hinni ebben, ezért a demokrácia mellett dönt.”

Egyelőre. Egy hónapra rá ugyanis taktikára cserélve le az etikát, belép a kommunista pártba (elméleti indoklását lásd a Taktika és etika című tanulmányban). Mellétrafál, ítélkezhetnénk most, utólag. Bűnt követ el, mondja ő maga, ám annak érdekében, hogy egy másik, még nagyobbnak vélt bűnt, a fennálló világrend jóváhagyását elkerülje. Ilyenek a tragikus helyzetek, amikor állítólag nem engedhetjük meg magunknak az etikus cselekvés luxusát: lehetetlen oly módon dönteni, hogy ezáltal bűnössé ne válnánk.

„Barátai, tanítványai pálfordulásnak élték át ezt a második döntését, én viszont azt gondolom, hogy csak ezt lehetett várni tőle. Nem bízhatott tartósan abban a folyamatban, melyben számos kompromisszum útján megvalósul a demokratikus szocializmus. A világ iszonyatos állapotának láttán türelmetlensége rábírta a bűn vállalására” – írja a Népszabadság-beli születésnapi köszöntőjében Eörsi István. Bűne azonban nem magában a választásban rejlett, teszi hozzá, hanem abban a csökönyös kitartásban, amellyel ehhez a választáshoz az összes többi bűnön, Sztálinon–Brezsnyeven át élete végéig ragaszkodott.

Továbbá abban, mondhatnánk, hogy (páratlan bátorsággal) a Szovjetunióét deformált, atipikus szocializmusnak nevezve azt a kvázivallásos tévhitet gerjesztette és terjeszti máig is, hogy a létező szocializmus legalább elvileg feljavítható, megreformálható, emberibb arca is van. Pedig nem.

Apropó a reformmarxizmus lehetőségei. Amikor a főként nyaranta divatos Che Guevara-pólókban tüntető nyugati fiatalokkal szembesültem (akiknek ugye, volt szívük!), nem elvi, hanem tapasztalati alapon visszautasíthatónak véltem a szórólapot, mondván, hogy én már amúgy is jól tudom, miről lenne szó: Romániából jövök. Mire ők, flangánul: a világon még sehol, így minálunk sem az valósult meg, aminek kellett volna. De attól még próbálkozni kellene, lehetne... (Lukács szellemhangja Eörsi kötetéből: „Alighanem a kísérlet, ami 1917-ben kezdődött, most kudarcot vallott, és az egészet majd máskor és máshol kell elkezdeni.” Az interjú. 33.)

Eörsi István persze ehhez a türelmetlenül, sőt szűklátókörűen elutasító zsigeri reakciómhoz képest (akkoriban úgy éreztem, elkezdett benőni a fejem lágya) a Népszabadságban közölt cikkben jóval árnyaltabban és megértőbben összegez – és igaza is van, ami kétségkívül előnyös. Mi magunk látszólag patyolat tiszta vagy legalábbis elfogadhatóan szürkésfehér lelkiismerettel „ma is a tökéletes bűnösség korában élünk, az emberiséget az első világháború iszonyánál nagyobb katasztrófák fenyegetik, és a szociális igazságtalanság növekedési tempója megállíthatatlannak látszik”.

Értsük ezt úgy, hogy Lukács vagy Marx mint lehetőség még mindig plauzibilis?!

Akkor sem, elég volt, emígy ismét csak a zsiger. Pedig szívünk még esetleg volna hozzá, ámde bátorság és az a régebbi fiatalos forradalmi lendület mostanában kevésbé: túlságosan veszélyes. Ha a helyzet valóban (lukácsi értelemben véve) tragikus, vállaljuk most inkább ezt a (másikfajta) bűnt. Annak ellenére, hogy az a bizonyos társadalmi igazságtalanság, hajjaj, nem feltétlenül a mi előnyünkre növekszik. – Ahogyan igazából annak idején sem. Mert valahogyan majd csak lesz, mondotta ©vejk is, a derék katona („akár így volt, akár úgy volt, valahogyan mindig csak volt: hogy sehogyan se lett volna, úgy még sohasem volt”). Utópia ez is, fordított előjellel.

Még egyszer: miért ne?

Az interjú kötet mondataival: „Eörsi: Lenin a világforradalom reményében kockáztatta meg a maga forradalmát. Ön azonban nem volt ilyen gyanútlan. 1918 végén azzal indokolta belépését a kommunista pártba, hogy lehet etikátlanul és mégis helyesen cselekedni. A bibliai Judithra hivatkozott. – Lukács: »Ha közém és tettem közé egy bűnt helyezel el: ki vagyok én, hogy perlekedjek emiatt veled, hogy kivonjam magam parancsod alól.« [...] Nem is tudom, ki festette azt a képet... Lovashadsereg száguld egy mezőn, egy szakadékon kell átjutniuk. Az élen vágtatók beleugratnak, a szakadék lódögökkel, emberi hullákkal töltődik fel, s az utánuk jövők ezeken átgázolva érik el a túlsó partot. Lehet, hogy az én egész életművem csak arra szolgál, hogy segítse feltölteni a szakadékot. – Eörsi: Ha Isten közém és a kommunizmus közé egy szakadékot helyez, ki vagyok én, hogy ne ugorjak bele?” (Az interjú. 24, 30).

Hogy „ki vagyok én”? Nos hát így nem lettem végül kommunista...

Más kérdés, hogy nem is igen kerülünk mi, hátvédrovatok cserejátékosai gólhelyzetbe, habár afféle söprögetők gyanánt azért ott kocogunk a pályán. Lukács György pedig éppen százhúsz éve született klasszikus. (Népszabadság, 2005. április 16. – LXIII 88/1.)