Nomen est omen. Az Áron név eredetileg alighanem ihletettségre vagy (legalábbis) tisztánlátásra utalt. Tény, hogy a budapesti Áron Kiadó kiváló könyvekkel szokta megajándékozni az olvasókat, ráadásul – ha „belbecsüket és külcsínüket” nézzük – méltányos áron. Remek példa erre a Közelítések a magyar filozófia történetéhez című, Magyarország és a modernitás alcímű, Mester Béla és Perecz László szerkesztette, 2004-ben megjelent, 432 oldalas kötet, amely a Recepció és kreativitás című, Nyitott magyar kultúra alcímű sorozat tagja. A Magyar Tudományos Akadémia Filozófiai Kutatóintézetével együttműködésben született meg.

A kötet 14 dolgozatot tartalmaz. Szerzőik közül legidősebb Vasile Muscã (sz. 1944), legfiatalabb Tonk Márton (1973). Mindketten (és nemcsak ők) Kolozsvárt, a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen tanítanak. Mindkettőjük tanulmánya (valamint Bretter Zoltáné) már címében utal Böhm Károlyra, akinek a kimagasló, rendszeralkotó tevékenysége folytán joggal szólhatunk „a kolozsvári Böhm-iskoláról”.

Kötetünk rendkívül adatgazdag és eszmeébresztő. Bizonyára jönnek majd szakértők, akik az alábbi soroknál bővebben és behatóbban fogják méltatni erényeit. Mi most csak nagyon hiányos megjegyzésekre, kiemelésekre szorítkozunk.

A kötet négy fő részből áll. Nagyjából igazodni fogunk ehhez a beosztáshoz.

1. A magyar filozófia tere és nyelve című tanulmánycsoport a kötetnek szinte felét foglalja el.

Mester Béla (aki Perecz Lászlóval együtt szignálja az előszót) Szontagh Gusztáv és a magyar filozófia fogalmai címmel mutatja be a reformkor egyik legismertebb gondolkodóját. Nemzeti filozófiai programjában – írja M. B. – nem valamiféle szubsztantív magyar filozófia törekvését kell látnunk: sokkal inkább a hazai tudományos-irodalmi nyilvánosság kiépítésére irányuló próbálkozást (11.). A Szontaghéktól kezdeményezett, jócskán eklektikus „harmo-nisztika” igyekezett kiterjedt mozgalomnak tűnni, de igazából a mester–tanítvány viszony sehol sem jelenik meg az „iskola” történetében – szögezi le „kerek-perec” a most idézett jeles kutató. (21.).

Perecz László, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem habilitált docense, a magyar bölcselet vasszorgalmú kutatója (sokáig mellőzött auktorok avatott kezű rehabilitálója) mintaszerűen vázolja a magyar filozófiai intézményrendszer kialakulását. Szabadjon itt jelezni, hogy Hell Judittal és Lendvai L. Ferenccel együtt kreálta a Magyar filozófia a XX században című, 2000-ben, ugyancsak az Áron Kiadónál megjelent opuszt. (Ennek egyik példányát egy brassói születésű halandónak dedikálta – mint „a magyar filozófiatörténeti kutatások élő klasszikusának”. A Cenk alatti városban világra jöttek közül szó esik itt Moór Gyuláról is, továbbá Prohászka Lajosról mint a két világháború közötti itthoni filozófiai élet „talán egyedül zseniálisnak minősíthető alkotójáról”. Említendő az ugyancsak brassói születésű, hírneves Arisztotelész-magyarázó Niels Offenberger is. Említhető itt továbbá a Szép rendbe foglalva című, e címmel Apáczait idéző, 2001-béli Perecz-kötet, amelynek Apáczairól szóló esszéjét jelen sorok rovójának ajánlja a szerző. Perecz László általában szeret olyanoknak dedikálni, akiknek a családneve mesterségnév: Kerékgyártó, Mészáros stb.)

A magyar filozófiai műnyelv kialakulása Apáczaitól a 19–20. század fordulójáig – ez a címe Laczkó Sándor érdekes, jól dokumentált értekezésének. Nyelvészek persze sok mindent hiányolhatnak – például az erdélyi Köteles Sámuel teljesítményének a felmérése dolgában. Mindenesetre jó, hogy Laczkó idézi Alexander Bernát Megszívlelendő álláspontját: „Nincsen hathatósabb módja a filozófiai műveltség terjesztésének, mint ha a filozófia remekíróival [...] ismertetjük meg a tanulókat” (113.). Az is örvendetes, hogy fölsorolja az Alexander és Bánóczi szerkesztette Filozófiai Írók Tára (1881–1919) 29 kötetét.

A pozsonyi Comenius Egyetemen tanító Mészáros András műve kötetünk legterjedelmesebb dolgozata. Címe: Iskolai filozófia Felső-Magyarországon a 19. században. Több vonatkozásban is kiegészíti szerzőjének 2000-ben, A filozófia Magyarországon... címmel kijött könyvét. Külön érdeme, hogy megadja a tárgyköréhez tartozó jelentősebb filozófiatanárok bio-bibliográfiáját (60–180.).

2. Filozófiai recepció a 19. században: erről szól kötetünk legrövidebb, csak két munkát felölelő fő része. (Persze sokszor nehéz eldönteni, ki mennyire volt inkább receptív avagy inkább kreatív.)

Egyed Péter Az erdélyi paradigma címmel ír Sipos Pálról, paradigmán bizonyításra vagy összehasonlításra alkalmazott példát, mintát értve. Szerinte a matematikusként is ismert Sipos „eredetiségéhez nem fér kétség”, de mivel filozófiai esszéit nem publikálhatta, „a magyar filozófia múlhatatlan nagy vesztesége volt, hogy a páratlan nyelvű és gondolati világosságú kantiánus-fichteánus felvilágosító kimaradt belőle” (197.). Munkássága és ennek utókora mindenesetre további kutatásokra vár.

Schelling filozófiájának magyarországi vonatkozásai a 18. század végén és a 19. század első évtizedeiben – ez a címe Gurka Dezső hézagpótló írásának. Ebben külön fejezet szól arról a hatásról, melyet Winterl Jakab József dualisztikus kémiája (1800-ban, Budán kiadott Prolusionese) gyakorolt Schelling természetfilozófiájára.

3. Főként Böhm Károlyhoz kapcsolódnak kötetünk Filozófiai kreativitás a 19–20. században című fő részét adó írásai.

Lényegében Böhm rendszerét mutatja be Ungvári-Zrínyi Imre Filozófus attitűdök című tanulmánya. Szerinte „Az egyetlen alapelvre, végső soron pedig az önfenntartó és önmagának elég szubjektum alaptételére felépülő rendszer gondolata Böhm filozófiájában Fichtétől származik” (230.). „Böhm a legfontosabb kérdésekben [...] Lotze rendszerének példájára támaszkodott” (236.). Ha szabad megjegyeznünk: Esztétikájának 1942-es kiadásában a „mennyei szép” noéton kallo, s ez helyes magyar átírásban nem noethon callo, hanem noéton kallo. (Más „elkallódásokra” most nem térünk ki, de jelezzük, hogy görög szavak hibás átírásában „kimagaslik” a Mi a filozófia című, 1996-os Böhm-kötet.)

Tonk Márton A kantianizmus magyar recepciójának történetéből címmel értekezik Tavaszy Sándorról és a kolozsvári Böhm-iskoláról. Ismételten hangsúlyozza, hogy hatott Böhmre a Badeni Iskola, mindenekelőtt Rickert (258, 272.). Fichte szerinte inkább csak a „Böhm életmű” közvetítésével hatott rá. (Kár, hogy szerzőnk nem idézi Tavaszynak az Erdélyi Múzeumban 1933-ban közzétett vallomását: „Vállaljuk a katasztrofális idők támadásait, s felvesszük a ránk helyezett igát, mert valljuk Fichtével, hogy a szellem, mialatt legyőzi a korlátozásait és viseli terheit, nem csak szabadabbá, de izmosabbá is válik.” A Szellem és Élet 1942/2. számában pedig ezt írta Tavaszy: „Fichte filozófiájának ethosza és pathosza igen élénken befolyásolta volna nemzetnevelésünket, ha rokon szellemű fordító hamarabb megnyitotta volna annak forrásait.”) „Az egzisztencializmus – írja Tonk (279.) – Tavaszynál nem az idealizmus felváltásaként, hanem annak korrekciójaként tételeződik.” (NB.: jó ideje vár kiadásra a Tavaszy Sándor filozófiája című, jelen sorok írójától származó időrendi breviárium.)

Bretter Zoltán Századvég vagy századforduló című esszéje arról szól, hogy „az első (s egyetlen) [?] magyar filozófiai rendszert megalkotó Böhm és a hazai bölcseleti intézményrendszer megteremtőjeként ismert Alexander Bernát egyaránt (bár eltérő úton) a filozófia magyarországi meghonosítását tűzi ki célul”.

Vasile Muscã egy másik portrépárt rajzol meg Titu Maiorescu és Böhm Károly – egy filozófiai párhuzam címmel. Míg Böhm „az első magyar nyelven írott, jól kidolgozott filozófiai rendszer” megalkotója, kortársa „beéri azzal, hogy egy magasabb rendű filozófiai élet alapjait tegye le” a román kultúrában (294.). Írásaiból 1985-ben jelent meg magyarul egy válogatás.

Kötetünk utolsó, a „társasági filozófia” lehetőségei című fő részében Gángó Gábor Eötvös József államtudományának 1885-től 1913-ig menő recepcióját tárja föl; Mester Béla John Stuart Mill magyarországi befogadását veszi szemügyre; Kovács Gábor pedig a jogfilozófus Horváth Barna és a politikai gondolkodó Bibó István pályáját veti össze. Mindhárom dolgozatra jellemző az alapos tájékozottság, a problémák iránti érzékenység, a megítélés árnyaltsága. Bemutatásuk külön recenzióba kívánkozik.

(Zárójelben talán megengedhető szóvá tennünk, hogy a 424. lapon becsúszott Domanovszky Sándor helyébe Domanovszki Endre teendő, akiről a Világosság 1944/4. számában jelent meg egy tanulmány. Más filológiai „apróságok” közül még csak azt jelezzük, hogy Hasdeu neve horgocska – cédille – nélkül írandó.)