Június 2005
A háló tudománya – művészetek hálója

Berényi Dénes

Világtendenciák a felsőoktatásban és a kutatásban

– különös tekintettel az Európai Unióra

 

 

Napjainkban olyan új vonások, törekvések jelentkeznek a felsőoktatásban és a tudományos kutatásban világszerte – sőt részben már meg is valósultak, vagy megvalósulóban vannak –, hogy ezeket érdemes áttekinteni még akkor is, ha minden bizonnyal nehéz teljességre törekedni velük kapcsolatban.

Történeti visszapillantás

Mint ismeretes, a tudományosság gyökerei messze az ókorba nyúlnak vissza, a babilóniaiakig és az egyiptomiakig. Később a görög kultúrának volt nagy, máig ható jelentősége, de szerepük volt az indiaiaknak és az araboknak is. Kína is fontos eredményekre jutott, de tudományossága végig elszigetelt maradt.

Egyetemek. A felsőoktatás tipikus európai képződményei az egyetemek. Ezek közül az elsők a 11–12. században kezdték meg működésüket. Közülük legelsőnek a Bolognai Egyetemet tekintjük (1088). Ezt követték azután a párizsi (1200), majd az oxfordi (1249) egyetemek és ezután egyre újabbak szerte Európában. A 14. században ez a folyamat elérte Közép-Európát is (Prága – 1348, Krakkó – 1364, Bécs – 1365, Pécs – 1367).

Mint a világon mindennek, természetesen az egyetemeknek, illetve az egyetemalapításoknak is voltak előzményei, ezek között tartják számon például a Salernói Orvosi Iskolát, amely már az első évezred végén működött.

Tudományos akadémiák. Míg az egyetemek még a középkor szülöttei, addig a tudományos akadémiák már a természettudományos forradalom után jöttek létre a 17. századtól kezdődően. Így 1603-ban alapították az Accademia dei Linceit Itáliában, és többek között még ebben a században jött létre a Francia Akadémia (1635) és a Royal Society (1660). A berlini Tudományos Akadémia előkészítése is folyt már a 17. században, de az alapítás évszámaként 1700-at tartják számon.

Előzményekről természetesen itt is beszélhetünk. Ilyen például a Firenzei Akadémia, amely már a 15. században is működött a görög példakép, a Platoni Akadémia mintájára.

Tudományos folyóiratok. A tudomány fejlődésében kimagasló szerepük volt a rendszeresen megjelenő tudományos folyóiratoknak. Ezek megjelenése körülbelül arra az időszakra esik, a 17. századra, amikor a tudományos akadémiák alapítása is megindult. Korábban a tudományos eredmények részben könyvek, részben levelezés útján terjedtek. A tudományos folyóiratokról szólva az elsők között érdemes megemlíteni a Tudósok Újságját (Párizs, 1665), valamint a Tudományos Leveleket (Lipcse, 1682). Természetesen ezek inkább csak példák, amint a folyamat elindult, egyre több ilyen folyóirat jelent meg.

Kutatóintézetek. Amint láttuk, a tudományos akadémiák alapítása mintegy fél évezreddel az egyetemek megalapítása után indult meg. Még vagy három évszázadot kellett várni, amíg az önálló kutatóintézetek munkájának megindulására sor került. Ezek „igazi százada” a 20. század. Egyes országokban a tudományos akadémiákhoz kapcsolódnak, mások önálló állami intézetek vagy egyetemekhez kötődő önálló egységek, de vannak magánalapítású ilyen intézmények is. Hadd említsük meg itt a mai napig egyik legkiterjedtebb kutatóintézet-hálózatot, az 1911-ben alapított Max Planck Intézetek szervezetét (eredetileg Kaiser Wilhelm Intézeteknek hívták ezeket). Az előzmények egyike pl. az 1670-ben alapított párizsi obszervatórium, de Galilei idejében a Firenzei Akadémia is olyan intézmény volt, amelynek keretében nemcsak bemutatták és megvitatták az eredményeket, hanem kísérleteket, szorosabb értelemben vett tudományos kutatást is végeztek.

Tudományos konferenciák. Nemcsak a kutatóintézetek százada a 20. század, de a tudományos konferenciák legkülönbözőbb fajtái is ebben az évszázadban váltak úgyszólván mindennapivá. A híres első Solvay-konferencián 1911-ben (Brüsszel) még csak alig több mint húszan vettek részt, igaz, hogy köztük olyan nevek is szerepeltek, mint Planck vagy Einstein. Manapság a néhányszor tízfős „workshop”-októl kezdve az ezer vagy néhány ezerfős konferenciákig szinte számtalan tudományos összejövetelt szerveznek évente minden tudományágban. Természetesen személyes kapcsolatok mindig voltak a kutatók között, de ezek szervezett és ilyen méretekben és gyakorisággal történő megjelenése valóban csak a 20. századhoz köthető.

A magyarországi fejlődésre is vessünk egy pillantást az eddigiek fényében. Közép- és Kelet-Európában, mint már az egyetemalapításoknál is utaltunk rá, mindig volt több-kevesebb lemaradás és az ezekhez kapcsolódó felzárkózási törekvés. Nyilvánvalóan az EU-csatlakozás egy újabb történelmi esély a teljes felzárkózásra.

Ismeretesek az első egyetemalapítások hazánkban a 14–15. században: a már említett Pécs (1367), majd Óbuda (1395) és  Pozsony (1467). Az is tény, hogy ezen egyetemeknek inkább csak az alapítási évszáma ismeretes, mert legfeljebb csak néhány évtizedig működtek csak, majd „eltűntek, mint víz a homokban”. Ennek valószínű oka az, hogy külföldről hoztak professzorokat, akik egy idő után a körülményeket nem találták megfelelőnek és visszamentek oda, ahonnan jöttek.

A 16. századtól Magyarországon a „török idők” következtek, amelyek megakadályozták vagy legalábbis erősen korlátozták a magyar tudományosság fejlődését, bekapcsolódását a modern tudomány fejlődésébe. A két évszázad: a 16. és 17. század az az időszak, amikor a modern tudomány, elsősorban a modern természettudomány megszületett. Nálunk a 16. és 17. század után, amikor az ország gyakorlatilag hadszíntér volt – bár ekkor alapították Nagyszombatban (1635) máig működő egyetemünket (ez az Eötvös Loránd Tudományegyetem) –, a 18. század az újjáépítés kora, de a tényleges felzárkózás a világ tudományosságához tulajdonképpen a 19. században kezdődik, annak is főleg a második felében, bár a szóban forgó század első felében már olyan tudósaink alkottak, mint Bolyai János vagy Kőrösi Csoma Sándor.

A 19. század második felében indul meg az a tudományos pezsgés, amely szinte elválaszthatatlan Eötvös Loránd nevétől, aki 1891–92-ben a Budapesti Egyetem rektora, 1889-től 1915-ig pedig az Akadémia elnöke, közben rövid ideig vallás- és közoktatásügyi miniszter is volt.

Nevéhez fűződik például a Magyar Matematikai-Fizikai Társulat (1891) alapítása, amely elődje a mai Eötvös Loránd Fizikai Társulatnak és a Bolyai János Matematikai Társulatnak. Ezenkívül azonban a század második felében már számos más tudományos egyesület is megkezdi munkáját.

Eötvösről szólva meg kell említenünk egy idegen nyelvű (Matematische und Naturwissenschaftliche Berichte aus Ungarn – 1882) és egy magyar nyelvű (Matematikai és Fizikai Lapok – 1881, ennek utóda a mai Fizikai Szemle) folyóirat indítását is. Egyébként a század második felében számos más magyar tudományos folyóirat is indul.

A magyar tudományos életre mi sem jellemzőbb, mint hogy ebben az időszakban kiket választottak a Magyar Tudományos Akadémia külső tagjaivá (ezeket ma tiszteleti tagoknak nevezzük): Helmholtz, Bunsen, Kirchhoff, Clausius, Darwin, Thomson. Az is jellemző, hogy a századvégen született korszakalkotó eredményeket milyen gyorsan megismétlik Magyarországon. Így Hertz kísérleteit az elektromágneses hullámokra vonatkozólag fél évvel később már Bartoniek reprodukálja Budapesten (1889), Röntgen kísérleteit pedig csak néhány hónap késéssel követik a megfelelők (Klupáthy, 1896).

Végül Akadémiánk nemzetközi tekintélyét mutatja, hogy Bolyai János születésének 100 éves évfordulóján megalapítja a Bolyai-díjat, amely a matematika területén akkor a Nobel-díj szerepét töltötte be, és az alapítólevél szerint ötévenként került kiadásra. Mi sem jellemzőbb, minthogy 1905-ben Poincarét tüntették ki a díjjal, 1910-ben pedig Hilbertet. Az első világháború megszakította ezt a folyamatot, de a Magyar Tudományos Akadémia az elmúlt években felújította kissé módosított formában e kiemelkedő jelentőségű díjat.

Mai törekvések a felsőoktatásban

A felsőoktatás és tudományos kutatás múltját vázlatosan áttekintve megpróbáljuk most a felsőoktatásnak napjainkban jellemző vonásait és törekvéseit összefoglalni.

Leginkább jellemző manapság a felsőoktatásra az egyre nagyobb számú hallgató részvétele. Európában a megfelelő korosztályhoz viszonyítva átlagosan 50 százalék vesz részt a felsőoktatásban, de van olyan ország, pl. Finnország, ahol az arány 61 százalék. Ismeretes, hogy ez a szám hazánkban is egyre feljebb kúszik, napjainkban is már 30 százalék felett van, és ezzel, hasonlóan a korábbi keleti tömbhöz tartozó országokhoz, pótolni igyekszik lemaradását.

Bár ez alapjában véve pozitív folyamat, nem lehet elhallgatni, hogy bizonyos árnyoldalak is jelentkeznek. Az egyik az eltömegesedés veszélye, a minőségi oktatás háttérbe szorulása. Igaz, hogy ezt igyekeznek pótolni a PhD kurzusok, és a Bologna-folyamat lényegében háromszintű egyetemi, illetve főiskolai képzést vezet be. Ennek felső szintje a PhD képzés, a tudományos, értelmiségi elit képzése. Másik probléma, hogy talán a társadalmi szükségletnél többen vesznek részt a felsőoktatásban, és miközben a középszinten jól képzettek, a kitűnően képzett szakmunkások egyre inkább hiányoznak.

Egy másik jellemző vonás az élethosszig tartó tanulás. Ismeretesen ez azt jelenti, hogy bármiféle végbizonyítvány, diploma megszerzésével korunkban nem érhet véget a tanulás. Ahogy ki szokták fejezni, a technika, a módszerek fejlődése olyan gyors („gyorsuló idő”), hogy az egyszer megtanult szakmában szerzett tudást folyamatosan újítani kell. Ezért a továbbképzés legkülönbözőbb formáira van szükség akár a konvencionális iskolai, felsőoktatási intézmények keretében, akár magánvállalkozások közbejöttével. Ehhez a tendenciához tartozik a különböző minősítő vizsgák bevezetése is. Nem ritkák ma a másod- vagy akár harmaddiplomák, és nemegyszer diplomaosztáskor a végzett hallgatókon végigtekintve azt láthatja az ember, hogy köztük nem egy jóval idősebb, mint tanárai.

Az előbbi folyamatokhoz kapcsolódik az a folyamat, amelyet „nyílt egyetemnek” lehetne nevezni, és amely tulajdonképpen a társadalom szükségleteihez való alkalmazkodást jelenti. Az egyetemi képzés nem folyhat „légüres térben”. Figyelnie kell az aktuális társadalmi szükségletekre. Ez nemcsak azt jelenti, hogy megfelelő szakokat, szakpárosításokat kell indítania, hanem azt is, hogy túl a szokásos egyetemi képzési renden, továbbá továbbképzéseken, „ráképzéseken”, speciális diplomákon, a társadalmi szükségleteknek megfelelő rövidebb-hosszabb, akár néhány hónapos tanfolyamokat, speciális képzéseket is. Mert ha ezt nem teszi, akkor megindul e téren a magánkezdeményezés, amely az élet más területein nagyon jól beválik, de ezen a területen nem biztos, hogy jó, mert esetleg nagyon drágán nyújt megfelelő szakmai kompetencia nélkül bizonyos ismereteket.

Tulajdonképpen már az előbb említett speciális képzések, tanfolyamok kapcsán is szóba hozhattuk volna az informatika előtérbe kerülését. Ahogy az informatika egyre jobban áthatja a társadalom legkülönbözőbb területeit, ugyanúgy érvényes ez az oktatásra is. Arról van szó tehát, hogy az informatika nemcsak a szigorúan vett informatikai oktatásban, sőt nem is csak a műszaki-természettudományos képzésben jelentkezik, hanem ma már a humán és társadalomtudományokban is nélkülözhetetlen. Itt kell megemlítenünk a számos szakon – változó sikerrel – alkalmazott távoktatást, az ún. „virtuális egyetem” megjelenését.

A tudományos kutatás ma és holnap

Amint a felsőoktatásban ma új jellemző vonások és törekvések jelentkeznek, ilyeneket a tudományos kutatás vonatkozásában is találhatunk megemlítve, hogy természetesen bizonyos értelemben a felsőoktatás, de elsősorban az egyetemi oktatás elválaszthatatlan a tudományos kutatástól.

A fenti értelemben mindenekelőtt meg kell említenünk az interdiszciplinaritás előtérbe kerülését a mai tudományos kutatásban. A természeti és társadalmi jelenségek általában olyan komplexek, összetettek, hogy egy-egy diszciplína keretébe legtöbbször nem illeszthetők be. Ezért az ún. projekt jellegű kutatások vannak előtérben, amelyek keretében egy-egy jelenségcsoport kutatása több diszciplína közös erőfeszítésével történik. Elég megemlíteni itt például az agykutatást vagy a felületkutatást. Az is jellemző, ahogy egyes egyetemeken a környezettudományi tanszékek működnek. Ezek munkájának sokkal nagyobb részét tölti ki a „szervezés”, mint ez szokásos a diszciplináris tanszékek esetében. Ez annyit jelent, hogy akár oktatásról, akár kutatásról van szó, azt nem csak vagy nem is elsősorban a tanszék munkatársai végzik, hanem az adott feladathoz felkérik, bevonják azokat, akiknek együttműködésére szükség van a diszciplináris tanszékek oktatói-kutatói közül.

A jellemző vonások közül ugyancsak ki kell emelnünk az együttműködést és hangsúlyozottan a nemzetközi együttműködést. Együttműködés természetesen mindig volt a kutatók között, ha másképpen nem, legalábbis információcsere formájában. Azonban az egyre komplexebb jelenségek vizsgálata és az ennek megfelelő egyre komplikáltabb műszerek és módszerek használata elkerülhetetlenné teszi, hogy nemcsak egyes kutatók, de intézetek is együttműködjenek, kiegészítsék egymást mind a meglévő tapasztalatok, mind a műszerezettség vonatkozásában. Mindezekből nemcsak közös kutatási programok, európai méretű kutatási erőfeszítések, de közös nemzetközi és európai intézetek felállítása is következett. Ma már tízen felül van Európában azoknak a közös kutatóintézeteknek a száma, amelyek vagy teljesen önállóak (CERN, ESA, ESO, EMBL), vagy EU-intézmények (pl. EURATOM intézetei vagy a Joint Research Center keretében mintegy tíz intézet) vagy több ország közös finanszírozásában működnek (ESRF).

Ugyanakkor a világ legkülönbözőbb részein lévő intézmények között nélkülözhetetlen az együttműködés, az egész világra kiterjedő tudományos programok is vannak, mint például a fúziós energiatermelés megoldására vonatkozó közös kutatás: ITER.

Kétségtelen, hogy ugyanakkor tudományos verseny is folyik mind az egyes kutatók, mind az intézmények és az országok, de a világ nagy régiói vonatkozásában is az USA, Európa és Japán között. Ismeretes, hogy míg az USA-ban és Japánban az NBT (GDP) százalékában 3% a ráfordítás (Japán kissé megelőzi az USA-t), addig az EU-ban ez a szám még nem éri el a 2%-ot, ez csak a közeljövőre vonatkozólag célkitűzés. Elgondolkoztatóak a megfelelő adatok a kutatók számára is 1000 fő dolgozóra számítva. Míg az USA-ban és Japánban kb. 10 fő, addig Európában 5 körül mozog.

Nem kétséges, hogy az alkalmazások egyre jobban előtérbe kerülnek. Akkor is, ha ilyenek természetesen korábban is szerepet játszottak. Azonban akár az egyes országok tudományos programjait, akár az EU-s keretprogramokat tekintjük, láthatjuk, hogy lényegében szinte mind alkalmazási jellegűek, ezek képezik a kutatási prioritásokat. Mindenesetre érdemes itt megemlíteni, hogy ezek a bizonyos négyéves keretprogramok, amelyek közül most már a hetedik van előkészületben (jelenleg a 6. van érvényben), egy-egy ilyen periódusra mintegy 15–20 milliárd eurót irányoznak elő a közös európai kasszából. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy ez az összeg az összes EU-tagállamok K+F költségvetésének csak mintegy 5 százalékát fedezi, tehát nem pótolja az egyes államok K+F-re fordított előirányzatait, amelyek így 95 százalékban hárulnak az egyes államokra.

Mindent egybevéve meg lehet állapítani, hogy egy új kutatási stílus küszöbén állunk. A közös intézetek, a kiterjedt nemzetközi együttműködés eredményeképpen egy kis ország tehetséges kutatójának is rendelkezésére állnak a legdrágább, legkomplikáltabb kutatási berendezések. Amennyiben az illető országban az NBT ugyanolyan százalékát fordítják K+F-re, mint egy nagy országban, akkor a kis ország kutatója tulajdonképpen nincs hátrányban egy nagy ország kutatójához képest. A mai komplex feladatok, a drága műszerezettség és ezek nemzetközi nyitottsága és az adatok hálózatokon történő hozzáférhetősége idején valójában nincsenek nagy és kis országok, mert a legnagyobb problémák megoldása terén ebben az értelemben még Európa legnagyobb államai is „kis” országok. Norvégia pl. „nagyhatalom” az űrkutatásban, Finnország a részecskekutatásban. Amit Martin Rees a csillagászatról ír, az bizonyos értelemben az egész tudományra érvényes. „A galaxisfelmérések eredményei, az égbolt részletes »térképei« stb. elektronikusan bárki számára hozzáférhetők lesznek, aki képes elérni és letölteni őket. Egy sokkal nagyobb közösség vehet majd részt kozmikus lakóhelyünk felkutatásában, amelynek tagjai ellenőrizhetik saját »megérzéseiket«, új mintákat kereshetnek és így tovább.” Nem kétséges, hogy a helyzet ilyen alakulásában a közlekedés és az információ továbbítás mai fejlettségének is alapvető szerepe van.

Célkitűzések az Európai Unióban

Napjainkban sokat beszélünk a tudás társadalmáról. Érdemes erre vonatkozóan Alison Gopnikot idézni (A következő ötven év – a tudomány a XXI. század első felében című könyvből): „A múlt század végén a tudás kezdett a legértékesebb valutává válni, ugyanazt a szerepet töltötte be, mint a föld a feudális vagy a tőke az ipari társadalomban.”

Az EU-ban azonban ez már ténykérdés, ugyanis a gazdasági növekedés 50 százaléka közvetlenül vagy közvetve a technológiai haladásból ered.

Az EU-ban egyébként a tudás társadalma négy pilléren nyugszik:

– a tudás létrehozása;

– a tudás átadása;

– a tudás terjesztése információs és kommunikációs technológiák segítségével;

– a tudás felhasználása innovációs technológiai folyamatokban.

Nem kétséges, hogy ezekben a folyamatokban az egyetemeknek kulcsszerepük van. Különben Európában mintegy négyezer felsőoktatási intézmény működik, és ebből kb. ezer egyetem. Az EU álláspontja szerint az egyetemek fő feladatai:

– alapkutatás (az alapkutatás 80 százalékát az egyetemek végzik);

– szakemberek és tudományos kutatók képzése;

– tudományos és technológiai ismeretterjesztés;

– az eredmények gyakorlati alkalmazása;

– társadalmi környezetük igényeit megismerve beépülni ennek a környezetnek a szövetébe.

A szóban forgó feladatok teljesítését elősegíti az egységes alapokon működő európai felsőoktatás (Bolognai Nyilatkozat, 1999). Ennek szellemében nagyon fontosnak tartják egy összeurópai nívó megvalósítását (a kiválóság alapvető követelmény), de minden esetben figyelembe kell venni a helyi adottságokat, sajátságokat, és minden felsőoktatási intézmény vagy annak részlege meg kell hogy határozza saját küldetését.

Az Európai Unió egyik „kulcstörekvése” egyetemi hálózatok létrehozása egy-egy területen a kutatóintézetek bevonásával. Ezek megvalósítása során kiinduló követelmény az információcsere, majd a bekapcsolódás egymás kutatásába (közös kutatási projektek). Ugyancsak jelentős előrelépést jelenthet egymás képzési adottságainak kölcsönös igénybevétele.

Egyáltalán a felsőoktatás és kutatás területén fontos szempont akár a kutatás, akár az oktatás vonatkozásában az interdiszciplináris megközelítés és a mobilitás. 1990–2000-ben kb. 100 ezer diák és 12 ezer oktató vett részt más intézmény oktatómunkájában (Erasmus, Leonardo).

Végül hangsúlyoznunk kell, hogy a fenti törekvésekbe, programokba nemcsak EU-tagok kapcsolódhatnak be, de az ún. európai kutatási (és oktatási) térség (ERA) országai is.

Feladatok és lehetőségek
a Kárpát-medencében

Szomszédaink közül hárman (Ausztria, Szlovákia, Szlovénia) velünk együtt már EU-tagok, ketten (Románia, Horvátország) előbb-utóbb EU-tagok lesznek, és kapcsolódnak az EU-programokhoz. Velük együttműködésben tehát részt vehetünk az előbbiekben vázolt EU-törekvések megvalósításában és a megfelelő programokban.

Minden bizonnyal megvalósítható Ukrajna és Szerbia bekapcsolása is akár az egyetemi hálózatokba, akár regionális kutatási programokba, különösen ha a határmenti régiókat tekintjük.

Az előbbi fejezetekben láttuk már, hogy az együttműködés nemcsak EU-törekvés, hanem világtendencia. Ezt maguk a kutatási és oktatási feladatok (a vizsgált természeti jelenségek bonyolultsága, a megfelelő műszerek és módszerek komplex volta és költségessége) teszik szükségessé, ehhez pedig – mint fentebb már említettük – a mai távközlési és utazási feltételek megteremtik a lehetőséget.

Ezekkel a lehetőségekkel élni parancsoló szükségesség, amely elől kitérni ma a tudományos munkában nem lehet; külön speciális feladatunk és felelősségünk ez a környező országokkal kapcsolatban és ott is kiemelten a magyar kisebbség tudományosságát illetően.