Meggörnyedt háttal, szemlesütve, mint aki épp kibomlott cipőfűzőjét bogozza – közép-iskolás korunkban, mondjuk trigonometria órán olvasunk így. Ámde hasonlóan kellemetlen testtartásban gondolkodtak, olvastak és írtak több mint négy évtizeden át a kommunista cenzúra idején felnőtt nemzedékek...

A kolozsvári Lucian Blaga Központi Egyetemi Könyvtár angol nyelven megjelenő közlönyének legutóbbi vaskos kötete (a könyvtárosoknak és nemcsak nekik szánt szakcikkek mellett) a Censorship and the Barriers of Freedom címet viselő fő laptestben többek között ezzel a kikezeletlen betegségeink mintájára tavasszal időszakosan kiújuló kérdéskörrel, a cenzúrával foglalkozik. Apropója lehetne ennek a szerkesztői döntésnek, már ha nem örökzöld témáról lenne szó, és egyáltalán ürügyek volnának szükségesek, Derek Jones négykötetes, a folyóiratban recenzált cenzúra-enciklopédiája, amelynek Romániára vonatkozó szócikkét a Philobiblonban szintén publikáló Adrian Marino jegyzi. Olvashatunk továbbá a besszarábiai és az erdélyi román kultúra elnyomatásáról, vagy esetleg, ha ez a cenzúránál jobban érdekelne, a „gondoskodás” feminin etikájáról, Kazuo Ishiguro regényéről és a terhes anyák halandósági rátájáról is.

De térjünk vissza a „pad alatti” szintre. Király V. István, a Philobiblon szerkesztője a kelet- és közép-európai cenzúra kísérteties aktualitása kapcsán annak egyik vagy talán legalapvetőbb tulajdonságára hívja fel a figyelmet. A nyugati liberális demokráciák esetében a gondolatszabadság fentebb említett korlátozása általában aránylag csekélynek mondható fáziskéséssel nyilvános viták tárgyává lesz vagy legalábbis azzá lehet. A kommunista cenzúra ezzel szemben a róla mint cenzúráról szólni kívánó diskurzus lehetőségeit is cenzúrázza, és ezáltal önnön problematizálását már eleve a történeti tudat utólagosságának háttérterületére kényszeríti. A fáziskésés, a temporális töredezettség ez esetben tehát lényegi, hiszen a cenzúra működésének feltárása elkerülhetetlenül egy olyasfajta múltról való beszédmóddá válik, amely saját önértelmezése alapján sohasem volt jelen. Többé-kevésbé leegyszerűsítve ebben állna a mi kis cenzúránk jellegzetessége, melyet a szerző eddigi idevágó publikációiban a titok kategóriájának segítségével ragadott meg.

Nos, ennélfogva valóban groteszknek tűnhetnek az olyasfajta jó szándékú nyugat-európai kísérletek, amelyek – mint Király V. István említi – a cenzúrázott világirodalom internetes adatbázisának összeállításán iparkodva az indexre tett könyv eredeti és angol címét, szerzőjét, kiadóját és kiadási évét, mi több, a cenzúra végrehajtásának dátumát, megokolását, sőt ISBN-számát kérik! Hiszen amikor valóban hatékony, a cenzúra gyakorlata észrevétlen, sőt titokban marad. És ebből kiindulva egészen addig a megállapításig juthatunk el (habár ezt a kijelentést, ha jól értem, a tanulmány szerzője érthetetlennek minősíti), hogy „kultúra általi ellenállás” maga értelmetlen fogalom, mivelhogy kultúránk, értsd négy-öt évtized totalitarizmusának kultúrája nem más, mint éppenséggel a cenzúra terméke, úgy, ahogy van. Hisz az, aki Arisztotelész Poétikájának hiányzó oldalait manipulálta, Ecónál is csak a krimi végén, kevésbé szerencsés, bár annál gyakoribb esetben pedig sohasem lepleződik le.

Annemarie Weber saját kutatási területe, a romániai német nyelvű ifjúsági és gyermekirodalom bibliográfiájának összeállítása kapcsán egy, az előbbivel közelről rokonítható jelenségről számol be. Az, ami Romániában e négy-öt évtized alatt egyáltalán gyermekirodalomnak számított, mondja, nem annyira a nyugati demokráciák mintájára, a könyvpiac individuális szereplőinek nyilvános közegében dőlt el, mint inkább azon személytelen intézményrendszer hermetikus köreiben, amely a könyvek szabadpiacát nemcsak hogy erőteljesen befolyásolta, hanem egyenesen helyettesítette. Hogy egy gyermekkönyv egyáltalán tetszett-e, németesen szólva „bejött-e” olvasóinak, ebben a kontextusban többé-kevésbé irreleváns volt.

Egy másik kisebbségi kultúra, az erdélyi magyar hányattatásairól számol be Győrffy Gábor írása. Anekdotikus elem: „a szellemi tevékenységek proletariátusa” által megsínylett bánásmód a cenzúra nyílt és hivatalos eltörlését követően a nyolcvanas években egészen odáig fajult, hogy az írógépek tulajdonosai kénytelenek voltak beszerezni a román belügyminisztérium vonatkozó engedélyét, és annak felújítása érdekében kötelesek voltak évente a megfelelő írásmintát próbaleütések formájában beszolgáltatni a hivatalos szervnek. És persze az, ha valakinek „írógépviselési” engedélye volt, még korántsem jelentette, hogy adott esetben jogos önvédelmi fegyverként is használhatja „termelőeszközét”. (Hogy most legalább egy fél bekezdés erejéig hazabeszéljek: a Napsugár című gyermeklap engedélyezésével egy időben újrainduló Korunkot a bukaresti pártvezetőség különösen gyanakvó szemmel nézte. Ez volt az egyetlen periodika, amelyet, írja Győrffy, egyenesen a fővárosba szükségeltetett felküldeni, míg a többi lap cenzúrázása általában lokális szinten történt. Végső soron a hatalom a Korunkot a román Era socialistă magyar nyelvű megfelelőjévé kívánta átpofozni.)

Manapság pedig, ha saját nemzedékem – nem biológiai értelemben véve, hanem mindazok, akik koru(n)któl függetlenül gyógyulófélben a pad alól lassacskán kinőnek – minderre vállat vonna, mert szabadságát immár nem tapasztalja veszélyeztetettnek, vagy mert esetleg sem a pad alatt, sem fölötte nem olvas, hanem inkább csak az interneten szörföl, a Philobiblonban akár Mester Béla váratlan, eszmetörténeti tanulmányba csomagolt látleletével is szembesülhet: egyszerre szenvedünk immunrendszerünk deficienciájában és allergiában. Vagyis miközben töretlenül védelmezzük hagyományos technológiáink, az írógépek és általában a nyomtatott sajtó világának szabadságát, amely többé-kevésbé már amúgy is haldoklik, nem fordítunk kellő figyelmet mindazon újabb technológiák törvényes szabályozására, amelyek segítségével személyes és szellemi életünk egyre nagyobb részét bonyolítjuk. Philobiblon, Volume VIII-IX, 2003-2004.