Május 2005
Boszorkányok ördögök – bűvölés bájolás

B. R. Zs.

A kötődés tovább tart

A Hungarian Quarterly tavaszi kiadása négy írással idézi fel Arthur Koestlert, sajátosan egzisztenciális árnyalatú tematika figurájaként. Ha mit sem tudnánk a szóban forgóról, szerzői hovatartozásáról, műveinek ismérveiről, és csupán a neve csengene valahonnan ismerősen, vagy esetleg egy-két könyvének címe derengene, nos, Koestler akkor is mintegy testet ölt számunkra ezen eltérő műfajú szövegek olvasása nyomán. És bizonyára nyomatékosabban, elevenebben alakítják a róla alkotott képet ezek a szövegek, mint azt „Koestler-anyagokat” célzó traktátusok tehetnék. Az írások régi együttlétek, találkozások és elválások, elvárások, ábrándok – egyszóval létalkotó ösztönzések villanásait őrzik. Világokat, a 20. század első felének válságaiban és tisztítótüzeiben. Egy fotó (Bán Zoltán András: Cigarette in Hand), egy hajdan volt bizarr barátság expozéja (Boris János: The Mentor: Andor Németh), emlékfoszlányok (Andor Németh: Memories of Koestler) és egy beszélgetés (Arthur Koestler–Ignotus Pál: „The Contact Has Always Remained”)...

A hangsúly a neves gondolkodó és író magyar kötődésein van, azon a hallgatólagos tényszerű vonzaton túl vagy innen, hogy a világnak ezen a tájékán született, és kilencéves koráig élt itt. Azazhogy magyar származású, aki anyanyelvének mindvégig jó ismerője maradt, habár írói tevékenysége során – szorosabb értelemben véve – soha nem használta eme készségét, és saját bevallása szerint „a rozsda is belepte” idegenben.

Világjárásai során a harmincas években többször hazalátogatott, megfordult a főváros irodalmi berkeiben is. Emlékiratai továbbörökítik mindazon többé vagy kevésbé ismert magyar alkotók alakját, akikhez kapcsolódott, és akiknek társaságában – tankönyves manírral fogalmazva – maga is maradandó alkotói indíttatásokat szerzett. József Attila, Déry Tibor, Karinthy Frigyes, Ignotus Pál volnának ők (a mihozzánk közelebb állók közül). Egyébként nem túlzás, ha József Attila költészetének rajongójaként tekintünk Koestlerre, hiszen több vers angol fordítása vagy legalábbis fordítási kísérletei megannyi bizonyítékkal szolgálnak erre. Igaz, a két szerző barátságát a kommunista ideológia iránti intenzív vonzalmuk és e téren végzett aktivitásuk is hangolhatta ez idő tájt. Megjegyzendő azonban, hogy a második világháború idején Koestler már buzgón kommunizmusellenes.

A legerősebb magyar szál kétségtelenül az irodalmi szemléletét artikuláló „mentor”, cinkostárs és barát Németh Andorhoz fűzte, ahhoz a tehetségét eltékozolt íróhoz, kritikushoz és József Attila-biográfushoz, aki veretes léhasága ellenére jelentékeny és megbecsült figurája volt a budapesti irodalmi életnek, illetőleg a tollforgatók belakta kávéházaknak. És talán éppen ezen elszánt indolenciával látszott Koestler a leginkább rokonszenvezni. Mint felidézi, gyakorta közelebb érezte önmagánál Németh Andort „azokhoz a dolgokhoz, melyek igazán számítanak”. Az írótárs hányatott létének furamód időnként több értelmet tulajdonított saját felelősségteljesnek vélt tépelődéseinél. Pedig mint tudjuk, Koestlerre világhírnév várt, ő visszaigazolhatta alkotói tétjeit. Fintor vagy mosoly.

1946-ig, a baráti kötelék megszakadásáig Németh és Koestler többször is találkozott Bécsben, Párizsban, Berlinben, Svájcban, ahogyan arra alkalmuk adódott. Utóbb a Quarterlyben közölt megrendült beszámolót egy párizsi hotelszobában megesett szakításukról. Koestler – hírnevével együtt kialakult – zsúfolt, kötött életvitele vagy Németh zsigeri közönye és állhatatlansága hozta el a véget? Egy közösen megírt darab körüli bonyodalmak? A státuskülönbség mételye? A tanítvány kilépése a mester vonzásköréből, ahogyan az lenni szokott? Vagy egyszerűen csak megfáradt a kapcsolat, alig maradt már több megosztanivaló?

Végül egy, a Hungarian Quarterlyt nyitó szimbolikus érvényű fekete-fehér fotó Koestlerrel: egy utcán, profilból, cigarettával, megkötözött kezekkel. A tények háttere: 1937-ben, a spanyol polgárháború idején Koestlert letartóztatták a fasiszták. Hivatalosan egy londoni újság tudósítójaként érkezett Malagába, inkognitóban kommunista „hangulatkeltő”, a Komintern ügynöke. A nyers, egzaltált elfogató kapitány zavartalanul agyonlőhette volna foglyát. Ki tudná, miért, ehelyett lencsevégre kapta. És minden bizonnyal szándékolatlanul magát az egzisztenciát, pontosabban Koestler pillanatát láttatta – a teljes kiszolgáltatottság dacára, a szorongásra való ráhagyatkozást és belesimulást. A semmi „borzongató otthontalanságából” felmerülő létértelmet. Hogy ez volt-e az eredendő élmény, avagy a megnyílás, amely

 

Koestlert a kommunizmussal történt szakításhoz vitte, maradjon ez utólagos belátásunkra. Idevágó emlékiratai legalábbis ezt sugallhatják. The Hungarian Quarterly, Volume XLVI No. 177/2005.